"Azt hiszem egészen normális családom van. A szüleim New Jersey-ben ismerkedtek meg és ott is éltek amíg apám meg nem örökölte a régiségboltot és mi az öcsémmel itt születtünk Chicagoban. Az öcsém mindössze öt perccel fiatalabb nálam, de néha úgy érzem az inkább öt év. Vagy esetleg tíz.
Anyukám egy hangszerboltban dolgozik, ami nekem kész katasztrófa, ugyanis egy időben a szüleim megpróbáltak rávenni minket a zenetanulásra, gondolván örököltünk valamit tőlük. Anyám kitűnően zongorázik, apám pedig hegedül. A "projek" csak félig volt sikeres. Öcsém az elektromos gitár és a dobok szerelmese, nekem semmi zenei tehetségem és kiráz a hideg a hegedű hangjától.
A különbözőségek ellenére azt kell mondanom, hogy egy összetartó család vagyunk.
Amit igazán szigorúan veszünk az az alkoholizmus és a droghasználat. Ebben a kettőben nem ismerünk pardont.
Rohanás..fények..hangok. Csak szaggatottan érzékelem, az egészet a kép csak akkor tisztul valamelyest, amikor valaki nekilök a falnak és én lecsúszom. Egy darabig merev tekintettel nézek előre, aztán kitör belőlem a zokogás. Ostobaság az egész, hiszen ez egy kórház és ahogyan születnek, úgy meg is halnak itt az emberek. Öreg, fiatal, férfi vagy nő. nem számít. A halál nem tesz kivételt.
Alig két hete voltam itt és először történt meg az én műszakomban, hogy valaki meghal.
*
A lépcsőn ülve szívom el a cigarettámat. Még mindig síkideg vagyok. Hallom a lépéseket a hátam mögött és biztosra veszem, hogy az apám jött ki utánam.
-Nos, Frances akkor most otthagyod a kórházat és elmész mosogatni valami kínai kajáldába?
Naná, hogy az apám. Az egyetlen ember aki a második keresztnevemen szólít, ha komoly dolgokról akar velem beszélni. Kifújom a füstöt és várok egy kicsit, talán egy egész percet is amíg megszólalok.
-Nem apa! Ha otthagynám a kórházat én lennék a világ legnagyobb lúzere. Ha végigcsináltam mindent, a cél előtt nem fordulok vissza. Gatyába kell ráznom magam. Elvégre egy kórházban dolgozom...Ahol néha fiatalok is meghalnak. - az utolsó szónál megbicsaklik a nyelvem, könnyek szöknek a szemembe. Az a szegény ember még negyven sem volt...De az élet már csak ilyen. Nem én tehetek róla és más sem. Tudtuk, hogy ez lesz.
-Visszamegyek a kórházba. - mondom végül ahogy összeszedem magam.
-Ezt vártam tőled! - vereget vállon az apám és együtt megyünk vissza a házba. - A bagót meg hanyagold szerintem. Úgy nézel ki vele mint egy keménykedő óvodás a játszótéri bokorban.
-Aha...kösz apa..- sunyítok felé és megpróbálok elképzelni azt a bizonyos óvodást.
Fene se érti, de valahogy az öcsém képe ugrik be.
*
Túl vagyok rajta. Eltelt pár hónap és én megtanultam a leckét. Többi senki nem lát a fal mellett kuporogva zokogni.
Most már inkább az élők boríthatnak ki, ha nagyon dolgoznak rajta. De ezt is túl lehet élni, mert ha lejár a műszak, mehetsz haza szundikálni.
A cigit azért nem dobtam el, valahol a táskám mélyén ott rejtőzik. Tudom a csokiszelet jobb megoldás lenne, de ez majd a következő lecke lesz.
Egyelőre arra vagyok büszke amit eddig elértem.
Ebben a szellemben kezdem meg a reggeli műszakot, dacára hogy kettős frontot ígértek a rádióban és ez általában megnövekedett betegforgalommal jár.
Arra azért még marad időm, hogy megegyem a fánk másik felét és utánaküldjek egy kávénak nevezett löttyöt és elolvassam öcsém lelkesítő telefonüzenetét.
Öt perc múlva már a nővérpult felé tartok, hogy átnézzem a kartonokat és beszéljek az éjszakásokkal....
Kezdőlap
