Kedves mindenki! Ahogy ígértük lesz folytatása az oldalnak, viszont ez az oldal június végével lezárásra kerül teljesen. A továbbiakban pm -ben keressetek bátran kérdéseitekkel! Chris
Leszívottan lépek ki a gyakorlatról, teljesen úgy érzem magamat, mint egy zombi, és még nincs vége a napomnak, hisz a hatalmas szünet után még egy előadásra is be kell lépkedjek. Jó, ez nem lesz nehéz, ha valamerre találok energiaitalt, vagy kávét, esetleg mind a kettőt, de nem egybeöntve, hanem külön-külön fogyasztva. Ha megpróbálnám egyszerre, úgy biztos nem az előadásra, hanem a mosdóba járkálnék a mai nap folyamán. Mióta egyetemre járok (hú, de öregnek érzem magamat ezután a mondat után), rászoktam az ilyenekre, meg, hogy nem csinálok otthon kaját magamnak, hanem inkább veszek, ami nagyon rossz még munka mellett is. Próbálom leszoktatni magamat amennyire ez lehetséges, de mindig meglátok valami "ez kell" dolgot, vagy épp szaktársaim mennek kajálni, és szinte belém tömik azzal a mondattal, hogy "te nem jössz?". Szóval nem teljesen az én hibám, kikérem magamnak: csábítanak, én meg jól csábulok. Még szerencse, hogy szaktársam épp vásárolni indul, így nyugodt szívvel csatlakozhatom Aidenhez. Bármennyire is szeretem a magányos perceket, nem lehetek antiszociális, és mivel más nem szeretne velünk tartani, nincs kifogásom a társasága ellen. Ha ketten vagyunk, jobban tudunk beszélgetni, mint egy hatalmas bandában, és minden bizonnyal sokkal kisebb zajt csapunk, mint más esetben. Be is vágódom mellé, miután elhagyjuk a termet, mert én lemaradva értem ki, illetve mosdóba is el kellett ugranom, de innentől az övé vagyok, oda megyünk, ahová csak szeretne, kivéve, ha valami olyanról van szó, ami ellenkezik az elveimmel. Ha valakivel vált még pár szót, azt megvárom, majd utána szólalok meg, kifejezve a gondolataimat. - Szeretem ezt a professzort, meg amit tanít, de most leszívta az agyamat - panaszkodom a srácnak, holott ezt nem mondanám annak, minden egyetemista szokott így viselkedni, és nem mindennapi nálam. Most visszavághatna azzal, hogy nem kellett volna sokáig sorozatot néznem, mármint, ha tudja mekkora sorozatfüggő vagyok, de most korábban lefeküdtem, mint szoktam, szóval nem tudom mi a probléma. Mindegy, ha hozzájutok a plusz koffeinadagomhoz, máris jobban leszek. - Egyébként hova akarunk pontosan menni? - mert időnk, mint a tenger, már csak el kell ütni valahogy. Ezért szeretem jobban az egyetemet, mint a gimit, sokkal több a szabadidőnk a két előadás között, meg úgy általában is. Rajta egyébként nem látom a fáradtság jeleit, vagy már én sem látok rendesen, annyira csukódnának le a pilláim. A kereszteződésnél, illetve a tömegközlekedésen jó lesz figyelni, nehogy valakinek nekimenjek, vagy épp engem üssenek el. Lehet figyelmeztetni kellene Aident, hogy vigyázzon rám. Miközben hozzá beszélek, végig az arcát figyelem, próbálok a szemébe nézni, ha már eljöttem vele, és beszélgetünk. Ez a normális emberi kommunikáció alapja, és megadom neki a tiszteletet a figyelmemmel.
Aiden Lee Elit
❖ age : 27 ♡ :
To be yourself in the world that is trying to make you someone else
is the greatest accomplishment.
Még mindig nem tudtam megszokni teljesen, hogy angolul jegyzetelek. Az első hónapok nagyon nehezen teltek el ilyen szempontból, gyorsan bővítenem kellett a szaknyelvi angol szókincsemet, aminek egy része még Párizsban ragadt rám, viszont örülök, hogy franciául kezdtem el tanulni az orvoslás alapjait, amikhez rengeteg angol anyag is társult, úgyhogy összességében jobban jöttem ki, mintha Seoulban tanultam volna és onnan költöztem volna Chicagoba. - Bocsi! Körül tudnád írni nekem ezt a kifejezést? - szólítom meg suttogva az óra közepén egyik ismerősömet, padtársamat és komoly, de kedves arccal hallgatom válaszát. - Köszönöm! - fordulok is vissza a füzetemhez és feljegyzem a lap szélére a szó jelentését, hogy később is emlékezzek rá. Szorgalmasan értelmezem a professzor szavait és egészítem ki az ábrákat jelentésekkel, fontos tárgy és muszáj tökéletesen érteni az anyagát, hogy jó orvosok legyünk. Érdekesnek tartom az órát, tetszenek az ismeretek, még ha nem is minden újdonság számomra, ugyanis a francia és az amerikai felsőoktatási rendszer eltér valamelyest és Párizsban betekintést nyerhettem már például a sebészet rejtelmeibe is. A nagy szorgalmam ellenére, ahogy felvillan telefonom kijelzője és mutatja számomra, hogy üzenetem érkezett, egyből kapom a fejemet és nézek rá a feladó nevére. Nem Ő az. Némileg csalódottan süppedek vissza a székbe, magam sem értem, hogy miért ugrottam rá hirtelen a telefonomra, mikor nem várok tőle semmilyen hívást, sok dolga van, elfoglalt, akárcsak én. Utolérem magam a jegyzeteléssel, alig öt perccel később látom, hogy Emily mellettem nagyban pötyög valamit a messengerbe. - Én is pont boltba akartam menni óra után - mosolyodom el szolidan és kissé bűnbánóan, amiért bár nem szándékosan, de megláttam, ahogyan leírta terveit az ismerősének. - Elkísérhetlek? - kérdezem meg belelkesülve, hogy talán nem egyedül kell mennem, nem szeretek egymagam sétálni, úgyis meglehetősen magányosnak érzem magam otthon, legalább a városban és az egyetemen nem kísért ez a hangulat. Szembetalálkozik tekintetem az előttem ülő lánnyal, ki gonosz mosollyal néz rám. Sóhajtok egyet, majd megrázom a fejem, szemeim üvöltik, hogy most hagyja abba a kavarást, mert nem randira hívtam el Emilyt, különben is, két napja meg vele és a barátnőjével mentem el sütizni, melyet természetesen én fizettem és hát az sem randi volt. A lányok mindent túlgondolnak. Még állom az előttem ülő barna hajú lány tekintetét, farkasszemet nézek vele, mintha ezzel bármit megnyerhetnék ellene, ám ismét felvillan a telefonom. Yesol? Nem Yesol. Akkor nem is érdekel... inkább bepótolom az elmúlt percek hiányát, amivel lemaradtam a tananyagban, ma nagyon pörög a tanár úr, jó látni, hogy lelkes a biológia iránt és ezzel bennünk is fenntartja az érdeklődést.
A többiekkel együtt hagyom el a termet gondosan elpakolva füzeteimet és a sok lapot, melyeket beletűztem egy dossziéba. Körbenézek, de nem találom Emilyt, teljesen eltűnt, ellenben megpillantom labortársamat és gyorsan leintem. - Köszönöm, hogy eltakarítottál utánam a múltheti szívfeltáráson. Ékes bizonyítékot szereztem, hogy kevesebb mint egy perc alatt végig lehet rohanni az épületen. Tényleg, hogy sikerült végül a boncolás? - komolyodok el a végére, mert visszaemlékszem, hogy nagyon szenvedett, mivel elvágott egy billentyűt, vagy koszorúeret, már nem emlékszem. Szomorúan veregetem meg a vállát, amiért csak hármast kapott és megpróbálom valahogy felvidítani, amikor látom, hogy Emily feltűnik a láthatáron és megáll mellettem. - Én is szeretem. Nagyon fáradtnak tűnsz. Minden rendben? - nézek rá aggódva. Nekem nem szívta le az agyamat, úgyhogy feltételezem ez nem kifejezetten Emily napja, remélem nem történt vele semmi rossz. Elgondolkodok, jó kérdést tett fel és ha már összefutottam labortársammal is, eszembe jut, hogy több mindent kellene vennem, mint gondoltam elsőre. - Elmehetnénk egy bevásárlóközpontba, úgyis van időnk - mosolyodom el, miközben integetek a többieknek, akik indulnak dolgukra. Én is lassan elkezdek lépegetni a folyosón és a lépcsőkhöz érve a korlát mellett sétálok le, nehogy úgy járjak mint a múltkor. Bármiben képes vagyok elbotlani.