Kedves mindenki! Ahogy ígértük lesz folytatása az oldalnak, viszont ez az oldal június végével lezárásra kerül teljesen. A továbbiakban pm -ben keressetek bátran kérdéseitekkel! Chris
Borzasztó napom volt - már ami az energiát illeti. Hiába szeretem, ha pörögnek az események, van egy pont, ami után már túl sok lesz a feladat, túl hosszú a munkaidő és legfőképpen túl kevés a hajtóerő. Biztos vagyok benne, hogy ez a kivételesen hideg tél is közrejátszik abban, milyen könnyedén merülök le, de az is tény, hogy két öngyilkos jelöltünk is beköltözött a mai napon, ami ebben az időszakban, egy nap alatt soknak mondható - és egyikük sem egyszerű eset. Komolyan fáj a fejem, mire belépek az otthon ajtaján, mégis nagyon ügyelek rá, hogy ne csapjak nagy zajt. A kölyök már biztosan húzza a lóbőrt, és az is benne van a pakliban, hogy Janice is hosszú nappal birkózott meg. Nem sértődöm meg, ha nem vártak rám, sőt. Holnap egyikük sem lehet nyúzott miattam. Halkan fejtem le magamról a kabátot, sálat, sapkát, még a pulcsit is az előszobában hagyom, táskával, cipővel együtt, mielőtt beljebb merészkednék. Nem gyújtok lámpát a folyosón, lassan haladok, a konyháig akadálymentes az utam, hacsak Colten nem hagyott el valami veszélytelennek tűnő, mégis halálos fájdalmat okozó kis játékot valahol. Ahogy meglátom az üres tányért a konyhaasztalon, a gyomrom sürgetőn kordul fel - mozdulatlanná dermedek, hátha az egész ház hallotta, és mindenkit felébresztettem vele. Szerencsére a csönd nem törik meg, így végre gondolhatok a hasamra, nincs több halogatás, sem egy fél falat csoki vagy két korty kávé. A gondolattól is rosszul leszek, hogy holnap talán ugyanez vár rám. Hagyom, hogy a lábaim a valódi vacsora felé vigyenek, és bár az étel vélhetően kihűlt, először az orrom dugom a fedő alá, hogy még tovább fájdítsam a belsőm. Ezért már megérte hazaérni! Itt azonban szörnyű tényre eszmélek: a mikró nagyon is hangos találmány. - Hát mit kezdjek így veled? - dünnyögöm a fazéknak, ami, meglepő módon, nem válaszol. Kénytelen leszek az egészet megmelegíteni a tűzön, hiába rémlik, hogy Jan szerint ez az oda-vissza hőmérsékletváltozás nem tesz jót neki, de szentül meg is fogadom, hogy holnap estére nem marad minek megromlania! Nem sok közöm van a konyhához, hiába voltam régebben lelkes kukta, az idő többször fontosabb volt: Janice egyedül könnyebben halad, mint két hímneművel a nyakán, akik egyébként közben hasznosabb dolgot is tudnának művelni. Ennek ellenére sikeresen gyújtom be a gázt, és az ingujjamat felhajtva kavargatom a tésztát. Nem égsz le, kishaver! Egészen belefeledkezem a műveletbe, magamban már el is vonatkoztatok a vacsorától és azt a dallamot játszom a fejemben, amit munka után, lazítás gyanánt zongorán kellett volna. Lehetséges, hogy hümmögök is, bár ezt most sem veszem észre, ahogy sosem szoktam.
the thing that makes you different is the thing that makes you special
- De nem szeretné-é-é-k még alu-u-dni-i-i! - előveszi a hatalmas bociszemeit és azokat mereszti rám, hogy elérje velük a szokott hatást, most azonban mégis hajthatatlan vagyok. - Még Apa sincs itthon... - nyöszörög tovább, de közben mégis mászik be az ágyába és lassan lehajtja a fejét a párnájára. Bármennyire is ellenkezik és könyörög a takarodó idejének kitolásáért, egyértelműen látszik, hogy majd leragadnak a szemei. Valószínűleg ezért sem rohangál fejvesztve a lakásban, hanem szavai ellenére a pihe-puha ágyikójába való bekuporodást választja. - Neked akkor is aludnod kell, későre jár már. Apa pedig nemsokára hazaér, miatta nem kell aggódni. De megbeszélem vele, hogy holnap reggel Ő ébresszen majd fel, jó? Mit szólsz ehhez? - mindig is azt az elvet vallottam, hogy amennyiben érthetően elmagyarázunk a gyerekeknek dolgokat, akkor bizony képesek ők is jól átlátni bizonyos helyzeteket. S velük is ugyanúgy lehet kompromisszumokat kötni, ahogy az a felnőttek között is szokás, hiszen mint sok minden más is, ez is nevelés kérdése. Valószínűleg ha kiabálva tessékelném az ágyba, Ő is nagyobb ellenállást tanúsítana és a mi veszekedésünktől zengene a környék. - Jó... De akkor olvasol nekem egy mesét? - nem fűlik a foga az egyezségünkhöz, hiszen sokkal inkább szeretné ma látni az apukáját, de mivel már tényleg késő van, így jobban örülnék, ha aludna. Amiatt pedig, hogy Colten nem várja meg ébren az apukáját, Holden sem fog haragudni, ebben biztos vagyok. - Hát még szép, hogy olvasok esti mesét! Milyen kérdés ez? De akkor szoríts nekem is egy kis helyet! - kérdezem tőle viccelődve, majd bemászom én is mellé az ágyba és kinyitom a legújabb kedvenc mesekönyvét. Régebben szerette az egyszerű meséket, ma már a Pókember a sztár, de holnap lehet rábukkan Harry Potter-re és megint változik minden. De úgy hiszem, hogy igazából mindegy is, melyik a kedvence. Amíg kéri az esti mesét vagy azt, hogy együtt olvassunk, addig én boldogan bújok be mellé, hogy segítsek neki abban, hogy nyugodtan hajtsa álomra a kis fejecskéjét.
Alig jutottam a mese feléig, Colten már mélyen álomba szenderült, így aztán idő előtt becsuktam a könyvet, hogy hagyjam őt békében aludni. Miután kimásztam az ágyából, nyomtam egy puszit a feje búbjára, majd úgy osontam ki a szobájából, hogy még véletlenül se ébresszem fel. Épp az ajtaját csuknám be, s haladnék a hálószobába, hogy én is készüljek a lefekvéshez, amikor halk motoszkálásra leszek figyelmes a bejárat, majd a konyha felől. Nem aggódom, még így, mielőtt megbizonyosodhatnék róla, hogy a férjem ért haza, így is tudom, hogy Holden ólálkodik a tűzhely körül. Ha betörő lenne, korántsem volna ennyire körültekintően halk. Lábujjhegyen sétálok be én is a nappaliba, onnan tovább a konyha felé veszem az irányt, majd az ajtófélfának támaszkodva figyelem némán a műveletet. Megfordul a fejemben, hogy elosonjak innen és hagyjam, hadd melegítse meg magának a vacsorát, miközben halkan dúdolászik... de aztán rájövök, hogy erre semmi szükség. Ha Colten nem volt a közelünkben, akkor jóformán már úgy éltünk, mozogtunk egymás mellett, mintha idegenek volnánk egymás számára. Nem tudhattam, hogy ezen tudnánk-e változtatni avagy már mindenről lekéstünk, de az biztos nem segítene, ha most menekülőre fognám és inkább bezárkóznék a fürdőszobába. - Szia. - suttogom halkan, hogy még véletlenül se hozzam rá a frászt, hogyha eddig nem vette észre, hogy a háta mögé ólálkodtam. - Segítsek? - kérdezem, ahogy mellé lépek és lopott pillantást vetek az előtte lévő fazékra és az abban lévő tésztára. - Van hozzá paradicsomos szósz és húsgolyó is, csak azt elraktam a hűtőbe, hogy ne romoljon meg idekint. - magyarázom, miközben a hűtőhöz lépek és előveszem onnan a kisebb lábasban lévő szószt is. Visszalépve mellé begyújtom a másik rózsát is, hogy arra meg én tegyem fel a szószt melegedni - amennyiben nem állít meg ezen cselekedetemben. - Hogy telt a napod? - jön a szokásos érdeklődő kérdés, de most pozitívan állok a dolgokhoz és még abban is reménykedni kezdek, hogy talán egy olyan igazi beszélgetésben is részünk lesz, mint amilyenben régen volt. Az ilyen felületes, kíváncsiskodó kérdések pedig egy idő után elvesznek majd... bár majd meglátjuk, Holden mennyire lesz vevő minderre.
Mondhatni a gondolataimba mélyedek, pedig semmin sem jár az agyam, csak éppen nem hallok mást a zongora finom hangjain kívül. Az óvatos köszönésre végül hátrakapom a fejem, és fáradt, de megkönnyebbült mosoly húzódik az ajkaimra. Majd legközelebb, tészta, ma a feleségem megment minden bakitól. - Csodálatos vagy! - Őszintén lenyűgöz, hogy minderre van ideje és kapacitása, és értékelem, hogy most is inkább kijött hozzám, mint hogy pihenne, holott ez nem lenne már dolga. Fontos nekem, hogy jól érezze magát, még ha általában azt is érzem, már nem tudok tenni ezért érdemben semmit. Elhátrálok a tűzhelytől, amint előhozza a másik fazekat is, és hagyom, hogy segítsen. - Nem ébresztettelek fel benneteket, ugye? - Az biztos, hogy a fiam már rég rajtam lógna, ha kifülel, de remélem, az anyukája sem hallott meg. Igyekeztem. Való igaz, annyira késő még nincs... - Mozgalmas - sóhajtok fel. Nem kenyerem a panaszkodás, Janice viszont olyan jól ismer, mint a tenyerét, úgyhogy udvariaskodni is felesleges lenne. - Két suicidunk is jött ma, az egyikről kiderült, hogy paranoiás is, és lényegében egész nap kergettük. Mrs Jamesson pedig egészen addig nem volt hajlandó lefeküdni, amíg meg nem ígértem, hogy megvárom, amíg elalszik. A férje szerint hasonlítok az apjára, de még mindig nem tudom, hogyan is állok ezzel... - Néha kifejezetten nehéz türelmesnek lenni, de mindenki láthatja, hogy minden beleadok. - Felrobban a fejem - motyogom, és ezt orvosolva fájdalomcsillapítót keresek. Aludni úgysem fogok tudni, amíg nem múlik el, márpedig nem ártana. Szerencsére az alap gyógyszerekből mindig van itthon, erről gondoskodom, bár a hatásukban nem mindig hiszek. - Te hogy vagy? Minden rendben a kiadónál? - Hiába mondjuk, hogy könyvekkel foglalkozik, ahol emberek is vannak, az a munka sosem lehet egyszerű vagy unalmas. Mindenesetre remélem, hogy nyugodtabb napja volt, mint nekem. Ami azt illeti, nem emlékszem, tegnap egyáltalán mesélt-e bármit a napjáról, pedig igyekszem mindig érdeklődni iránta is. Valójában ezt csináljuk mindig, kérdezünk és hümmögünk, pedig esküszöm, jól esne valami más. Valami nem is tudom, micsoda, hiszen alapvetően mindenünk megvan, Coltennek is meg tudunk adni bármit, nem rossz az életünk. Nem rossz. Ahogy lassan megtöltik az illatok a konyha levegőjét, felkapom a tányérom és azzal együtt állok be a tűzhely mellé, várakozva, de nem sürgetően. - Te már nem vagy éhes, igaz? Sajnálom, hogy elkéstem. - Szeretem a családi vacsikat, szeretem hallgatni, mi volt a suliban, hogy már milyen messzire el tud számolni, melyik betűket ismeri... Bármit. Ha hárman vagyunk, sosincs csönd, azonban ha csak ketten... Mindig bűntudatom van, amiért így érzek.
the thing that makes you different is the thing that makes you special
- Ugyan... - legyintek egyet, hisz tényleg semmiség az, hogy segítek neki vacsorát melegíteni, bár hazudnék, ha azt mondanám, nem simogatják a lelkemet az előbbi szavai. - Nem, dehogy. Colten nagyon erősködött, hogy megvár Téged ébren, de majdnem leragadtak a szemei, úgyhogy inkább betessékeltem az ágyba és igazából rá pár percre már aludt is. Viszont megígértem neki, hogy majd te ébreszted őt reggel, ha nem baj. - valójában rosszul vagyok ettől a túlzott óvatosságtól, ami majdnem minden mondatomba befészkeli magát. Őszintén nem tudom egyébként, hogy miért érzem szükségét annak, hogy ennyire óvatos legyek a közelében. Mintha attól tartanék, hogy elég egyetlen rossz szó, egy rossz mozdulat és az életünk kártyavárként hull majd darabjaira. Pedig minden alaptalan vagy épp jogos félelmem ellenére tudom, hogy a legkisebb problémát sem okozza az neki, hogy holnap neki kell majd ébresztenie Colten-t. Ha van valami, amiben a világon mindig is egyet fogunk érteni az az, hogy Colten a legdrágább kincsünk, a boldogságunk forrása, mindemellett pedig egy igazán különleges kisfiú. Érte mindketten megtennénk bármit, ehhez kétség sem fér. - Jézusom, ez... borzalmas! De ugye rátok nem jelentenek veszélyt? - hiába sajnáltam szegény embereket, akik ilyen komoly betegséggel küszködtek, voltam annyira "önző", hogy ilyenkor inkább Holden miatt aggódjak. Régebben ennek talán jobban hangot adtam, manapság többnyire megtartom magamnak a véleményem, főleg, ha Colten is a közelünkben tartózkodott. - Biztos kimerültél a mai napban. Nem lehet könnyű mindig ennyire kitartónak és türelmesnek lenni a nehéz esetekkel. - mindig is csodáltam a munkáját. Én is emberekkel dolgozom az tény, de közel sem olyan mélységekben, amiben ő és hiába nem mutatja ki, biztos, hogy valamennyire megviselik őt a munkahelyén történtek. - Reméljük, ha eszel, az is segít majd a fejfájásodon. - szerencsére nem is kell olyan sokat várnia már, hisz nem most készül a fogás, a felmelegítés pedig nem vesz el olyan sok időt. - Én... jól vagyok. - jelentem ki, noha nem hangzott olyan határozottan, mint szerettem volna. - A kiadó szerződést kötött az egyik íróval, akit én ajánlottam, az első könyvét ki is adják tizenötezer példányban, úgyhogy ennek nagyon örülök. - újságolom el neki a jó hírt, fülig érő mosollyal, ami aztán hirtelen el is tűnik az arcomról. Nem tudom miért érzek bűntudatot azért, ha örülök valaminek, de valamiért mindig így alakul... - Kész is. - suttogom magam mellé, alig egy perccel az után, hogy ideáll mellém a tányérral. Lekapcsolom a tűzhelyet és mindkét fazékba beleteszem a célnak megfelelő szedőeszközt. Majd arrébb állok, hadd lássa el magát és szedjen annyit, amennyi csak jól esik. - Nem, én már nem eszek, úgyhogy szedj csak nyugodtan. - leülök az asztalhoz, várva arra, hogy Ő is elfoglalja a helyét. - Semmi baj... tényleg. Különben is, szóltál előre, hogy ez egy ilyen hosszú nap lesz. Bár való igaz, érdekes egy beszélgetésből maradtál ki. - mosolyodom el sejtelmesen, ahogy eszembe jut Colten ötlete, aminek megvalósításába már egyedül bele is kezdett. - Nem árulhatok el sok mindent, de ha eddig esetleg nem lett volna nyilvánvaló, a fiad odáig van érted. Bár kétlem, hogy ez túlságosan meglepő lenne. - nevetem el magam, hisz ezt eddig is jól tudtuk mindketten. Szerencsére piszok nagy mázlim van Holden-nel, hisz kevés ilyen jó apa van a világon, mint amilyen ő. És igazán hálás vagyok azért, hogy ennyire jelen van Colten életében. - Jóformán elintézett mindent a születésnapodra, nekem már alig maradt dolgom. - bólogatok, hogy még több súlyt adjak a szavaimnak. Amilyen kis gavallér módján magára vállalt mindent és leüzletelte Holden szülinapjára a zongorát... még az állam is leesett. Összefonom karjaimat a mellkasom előtt és hátradőlök a széken, mély levegőt véve. Ha nem a munkáról beszélünk, vagy épp a kimeríthetetlen és megunhatatlan kedvenc témánkról, azaz Colten-ről, akkor bizony már nem is tudunk miről beszélni, a kínos csend pedig mázsás súlyként nehézkedik a vállainkra. Régen hogy ment ez mégis könnyen? - Hogy ízlik? - kíváncsiskodom, hisz jobb ötlet híján ez az egyetlen, amit szóba tudok hozni, emiatt pedig alig láthatóan el is szomorodom. Miért olyan piszkosul nehéz ez? Hisz csak beszélgetni kell...
Kezdőlap
