Aston és Natalie

Nem ellenkeztem, mikor Natalie felvetette, hogy hozzuk előrébb az esküvő időpontját. Miért? Elfáradtam az egyre bonyolultabbá, egyre terhesebbé váló napok sokaságában, éreztem belső szűnni nem akaró nyugtalanságomat huszonnégy per hétben, csalódott voltam, sérült és már nem tudtam, hogy mit kellene tennem, mi lenne a helyes.
Lehet nem hoztam volna ki húgomat a ketrecéből, nem annyira azonnal, mint Ezra tette, mert kezdem azt érezni, hogy egyre kevésbé tudok rá hatással lenni, tán már rég semennyire sem, csak én hajtogatom magamnak naivan. Ha bent maradt volna napokra, hetekre, esetleg elgondolkodik. Tudja a fene.
Ezrát kiosztottam és látni sem láttam míg vissza nem adta a pénzt, bár azon is gondolkodtam, hogy elfogadjam-e, mert majdnem biztosra vettem amint átnyújtotta, hogy nem tiszta dollárokról van szó, de végül átvettem, a többi rizikót pedig ráhagytam. Azóta se sokat kerültünk egymás szemei elé, egyenesen az esküvőig. Az esküvő kellett, az esküvő fordulópont, új kezdet, vagy csak én képzelem be és próbálom saját elmémre erőltetni hasonló szentimentális pszichológiai tartalmakat, amikben realista emberként kifejezetten nem hittem, eddig. Még anyám mondta egyszer bódult állapotában, hogy "ha minden kicsúszik alólad, kezdj el remélni", úgyhogy szófogadó férfiként én lehunytam szemem az esküvő előtti éjjelen kanapénkban hátradőlve, az ég felé szegeztem arcomat és kileheltem magamból az összes összebaszott emlékemet, szüleim életkörülményeit, a sok veszekedésemet Natalieval, a húgom életstílusát, Ezrával való balhémat, hogy másnap mindannyiuk szemébe boldogan nézzek, különösképpen Nataliéba, kinek szívem, testem és lelkem adnom egy életre, annyira és nem kevesebbre.
Hivatalos körülmények között is igent mondtunk egymásnak. Férj és feleség vagyunk, az esküvő pedig túlságosan hihetetlenül is, de tökéletesen zajlott le. Jó volt együtt látni családomat, barátaimat és a menyasszonyomat együtt, s hát igen, reménykedek benne, hogy nem csak az alkoholtól mosolyogtak. Nem fogom tőlük megkérdezni az igazságot, inkább nem vagyok kíváncsi rá, hogyha esetleg nem így lenne.
Aprócska nyomást érzek ajkaimon, mire kezdek magamhoz térni, homályos és kábult szemeimmel elkapom Natalie alakját ahogy kilép a szobából. Még nem tudok megmozdulni, de nem is akarok, egyszerűen csak élvezem, hogy mennyire ugyanolyan ez a reggel is mint a többi, ő felkel előbb, én pedig arra kelek, hogy ő tevékenykedik a házban, azonban mégsem... semmi sem ugyanolyan már mint eddig. Behunyt szemekkel is pontosan érzem, hogy merre lép a konyhában, az illatok beszűrődnek, omlettet csinál a kávé mellett, megpirított kenyér számomra nagyon finom illata szintúgy megcsapja orromat, s mire visszalép a szobánkba, már igazán józan, nyugodt tekintetemmel találkozhat.
- Jó reggelt! - dörmögöm, miközben arcomhoz ért karján simítok végig.
- Omlettet pirítóssal. - Hisz mindent érzek. Csókunk után felülök és míg nézem, hogy felöltözik, azon tűnődöm, hogy az esküvő mintha másként hatott volna ránk, Nat izgatottabbnak mutatkozik napról napra, én meg sokkal nyugodtabbnak mint az az előtti időszak, ám miatt nem aggódom, nem érzem, hogy bármi baj lenne és ez nem sokszor jellemzett engem, többek között ezért is olyan jó.
Érdeklődő pillantásokkal figyelem a borítékot, fogalmam sincs, hogy mit tervelhetett ki Natalie, sejtéseim szerint inkább valamilyen közös programról lesz szó, talán jegyek lehetnek benne, de fogalmam sincs, éppen ezért is kelek ki az ágyból és húzok magamra egy kényelmes farmernadrágot és egy laza pólót.
- Kínzás a szemem előtt lebegtetni valamit amit nem kaphatok meg azonnal - mondom pajkos mosollyal miközben megfogom kezét és kimegyünk a konyhába. Leülök az egyik székre és tetszik amit látok.
- Akkor akadnék ki, ha ötcsillagos csigákat tennél elém francia módra isten se tudja milyen nevű szósszal leöntve stílusosan a tányér közepén, ami összesen van annyi adag, mint amennyit én meg szoktam hagyni. Cica, imádom az omlettet és épp ezért vagy nagyon jó feleség! - mutatok felé határozottan a villámmal és szedek neki amennyit általánosságban meg szokott enni, a maradékot pedig az én tányéromba kotrom.

- Ha megunok mentősként dolgozni, beadom az önéletrajzomat hivatásos rendőrkutya pozícióra - mondom komolyabban, mint amennyire komolynak szánom a témát, de hát ha egyszer jó a szaglásom, vagy csak jól ismerem Nataliet és volt egy belső érzésem, hogy milyen reggelit fog csinálni, mi az első dolga a konyhában, ettől még nem arról van szó, hogy unalmasan telnek a napok, nem, én kifejezetten ezt a megszokott, biztos mindennapokat kerestem, mert ebből tudom, hogy otthon vagyok, hogy családias közegben vagyok és minden rendben van.
- Igen, de megérte most tartani. - Tudom, hogy ő is így gondolja, azontúl, hogy Natalie ötlete volt, nem úgy tűnik mintha megbánta volna, hogy nem harminc fokban sül meg a ruhájában, még ha talán a tavaszt meg is várhattuk volna, egyszerűen nem akartunk tovább várni. Végigfuttatom rajta tekintetemet, felöltözik, úgyhogy nem tűnik továbbra úgy, mintha fázna, ezt az aggodalmamat így hát elvetem és helyette a kíváncsiság kezd emészteni a boríték láttán.
Szedek a tányérjába amint lelünk, s hát nem viccelt Natalie, tényleg nagyon éhes lehetett már, pedig ez idáig a reggeli nem tartozott a napirendjébe, hozzáteszem örülök, hogy ez az utóbbi hónapokban megváltozni látszik, most egyből neki is áll az evésnek, mintha a szervezete szívná magába az ételt és próbálná bepótolni az eddigi életmódja által keletkezett hiányt. Ami pedig az omlettet illeti, nekem ez öt csillagos.
- Na ugye - mosolyodom el és örülök, hogy sikerült egy elég gusztustalan példának hála meggyőznöm az omlett királyságáról, főleg ha Natalie csinálja, a feleségem. Tudom, hogy a gyűrű és a házasság mostani időkben már sokaknak nem jelent semmi többet egy pillanatnyi elhatározásnál, s ez is egy olyasvalami, amit mélységesen megvetek a társadalomban, tisztelet a kivételnek persze, ebből pedig tisztán következik, hogy számomra a válás mélységesen elítélendő dolog, hiszen bármilyen nehéz helyzetet meg lehet oldani, nekem senki se mondja, hogy nem. Igen, határozottan elfogult vagyok, ha Natalieról van szó és biztos vagyok benne, hogy ezentúl ez csak fokozódni fog.  
- A feleségem vagy és mindig megvédem ami az enyém, még akkor is, ha pont a saját túlzó kritikáidtól kell ezt tennem. - Ha szerintem sem lenne kielégítő a reggeli, akkor rendelnék én, vagy nekiállnék csinálni valamit, de nem Nataliet támadnám le, ettől függetlenül nagyon jó dolognak tartom, hogy komolyabbra fordítva a szót is meg akar tanulni főzni, tetszik az elszántsága, úgyhogy elismerő pillantással fogom meg a kezét. - Akkor várom a sok odaégett próbálkozást - cukkolom kicsit, természetesen szeretetből, amit ellensúlyoz remélhetőleg lágy érintésem kézfején és érezteti vele, hogy örülök az ötleteinek.
Elgondolkozok a lakást említve, már felvetette egyszer Natalie a közelmúltban és kezdem azt érezni, hogy egyre jobban le szeretné váltani jelenlegi lakhelyünket. Ami engem illet, egy picivel volt csak nagyobb a lakás, amiben felnőttem és öten éltünk benne, szóval az én tűrőképességem ilyen téren meglehetősen nagy, már-már túl nagy is, szóval érzem, hogy kezd jogossá válni az, amit Natalie mond. Eszek pár falatot, amik egyenként akkorák, mint Nat két villányi adagjai, ám mielőtt válaszolnék, kérdez és ez valamiért meglep, ritkán kér még az én felemből is, pedig sosem sajnáltam tőle az ételt. Furcsa érzés lep el, mialatt szemmel jelzem hogy nyilván nem bánom, amiért elveszi az egyik pirítósomat. Nyugtalanság lep el, megannyi ok miatt és fejben kezdem felfogni, hogy túl sok minden változik Natalieval kapcsolatban. Tej a kávéban, az evések, vagy az, hogy egyáltalán reggelizik mostanság, a ház téma annyira nem meglepő és valószínűleg a többi is csak azért kezd nyugtalanítani, mert épp némán ülve, villám hegyét szopogatva próbálom keresni az összefüggéseket, de még mielőtt túl messze kerülnék, veszek egy mély levegőt és egy fújással kieresztem magamból az izomgörcsöket.
- A gyors esküvő elég sok pénzünket vitte el, de szerintem van annyi lekötve, hogy belevágjunk - felelem egy kis csend eltelte után a házprojektre. Stabilizálódni kezd a helyzet a munkahelyemen, már kicsit masszívabb lábakon érzem magam, hogy optimistábban kezdjem remélni, hogy az elkövetkező fél, egy évben biztos és kellően nagy fizetést tudjak összekaparni.  
A továbbiakban inkább az evésre koncentrálunk, én is megeszem ami a tányéromon van és kellően jól is lakok, hogy el tudjam kezdeni a napot. Utolsó falatokat nyelem le, mikor Natalie átnyújtja a beígért borítékot, amiért teljesen megszokott nyugodtságommal nyúlok, miközben hallhatom szavait és bizony eléri velük, hogy megijedjek és szárnyalni kezdjen a kíváncsiságom mellett az aggodalmam is. Tehát le fogok sokkolódni. Az autóm nincs eltörve, ez biztos.
Még egy gyanakvó pillantást vetek Natalie felé, majd a meglepetésemnek szentelem a figyelmemet és egy határozott mozdulattal feltépem a ragasztást. Amit látok, azt nem kell magyarázni, arra nincsenek szavak.
Nem hallok.
Nem látok.
Nem érzékelek.
Fülemben egyedül szívverésemet visszhangoztatja egy duzzadó ér, testemen a idegek felmondják a tapintásért felelős funkciójukat, forog a világ körülöttem, egyedül én és a képek állnak meredten, még a lapok se rebbennek meg kezemben miközben forgatom őket, annyi érzés önt el, hogy megfelejtkezek magamról, megfelejtkezek az arcomról és mimikáimról. Fogalmam sincs, hogy milyen arcot vágok. Nem tudom, hogy mi történik.
- Gyerekünk lesz - suttogom magam elé, s ejtem le végül a boríték lapjaival teli kezeimet az ölembe és nézek Nataliera valóban lesokkolt tekintettel. Nagyon furcsa érzés annyira ledöbbentnek lenni, hogy szavakat is nehezen tudok fogalmazni, nem hogy még testem bénulás jeleit produkálja.
- Jézusom! - Kezdem felfogni, de még korán sem sikerült teljesen, de megelevenedik végül testem és meghatódott mosollyal dőlök előre és könyökölök rá az asztalra, míg tenyereimbe temetem arcomat.

- Akkor erős blöki leszek - felelem vállat vonva, mert a kemény kiképzések kifejezetten szimpatikusak, vagy csináljunk valamit jól, de azt tényleg jól, kemény munkával, vagy gondolkozzunk el, hogy vajon tényleg akarjuk-e, amit kitűztünk magunk elé célként. Többek között ezért nem bántam, hogy az őrült dokit kaptam magam mellé mentornak, nem csak szakmailag tudtam nála rohadtul fejlődni, de a tűrőképességem is nem látott határokig kúszott ki.
Én is magamra kapok valamit, nem akarok sokat várni, nem szeretek, márpedig csak akkor tudom megkapni a borítékot ha már megettük a reggelit és az sem kerüli el figyelmemet, hogy Natalie is éhes már. Elég feltűnő, hogy mostanság sokkal többet eszik, mint szokott, régen egyáltalán nem szerepelt a mindennapos programjában a reggeli, a tej a kávéhoz, vagy a dupla pirítós, de nem pillanatszerű a változás ezért nem kérdezek rá egyenesen, hogy mi lehet az oka, kijött a kórházból és utána nem sokkal változások bontakoztak ki a szokásaiban, majd jött az esküvő, immáron feleség és nem csupán barátnő, igyekszem mind ezen összetett időszak rovására írni, s meg kell hagyni, hogy rendkívül tetszik, ami történik, rá nézve is sokkal egészségesebb.
- Van egy ilyen tervem, igen -  vallom be ami a kényeztetést illeti, nem leplezem ezen szándékomat, bár azért túllépni sem tervezem a határt. A mindennapos igényeit szeretném kielégíteni, azt viszont nagyon is, legfőképpen azon vagyok, hogy megtartsuk a jelenlegi harmóniát, mely az esküvő utáni időszakot jellemzi és ha ez így maradna - én és remélem, hogy Nat is - tökéletesen el lennénk kényeztetve.
- Nem aggódom semmi miatt, akkor se lesz tragédia, ha egy órával később eszünk, mert el kell ugrani az egyik kajáldába ebédelni, vagy gyorsan összedobsz valami mást a tervezett helyett. - Nyugtatgatni próbálom, hisz nem vagyok egy hisztis fajta, ilyen téren biztosan nem, általában gyors evő vagyok és az étkezés mellékprogram az életemben, ahogy Natalienak is, ezért sem főzött eddig és úgy nagyon én sem bűvészkedtem sokat a konyhában hosszú ideig,  amit akarok, azt el tudom készíteni, a nagyobb kajákat azonban már nem vállalom be. Annak örülnék a legjobban, ha Natalie felelősség nélkül mozogna a konyhában és nem érezné terhet a vállán, hogy feleségként meg kell tanulnia főzni, mert nem kell. Ha szeretne, akkor azt nagyon értékelem, de részemről ennyi.
- Rendben, ráfókuszálok én is a házakra, aztán ha találunk valami kecsegtetőt, közösen leülünk megtárgyalni az előnyeit, hátrányait. - Kicsit felviszem a hangsúlyt, mintha én sem tudnám eldönteni, hogy kérdésnek, vagy kijelentésnek szánom. - Kert egy terasszal? - folytatom tovább az elképzeléseit. Minden reggel felkelés után, mielőtt munkába mennék kimegyek a jelenlegi erkélyünkre, leülök a kihelyezett székre és ott iszom meg a kávémat, szívom el a cigimet és próbálom magam aktív testi és lelki munkára ösztönözni. Kurvajó lenne, ha nem egy kis erkély lenne hanem fognám magam és kiülnék a teraszra mondjuk a hintaágyba és konstatálhatnám hetente, hogy már megint le kellene vágnom a füvet. Élvezném. Megnyugtatna.
Ahogy Natalie átadja a borítékot, már tudom, hogy nem kis dolog van benne. Még egy utolsó pillantást vetek remegő feleségemre és az én ajkaim között is elkezd remegni a levegő a puszta látványától, nem tudom biztosra, de úgy érzem, hogy még sosem láttam Nataliet ennyire félni és ez felkavar, megrémiszt, elbizonytalanít, nem várok ezért tovább, feltépem a papírt és nem feszítem tovább a pillanatot, vagy Natalie állapotát.
Sokáig nem tudom feldolgozni, amit látok, holott tudom mi, kicsoda van rajta, nem nyiklik meg hangom, se testem. Tudat alatt hálás vagyok feleségemnek, hogy csendben megvárja, hogy túl legyek az első sokkon, fogalmam sincs meddig tart mire végre kiszokik belőlem két szó. Megismétli őket, nem látom de érzem, hogy kezeit hasára teszi, levegőért kapok és az asztalra könyökölve kezeimbe temetem arcomat, kezdem átérezni a valóságot.
- Ez egy hihetetlenül boldog köszönöm Jézusom - sóhajtom mosolyogva tenyerembe, amiket el is veszek arcom elől, szokatlan az érzés, hogy könnyektől nedvesednek szemeim.
- Nat! - vágok szavába, mert érzem, hogy megijed talán, esetleg tőlem, vagy csak nem tudja mit gondolok és ezt nem hagyom, most hogy újra élek, a sokk után meghatódva fonom ujjaim közé az övéit és nézek mélyen a szemeibe. - Ez csodálatos! - dörmögöm mélyebb hangon lassan, továbbra is mosolyogva, míg két kezem közé veszem kézfejeit és kilehelem rájuk meghatottságom csókját.
- Nem tudsz semmivel sem elszomorítani, nem érdekel, hogy nem terveztük, vagy miért nem mondtad el hamarabb. Egy család leszünk, egy igazi, boldog és egészséges család! - Mindkettőnkhöz beszélek, mert bennem is csak most tudatosodik, hogy miket mondok és sosem éreztem még magam ennyire boldognak. Esélyt kaptam, hogy a család szó alatt végre ne undorodjak el, már most érzem, hogy termelődnek bennem az apai érzés hormonjai, a védelmező és erős, határozott magatartás, merthogy a gyerekem jó közegben, jó szülőkkel fog felnőni, nem egy kis odúban, nem aluljárókból szerzett ételeken és drogszagban, értelmesek, okosak és az anyjukat elnézve gyönyörűek lesznek testvérével együtt, mi pedig büszke szülők.
- Gyere ide - sóhajtom még mindig meghatódottan és kinyújtom hozzá a kezemet, hogy az ölembe üljön és megcsókolhassam ajkait míg már sokkal óvatosabban végigsimítok hasán.
Hogy nem vettem észre?
Hogy?

Elég erősen elfintorodom, ahogy megtudom, hogy lesznek növényeink, amiket előszeretettel gondozhatok, azt hiszem ez igencsak meglepő és új megvilágítása a teraszon töltött időmnek.
- Oké, de ha az ötezredik is elpusztul, nem én leszek értük az egyedüli felelős. - Nincs bajom a növényekkel, azzal a különbséggel, hogy sosem voltak nekem és nincs belém nevelve, hogy oda kellene rájuk figyelnem, mondjuk az is tény, hogyha látnám ahogy haldokolnak és mindössze órájuk van hátra, akkor valószínűleg tényleg fognám magam és rázúdítanék két vödörnyi vizet, inkább az a kérdés, hogy mikor mondanám azt, hogy kell a fenének a virág, ha mindig kiszáradnak és amúgy se szépek. Amik fontosak, azokra úgyis figyelünk, amik meg nem… azokra nem.
A reggelit követően megkapom meglepetés ajándékomat, de jobban lesokkol, mint ahogy azt hittem volna. Nem ere számítottam, valóban nem, egyáltalán nem volt a fejemben egy baba érkezése, főleg, hogy mindig védekeztünk, mi tényleg mindent megtettünk, de ebből is látszik, hogy az óvszeres tasakokon díszelgő nem száz százalékos megbízhatóságot nem a hülyék nyomtatták rá antireklámként. Érthető és normális, hogy lesokkolnak a képek, amiket feszülten vizsgálok és forgatok kezeim között, kezdetben nézem, de nem fogom fel, hogy az ultrahangképek hozzánk tartoznának, holott nem vagyok hülye és természetesen tudom, hogy miért mutatja őket a ma már feleségem, s mégis… egyszerűen nem tudom percekig feldolgozni a tényt, hogy saját gyermekemet pillanthatom meg életemben és az ő életében először, egyelőre még csak képeken.
Aztán eljut a tudatomig és testem, mimikáim életre kelnek.
Nehéz megfogalmazni, hogy mit érzek. Egyszerre félek, aggódok, de vagyok mérhetetlenül lenyűgözött, boldog és lesokkolt. Nyelek egy nagyon Nat kérdésére, nem kifejezetten tiszta örömöt érzek, de tudom, hogyha majd eloszlik a zavarodottságom köde és letisztulnak a meglepettség okozta furcsa érzések, nagyon is örülni fogok a hírnek.
- Igen! - „Azt hiszem”, teszem hozzá magamban, de már nem mondom ki, mert nem akarom elbizonytalanítani Nataliet, mikor nincs miért, csupán még feldolgozás alatt vannak az információhalmok, s úgy tűnik, hogy sikerül valóban megnyugodnia, elmúlik a reakcióm miatti feszültsége, aminek kifejezetten örülök, bár hangja még izgatottnak tűnik és mostanra már összeszedem magam annyira, hogy kissé szavába vágva megnyugtathassam és megosszam vele, hogy bár igen, elmehettem volna vele az első vizsgálatkor, megtudhattuk volna együtt, hogy gyerekünk lesz, de nem érdekel, nem fogok erre gondolni, mert a hír önmaga elsodor minden negatív érzést.
- Jól látod, azt tettem volna. - Utalok az esküvőszervezési nehézségekre, majd helyeslek igazából minden gondolatára. - Nat, megértelek és nem haragszom - ha akarnék se tudnék, most nem, később pedig már nem fogok rágódni a múlton, hogyan is tehetném, mikor gyerekünk lesz, ez pedig sok teendővel jár.
Kinyújtom felé a kezem, ölembe veszem feleségemet, kinek hasában már ott növekszik a gyermekem, csókomba folyton érzéseimet, majd végigsimítok lassan és finoman hasán, egyszerre mindkettőjükön, különleges érzés, tán csak pszichológiailag, elvégre nem látszik még érdemleges változás, mégis teljesen más így Natalie hasához érni.
- Én is titeket! - simítok szabad kezemmel ezzel egy időben hátán végig egy hosszabb csend után, ami kicsit sem telik kínosan, köztünk már rég nem, míg másik kezem a baba és Natalie tenyere között melegszik. Különös, ugyanakkor nagyon jó érzés jár át, mikor a babáról mesél, elégedettség, öröm, valami birtokló és óvó érzés, s rá kell jönnöm, hogy talán ezek mind együtt jelképezik mindazt, ami az apaság.
- Szeretnék! Tegyünk meg mindent, hogy ezek után is egészséges és erős maradjon! - nem tudom, hogy ezt Natalienak vagy inkább magamnak mondom meglehetősen komolyan. Az biztos, hogy el szeretném őt kísérni, ha nem is minden alkalommal, de a következőre nagyon vele szeretnék tartani.
- Le fogok szokni a cigarettáról! Nem akarom mérgezni vele a kicsit… és téged sem. - adok szót főként komolyságomnak. Nagyon régóta cigizek, rendszeresen egy nap több szálat, az évek során többször is próbálkoztam leszokni a dohányról, de mindössze egyszer sikerült és akkor hónapokkal később agyoncsapott az élet és minden kezdődött elölről. Vigyáztam, hogy Natalie mellett ne cigizzek, noha volt hogy már ez is megtörtént, de alapvetően figyeltem rá, azonban most ez nem elég, én nem csak egy talán egészséges gyermeket szeretnék, én egy biztosan nagyon erőset és ehhez ez a minimum, még ha borzasztóan nehéz is lesz az elvonókúra. Van motivációm, ezúttal nagyobb, mint életemben bármikor.
- Köszönöm! - hálás vagyok, hogy nem mondta el eddig másnak, viszont ez egyet jelent: - Akkor itt az ideje, hogy megtegyük - nézek rá már az eredeti arcommal, bár ezek után semmi sem olyan, mint eredetileg.
- Nem, vagy nem tudom. Majd ha korog a hasam, eszem valamit - vonom meg vállamat. Nem kell engem félteni, inkább Natalie egyen annyit, amennyit csak tud. Most már minden értelmet nyert.