Janice Rowland

- Colten, kicsim! Kész a vacsora! - kiáltom el magam a konyhában állva, miközben a spagetti tésztát szedem ki Colten tányérjába. Mint mindig, most is három személyre terítettem, holott Holden direkt szólt előre, hogy ma később fog hazaérni, ezért ne várjuk meg, hanem együnk nélküle. Mégis... a szokás hatalma miatt mégis három teríték került az asztalra, a most aktuális kettő helyett. De nem gond, legalább így később nem kell Holden-nek sem ezzel bajlódnia.  - Megmostad a mancsaidat? - mosolyogva bólogat, miközben felhuppan a székre és máris kezébe kapja a villát. Szedek némi szószt a tésztájára és pontosan három kis húsgolyót, mindegyiket négy egyelőre részre vágva, ahogy szereti. Az egészet pedig megspékelem egy puszival a feje tetejére, csak hogy teljes legyen a rituálé, majd leülök én is mellé és szedek magamnak is.
- Anyu, kérdezhetek valamit? - lopva pillant csak rám, pedig Holden-nel mindig, minden körülmények között nyitottak voltunk a kérdéseire.
- Persze! - mosolygok rá, biztatóan bólintok is egy aprót és le sem veszem róla a tekintetemet. Az anyai aggodalom tűzvészként szánt végig az ereimen, mégis próbálom ezt elrejteni a fiam elől, nehogy ebből bármennyit is észrevegyen.
- Apunak jövő héten lesz a szülinapja és... mi lenne, ha itthon maradnánk? Csak mi hárman. Társasoznánk, sütnél tortát, forrócsokit innánk, olyan jó lenne! Apa is biztos örülne neki és nem is akarna másmilyen szülinapot! - ez a gyerkőc mindig meg tud lepni. Alig múlt hét éves... mégis olyan gondoskodó, annyira bájos, őszintén nem tudom, hogy lehet egy ilyen kis krapeknak ekkora szíve. De annyi szent, rengeteg ember tanulhatna tőle.
- Hát ez szerintem fantasztikusan hangzik! - lelkendezem vele együtt, noha közben a szívembe éles fájdalom mar. Holden-nel már nem úgy működünk, mint régen, s talán ebből Colten is érzékel valamennyit, azért gondolta ki ezt a szülinapi programot is az apukájának. Nem mintha kiabálásoktól lenne hangos az otthonunk, vagy bármilyen módon ellenségesen viselkednénk egymással Holden-nel... de a hűvösebb légkör mindenképp érzékelhető. Amit egyébként rettentően sajnálok, hisz Colten-nek semmit nem szabadna érzékelnie abból, hogy a szülei némi gödörbe - ha nem épp egy feneketlen szakadékba - kerültek a kapcsolatukat illetően.
- És képzeld Pete apukájának van zongorája és azt mondta átmehetünk és akkor apa játszhat majd. - na erre már őszintén felkapom a fejem és elképedve nézek le a drága kisfiamra. Nem mondanám rossz embernek magam, de az, hogy Colten ezt a nagy mértékű jóságot az apukájától örökölte, ahhoz kétség sem fér.
- Hát... Pete apukája igazán kedves! Majd felhívom és megbeszélem vele. - nem tudom, miként menedzselném végig azt, hogy kvázi idegenekhez átmegyünk, hogy Holden zongora közelbe kerülhessen, de tény, hogy igen is megérdemelné azt, hogy ennek a szenvedélyének hódolhasson.
- Én már megbeszéltem. - tényként közli, akár egy igazi férfi, aki nemrég tért haza egy komoly tárgyalásról.
- Valóban? - szinte még a villa is kiesik a kezemből a döbbenettől. Colten bólogatva falatozik, hosszasan elmélázva a válaszon, az arckifejezése mosolygásra késztet.
- Ühüm. Pete játszhat a Pókemberemmel. - befejezem a vacsorát és odalépek a Prücsökhöz, hogy egy nagy ölelésben részesítsem.
- Nagyon szeretlek! Ugye tudod? - mostanában talán mintha többször törne rám ilyesféle szeretetroham, de nem tehetek róla, hogy ez a kisember minden nap tesz valami olyat, amitől teljesen elolvadok. Komolyan, ha ő nem lenne... százszorta fakóbb, unalmasabb és sanyarúbb lenne az élet.
- Én is szeretlek. - suttogja vissza két falat között, nekem pedig minden igyekezetem ellenére egy könnycsepp gördül végig az arcomon.

Nem ilyennek képzeltem az életemet. A karrierem csillaga ívelhetne magasabbra, de voltaképp a mostani pozíciómmal is tökéletesen meg vagyok elégedve, hisz így legalább bőven marad elég időm, amit Colten-nel tölthetek.
Kislányként az ember nem arról álmodik, hogy majd idegenként él a férje mellett, hogy nem vacsoráznak együtt, hogy semmi más közös témájuk nem akad a gyerekükön kívül. Boldog családi életre vágytam, szerelemmel és szeretettel teli életre, de ez valahogy nem adatott meg. Én is érzem, Holden is érzi és a legsajnálatosabb az, hogy szerintem Colten is. Működünk azért, eléggé olajozottan suhannak el mellettünk a hétköznapok, mégis jól tudom, hogy ez nem elég. Félek attól, mi lesz, ha Holden bedobja a törölközőt. De talán leginkább attól rettegek, mi lesz akkor, hogyha egyet értek majd vele és meg se próbálom majd visszatartani őt attól, hogy lemondjon az életünkről, a családunkról.  

Kedves Janice! Sűrű elnézésedet kérve szeretnék neki állni a lapod elfogadásához! Csodás lett, olvastam és mosolyogtam, mert tényleg nagyon jó lett, a stílusod és a karaktert is olyan szépen felépítetted. De tényleg nem akarom tovább húzni, tökéletes lap egy tökéletes archoz.