Estella Aliende

- Tokio! – hallom meg a legújabb nevemet, mire unottan emelem fel a fejemet, mintha a körömlakkom kaparása is érdekesebbnek tűnne, mint Denver beszéde. Úgy nézek rá, mint akit tényleg bármelyik pillanatban megölhet az unalom. Nem erről volt szó, nem erre vállalkoztam, amikor elvállaltam fél évvel ezelőtt az újabb munkát. Ennél még az előző is veszélyesebbnek és jobb mókának tűnt, amikor a drogok és a korrupció hálójában kellett elmerülnöm. Esélyesen amiatt is, mert azt a mocskot már túl jól ismertem. Ismertem, mint más a magazinok lapját, a legújabb trendet. Éveket töltöttem abban a világban, így nem igazán hatottak meg a lesújtó pillantások, amikor újra visszatértem az őrsre, amikor újabb vizsgálatokon estem át, hogy nem-e fordult a kocka és lettem inkább korrupt, mint ahogyan sokan gondolják bent.
- Mi van? – hanyagul szólaltam meg, mint akit még a hangja is idegesít. Pontosan tudtam, hogy mennyire elvárja azt, hogy tisztelettel beszéljünk vele. Ő volt a főnök kedvence, azé az emberé, akit még ennyi hónap alatt se láttam egyszer se. Csak történeteket hallottam róla. Arcán kisebb düh futott át, mire szemtelenül elmosolyodtam; kíváncsian fürkésztem, hogy vajon mondani vagy tenni fog-e valamit, de ehelyett csak elindult.
- Kérvényt nyújtsak be, vagy végre megemeled a csontos seggedet? Nem azért vagy itt, hogy melegedj! Vagy fejsimogatásra vársz azért, mert legutóbb jót alakítottál? - kedvesség régóta kihalt az emberből, rólam pedig régóta leperegtek a hasonló megjegyzések, vagy hanghordozások. Követtem őt a szűk folyosók hálójában, ahol a fény gyér volt, sok helyen még villódzott is a lámpakörte, mintha ő se tudná eldönteni, hogy inkább világosságot, vagy sötétséget hozna el, hogy elrejtse miként is omladoznak a falak. Könnyedén juttatta eszembe azt a porfészket, amiben éltem kicsiként, de még is meg volt a maga bája, mint ennek a háznak is. Kívülről tündökölt, mint a legtöbb ember, belülről pedig szép lassan az enyészeté lesz. Mintha csak láthatatlan árnyak marnának a falakba, a körmeik nyomát otthagyva, a szellő idebent egészen hűvös volt. Soha nem jártam még ezelőtt itt, így kíváncsian fürkésztem,  felmértem a helyet, ha beütne a baj, akkor miként is tűnhetnék el… miként menthetném meg azt az életet, amiért Harry Serpen már kockáztatta a sajátját, amivel megpecsételte az enyémet. Hazugság azt mondani, hogy én mindig is rendőr akartam lenni, nagy lótúrót! Ő miatta lettem az, ami és a porfészek miatt. Olyan, aki nem tud normálisan meglenni, hanem inkább újra és újra halált hívja táncra egy olyan keringőben, amiről nem lehet tudni, hogy miként is ér véget.
- Hova megyünk? Csak nem megnevelni akarsz? Bocs, de arról már lekéstél, a szüleimnek se ment. – törtem meg a csendet, mire ő csak morgott egyet, de az se kerülte el a pillantásomat, hogy a keze miként is szorul ökölbe. Mosolyom szélesebb lett. Szinte már vártam, hogy nekem jöjjön és esélyem legyen félresöpörni őt is az utamból, mint máskor tettem másokkal más ügyekben. Türelem rózsát teremt, de a meglévő tapasztalatommal is olykor ez kibaszottul nehezen ment. Utáltam azt mondani, hogy nincs eredmény. Még mindig nem tudom azt, hogy ki a vezér és mi lesz a következő nagyobb rablás célpontja. Mintha egy helyben sétáltam volna és csak körbe-körbe forognék, mint a körhinta és ugyanazok az arcok nevetnének vissza rám. Túl sok időt vesztegettek el a rendőrök is arra, míg összerakták az egyenletet, hogy a bankokat, múzeumokat és megannyi más értékes tárgyat ugyanaz a banda emelhette el. Egy szervezet, amiből nincs kilépő, csak egy kártya marad utánuk és egy szellőzőnyílás a homlokodon. Mintha üzenni akarnának ezzel is és azt sugallni, hogy nem félnek semmitől se, mert ők szemtől szemben végzik ki azt, akit árulónak tartanak. Bíróságon védekezhetsz, itt esélyed nincs rá, mert anélkül sétálsz be, hogy tudnád a halálod vagy a végső elfogadásod következik. Legalábbis ezt suttogták a többiek.
Félnem kellene, de nem tudok. Túl jó barátom már régóta a halál. Jobb barátom, mint a legtöbb társam, vagy lélegző lény. Csak a lépteink vízhangja töri meg csak a csendet, feszültség úgy áramlik közöttünk, aminél az ember már azt várná, hogy beszikrázzon és robbanjon. Végül rám pillantott, majd sietve löki ki az ajtót, amin némán sétál be, én pedig szó nélkül követem őt.
Mintha hirtelen egy másik házba keveredtem volna és ez a szoba őrizné az épület magasztosságát, mintha csak egy pusztulásnak indult kert közepén lelnél még egy zöldellő és életteli teli helyet, ami csalogató és fogságba ejt. Csend itt is uralkodó volt, egyedül a kandallóban lévő tűzropogása törte meg. Megannyi mestermű volt megtalálható a helységben, mintha a szobrok éltek volna, ahogyan a lángok árnyjátéka felöltöztette őket. Az ábrándomból hátam mögött megcsendülő léptek zaja rángatott ki, sietve pördültem meg. Jól öltözött, középkorú férfi mosolyával találtam szemben magam. Mosolyogva fürkészett, nem beszélt és nem is kérdezett, de mintha mégis mindent értett volna. Nem értettem, hogy mit is kereshet itt, de mire igazán én is megfigyelhettem volna, addigra fegyvert tartott rám, a fegyver elsült, de már nem engem fürkészett vele, hanem Denverre meredt. Vére pontosan úgy rajzolódott arcomra, mint egykoron apám vére pöttyösre festette a rongyos és koszos függönyünket. Még se rezdültem össze. Pedig Harry szavait újra hallottam elmémben, ahogyan egykoron beszélt hozzám. „Ne nézz oda”, de elkésett, ahogyan most is az élettelen testet figyeltem, úgy 7 éves koromban is, amikor új esélyt adott egy jobb családnál, de mégis megpecsételt.
Zsebkendőt nyújtott felém, mire elvettem és megtöröltem az arcomat. Átlépett a test felett, mintha csak valami szobor lenne és a gondosan kimunkált asztalhoz sétált.
- Ne aggódj miatta, oda került, ahova való. A patkányok közé, mint amilyen ő is volt. – azzal a lendülettel egy jelvényt dobott a hullára. Egy volt közölünk, vagy más hatóságtól, de ő is a jót szolgálta, mint nekem kellene. Nem volt lehetőségem jobban megfigyelni, hogy esélyem legyen szólni az illetékes szervezetnek. – Igaz, hálás is lehetnék, amiért rossz információkat adott el, így legalább nyugodtan végigvihetjük a tervet. – sejtelmes mosoly bujkált az arcán, miközben továbbra is méregetett. – Sokat hallottam már rólad Tokio! Ne okozz csalódást. – nem mondanám, hogy kérlelte, se nem üvöltötte, de mégis volt valami fenyegetés a hangjában, vagy csak abban, ahogyan a mellettem heverő hullára pillantott… Elszántság viszont ott csillogott a szemeimben és percekkel később már nem csak ketten voltunk a helységben, amikor is lehullott a lepel a tervről. Számomra is ismeretlen izgatottság rántott magával, amikor kiderült, hogy a Federal Reserve Bank Of Chicago készülünk meglátogatni, de még túlzottan is sok hét fog eltelni. Fel kell készülni, precízen megtervezni és aztán kivitelezni.
Egyetlen aprócska gond viszont adódott. Hirtelen nem voltam abban se biztos, hogy képes lennék jelenteni a feletteseimnek, hogy igazad mondanék-e akkor, amikor legközelebb számon kérnek. Az, ahogyan beszélt, a társaság lelkesedése túlzottan is magával rántott, mintha csak egy részem végre hazatalált volna és tartoznék valahova, a törött szárny újra gyógyulni kezdene. Órák teltek el, mire szélnek eresztett, de mielőtt kiléphettem volna még megszólalt.
- Te felelsz értük, velük együtt halsz vagy felemelkedsz. – csendült komolyan a hangja, mire nem feleltem, csak kábán távoztam. A lépteim maguktól vittek „hazáig”, az ajtó hangosan csapódott be és az se érdekelt, hogy a lakótársam itthon van-e vagy nem. Döntenem kell, mert így vagy úgy, de az életembe fog kerülni. S az se könnyítette meg a dolgomat, hogy mire hazaértem egy kódolt üzenet várt. Csesszék meg, hogy pont most hívattak be…
Álarc, amit megannyien viselünk, de kevesen látják az igazságot. Időt kell nyernem, még heteim vannak, de meg kell hoznom a döntést, hogy a fényt választom, vagy a sötétséget, a kettő együtt nem lehet…

Kedves (?) Estella!

Engedd meg, hogy üdvözöljelek az oldalon! Bár userként van közös múltunk, és már jól ismerem a stílusod, tudtam, hogy most sem fogsz csalódást okozni. Így is lett. Még mindig jó olvasni az irományaid, és ötletelni veled. Na, de most már a lényegre térek...
Hát egy biztos, a faterom megint nem lőtt mellé, amikor téged a Serpent köreibe fogadott. Azt nem állítom, hogy könnyű életed volt és azt sem jelenteném ki előre, hogy a jövőd könnyebb lenne. Kíváncsian várom merre haladsz tovább, hogy győzöl meg, hogy jó helyen vagy és jó feladatot látsz el, s hogy evickélsz tovább két ingoványos mező között egy fűszál szélességű mezsgyén.

Nem is tartalak fel tovább! Irány a foglaló, a játéktér!