Ismét veled

Az asztalok között lépdelve nem vagyok teljes mértékben meggyőződve, hogy mögöttem van-e még mindig, vagy egyenesen elsétált. Nem hibáztatnám, rossz érzést keltene bennem, de megérdemelném, megérdemelném, hogy mindenki, végleg kisétáljon az életemből és csak a szakmaiság maradjon, talán könnyebb lenne, biztosan az lenne, de nem szeretném, azonban nincs mit tenni. Tovább nem játszadozhatom, nem láncolhatok magam mellé senkit sem és bár néha úgy tartom, hogy jól érzi magát a társaságomban, ugyanakkor vannak olyan pillanatok, mint, mikor a fűben is ült, hogy érzem benne az ellenszenvet, a menekülés vágyát, amit én keltek benne.
Az asztalhoz érve megkönnyebbülve észlelem, hogy bizony nem hagyott itt, hogy nem ment el egyetlen szó nélkül. Az illem elleni vétéstől is eltekintettem volna, ha mégis megteszi, de még itt van.
A lapot figyelve veszek magamon erőt, hogy ne ő legyen szemeim útjában, bár nem igen olvasom a látott betűket, csupán nézek, de nem észlelek.
Hírtelen mozdulata nem szakítja meg mondandómat, azonban eléri, hogy bűnbánóan nézzek felé, amiért megijesztettem, nem volt szándékomban. Zavarodottan fordulok végül oldalra, talán most is menni szeretne és ez csak része a kötelezően megteendő kör részében, amit ma végig jár velem.
Pislogva egyet kikerekednek a szemeim, melyek eddig a kinti látképet figyelték és lassan, kissé leszorított állal fordítom felé államat. Talán maradni szeretne? Egy elnyúló pillanatig szinte tátott szájjal nézek rá, szemeimben meghatódottság, amiért nem szerepel tervei között, hogy itt hagyjon. Vagy talán mégis, csupán a megbántást igyekszik elkerülni.
Figyelem, ahogy összébb húzza magát és nem tudom eldönteni, hogy ez annak lehet-e jele, hogy reménykedik a nemleges válaszban, annak ellenére, hogy egyik legnagyobb erényemet ismerteti velem, vagy még mindig fél, bármi is legyen bennem, ami erre készteti, bár eltudom képzelni.
-Gyermek korom óta nem is oly rég megtörtént, hogy kész lettem volna feladni-vallom be, hangomban semmi robotiassággal, semmi kimértség, semmi vádaskodás, csakis a bűntudat és szomorúság. -Ami a játékot illeti…-kezdek bele, majd nagyot nyelve folytatom.- Azt gondoltam, hogy tán szívesebben lennél máshol…, nélkülem. -Az utolsó szót sokkalta halkabban ejtem ki, mintha bűn lenne, hogy bánt, amiért lehetnek ilyen gondolatai. Erre a gondolatra ismételten feszültebbé válok, talán sosem fogom megérteni az érzelmeket, ezért is jobb, ha maradok a megszokott életstílusomnál.
A pincér érkeztével hagyom, hogy elsőként Aiden rendeljen, amit csak óhajt, ám a reakció és az azt követő szavai meglepnek. Egy jó bort nem vetek meg, azonban nem hittem volna, hogy ő is szívesen issza.
-Más nem lesz, köszönjük-küldök enyhe mosolyt a pincér felé. Kedves gesztus ez asztaltársamtól és bizony valamiféle melegséget érzek, főleg, amiért rám is gondolt. Azonban ahogyan rá nézek ez a röpke jókedvem is eltűnik. Sophie-val miért nem oldódott meg a problémánk?
-Nem voltam veled őszinte teljes mértékben-mondom, mindenféle előkészítés nélkül, nincs mit tagadnom. -Bár a helytelenül tett bocsánatkérésemül szolgáló golfot valóban engesztelésnek szántam az elején, ez végül átment önös célokba. -Nem vagyok képes ránézni, olyat igyekszem tenni, mit csak bizonyos falak között szoktam, egy bizonyos személlyel. -Sophie minden, ami emberré tesz-mondom végül ki, majd azonnal leesnek vállaim a meglepettségtől, hogy pont ezen szavakat használtam. -Olyanokat mondtam neki, miket nem érdemel meg, mik tán igazak, de a megfogalmazásmód az, mi végül hatalmas ellentétet szült közöttünk. Az első hidegvérű vitám volt, mely elől megfutamodtam és nem tudtam megoldani-emelem végül szemeimet vissza az ablakra, de nem Aiden-re, mert érzem, hogy az emlékek, ahogy az ajtónak támaszkodom hallgatva könnyeit, az enyéimbe is rövidesen azokat csalnának, ha most nem foglalkoznék valami mással.
Hálás vagyok Aiden-nek, amiért végig hallgat, azonban még nem végeztem.
-A mai napban reménykedtem, hogy mindezt hátrahagyva kissé sikeresen kikapcsolódhatok, azonban sok mindenben rá emlékeztetsz, ez meggyengít-hangom nyugodt, arcom még mindig az ablak felé fordítva. -Bocsáss meg nekem. -Olyan szavak ezek, melyeket épp annyira szánok Sophie-nak, mint Aiden-nek, azzal a lényeges különbséggel, hogy csak egyikük hallja.
A pincér megérkezésével kizökkenek az iménti letargikus és elrévedő hangulatomból, testem még mindig feszül a vallomástól, a kitárulkozástól, azonban visszahelyeződik a kőkemény maszk arcomra.
-Köszönjjük. Azt hagyja itt-mondom az üvegre utalva, mielőtt elvinné.

Apró rezzenése ismét eszembe juttatja, hogy nem tudok úgy bánni a szavakkal, ami ahhoz kellene, hogy teljes mértékben kényelemben érezze magát mellettem. Zavarodottságát nem tudja leplezni reakciómra és látván ezt még inkább szükséges, hogy ne őt nézzem, így még kellemetlenebbül érezné magát. Az ablak mögötti látványon pihentetem szemeimet, megnyugtató a sima és tökéletesen egyhosszra vágott gyep, a szabályosság, azonban tudom, hogy sokáig nem tud megnyugvást hozni egy természeti kép.
Egész testemet áthatja a melegség, ahogy kiemeli azt, ami a legfontosabb abban, amit csinálok, a munkámban, nem adom fel. Számtalan lehetőségem lett volna életem során, mikor feladhattam volna, akkor most nem itt lennék, akkor csalódást okoztam volna apámnak és nem lehetnék én a megfelelő ember a rám váró pozícióra. Ő zavarban van, ez kétségtelen, arcának pirossága ismét megjelenik, mely nem az első alkalom, bár nem értem, hogy miért kéne így éreznie, hiszen nem egy titkot árul most el nekem, bár kétség nem fér ahhoz, hogy egyre inkább ingok ebben a képességemben is. Majd életem egyik legszemélyesebb beszédébe kezdek bele, amit valaha is tettem, persze húgomat kivéve.
-Nekem nem szoktak-mondom ki csalódottan ezeket a szavakat, más esetben sértőnek hallanám, amit mond, de jelen esetben nem. Nem érzem kioktatónak, vagy lenézőnek, amiért erről beszélek, talán másoknak természetes a kudarcokat bevallani, de mivel nekem eddig nem sokban volt részem, így számomra ez maga az ugrás, amit ahhoz kell megtennie egy szárnyát próbálgató sasnak, hogy végül megtudja lezuhan-e, vagy szárnyalni fog.
Megosztom vele gondolataimat, miszerint bizony arra számítottam, hogy elmegy, hogy máshol lenne. Nevem hallatára leszegett államat felemelem és várom reakcióját. Nem értem pontosan, hogy mire gondol, hogy bizonyos cselekedeteim kihatással vannak rá, de azt hiszem én is ezen megyek keresztül, így nincs szükség az értésre, bár jobb lenne, ha tudnám pontosan mivel mit váltok ki belőle.
-Megértem-talán tudja, hogy mire gondolok, talán nem, azonban én most főként mondatának utolsó szakaszára reagálok ezen szavakkal. Mert egyre inkább látom, hogy mind a ketten hatással vagyunk egymásra és most, hogy kimondta, hogy bizony ő sem mindig ilyen, ez némelyet megnyugtat, ugyanakkor további kérdéseket ébreszt bennem, hogy miben lehetek más, mint azok, kikkel napjait tölti.
Egy pillanatra bent szorul a levegőm, ahogy megemlíti, hogy elmenne, ha tehetné, tehát gondolkodott rajta, de nem tette meg, valamiért mégis maradt. Valahogyan nem tudom elképzelni róla, hogy tényleg elmenne, mármint valóban rászolgáltam, de mégis, bár, ha belegondolok az egyetem parkolójában is hamar lezárta találkozásunkat és elvált utunk.
A pincér után előbb elmosolyodom, majd elszomorodom, két ellentétes érzés, mely sosem gondoltam, hogy ilyen hirtelenjében tudja felcserélni egymást.
Ha már belekezdtem, hát be is fejezem és már régóta érlelem magamban, hogy megmagyarázzam szokatlan viselkedésemet mellette, de mégis Sophie az, ki legfőbb részese szavaimnak és gondolataimat és ezzel Aiden is, hiszen annyira hasonlóak, de mégis különbözőek, azonban a hasonlóságot könnyebben találom meg közöttük.
Szinte azt is mondhatnám, hogy egy nagy levegővétellel mondok ki mindent, pedig nagyon lassan beszélek, pontosan úgy, ahogy szoktam, de tudom, hoyg egyáltalán nem úgy hangzik és nem is olyan vagyok kívülről nézve, belülről sem.
Kérdésére csupán bólintással jelzem igazát, de még mindig nem tudok rá nézni egészen addig míg azt nem mondja, hogy nem haragszik. Törmelékekként hullajtom le magamról a feszültséget, amiért azt mondja, hogy nem bántja, amiért elsősorban nem miatta jöttem, pedig, ha tudná, hogy eredetileg ez nem így volt. Mert érdekem volt, hogy újra találkozzunk, hogy békében legyünk, hogy megismerjem, nem őt, hanem a titkait, amit tud a cégről. Megint előbújik belőlem a témával kapcsolatban érzett bűntudatom és nyelvem hegyén érlelgetem a szavakat, hogy végül folytassam és lezárjam a vallomást, ám nem teszem meg. Nem haragszik rám és önző, kegyetlen módon nem szeretném, ah ez most megváltozna, ha mégis mérges lenne rám. Nem gondoltam volna, hogy a mai nap, vagy akár a korábbi találkozás során ilyen gondolataim lesznek, hogy nem a cég miatt, hanem barátságunk miatt nem teszek meg bizonyos dolgokat. Tényleg nem szeretnék neki fájdalmat okozni és tudom, hogy később jobban fog fájni az igazság, de most még nem, most még engem tántorít néha hátra, ha eszembe jut.
Ez az egyik ok, a másik pedig kezének mozdulata, mely végül megtorpan a levegőben és közel az enyémhez landol az asztalon. Szemeimet kezének fehér bőrére emelem és bánom, hogy nem fejezte be a mozdulatot. Még mindig kezét nézem, míg hallgatom további szavait., melyekre nem tudok választ adni.
-Sophie mellett az a legrosszabb, ha nincsenek érzelmek, az az igazi támadás ellene, ahogy részéről ellenem is-adok hangot gondolataimnak végül mégis. Ahogy elmondom, hogy mennyire rá emlékeztet, az ablakról visszanézek kezére és lassan megmozdítom sajátomat, mely az övé közelében pihen, éppen annyira, hogy összeérjenek ujjaink. Megint érzem azt, amit az öltözőben, mikor azt hittem többet nem dobban meg szívem érintésére. Enyhén nyitott szájjal veszek pár apró levegőt, hogy visszanyerjem uralmamat önmagam felett, bármi is lenne a következő, amit tennék, vagy mondanák.
A pincér érkezése megzavar és elkapom kezemet Aiden-étől és igazítok egyet ingem gallérján, bár pontosan tudom, hogy tökéletesen áll a helyén.
Aiden határozott hangneme csattanásként érkezik az iménti hangnemek után és én is kicsit kihúzom magam, valamiért úgy tartom, hogy valami fontosak fog most mondani, amire emlékeznem kell, amire emlékezni szeretnék.
Szinte tapintani tudom indulatát, de még sem támadó, csupán hevesek szavai, melyeknek használatára kitágul szemem. Pont egy olyan személyt ír most le, amilyen Sophie szerint vagyok és amilyennek nem szeretné, hogy legyek. Azt eddig is sejtettem, hogy Aiden-nek sem ezek a legkedvesebb erények, már máskor is emlékeztetett rá, de most így kimondva egyszerre még valóságosabb, még megdöbbentőbb, hogy az, ami egész eddigi életemben voltam, ennyire taszító tud lenni másoknak, miközben a cégnél az alkalmazottak elégedettek és nem basáskodó főnök palántának gondolnak. Az pedig, hogy szeretne megváltoztatni, ő is, vajon miért? Miért nem szeretné, hogy ilyen legyek? Miért tartja bajnak vagy gondnak?
Kissé rosszulesnek ezen szavai, hiszen sértésnek veszem, amiért negatívan állítja be a munkámmal járó személyiséget, azonban megváltozik gondolatom, ahogy szavai is, hiszen még is jónak, sőt egyenesen tökéletesnek tart úgy, ahogyan vagyok, amilyen vagyok. Nem látom mi gond lehet a származásával, pontosabban csak vele a családjában, mert, hogy megüti fülemet, hogy nincs joga az ő vérével bármi hasonlót mondania. Ő is tagja a családjának, még ha nem is örökös és pontosan annyi joga kell, hogy legyen, mint bármelyik testvérének. Egyre inkább úgy látom, hogy több van szavai mögött, mint amit ténylegesen jelentenek és ezen szókódoláshoz bizony én nem értek. Abban viszont biztos vagyok, hogy lehet nem ez lenne a legmegfelelőbb pillanat, hogy megkérdezzem, ám nem tudom, hogy mikor lehetne.
Utolsó pár szava akkor hatással van rám, hogy végig fut a meleg egész testemen, mintha csak a sivatag kellős közepén érne a melegfront. Miért én? Túl sok a kérdés és bizony nem lehet mindent feltenni, ezt már megtanultam és ez nem csak úgy általánosságban rá értendő, hanem minden emberre. A túl sok kérdés zavart okozhat és előfordul, hogy nem mindre lesz válasz, ha viszont egyesével teszik fel őket, jól időzítve, akkor többet meg lehet tudni és én szeretném tudni, hogy miért használja azokat a szavakat, melyeket most is használt, hogy mik a mögöttes jelentések.
Lekapja rólam eddig izzó szemeit és önt mind a kettőnknek a borból, azonban nem a lére, hanem rá figyelem, meglepve az iméntiektől próbálok valami logikus sorrendet felállítani, hogy minden, amit mondani szeretnék ne legyen túl sok és túl hírtelen.
Már túl sokáig ülök néma csendben, de annyi minden van, hogy nem tudom mit kéne tennem ez pedig elbizonytalanít, hiszen jó vagyok a tervezésben, beszédeket pedig sokszor kellett és ott mindig megvanna ka pontok, amikről beszélnem kell, de ezt nem tudom ahhoz hasonlítani, ahogy Aiden-re sem tudok úgy nézni, mint egy prezentáció anyagára.
-Nem vagy-kezdem végül ezzel halk hangon, mellyel igyekszem megnyugtatni. -Nem hiszem, hogy bármivel is más vér lenne benned, mint fivéredben, ami miatt megkéne magadtól vonnod bármily féle jogokat, vagy bárkinek-folytatom ugyanazon a nyugodt hangon, miközben előre dőlök az asztalra támasztva két kezemet, hogy közelebb kerülhessek hozzá nem foglalkozva semmivel sem és ha még mindig az asztalon lenne keze, akkor biztos vagyok benne, hogy megszorítanám, amiért ennyire a szívén visel. -Nem tudom, hogy min mehettél keresztül, ami miatt a magamfajtákat nem szívleled és abban sem vagyok biztos, hogy tudom, hogy miért pont velem kapcsolatban szeretnél ezen változtatni. Nem vagyok könnyű eset és…-nedvesítem be alsó ajkamat, miközben lenézek az egymásba kulcsolt ujjamra.- Örülök, hogy próbálkozol-mosolyodok el olyan szélesen, amit még talán sosem látott rajtam, miközben lehajtom fejemet zavaromban. -Ha Sophie ezt hallaná, nagyon boldog lenne. Ő sosem adja fel, hogy megőrizzem magamban az embert-nézek ismét a szemeibe meghatódottan, majd megkeményedik tekintetem. -Azonban neked is azt tudom mondani, amit neki szoktam, vannak bizonyos helyzetek, mikor máshogyan nem lehet és ezáltal nem is tudok viselkedni, mint ahogyan, mert úgy kell és ebből nem engedek. -Erről már beszéltem neki a kertben is, hogy van, amiben nem tudok változni és ez kétségtelenül azok közé tartozik. -Szeretnék a barátod lenni-fejezem végül be és dőlök vissza a székbe arcomon hirtelen zavar jelenik meg, aminek következtében a pohárért nyúlok, hogy ihassak belőle, kellenek ezek az apró mozdulatok. Hatalmasat fog bennem csalódni, de ezt nem mondom meg neki, most nem, nem tudom.
A poharat számhoz tartva nézek fel rá, kíváncsian várva reakcióját, hiszen nem tudom, hogy hogyan reagálna bárki egy ilyen megszólalásra, főleg tőlem-

-Ez nem ennyire egyszerű-nem indoklom meg különösebben az okát, úgy vélem, hogy ismer már annyira, hogy tudja, nem könnyű túllépne az érzelem mentes és azzal teli énem között magasadó vastag és széles sávot. A vádaskodás, ami visszatekintve inkább segítségként volt szánva azonban elő hozta belőlem a védekező mechanizmust, ami pontosan akkor működik a legkifinomultabban és leghatékonyabban, ha nincsenek érzelmek. Akkor könnyebb a gondolkodás, eddig így tartottam és valóban, higgadt voltam, jól érveltem, a saját szemszögemet szemügyre véve, de nagyobb hibát ejtettem, mint valaha. Sose okoz nehézséget a bocsánatkérés, de most kiemelkedően hibásnak tartom magam. Semmi okom nem lett volna úgy bánni vele, teljesen értelmetlen volt minden, mit tettem.
Az, hogy hozzáérek, egy hírtelen vezérelt döntés, mely valahonnan mélyről irányul belőlem, ám hihetetlenül jóleső. Valahogy szükségem van rá, hogy érezzek,…hogy érezzem. Megnyugtat és egyben mérhetetlenül felkavar ez a gyengéd és gyors mozdulat, ujjaink egymásba kapcsolódása, automatikusan kapott reakciója további zavarodott pillanatokat ad nekem, melyek egyre inkább enyémek és már nem kölcsönkapottak, velem maradnak és újra-újra élem őket, minden egyes érintéskor. Egy szempillantás alatt már el is távolodom tőle, ahogy megérkezik a pincér, ki kissé távolabb áll meg először az asztalunktól és mikor látja, hogy rendbe teszem magam, diszkréten közelít meg minket, ám szemöldökei alatt Aiden-re néz érdeklődve, azonban hamar vigyázzba vágja magát és már teszi is le a rendelt italt az asztalra. Nem tudom mi lehet hirtelen váltásának az oka, mivel csak egy rövid ideig nézek rá, hogy vajon mennyit láthatott, majd inkább a terítőt fürkészem.
Alig sikerül feleszmélnem az iméntiekből és már jön a következő, szinte ostromnak is mondható érzelemáradat, amit a szavai váltanak ki bennem. Megtelek kérdésekkel, egyre inkább távolodom a megértéstől, melyeknek egy része, míg beszél, kiül arcomra, azonban ahogy befejezi, inkább a komor kifejezésem marad meg, ahogy latolgatom a lehetőségeket. Tanácstalan vagyok, mindent szeretnék tudni, igénylem az ismereteket, a megértést, bár nem minden témában, de mégis nagy részben rólam beszél, azonban nem csak ezen szegmensei keltik fel kíváncsiságomat, hanem amit magáról mond. Elkezd érdekelni, hogy miért így áll önmagához és ő is, ezt már tagadni sem tudnám, magam előtt sem és nem csak szakmai szemmel nézek rá, a mai napon egyáltalán nem.
Mikor végül azt hiszem, hogy tudom, hogy hol kezdjem, vagy miként fogalmazzak, meg is szólalok. Távolodása közeledésemre azonban hátrálásra int, ezért úgy vélem, hogy érdemes kifejtem véleményemet, valamiért megosztotta velem és szeretném, ha tudná, hogy én is kölcsönösen figyelek rá. Igyekszem nyugodt maradni és ez hangomban, egész kisugárzásomban érezhető, bár némiképp felzaklat, hogy van rá esély, nem tartják őt teljes tagjának a családnak, mivel számomra nagy jelentőséggel bír az enyém, még ha nem is feltétlenül érzelmi alapokban.
Teljesen leblokkol és visszahúzódik szavaim elől, amit már egyre inkább kezdek nála felismerni, így váltok és végül magamról kezdek beszélni, pontosabban Sophie-ról. Bármennyire is nincs kedvemre, hogy közöttük bármi is kialakulhat, mégis úgy vettem észre, hogy megnyugtatja, ha a húgom kerül szóba, talán tényleg vannak iránta érzései. Ez a felismerés, illetve annak kezdeményezése az, ami a vitát is szülte, amit nem tudok elfogadni, de ha ekkora hatással van rájuk és valóban ezt szeretnék, akkor bele kell törődnöm, bármennyire is nem szeretném. Most is jobb irányba terelődik hangulata, végül tisztázom már teljesen komolyan vett véleményemet kettőnkről, hogy bizony örülnék, ha barátomnak mondhatnám. Nem gondoltam volna, de hamar fontos lett számomra Aiden és elégedettséggel töltene el, ha tényleg ez lenne közöttünk, visszavonhatatlan barátság, még ha nem is vagyok tisztában azzal, hogy ez mit jelent és mivel jár, de remélem kifog derülni.
Már hátra dőlve veszem én is kezembe a poharat, de csak elegánsan kortyolok belőle, nem teszem szóvá, hogy nem várt meg, most nem, ez rendhagyó helyzet és ilyenek felett igazán eltudok tekinteni. Ez is egy lépés afelé, hogy elfogadóbb legyek és nyitottabb felé, megmondom őszintén, hogy egy pillanatra sem fordult meg gondolataim között, hogy esetleg megsértene azzal, hogy egyedül kezdi inni a nedűt, teljesen más körül jártak gondolatszálaim.
Amint megszólal, azonnal ráemelem szemeimet, hiszen érdeklődéssel vagyok válaszai iránt, a kérdéseimre kapott válaszok várása mellett hallani is szeretném véleményét az elhangzottakkal kapcsolatosan. Teljesen másként gondolkodunk és ha többet beszél, akkor könnyebben érthetem talán meg, bár általában csak összezavar, vagy továbbiakat szül.
-Nincs szükséged bocsánatot kérni a kertben történtek miatt. Nincs beleszólásom a kettőtök ügyébe-mivel kiemeli, hogy nem én voltam az oka, így azonnal Sophie-ra asszociálok és így is gondolok szavaira. -Azonban mégis csak a kishúgom és mind a ketten tudhatjuk, ahogy ő is, hogy bizony a mi világunkban másként működik a szerelem, ha egyáltalán létezik-mondom el neki is azokat a szavakat, melyeket húgomnak címeztem nem is oly régen. Kissé figyelmeztetésnek szánom nála is, hiszen nem jó dolog olyat várni, amiben sosem lehet része az embernek, márpedig nem lehet tudni, hogy mi lesz a döntése szüleinknek a jövőnket illetően. Valamint magamra is gondolok, hiszen az én kapcsolatom Samantha-val is csupán üzleti, még ha ő néha mást is vél képzelni, de nem adhatok többet.
Nem zavar Aiden komorsága, bár korábban úgy véltem, hogy jobban áll neki, ha a kifinomultabb oldalát mutatja, hiszen ehhez vagyok szokva a tisztasághoz, az egyensúlyhoz, azonban be kell látnom, hogy jól áll neki a mosoly. Ha pedig komolyabb, akkor fennáll a veszélye, hogy visszazárt. A beszélgetés viszont így mindig is könnyebb volt számomra, lényegében hazai pályára kerültem.
-Ritkán szoktam csalódni-jelentem ki teljes egyszerűséggel, mintha csak jelezném, ha én valamit közelinek érzek magamhoz, az azért van, mert biztos vagyok benne, hogy jó ítélőképességemnek köszönhetően jó döntéseket hozok. Valamint megfontoltan és körültekintően engedem magamhoz az embereket. -Sokat jelent számomra, hogy igyekszem megfelelni nekem, ezt én sem fogom másként tenni. Legjobb tudásomnak megfelelően válok majd egyre jobb barátoddá-mosolyodom el, hogy megtörjem a hivatalos közeget, hiszen boldog vagyok. Valóban boldognak érzem most magamat, itt, vele, ezekkel a szavakkal, ezekkel az érzésekkel, melyek hullámoznak bennem egész nap.
Igazságokat mond ki, melyek már bennem is megfogalmazódtak, bár nem feltétlenül annyira tisztán, mint ahogyan azt ő kimondja, de valóban, megváltoztat, megváltoztam, minden egyes minutumban megváltozok, míg csak mellette vagyok.
-Aiden-ejtem ki gyengéden és puhán nevét, mintha minden egyes alkalom az első lenne, miközben a poharat ajkaihoz emeli. -Szeretném ha tudnál valamit, mert fontos számomra és jó lenne megosztani veled-kerekítek nagy ívet mondandómnak, mintha oly nehéz is lenne azt kimondani, pedig egyszerű vallomásra készülődöm, mely azonban ritkán talál utat számon keresztül. -Boldog vagyok-nézek szeméből kezemre, ami a pohár talpát piszkálja, alig észrevehetően, de nagy jelentősége van ennek a kis mozzanatsorozatnak is, majd visszatalálok szemeibe, ha ő is rám néz. -Nagyon jó most így- szinte már suttogok, hiszen csak neki mondom, azt szeretném, hogy tudja, hogy ez most neki köszönhető, hogy most így érzem magam. Nem a helyszínnek, mely ismerősségével kényelmet ad, vagy a bornak, mely egyike a legjobbaknak, amit valaha is ittam, talán ez is miatta van, csakis neki.
Kezdek zavarban lenni és ki is melegedtem, arcomba felszökött a vér, mely szokatlan valaki olyan számára, ki mindig is nagy közönség előtt lép fel, de elpirulok, erre pedig senki sem tudhatja, hogy mikor volt utoljára alkalom. Végül még egy pillantást vetek rá és már emelem is fel a poharat, hogy a maradék pár kortyot bevigyem a testembe, jó lassan teszem ezt, addig is visszanyerve nyugalmamat és ép elmémet. Nem hiszem, hogy többet fogok inni, hiszen a bor elsősorban a kellemes ízérét van, többet nem is bírna a szervezetem, hiszen egy-egy pohárnál többet nem szoktam inni, vezetnem is kell majd, remélhetőleg csak a nap végén, minél később, hisz az azt jelenti, hogy tovább maradunk.
-Visszamenjünk golfozni? -szólalok meg ismét, miután kissé megköszörülöm torkomat, mintha az iménti pár szó el sem hagyta volna számat, de még csak a poharat figyelem, nem tudok azonnal ránézni. A kezemet végül a pohár talpán pihentetve végül mégis felé nézek várva válaszát. Tényleg változok, ha más ülne itt, akkor úgy kérdezném meg ugyanezt, hogy közben el is döntöm helyette aszerint, hogy én miként vélekedek, de ez most más, nagyon más.

Valamiért az a tény, hogy Aiden azt mondja, Sophie valószínűleg nem haragszik rám, vagy legalábbis, már enyhültek érzései a dühöt illetően, megnyugtat. Sose vesztem még össze úgy vele, hogy ne beszéltük volna meg azonnal, meg nem is voltak jelentőségteljesebb beszélgetések ilyen téren, de már magam is beláttam, hogy semmiség volt, ami miatt olyan hidegen teremtettem le. Ők ketten nagyon egyformák, ezt sose fogom elfeledni és lehet pont ezért tartom úgy, hogy ismerheti húgom gondolatainak az érzelmekre vonatkoztatott tartalmát, még ha alig is találkoznak.
Érintésem, majd az ő erre adott reakciója ujjaival más világba kerít, amiből azonban hamar kényszerülök kiszakadni, így realizálva, hogy mit is tettem. Nem vagyok mérges magamra, amiért megérintettem, pedig nem szokásom és így, nyilvánosan pedig végképp nem. Valójában inkább azt bánom, hogy nem tartott több ideig, bár ez csak egy pillanatnyi kósza gondolatom, hiszen célom jelenleg, hogy megszakítsam zavarodottságom és nem is foglalkozom azzal, hogy mi járt az imént fejemben, abból csak kérdések és még több értetlenkedés születne, abból pedig van bőven Aiden mellett.
Hamar váltok érzelmileg és ezzel la kisugárzásom is megváltozik, de az övé is és nem szívesen látom ilyen állapotban, egészről nem tudom kezelni, nem értem, hogy mi történhet vele, mikor arcának élei megfeszülnek testével együtt és kitágult pupillákkal küzd a mozdulatlanságért. Fél, nm kellemes neki a családjáról beszélni, én pedig nem is forszírozom.
Megnyugtatom, hogy áldásom adom kettejükre, bár nem az én szavam az elsődleges, ha házasításról van szó, azonban itt még arról közel sem lehet beszélni, még ha valóban gyengéd érzelmeket táplálnak egymás iránt. Olyan a mi világunk, ahol még a régimódi szemléletek vanna érvényben és nem a gyermek dönti el, ki mellett tölti le életének hátralévő részét, egyszerűen ezt tanították nekünk, ezt is látjuk, nem is gondolom úgy, hogy másra lenne szükség.
Kissé hátradőlve lepődöm meg tévedésemen, hiszen abban a tudatban beszéltem eddig, hogy Sophie megjelenése keltett zavart benne, mivel érzelmei előtörtek és nem tudta azokat visszafojtani, nem is próbálta. Ezek szerint a kertnek és a vacsorának nincs egymáshoz köze és én értettem félre a látottakat és ezzel együtt a hallottakat is, ami miatt kellemetlenül érzem magam.
-Ez esetben elnézésedet kérem, én másként értelmeztem szavaidat-szabadkozom, ám nem tudok elmenni amellett, hogy lényegében nem ellenezte kijelentésemet, mármint húgommal kapcsolatosan. Valószínűleg szándékosan tette így, hogy Sophie-val kapcsolatos meglátásaimat nem vétózta meg. Így már biztos lehetek abban, hogy valóban vannak érzései, ez esetben azonban legközelebb, mikor húgommal beszélgetek és bocsánatát kérem, akkor tudatom vele Aiden szándékait. A gondolat hatására elkeseredem, ha ő is így érez, akkor viszont támogatnom illene és kiállnom mellettük a szüleink előtt. Egy időre féltékenység jár át, hogy elveszítem a megszokott dolgokat és lassan Aiden is kezd azzá válni, pedig nálam egy berögződés több ideig tart ennél, de valahogyan hamar elérte, hogy kötődést érezzek.
Megrémisztenek gondolataim, arcom színt vált a kellemetlenség érzete végett, ám hamar elnyomom ezt magamban és folytatom nyugodtan az iméntieket, amennyire tőlem telik. Valóban nem vagyok hozzászokva a csalódásokhoz és merem remélni, valamint szeretném remélni, hogy ennek a burjánzó barátságnak nem kudarc lesz a vége, bár ha mégis, annak én leszek eredeztetője, hiszen még nem is ismeri titkos és egyben gonosz szándékomat is, amit azonban képtelen vagyok elmondani, nem haragíthatom magamra, most nem, most nem vagyok felkészülve rá és még csak most végeztünk legutóbbi veszekedésünk tárgyával is.
Szeretnék szót adni gondolataim azon részének, melyek a jelenlegi érzéseimre irányulnak, a boldogságra, ez a legerősebb és képes elnyomni kezdeményét bűntudatomnak, erősebb ez az érzés, mint valaha volt egy olyan személlyel, ki nem a testvérem.
Elnyúlik várakozásom a vallomás után, hamarabban érkező válaszban reménykedtem és bevallom nem tudok kiolvasni semmit sem arcából, ennek azonban főként zavarom az oka, amit a bor elfogyasztásával leplezek.
Felkiáltása kizökkent, egy pillanatra úgy gondolom, ha lenne még tartalma a pohárnak, az most kilöttyenne kezemből, ahogy egy aprót rándulok hirtelen érkező lelkesedésének megnyilvánulásakor. Azonban arcán a mosoly mindent megmagyaráz. Eleinte meglepetten ülök, majd széles mosoly rajzolódik ki rám, bár nyomába sem érhetek annak, amit ő mutat felém. A poharat letéve nem szólok rá, amiért kiabál, amiért minden szem ránk szegeződik, már ha egyáltalán ez megtörtént, mivel nem látok mást csak őt és a mosolyát, ami már az imént is hiányzott. Az öröme valamely különös módon engem is átjár és képtelen vagyok levetkőzni.
Eddig nem rajongtam, hogy visszatérjünk a pályára az ütők mellé, a föld bűvöletébe, de látva őt és hogy szívesen menne, átértékelem magamban ezen gondolataimat és már én is menni szeretnék, valahogy még a győzelem se számít. Talán most először fogok úgy golfozni, hogy nem a versenyszellem hajt, hanem a szórakozás.
-Természetesen-mondom hangomban is mosollyal és jókedvvel, miközben határozottan felállok és igazítom meg ruhám éles és sima vonalait. Mellé lépve várom, hogy együtt induljunk el, fej-fej mellett, ha esetleg nem tudná a pontos irányt, akkor néha mutatom neki.
Az udvaron várom, hogy kocsit válasszon és mielőtt betudna ülni én határozottan lépek oda, arcomon örökösi komolysággal, jelét sem mutatva izgatottságomnak, de mivel én fogok vezetni, így nem számíthat az útról való letérésre, vagy gyorshajtásra a következő pálya felé.
Viszonylag csöndben, ám annál nyugodtabban és számomra boldogan, kiegyensúlyozottan telik a golfozás hátralévő része. Közvetlenebb vagyok, mint mikor elkezdtük és már nem Sebastian társasága az, amit a legtöbbször keresek az ütők miatt, hanem hagyom, hogy mindent ő válasszon ki és csak a kezembe adva üssem a labdát precízen ütöm lyukról-lyukra, egészen a végéig. Bár nem mosolygok jellemzően, de tekintetemmel igyekszem Aiden tudomására adni, hogy bizony hálás vagyok neki mindezért, a munkát pedig egész nap elmulasztom, ez a szabadnapom, az első évek óta, amit szórakozással töltök és nagyon jól érzem magam.
Végül megnyerem a játszmát és gyorsabbá válnak mozdulataim, arcán a mosoly mikor labdája célt ér egyre szebbé válik, ezért érdekem, hogy gyorsan végezzek egy adott ütéssel, hogy ezt a kifejezést minél hamarabb lássam. Különös dolog a barátság, másként látom a világot, mikor ott van és nagyon tetszik.
-A golf klubos szokásokat követve a játék után szaunába szoktunk menni, de nem sokan kedvelik ezt a kikapcsolódási formát a meleg miatt, azonban nagyon egészséges és kifejezetten kellemes-ismertetem a következő napirendipont lehetőségét, persze ha úgy is dönthet, hogy ne menjünk. Bármi is lesz következő lépésünk én az öltöző felé vezetem, ahol átvehetjük a választott programhoz szükséges ruházatot, ami a szauna esetében egy törülköző lesz. Az öltözőből pedig nyílik egy ajtó egy hátsóbb folyosóra, ahonnan a szaunákhoz érkezünk, a napnak ezen szakaszában még csak most érkeznek a további klubtagok, így valószínűleg nem igen lesznek a gőzszobában.

Határozott és elnyújtott léptekkel haladok az öltöző felé, a szaunával kapcsolatos említésemre kedvező választ kapok és örömmel tölt el, hogy nem érezte parancsolónak, hogy nem kérdésként fogalmaztam meg, valamint, hogy így is pontosan tudta, hogy miért hozom szóba.
Oldalra pillantva nézek rá elengedve egy apró, ám felhőtlen mosolyt miközben figyelem, ahogy átveszi Leonard-tól a táskát, majd az öltöző ajtajára szegezem tekintetem, mint elérendő cél.
Aiden mellém lép és dicsérő szavakkal illet, mire én megállva teszem kezemet hátára így köszönve meg kedveskedő szavait, miközben egyenesen rá nézek és válaszolok.
-Sok év tapasztalata van már mögöttem. Én is nagyon élveztem, a játékodban pedig nem csalódtam-adom tudtára, hogy bizony ő is egy jó játékos és jó golfosokkal mindig kellemes a játszma, hiszen sokkal nagyobb a kihívás, a versenyszellem pedig véremben csörgedezik. -Igazán felemelő volt-mondom miközben kissé megtolom hátánál, hogy magam elé irányítsam így ő lépjen be először az öltözőbe. Nem siettetni szeretném, csupán vágyom a szauna kikapcsolódására, ahol elmémnek már nem a következő ütésen kell gondolkodni, csak elengedheti magát és pihenhet, valamint jó látni magam előtt, ebben pedig jelenleg nem tudok logikát keresni.
Törülközővel a kezemben megyek be a fa ajtó mögé, hogy levegyem, mi rajtam van, pont Aiden-nel szembeni fülkében, ahol lassú és kimért mozdulatokkal hajtom össze ruhaneműimet míg már csak a törülköző fedi testem egy részét és lépek ki.
Szemben találom magam Aiden-nel, aki szintén csak egy törülközőt visel és pillanatig végig nézek rajta, bár már korábban láttam öltözés közben, ám ez most egy tisztább pillanat. Nem szokás öltözőben megszemlélni társunkat, de teljesen más látványt nyújt, mint azok, kikkel golfozni szoktam. Igazítok a törülközőn, bá pontosan jó helyen van és biztosan nem tud leesni, de ezen idő alatt sikerül elnéznem róla és megindulok a keskeny folyosóra, ahol nem férünk el egymás mellett, ám igyekszem úgy haladni, hogy ne szakadjunk el egymástól, vállam néha hozzáér az övéhez miközben érzem, hogy testem egyre inkább megfeszül ezen érintésektől, de nem lépek távolabb, persze csak ha ő sem.
A szaunához érve ketten vagyunk csak a benti sárgás félhomályban. Úgy lenne helyes, ha leülnék valahova, ő pedig egy szemközti, távolibb pontba, hiszen nem szokás közel lenni az intimszférát nem megsértve, ám nem megyek a szokásos helyemre azonnal, hanem várom hátha választ egy helyet és akkor a közelébe ülhetek. Egy ideig bizonytalanná és zavarodottá válnak mozdulataim, ahogy testem viaskodik gondolataimmal, de végül kicsit kirobbanva, de leülök, ahova szoktam, nekidöntve a fának hátamat és hajam alatt figyelem, hogy ő hova fog leülni.
-Remélem nem tartasz tolakodónak, amiért ismételten ezen járnak gondolataim, de örömömre szolgálna, ha valamikor megismételnénk a mai napot, persze más közegben-mondom kissé mormogva orrom alól, ami nem éppen jellemző rám, de valóban nem szeretném, ha úgy érezné ráerőltetem magamat.  
Nem nézek rá, helyette kezeimet testem mellé terpeszkedem kissé szét, bár még mindig nem engedve testemnek akkora szabadságot, szemeimet becsukva szívom be a nedves levegőt és testem egyre veszít feszességéből, miközben várom válaszát.

-Persze, hogy nem-válaszolom teljes meggyőződéssel, hiszen én tényleg csak olyan személyt engedek magamhoz igazán közel, akiben tudom, hogy nem fogok csalódni és már elkönyveltem magamban, hogy Aiden pontosan egy ilyen személy. Mondom és már kezem a hátán is van, miközben belépünk az öltözőbe és mindegyikőnk megy az útjára, hogy átvegye a törülközőt.
Kilépve olyan, mintha először látnám hófehér bőrét, el is időzöm rajta, ám jobbnak tartom megszakítani a pillantást és az említett helyiségbe térni.
Nem húzódik el mellőlem, ami jóleső érzéssel tölt el, nem zavarja közeledésem, bár magam sem tudom, hogy ez miért nyugtat meg ennyire és miért fontos számomra, ám nem tudok ellazulni.
Egy ideig állunk az ajtóban, majd végül leülök és kényelembe helyezem magam, testem kezd megnyugodni a melegben, hangom is megtalálja útját és nem zavarba ejtő, hogy csupán egy-egy törülköző van rajtunk. Nyugalmam és zavartalanságom egészen addig tart, míg meg nem érzem, hogy leül mellém. Szemem még mindig csukva tartom, nem nyitom azt ki, bár megrezzenek, ahogyan testem mellett pihenő kezeim is, ismételten feszül minden izmom.
Az ügyfél szóra bűntudat sokaság emészti el elmémet, így kénytelen vagyok kinyitni szememet és kissé előre dőlve, nyújtott kezekkel támaszkodom tenyeremmel térdeimen, vállunk éppen, hogy összeér, mire végig járja testemet a hidegrázás és megint olyan, mint ma már sokszor volt a közelében, de nem mozdulok, sőt kissé neki is dőlök, ám hamar megszakítom ezt a mozdulatot és már nem érinti egymást bőrünk.
-Barát, természetesen-mondom hangomban érzelmek nélkül, hiszen ez valami, amit elkéne neki mondanom, egyre nagyobb szükségét érzem, de először apámmal kell beszélnem, hogy ezt nem tehetem tovább Aiden-nel, valami ürügyet kitudok találni. A mostani jó alkalom lenne, hogy kérdezősködjek a munkáról az ő feladatairól, jogosultságairól, de ma nem, a mai nap nem a munkáról szól és nem szeretném tönkre tenni mindezt, még mindig maradok önző.
-Nem az óvatosság szól belőlem, csupán ez a megszokott fogalmazási módom-illetve hivatalos közegekben és így könnyebb is bármiről beszélnem, a közelsége pedig megfeszít bennem mindent. Vagy így szólalok meg, vagy nagy valószínűséggel sehogy sem. Mi van velem?
-Nem-válaszolok egy egyszerű szóval, ha követem az eredeti tervet, akkor apám még inkább örülni fog, hogy egyre több időt töltök Aiden-nel, persze, ha lemondok ezen kötelezettségemről, akkor fordulna a kocka és nem tudnék megfelelő okot mondani, hogy miért tartanám még mindig vele a kapcsolatot.
-Azért kérdezed mert neked adódhat belőle baj? -kérdezem meg reflex szerűen, azonban eszembe jut, hogy nem kedvelt beszélgetési téma az ő részéről. -
Nem kell válaszolnod-mondom, majd kiigazítom már kissé izzadtságtól nedvesedő hajamat szemeimből, mely nem áll elegánsan, mint ahogyan szokott.
Párszor kissé megmozdítom lábaimat, így játékosan összeérnek combjaink egyszer-kétszer, majd mikor észreveszem, hogy mit csinálok keresztbe tett lábakkal dőlök ismét hátra. A szauna forrósága járja át testemet, olyan érzés, mintha lázban égnék, de nem vagyok tőle gyenge, vagy beteges, hanem erőtől duzzadok.

Elgondolkodom szavain, nem tudom első alkalommal, hogy pontosan mire gondol, mikor azt mondja, hogy „különleges”, de valóban, tényleg azok és meg is értem, hogy mire igyekezett reflektálni. Ha továbbra is könnyen kibillent a komolyságból, akkor hamar rá fog eszmélni, hogy bizony ha hamar visszazárok, az egy védekező mechanizmus, ahogy az apróbb mozdulatok is, az igazgatások, mellék cselekvések, melyek segítenek ismét tisztán gondolkodni, most azonban nem sok dolog van, mibe kapaszkodhatnék, ha ismételten szokatlanul viselkednék magamhoz képest.
-Igen-mondom végül halkan, de a csöndben szinte kiabálásnak érzem, azonban hallatszódik belőlem a visszafogottság, a zavarba ejtő közelségében pedig azt vélem előnyösnek, hogy így nem láthatja arcomat, ha csak felém nem fordul, így megengedek magamnak egy mosolyt, hiszen tényleg különleges volt a mai nap és még mindig annak tartom.
-Nem gondoltam volna, hogy ennyire jó érzés, ha az embernek barátja van-folytatom szintén halkan és még jobban megfeszülök, úgy érzem magam, mint akit gúzsba kötnek gondolatai ahogy csak kimondja azokat, mintha a kimondott szavak maguk lennének az ellenségeim, míg magamban tartom őket, addig nem tudok velük változtatni semmin sem és bármennyire is végig szoktam gondolni szavaim, van, mikor kibuknak belőlem, akarva akaratlanul, erre nem szokott példa lenni, de már más vagyok, már egyre többször történik hasonló és bizony nem tudom mitévő legyek ilyenkor.
A melankolikus hangulatom határozottá válik a szüleimet megemlítve és előjön belőlem a bűntudat, majd miután viszonzom kérdését, azonnal ráeszmélek, hogy nem feltétlenül döntöttem jól, ezt megerősíti hirtelen összerándulásával. Talán e miatt, de kissé összeérintem lábainkat, hogy valóban nem kell forszírozni ezen kérdés kört, ha nem szeretné, de közvetlenségemet felismerve visszahúzódom és hagyom, hogy az események folytatódjanak maguktól.
Egyre összeszoruló szemekkel hallgatom, amit mond, lassan kezdek felülni és alkarommal támaszkodom már lábaimon. Elborzaszt amiket mond, az első gondolatom, hogy ezt hogyan teheti meg valaki, főleg egy magunk fajta, nem lehet olyan ürügy, amivel kiszorítja fiát az örökségből. Feltételezem, hogy azért nem kíván részt venni benne Aiden, mert nem szívesen van rossz kapcsolatok között, az biztos, hogy ő érzékenyebb és inkább kivonja magát, de ezt a szülőknek meg kell érteniük, mint ahogyan Sophie is csak felületesen érinti a családi bizniszt, mivel nem tervez abban foglalkozni.
Rá pillantok, hiszen aminek legelőször eszembe kellene jutnom az a cég és annak jövője, a Hyundai, a kötelezettségem, hogy Aiden-en keresztül jussak be a bizalmas információk közé, ami most foszlik szeret, mivel nem részese az üzletnek, nem ismeri azt. Enyhén szétnyílnak ajkaim, ha apám tudomására jut, akkor tombolni fog és új taktikát kell kieszelni, nem lesz ok, ami miatt Aiden-nel kelljen találkoznom, barátnak pedig közel sem nevezhetném egy kitagadott fiút, ki csak aludni és enni jár haza.
Egyik szeméből a másikba nézek, tanácstalan vagyok, nem tudom, hogy mit kéne tennem. Az ész azt sugallja, hogy mondjam el neki mi a célom, illetve mi volt a célom vele, mely már tárgytalan ezen ismeretek birtoklásában. Ám nem vagyok képes az eszemre hallgatni, már egy ideje tudom, hogy nem a munkáról szól kettőnk kapcsolata és a mai nap után nem szívesen szakítanék meg minden nemű ismeretséget Aiden-nel.
Egyre inkább meglepnek szavai, azoknak nyílt és tiszta őszintesége, bár én is az igazat mondom, ha beszélek, ám most olyan dolgokat fedett fel, melyekről nem lehet könnyű beszélnie. Értelmet nyernek reakciói, miket a családjának szóbahozásakor érzékeltem nála, vagy ha csak az üzlet került terítékre.
Alapvetőnek tekintettük mindannyian, hogy valamilyen szinten ő is örökös és ismeri a cég ügyeit, még húgom is tisztában van pár dologgal.
Utolsó szavaira megrezzennek szemeim, egy pillanatra levegőt sem vagyok képes venni. Bár az apám nem fejez ki érzelmeket, de mégis tudom, hogy büszke és tisztel, őt pedig semmibe veszi a sajátja. Vaskos kezek. Akarva, akaratlanul is arra gondolok, hogy már ütötték meg, ez azonban nagyon kellemetlen, még csak a tudat, hogy ez megtörténhet, ne csak vele, hanem bárkivel, pedig annyira boldognak szokott tűnni.
Még mindig támaszkodva és fel fordulva sütöm le szemeimet, nem tudom mi lenne a jó reakció.
-A kertben azt mondtam, hogy elmondhatsz bármit, mi nyomást gyakorol rád-kezdek bele óvatosan. Akkor még nem volt jelentősége azon szavaknak, legalábbis nem ekkora, mint most. -Ezt sose felejtsd el-mondom, majd kezemet felemelem, hogy az övére tegyem, de megtorpan egy pillanatra a mozdulat. Reflex szerűen érintem meg, nem vagyok jó a vigasztalásban, nem igen volt lehetőségem gyakorolni, így igyekszem azt tenni, ami éppen jön, semmi tervezés, semmi megírt szabályzat, ez szokatlan számomra, de jobbnak tartom, minthogy gondolkodjak, mit is kéne tennem.
-Nem szeretném, ha bajod esne-kezemet nézem az övén, nem pillantok fel rá, nem vagyok rá képes. Én vagyok az, aki az egyik fő bajforrás és érzem a kötődést, amit kegyetlenül kellene megszakítanom, most kellene elmondanom az eredeti okát tetteimnek, szám már nyílik is, de nem vagyok rá képes, nem tehetem, most nem, most miatta nem.
Felülök ismét és hátra dőlök, ha pedig engedi, kezemet még mindig nem veszem le róla. Jóleső bizsergés pezsdíti fel kezemben a vér áramlását, mely átterjed egész testemre. A plafont nézem, nem értem magam, nem értem, hogy hogy tehetnek vele ilyet, nem értem az egész napot, amin keresztül megyek, amiket érzek, hogy most a kezét fogom és nem szeretném elengedni.
-Nem tudom, hogy mit mondjak-ejtem ki végül a bizonytalanság szavait, hogy nem tudom. -Vagy, hogy mit kéne tennem, hogy jobbá tegyem számodra-hangom gyengéd és aggódó, ami meglep, de nem nyomom el magamban.

Bánatot és rengeteg fájdalmat látok benne, amit egyszerre meg is mutat és egyben el is mond, ami megkönnyíti a dolgomat, hiszen a ki nem mondott szavakon nem tudok elgondolkodni, nem tudok rájuk megoldást találni, de most a kimondottakra sem. Aiden nem egy gyártáshibás széria egyik tagja, melyet cső alá kell vetni és átvizsgálni minden egyes alkatrészét, hogy mi miatt nem működik a rendszer, hanem egy érző személy, pontosan ezét nem tudom, hogy miként kéne eljárnom.
Szemeimet kezére helyezem, miközben aggodalmamat fejezem ki és hallgatva őt, már összekulcsolódnak kezeink, mintha csak egy kézfogás lenne, ám nem kell gondolkodnom előtte, hogy vajon mennyire kell megszorítanom, vagy mi az illendő a kézfejem állását tekintve, csak figyelem, ahogy egyre szorosabban kapaszkodik belém, miközben fejemben cseng az egyetlen szó, mely nem teszi teljesen igazzá aggodalmamat és féltő gondolataimat bizalom.
-Bizalom-formálom meg ajkaimmal ezt az egy szót, alig hallhatóan. Bízhat bennem, de nem mondom ki, mert ugyanakkor megbízhatatlan vagyok, de csak az ő szemszögéből, mert becsapom, csak őt, senki mást. Mind eközben tekintetem már a fejünk fölött ékeskedő fára szegeződik és gondolkodom a hallottakon, melyek sok mindent megváltoztatnak és átértékelődik feladatom, mely hozzá köt és nem tudom a következő lépést, illetve pontosan tisztában vagyok, hogy mi lenne a kifizetődő és a cég szemszögéből a fontos, de ezen megoldásra még egy pillanatig is fájdalmas gondolnom.
Nem zavar kezének szorítása, teljesen elrévülök a messzeségbe, míg végül sikerül megszólalnom, bár közel sem olyan produktívan, mint arra szükség lenne, de valóban nem tudom mit tegyek. Mit tegyek a helyzettel az apámmal, a helyzettel Aiden-nel. Kissé olyan, mintha inkább magamnak tennék fel kérdést, hogy mit tegyek.
Védtelennek tűnik, teljesen levetkőzve előttem, féltett titkát elmondva és megnyílik szívem, amiért ezeket elmondta.
-Nem kell, hogy a saját gondod legyen-nézek rá ismét és egyszeriben hazugnak érzem minden szavamat, ezért nem is folytatom, pedig mondanám, hogy engem mindig megkereshet, hogy bármikor meglátogathat, vagy felhívhat, de nem tehetem, mert amint kiderül az igazság, úgy tűnök ezekkel a szavakkal én is egyre hamisabbá és álszentté.
-Elmondhatok én is egy titkot? -nézek rá bíztatóan és bár közelébe sem kerülhet az enyém, az övébe, de mégis, talán megtöröm a keményedő és egyre búsabb hangulatot. -Végtelenül zene kedvelő személy vagyok-kezdem, miközben szabad kezemmel megigazítom hajszáljaimat, melyek azonban nem tudnak helyükön maradni ebben a hömérsékletben. -Emlékszel az első találkozásunkra? Az egyik legemlékezetesebb momentumom onnan eredeztethető, mikor leültél a zongora elé-mosolyodom el hiszen zavarban vagyok az emlék miatt, ott elveszítettem önmagamat egy időre. -EunSol volt, ki magamhoz térített. Teljesen megbabonázott a zongora játékod, ez is volt az oka, hogy nem tudtam mit mondani, csupán pár perc elteltével-hangom inkább hasonlít ahhoz, amilyen húgom mellett szokott lenni, de nem bánom, szép emlék, ám egy bizonyos oldalról tekintve bosszantó is, hiszen annyira ügyeltem a húgomra, miközben én magam is máshol jártam arra az időre.- Ez azért titok, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy elvigyenek magukkal az érzelmek-nézek egyenesen szemébe és nem is tudok másfelé tekinteni egy hosszú pillanatig. Most nekem szorítanak erősebben ujjaim, de ezt észlelve torkomat megköszörülve engedem el kezét és fordulok előre, majd felállok, kissé megmozgatva tagjaimat, melyek ez idáig feszültek voltak és elgémberedtek, valamint túl sokáig mutattam ezen arcomat, kell egy kis visszarázódás.

A bizalom, mi a tisztelet után a legfontosabb számomra most mégis ellenem fordul és hazugként válok el tőle, de Aiden mégis megerősít benne, hogy érdemes bennem bízni, ha ismeretes lenne számára a teljes igazság, akkor másként gondolna.
-Valóban, nem lenne belőle hasznunk-mondom magam elé meredve. -A legkifizetődőbb az lenne, ha a megszerzett információt felhasználnánk a Kia ellen, hiszen ismernénk a taktikát, a titkos ügyleteket. Az ismeretekkel pedig egy lépéssel előrébb lehetnénk. Kitárni a világ elé vétek lenne és hatalmas hiba-pontosítom szavait, kimondva azt, ami a terv volt, amire készültünk, de mintha csak elmélkedés lenne, pedig hatalmas igazságot mondok el. Valamelyest le is esik a nehéz kő a szívemről, ám nem teljes a megnyugvás, mivel nem tudhatja, hogy ez nem csak most született spekuláció. Az én hangom is monoton, pont, mint az övé, ez már üzleti politika, amibe belemártjuk gondolatainkat.
Bevallom, nem is számítok más választ részéről, mint helyeslést, az ötletemre, hogy megosszak vele egy titkot, elmosolyodok lelkesedését látva, mely ismét mosollyal színezi arcát, pont, mint a golfozás közepett.
Elmesélem neki első találkozásunkkor bennem hagyott nyomát, sok minden szokatlan volt akkor benne, ahogyan utólag is, ám egyre tisztábban látok, segít tisztábban látnom azzal, hogy megmutatja önmagát és így én is képes vagyok a másik énem lenné, még ha csak periodikusan is.
Szemébe révülve hallgatom végig mondandóját, arcom megtelik vérrel, valahogy nagyon közel vagyok most hozzá, ez, a kezünk egymásban, a ruhátlanság, valamint változékony kedélyem teljes zavart okoz bennem. Nem tudom mi a jó szó rá, de megint olyan, zongorázna nekem, csak nekem, vajon miért fontos ez neki? Miért kell, hogy csak nekem játsszon? Hogy ne lásson más a maszkom távollétében, tudom, hogy ez a válasz. Melegség jár át, melyet ezen kedves gondolat kelt, zavarom a tetőfokára hág, melynek eredménye egy éles pozíció váltás és pót cselekvések sorozata.
Még érzem tenyeremben az övének a helyét, mintha még mindig tartanánk egymást, szúr, mint mikor elzsibbad, nem tűnik úgy, mintha múlni kívánna.
Nem tudok rá nézni, nem láthat így, bár sejtheti, hogy valami szokatlan történik velem. Nem tudom eldönteni, hogy jó- e az, ha így érzek mikor összeér bőrünk, vagy ha egymás szemébe nézünk, de egyszerre megnyugtató és felkavaró, semmi eddigi ismerthez nem hasonlatos.
-Így egyenlőek vagyunk-mondom azonnal, hiszen végre megszólalhatok, nem pedig némán forrok gondolataimban. Hangomból hallatszik a nem teljes nyugodtság, de már rendeződtek némelyest soraim, hangomat pedig könnyebben tudom uralni, mint testemet.
Egy tompa robajlást hallok felőle, mire kissé lassan bár, de felé fordulok, hogy minden rendben van-e, látom, hogy ő is zavarban van, így nem forszírozok semmit, jobb tovább állni és elterelni a gondolatokat.

Hosszasan eresztem magamra a tüzesen forró vizet, melyet sokan nem bírnának, de jól esik, ahogy a csípős víz megperzseli bőrömet és kissé bizsergő érzést hagy maga után. Tovább fürdök, mint szokásom, nem igen van időm a hosszúra nyúló fürdőzésre, de most nagyon jól esik. Végül mikor már mindenem piroslik a melegtől kilépek a víz alól, megtörülközöm, majd elegáns szürke ingben, hozzá illő bordó nyakkendővel és zakóval vállamon üdvözlöm Aiden-t ki már nem a rongyos felső részét hordja, az ing kissé túlzott mintázattal rendelkezik számomra, de jól áll neki.
-Haza vigyelek? -kérdezem, bár én hoztam ide. Nem is tudom, hogy miért állítom ilyen kérdés elé, vagy, hogy milyen választ várok. Már késő van, bőven vacsora idő, biztosan számíthatok apám érdeklődő magatartására, de még nem tudom, hogy mit fogok neki mondani.

Nem tudom teljes mértékben értelmezni Aiden szavait, magát helyezi középre jelenleg a céggel kapcsolatos cselszövések terén, pedig ha információt is szivárogtat ki, akkor az nekünk nem azért lenne jó, mert kettejüket szétválasszuk, hisz arra nincs szükség, valamint kibékítésükre sem, hiszen ő nem örökös, nem is lesz belőle az, mivel Adam az, kit erre tanítanak, valószínűleg születése óta, pont, ahogyan velem is megesett.
A verést említve megborzongok, hogy ekkora éllel meri kimondani, bár régóta próbálkozhat vele, hogy hangos jelét adja ennek a nemtetszésének. Rossz hallanom, hogy bántja, hogy bárki is bánthatja, megvédeni pedig ezek szerint nem tudja magát.
Nagyon másként működik a két család, ezt már a vacsoránál is felismerhettem.
Nem reagálok semmit, nem fogok vitába elegyedni vele, főleg nem az üzleti ügyekben, egyrészről azért, mert ő csak arról tud beszélni, mit felületesen érzékeli, nem lát bele teljes mértékben a valóságba, másrészről nem tudnám meggyőzni, hogy valószínűtlen, mit állít, hiszen abból építheti fel véleményét, amit megél, támadásnak éli meg azt, mit apja ellene tesz, ami igaz is, ám nem ő a mozgató rugó, a mi szemszögünkből Aiden teljesen indifferenssé vált, pont ahogyan az apjával ápolt kapcsolata is.
Ismételten mondanám, hogy bármikor felkereshet, ha csak menekülne is otthonról, de nem teszem, sokat kell gondolkodnom, hogy vajon mi a megfelelő, forognak fogaskerekeim és fém alkatrészeim, valamilyen reakciót azonban adnom kell, az sem jó, ha látja, hogy ennyire elgondolkodom, miután terítékre került ez a téma, a téma.
-Vélemény ütközésbe kerültünk-zárom le végül határozottan, komolyabban a kelleténél, kezd előbújni belőlem az üzletember, a gondolkodási módomban már érzem, Aiden-nel pedig nem áll szándékomban erről beszélni, már okom sincs rá, bár érdekes látnom, hogy ő miként látja az apját, ezeket is érdemes tudnom, de most érdemes megállítanom ezt, mert most pontosan azt teszem, amit apámnak ígértem, információt gyűjtök és raktározok.
-Ne beszéljünk kérlek a munkáról-mondom végül kicsit lágyabban és kérlelően, hisz tudja, hogy a mai napot nem ennek szeretném szentelni.
Elmesélem neki egy kedves és nem is oly rég szerzett emlékemet, melynek főszereplője ő. Nem képzeltem el sosem, hogy mit fog rá reagálni, ha elmondom, mert nem gondoltam volna, hogy egyáltalán megtörténik, pontosan ezért az én reakcióm is ismeretlen volt eddig, a zavar azonban mindegyikőnkre jellemző, így kissé megkönnyebbülés kilépni a hideg levegőre.

Bólintok válaszára, míg ő elindul, én kijelentkezek a klubból, a pénzügyeket majd később intézem, bár a tagság miatt minden le van már rendezve, valamint annyi pénz kapnak, hogy nem szólnának, ha el is maradna Aiden érkezésének anyagija.
Az autóban végig gondolom a napot, sok minden történt, főként olyanok, miket nem terveztem. Teljesen belemerülök a visszajátszásba, hogy mi miért történhetett, nem értem magam, a viselkedésem, a reakcióim, az érintése. Elidőzök ennél a résznél, előbb ölelésre várt, végül egy kérés nélkül fogtam meg kezem, az csak baráti volt, még tanulnom kell, hogy mit kell és érdemes tennem, nem ismerem a határokat.
Aiden hangja szinte a végtelenségből jön felém, eleinte nem is tudom, hogy valóban megszólalt-e, teljesen kezdem elveszíteni fejem. A kormányt kissé igazgatva kezemben töltöm fel magamat energiával, nagyon szeretek vezetni, megnyugtat, hogy én iányítok, hogy uralom sorsomat a döntéseimmel, persze mindig vannak figyelmetlenek az utakon, most pedig még Aiden-ért is felelős vagyok.
-Én is- válaszolok gépiesen. Ahogy közeledek apámhoz, úgy válok feszültebbé, pedig sosem szoktam az lenni, illetve már jó ideje miatta nem, mert ismerem, de még nem kellett csalódnia bennem ekkorát, pont ezért nem tudom, hogy mi fog történni, hogy hogyan fogom neki megmondani és hogy Aiden mégis hogyan maradhat barátom, kivel, ha van lehetőségem, akkor találkoznék.
Meglep a kérdése, én magam nem igen szoktam szóba hozni, de kíváncsi személy, ez már rég kiderült számomra.
-Samantha-mondom ki nevét egyetlen érzelem foszlány nélkül, még csak az arca sem jelenik meg lelki szemeim előtt. -Családjaink régi barátok, édesapja ingatlanokkal foglalkozik, édesanyja elismert ügyvéd, ő pedig ért mind a két szülője szakmájához, de valószínűleg az ügyvédi munkakört fogja előtérbe juttatni, mivel szenvedélyesen szeret segíteni az embereken, ha pedig igazáért kell kiállnia, akkor rendíthetetlen. Az ő magaslataiban, pedig kedvére válogathat majd az ügyfelek között-mondom fel, mintha csak egy betanult szöveg lenne, nem hallatszik rajtam különösebb érzelem. Nem nehéz róla beszélnem, tisztelem és nagyra becsülöm, nagyon okos, ám különösebb érzelmek nem fűznek hozzá. -Nem rég volt az egy éves évfordulója kapcsolatunknak, én egész nap dolgoztam, természetesen legnagyobb bánatára. -Ez persze nem azt jelentheti, hogy nem értékelem azt, mi kettőnk között van, mivel a munka az első, de igyekszem nyomatékosítani, hogy Aiden is lássa, nem Samantha az, ki miatt élek, közel sem, de a tényen, hogy együtt kell lenni, semmit sem változtat ez.

Samantha emlegetése eszembe juttatja, hogy már rég nem találkoztam vele, pedig milyen régóta próbál felkeresni, hogy akár csak egy percre is, de együtt legyünk, azonban én nem igénylem, valamint időm se engedte az utóbbi időben, persze a mai napot tölthettem volna vele, de azt egyikőnk sem élvezte volna. Ő mindig próbál közeledni, azonban engem teljesen hidegen hagy, ezt már tudattam vele, hogy bármennyire is próbálkozik, nem tud kisajtolni belőlem érzelmeket iránta, de becsülöm és örülök, hogy mellettem van, természetesen betöltöm én is a kötelezettségeimet, mint társ, de többet nem adhatok.
-Egyikőnknek sem lett volna jó-mondom ki iménti gondolataimat, mely egyben válasz is kérdésére. -Én semlegesen ülnék vele szemben az asztal túloldalán, míg ő beszél a munkájáról, melyhez nem értek és bevallom nem is fogom megérteni, hogy miért véd olyanokat, kik nyíltan bűnösök, persze ez a hivatása és élvezi, a munka iránti szenvedélye imponáló, azonban ahogy ő sem az enyémhez, úgy én se tudok az ő dolgaihoz különösebben odaillő véleményt csatolni-vázolom fel, hogy hogyan szokott eltelni beszélgetéseink nagy része. -Egy munkamániás és egy apránként azzá váló, mivel más lehetősége nincs, beszélgetése hamar káoszba torkollik-folytatom, vissza emlékezve a legutóbbi vacsoránkra, mikor szóvá tette, hogy nem szolgálok értelmes reakciókkal, vagy hogy jobban is örülhetnék a sikereinek. Még egy év sem volt elég számára, hogy rájöjjön, ha lelkesedek is valami iránt, azt is óvatosan teszem, nem ő tehet róla. -Nem tudok olyan lenni, amilyen személyre szüksége van, legfőképpen nem érzelmi szinten. Engem ez nem zavar, ő azonban nem mindig tud túllépni ezen, ami ellentétet szül. -Eleinte nem mondott semmit, utána szóvá tette, hogy nem érzi kapcsolatnak azt, mi kettőnk között van. Én ajándékot küldök neki, mikor eszembe jut, vagy valamit meglátok, ami tetszene neki, elhívom a vacsorákra, melyekre nem mindig jelenik meg, de ő más féle törődésre vágyik. -Nem elég, ha néha gondolok rá, neki a teljes odaadásom szükségeltetik, azt pedig nem tudom nyújtani számára.
Teljesen beleélem magamat a beszédbe, ezeket még sosem mondtam ki így, Sophie-nak sose kellett, ő pontosan tudja, hogy mi történik és mit miért csinálok, azt tudja, hogy sokat veszekszünk, de többet nem kell mondanom. Most, hogy minden kimondódik, valóssá teszi a problémát és ráeszmélek, hogy nem taszíthatom el magam mellől, mivel tökéletes feleségem lehet majd, mind pénzügyileg, mind befolyásokat tekintve, valamint jól is mutatunk egymás mellett, ezeket ő is és a családja is tudja, így mind ezekkel kell majd együtt élnünk.
Hangom kissé ingerült, ám monotonitása nyugodttá teszi, kissé jobban markolom a kormányt, míg beszélek.
-Nem ismerem a romantikát, pontosan ez a fő oka a nézeteltéréseinknek-zárom még le a gondolatot és teljes őszinteséggel vallom be. -Egyébként is, minden munka fontos, legyen az akár csak egy papír átnyálazása, vagy egy munkafolyamat megtervezése és ellenőrzése-szavaimra meglepődök, hiszen ellentmondásosak, ez ki is ül egy pillanatra arcomra. -Tudod, Samatha is egy feladatom, a munkám, hogy vele legyek, mégsem végzem elég jól, pedig fontos az is, mert nagy valószínűségre egy életre szól, pont, mint a várható kinevezésem.
Halkan sóhajtok egyet, nem tudom elképzelni, hogy bárkivel is lekéne élnem az életemet, ez azonban kötelezettségem és meg kell neki felelnem és valószínűleg jobban, mint most, ezen még el kell gondolkodnom. Vele nem megy azonban olyan könnyen a beszélgetés, mint ahogyan Aiden-nel, azonban vele sem volt könnyű a kezdet, talán mivel Samantha egy nő, így hosszabb az ismerkedési és elfogadási fázis.
-És neked? -kérdezek vissza, hogy kissé elvonatkoztassak magamtól, meg ha igen a válasza akkor esetleg láthatom, hogy hogyan működik más kapcsolat korombelieknél.

Bólintok, hiszen elhiszem neki, hogy átérzi a helyzetemet Samantha-val kapcsolatban. Bár nem örökös, de pontosan tudhatja, hogy hogyan működik ez, még ha nem is vesz részt az üzletben, ahogy mondta, akkor is biztos vagyok benne, hogy rá is érdek kapcsolat és majd házasság vár, még ha ki is van tagadva a cégtől, a jó házasságra szükség van a családnak.
-Én megtalálnám vele, de ő többre vágyik. Ez alatt pedig nem feltétlenül csak a testiségekre gondolok, hanem a teljes érzelem mámortól, de azt nem ismerem, mellette biztosan nem-pontosítok kissé, bár igazat adok véleményének. -Ha úgy vélem, hogy hátráltat, azt apám is észlelné és változások történnének-elbeszélgetés többnyire, a feladatkörök tisztázása és a fontossági sorrend felállítása, persze ezek már mind papírra vannak vetve, de néha nem árt az emlékeztetés.
A feleségem lesz, ezt mindenki tudja, az első pillanatban tudtam, mikor bemutatták és megszervezték számunkra az első randevút, akkor még szerény volt és visszafogottabb, azóta egyre több elvárása van felém és a kapcsolatunk felé.
Látom szemem sarkából, hogy Aiden felém fordul, ezzel közelebb is kerül hozzám. Nem tudom, hogy miért érdeklődik ennyire, de jóleső mindezeket elmondani, talán segítséget is nyújthatnak szavai, mert bevallom, hogy van rá szükség, az utóbbi időben egyre kevésbé tudom Samantha-t a kezemben tartani, ezt mutatja az is, hogy elmaradt az első nagy vacsorán is egy családi utazás miatt.
Pislogok párat, mivel ahogy hallgatom elfelejtem ezt tenni és szemeim kiszáradnak. Meglepnek szavai, azok őszinte tartalma. Nem tudhatja, hogy mennyire nem vagyok romantikus, talán a zeneválasztásoknál megjelenik, de más oldalról ezt nem látom.
-Tán látsz bennem hajlamos vénát a romantikára? -kérdezem, pedig nem szeretném, kicsúszik fogaim közül a mondat, de érdekel válasza, ha lát, akkor mit és miért. Megnedvesítem ajkaimat, melyek a szemeimhez hasonlóan kiszáradtak, a szembe jövő fények azonban segítenek nedvesíteni szemeimet, ingerlik azokat, sose zavart az éjszakai fény, már hozzá szoktam, hogy késő este vezetek hazáig egy-egy elhúzódó megbeszélésről, vagy állapotfelmérésről.
-Ez egy nagyon szép közhely, a megoldandó feladatok azonban sokszorozzák magukat, mert ahol megjelenik egy probléma, ott több is lesz hamarosan-hangom ellenzést fejez ki, de nem kioktató, csupán nem hiszek a magadnak teremted az időt elvben. -Vannak olyan dolgok, melyekre csak akkor van lehetőség időt adni, mikor már minden más készen van és ebbe a halmazba tartozik számomra minden, ami nem munka-nézek rá oldalra egy röpke időre és ismét elgondolkozom azon, mit mondtam az imént. Ma nem munka miatt jöttem el Aiden-nel, akár Samantha-val is tölthettem volna ezt az időt, de egyszer sem jutott eszembe az egész nap folyamán, vagy akár előtte.
Megváltozik hangulata, ahhoz hasonlatosan, mint mikor a családja jön szóba, ám talán többről van szó, mint félelemről. Felé nézek hosszabban, kissé előrébb nyújtva nyakamat, hogy lássam arcát, de nem tudom megmondani, hogy mi mehet végbe gondolatai között. Arcomra aggodalom ül ki, talán nem kellett volna megkérdeznem, azonban számíthatott rá, hiszen ő tette fel a témával kapcsolatos első kérdést.
Egy mondatba zsúfolva mondja el a szerelmével kapcsolatos történetét. Aiden volt már szerelmes, vajon milyen lehetett? Vajon miért kérdezem ezt meg magamtól? Sose foglalkoztatott, hogy milyen lehet szerelmesnek lenni, nem érzem hiányát ennek a tudásnak.
Megérzem tekintetét arcomon és kissé zavarban érzem magam, nagyon gyengének tűnik ebben a pillanatban, pont, mint a szaunában, ott az érintés segített neki, az reflex mozdulat volt tőlem. Nem nézek rá, ahogy azt ő teszi velem, fogaim összébb szorulnak, szívem pedig hevesebben kezd verni, ahogy a következő lépésre készülök, ami remélhetőleg ismételten segíthet. Mellkasom nagyobb mozdulatokat tesz, jelezve a mély levegő vételt, csak remélni merem, hogy nem veszi észre, majd felemelem kezem, melyet egyenesen nyakához emelek és simítok rajta egyet.
-Sajnálom-ennyit mondok csak, alig halhatóan, pont olyan hangerővel, ahogyan ő befejezte mondandóját. -Én nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet neked, de szívesen meghallgatlak-folytatom, egyrészről kíváncsi vagyok, hogy vajon milyen lehetett az a lány, aki ennyire nagy hatással volt rá, másrészről, másrészről nem tudom.
Érzem ujjaimon hajának puhaságát, melyek csiklandoznak, aminek köszönhetően még párszor megmozdítom őket, majd határozottabban, egy nagy nyelés kíséretében veszem vissza kezemet, hogy a kormányt fogjam ismételten.