Emily Watters

Mosolyogva várom a következő vendéget a hosszú sorból, aki előttem kígyózik. Nálam egy fejjel magasabb, szőke srác az, kinek alkatából ítélve sokszor jár ezen éttermek egyikébe. Mintha én is láttam volna már nem is egyszer. Természetesen nagymenüt szeretne, aminek bepötyögöm az árát, azonban olyan gyorsan hadarja a rendelését, hogy képtelen vagyok követne, ekkor visszakérdezek. Egyre türelmetlenebb lesz, viszont nem tudok mit tenni a helyzettel, kedvesen megkérem, hogy lassabban mondja, akkor nem kell ismételni. A kérésem nem úgy sül el, ahogy azt terveztem, most már úgy beszél hozzám, mintha fogyatékos lennék, szótagolja a szavakat. Pislogok kettőt, miközben a mögötte állókra figyelek, akik nem örülnek ennek a tempónak. Ebben egyetértünk, meglátásaim szerint is foroghatnának jobban az óra mutatói, mert már nagyon fáradt vagyok. Végül sikerül kinyögnie mit szeretne, én pedig a végső összeget kimondva kérem, hogy fizessen. Ezzel is megvolnánk, amíg készül a kaja, jöhet a következő türelmetlen, vagy épp flörtölni vágyó vendég. Ezaz!
***
Az utolsó három óra maga volt a pokol, utálom, mikor megkapják az emberek a fizetésüket, és késztetést éreznek, hogy gyorsétterembe költsék el. Az sem segített, hogy a főnök egész végig piszkálódott, de nemsokára otthon vagyok. A munkaidő múlásával egyre nagyobb fáradtság tört rám, azonban ahogy kiléptem abból az épületből, mindez megszűnt. Megcsapott a kellemes hűvös idő, és a fagyimat majszolva indulok hazafelé. Szeretek éjjel végezni, ilyenkor kellemesebb az idő, kevesebb az ember, a zaj, akkor főleg, ha zenét hallgatok. Anyáék nem örülnek, ha ilyenkor osztanak be, mégsincs mit tenni, szeretnék a lábamra állni, és a legkevésbé rajtuk élni, amennyire ez lehetséges. A mai este kivétel, rengetegen vannak az utcákon, ennek egyetlen, vagyis legvalószínűbb oka, hogy szombatról vasárnapra ébredünk, vagy épp virrasztunk, és mindenhol buli van. Elfintorodom, ahogy a részeg emberek egymást lökdösik ide-oda, vagy épp lehánynak egy fát. Nincs bajom az alkoholfogyasztással, amíg nem változtatja át az embereket állatokká. Igazából addig nem foglalkoztat, míg nem kerülök velük konteksztusba, ami egyszer már megtörtént. Elég is volt! Anno a gólyatáborba sem mentem el, helyette kiolvastam 3 könyvet, és megnéztem a kedves sorozatom akkori évadját. Szerintem értelmesen ütöttem el az időmet ivás helyett. Most is ezt fogom tenni, bekuckózom az ágyamba, és zombikat nézek, miközben a kínai kajámat majszolgatom a teámmal. A normális emberek biztos aludnának, de az a gyengéknek való, én még bírom hajnalig, majd délután kettőkor felkelek. Szeretek éjjeli bagoly üzemmódba kapcsolni, és ezt az is segíti, hogy egyik szuperképességem, hogy bárhol, és bármennyit tudok aludni, illetve nehéz felébreszteni, kivéve a gyomrom, és az általában nagyon éhes tud lenni. A kínaiban is már pontosan tudják mi a kedvencem, így mosolyogva fogad az eladó.
***
És végre, kezemben foghatom a papírt, miszerint megvan az új gyakornoki helyem, és nem kell többet a kényes vendégek kívánságait lesnem, akiknek az egyszerű krumplival is orbitális bajaik vannak. Olyan helyre fogok menni, ahol a szakmámnak megfelelő gyakornoki képzést kapok, és, ha jól csinálom, talán még el is tudok helyezkedni a cégnél, mint egészségügyi ellátó. Már csak apáéknak kell valahogy elmondanom, hogy pont az ellenkező koreai céghez megyek, mint amelyiknél Ő van. Nem mintha ebből akkora nagy probléma származhatna, gondolom Aiden sem fog kiakadni, amiért nem hozzájuk mentem. Vagy mégis? Lehet előbb vele kellett volna beszéljek, hátha tud munkát adni annál a cégnél. Nem, az sem lett volna jó, nem szeretnék egy családtagommal egy helyen dolgozni, abból mindig csak a bonyodalom van. Majd szépen a tudtára adom, egyszer csak.

Kedves Emily! Már reggel elolvastam a történetedet, de sajnos géphez most jutottam. Nagyon tetszett a fogalmazásod és az arcodért külön köszönet. Hiszen egy ismeretlenül gyönyörű arcot hoztál ebbe a szeszélyes városba. Eleget vártál, foglalózz és mehetsz is az utadra. Üdv itt.