Jack Sullivan

- Jan! Kapkodd magad, mert el fogok késni a munkából! Még amúgy is ki kell tegyelek Layla nénédnél! – szólok fel a lépcsőn, várva, hogy mihamarabb összekapja magát a lányom és indulhassunk. Így is lehet át kéne mennem pár piros lámpán, hogy beérhessek az állomásra, meg hogy még előtte a húgomhoz ellökhessem Janice-t. Szerencsére van egy behajtandó szívességem, nincs azzal semmi bajom, hogy ezt most kamatoztassam – már amennyiben szükségem lesz rá.
Leérve nyomok egy csókot a feje búbjára és cuccostól-mindenestől sietünk ki a kocsihoz és ültetem be magam mellé az anyósülésre. Én magam is beszállok az autóba és ahogy kitolattam, már útnak is indulhattunk.

Én tipikusan olyan gyerek voltam, aki már nagyon fiatalon családot szeretett volna. Két tartós kapcsolatom volt egész életem során, egyik a tipikus tiniszerelem volt, a másiknál házasságon, gyereken gondolkoztunk, már közös lakásunk is volt. A házasságot nem siettük el, habár már jegyben jártunk. Inkább a babaprojektre álltunk rá teljes gőzerővel. Stabil munkánk volt már ekkorra, ráadásul elég jó keresettel. Körülbelül fél-egy év közötti intervallumot kell elképzelni annak, amikor nagyon rajta voltunk a témán, habár már előtte is voltak próbálkozásaink, csak sosem ilyen komolyak. De ahogy múltak a hetek-hónapok, semmi változás nem állt be.
Végül elmentünk kivizsgálni, mi lehet a probléma. És ekkor ért csak az igazán nagy arcon csapás: a leendő feleségemnek nem lehet gyermeke. Meddő volt. A személynek, akivel már legalább fél évtizede tervezem a családot, a közös jövőt, kiderült hogy nem lehet gyermeke. Ő maga is hozzám hasonló volt ilyen téren – minden vágya volt, hogy lehessen egyszer egy szép nagy családja. És ezzel minden szertefoszlott. Ugyan lesokkolt a hír mindkettőnket, én továbbra is tartottam magamat mindenhez, amit elterveztünk – kivéve persze a vérszerinti közös gyermeket. Vigasztalhatatlan volt, teljesen magába roskadt. Próbáltam segíteni neki, eljártam vele a terápiákra és minden segítséget, ismertségemet bevetettem hogy ő jobban legyen. Eleinte látszódottak is jelei a javulásnak, és néhány hónap – de lehet volt egy év is – már el tudtunk beszélni az adoptálás lehetőségéről is. Így hát elkezdtünk keresgélni, de persze ez sem mehetett zökkenőmentesen.
Főleg azok után, ami az egész elhatározást követően történt körülbelül 4 hónapra. Munkából hazafele jövet olyan látvány fogadott, amit legrosszabb ellenségeimnek sem kívánnék. Nem laktam messze az állomástól, de még ez sem volt elég, hogy elég gyorsan kiérkezzenek. Hívtam azon nyomban a bajtársaimat, közben minden szakmai tudásomat bevetve próbáltam megmenteni az életét a menyasszonyomnak, de mindhiába. Rajta már semmi nem segíthetett sajnálatos módon. Maximum csak az, hogyha az érkezésem előtt 10 perccel érkezik ki a mentő. Akkor talán.

Az örökbefogadással kapcsolatos ügyintézés viszonylag hosszú időre abbamaradt. Egyszerűen nem tudtam volna teljesíteni a feladatokat, ami egy szülőtől elvárható a szemükben – jogosan, teszem hozzá. A mentális egészségem sem volt éppen a maximálisan elvárható.
Nem volt olyan hosszú a gyászom időszaka, mint az másoknál. Magam sem értem, miért. Úgy éreztem, nem sajnáltathatom magamat tovább. El kellett fogadnom, hogy ami történt, megtörtént. Akármennyire is fájt. Mindezek ellenére még így is jó 10 hónapba telt, mire folytatódhatott az ügyintézés az örökbefogadással kapcsolatban. És mire én is készen éreztem magamat rá.

Már magam sem tudom, mennyi időbe tellett az egész, olyan gyorsan múltak a napok, hetek, hónapok – bár akkor egy örökkévalóságnak tűnt, aláírom. Arra viszont színtisztán emlékszem, hogy amint Janice-t megpillantottam, azon nyomban beleszerettem. Nem tudom, mi lelt engem, de egyszerűen olyan tökéletesnek tűnt az a leányzó, hogy szavakba sem tudtam önteni. Ennek ellenére volt már eddig egy családnál, de újra itt kötött ki, amekkora csirkefogó volt. És amennyire utált ott lenni. Nem különösebben kedvelte az embereket, akik örökbe akarták fogadni, és elég sok szerető családot utasított vissza ő maga is nem túlzottan burkoltan – sőt, heves ellenkezéssel. Velem viszont már első perctől kezdve kedvesen és bájosan viselkedett. Nem értettem, hogy pontosan mi okból, de nem is firtattam. Egyértelmű volt hát mindkettőnknek. Figyelmeztettek, hogy milyen rossz gyerek is a kis Jan, de engem ez a legkevésbé érdekelt – egyetlen morzsáját sem éreztem ennek a feltevésnek.

- Na, megérkeztünk. Pattanj, kincsem, majd holnap reggel ilyenkor jövök érted. Semmi rosszalkodás, hm? – mosolygok rá féloldalasan, és picit meg is pöckölöm az orrát. Ő csak nevetgél rajta, mire én nyomok egy puszit az arcára és még egy ölelést követően útjára is engedem. Jan már szalad is befelé a házba, éppen csak üdvözölve a nagynénjét, inkább megy a gyerekekhez játszani. Layla odasétál az ajtómhoz, én pedig lehúzom az ablakot. – Ugye nem baj? Tudom, hirtelen jött az egész, de majd valahogy kárpótollak – ő csak legyint rá és biztosít, semmi szükség az ilyesmire. Nyomok egy csókot a húgom arcára is, aztán elköszönök tőle, sietősre fogva az iramot a mentőállomásra. Nem érzem azt, hogy szüksége lenne bébiszitterre a lányomnak, de örülök, ha valaki figyel rá. Illetve ő is szívesen megy mindig az unokatestvéreihez.
Hogy éreztem-e valaha is, hogy nem a vérszerinti lányom Janice? Egyáltalán nem. Soha sem fordult meg a fejemben ilyesmi. Vele jöttem rá igazán, hogy mit is jelent a család. Legalábbis, hogy ez a fogalom nem szűkíthető be csak a vérségi kapcsolatokra. A család ennél sokkal több. És örülök, hogy ilyen az életem, amilyen most.

Kedves Jack!
Már ránézésre is látszik, hogy nem egy összecsapott munkát hoztál nekünk. Nagyon tetszett a karakter története, a stílusod, és alig várom, hogy olvashassak Jack és Janice sorsáról. Mindent rendben találtam, szóval nincs is több dolgod, mint intézni a foglalókat és elvegyülni köreinken.