HomeHome    CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Be careful making wishes in the dark
● We will be history and you will remember us for centuries ●
Belépés
Chicagoba!
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Multikapcsoló
új arcokkal...





Szavak
tôled, tôlem.
Nem a neved számít,
csak az, hogy itt vagy...
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 1 Bot

Nincs


A legtöbb felhasználó (41 fő) Szomb. Jún. 02, 2018 7:34 pm-kor volt itt.
Válaszd meg a nézôpontodat,
és megváltozik a valóság.
Béke?
írta: Christopher Nam
Yesterday at 11:02 am

Josh & Nora - shooting
írta: Joshua Thatcher
Yesterday at 7:47 am

Activity Check 2018.12.16.-2018.12.24.
írta: Christopher Nam
Hétf. Dec. 17, 2018 6:59 pm

JT
írta: Joshua Thatcher
Hétf. Dec. 17, 2018 4:56 pm

I need to hold your hand…always.| Brad&Lippa
írta: Philippa Lockheart
Hétf. Dec. 17, 2018 10:00 am

Partnerkeresô
írta: Elena P. Campos
Vas. Dec. 16, 2018 7:27 pm

Elena Patricia Campos
írta: Kendra Gray
Vas. Dec. 16, 2018 6:59 pm

Hírek
írta: Kendra Gray
Vas. Dec. 16, 2018 6:20 pm

Ismét veled
írta: Aiden Lee
Vas. Dec. 16, 2018 2:32 pm

Josh & Domi ~ part I.
írta: Dominique Storm
Vas. Dec. 16, 2018 12:39 pm

Alexia G. Serpen
írta: Alexia G. Serpen
Vas. Dec. 16, 2018 12:29 pm

Dominique Storm
írta: Joshua Thatcher
Pént. Dec. 14, 2018 10:20 pm

Édes találkozó
írta: Sophie Nam
Pént. Dec. 14, 2018 9:13 pm

Lippa & Josh
írta: Joshua Thatcher
Pént. Dec. 14, 2018 1:25 pm

Trystan & Rhysand
írta: Trystan E. Vaugh
Csüt. Dec. 13, 2018 10:21 pm


Share | 
 

 Jayden & Caius

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Jayden & Caius   Pént. Okt. 26, 2018 7:40 pm
Lüktető tarkóm masszírozva ejtem fejem a kormányra és mély, elkínzott sóhajt hallatok. Most, hogy véget ért a nap, a fáradtság mázsás súlyként nehezedik vállaimra és nem úgy tűnik, mintha egyhamar távozni akarna kényelmes kis ülőhelyéről. Legszívesebben el se mozdulnék innen, rég volt már ennyire vonzó itt aludni, de tapasztalatból tudom, hogy nem olyan fiatal csontjaim már nem bírják az efféle megterhelést és előre görnyedve mászkálhatnék holnap egész nap, ez pedig túl nagy árnak tűnik ahhoz, hogy kielégítsem pillanatnyi lustaságomat. Elhatározásom ellenére, percekig nem mozdulok, talán még el is bóbiskolok kicsit, ami már elég intő jel, hogy tényleg hiba lenne tovább maradni.
Úgy hajtogatom ki magam a kocsiból, mint egy öregember, még az ezzel járó nyöszörgést is hallani vélem, bár remélem, hogy csak lelki füleimmel. Ezután is inkább csoszogok, mint lépek, épp csak annyira emelem fel talpaimat, amennyire feltétlenül szükséges, s képzeletben már békésen alszok meleg takaróm alatt, mikor egy ismerősnek tűnő idős hölgy toppan elém a semmiből. Néhány pillanatnyi ostoba pislogás után arra is rájövök, miért tűnik úgy, mintha találkoztunk volna már, ugyanott lakik, ahol én. Arckifejezése láttán, ami egyszerre tűnik gyanakvónak és ijedtnek, egyből elpárolog belőlem minden kimerültség, még arra is jut erőm, hogy tettre készen kihúzzam magam. Azt ugyan nem tudom, mi is a vészhelyzet pontosan, elhadart szavai sok információval nem szolgálnak, feldúltságának oka nem derül ki világosan, de kezeivel a ház felé integet, ezért arra indulok. Figyelmesen pásztázom a környezetem, ahogy lassan előre haladok, minden ugyanolyan azonban, mint mikor elmentem, semmi okát nem látom annak, hogy bármi miatt aggódnunk kellene, ezért végül megrántom vállam és a lakásom felé indulok.
Foglalt lábtörlőm ténye azonnal megragadja figyelmemet, s végre a korábbi közjáték is értelmet nyer. Nem tudom hova tenni ezt az egészet, még sose fordult elő hasonló velem és nem is hittem, hogy valaha fog, de ha már így alakult, valamit tennem kell. Szemeim végigfutnak az előttem ülő alakon. Az arcát kivenni egyelőre nem tudom, minden másra azonban kiváló rálátásom nyílik. Bármi történt is vele, egyértelműen jó eséllyel versenyez a legrosszabb napot átélt földi halandó címért. Sokat látott elmém egyből számos lehetséges opcióval áll elő, mikre újra és újra aggodalom lobban fel bennem. Ezzel azonban nem segítek se rajta, se magamon, ezért inkább türelmes torokköszörülésbe kezdek, hogy felhívjam magamra a figyelmet, s mikor úgy tapasztalom, velem van nagyjából, nyitom is a számat, hogy megkérdezzem, szüksége van-e orvosi segítségre, de a szavak torkomon akadnak, amint végre tökéletes rálátásom nyílik arcára, s nem csak annak szörnyű állapota miatt.
Az ismerős szemekbe meredve tátogok, olyan intenzíven, hogy bármely partra vetett halat megszégyeníteném vele, mielőtt újraindulna az agyműködésem, emlékeztetve engem arra, hogy bár a férfi akár lehetne is az idősebb kiadása annak, akit régen ismertem, erre nem sok esély van.
- Jayden? – kérdezem meg azért, mert kutyából nem lesz szalonna és szinte már morbid érdeklődéssel várom a válaszát, miközben újra végigmérem, ami rögvest emlékeztet is arra, hogy a, ki vagy és mit keresel itt, beszélgetés még várhat egy kicsit.
- Hívjak mentőt? Vagy egy orvost? Lakik itt egy a közelben – jobb kezemmel körkörös mozdulatot teszek a fejem felett, anélkül, hogy levenném róla a tekintetemet, nagyjából belőve az emlegetett doktor fellelési helyének irányát.
Police

avatar

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jayden & Caius   Szomb. Okt. 27, 2018 10:30 pm

Pár lépésre tőlem valaki megköszörüli a torkát, és nekem még csak ki sem kell nyitnom a szemeim, hogy tudjam, a gesztus nekem szól. Arra sem emlékszem, hogy tíz perce vagy tíz órája hunytam-e le, de egészen biztosan elég rég már ahhoz, hogy első reakcióként csak néhány lusta pislogásra fussa. Mentségemre, Cai sem igazán tudta, hogy mit kezdjen a jelenlétemmel, ajkaim egyből gonosz mosolyba görbülnek a látványra, ahogy újra és újra szóra nyitja a száját, hogy a nevemen kívül végül aztán semmit se sikerüljön kinyögnie.
- Gratulálok, ön nyert! – felelem szórakozottan, habár a hangszínem áruló módjára hirdeti, hogy a szavaimban semmi jókedv nincs. Tekintetem megállapodik az arcán, egy pillanatra sem mozdulna a rég látott, ismerős vonásokról, és amint a világ újra fókuszba kerül, a kék íriszeim gondolkodás nélkül fúrom az övéibe – ha hagyja.
Aztán valahol félúton megint elveszek. Hallom ugyan, ahogy kérdez és látom, ahogy az ujjai körbe-körbe táncolnak a levegőbe, mintha csak glóriát rajzolna a feje fölé, de maguk a szavak csak kínzóan lassan érkeznek el a tudatomhoz. A koponyám falai közé visszakúszik a tompán lüktető fájdalom, hogy megint csak önzőn magához ragadja minden figyelmem, én pedig tehetetlenül engedek a feszítő érzésnek. A jobbom önkéntelen mozdulattól vezérelve emelem az arcomhoz, az ujjaim pedig azonnal a halántékomra siklanak, akaratlanul is eltalálva egy pontot, ahol valószínűleg kékes-lilás zúzódás húzódik – vagy ha most még nem is, hát majd biztosan fog. Az arcizmaim összerándulnak a hirtelen érkező, szúró fájdalomra, a karom pedig lemondó sóhajjal kísérve hullik vissza az ölembe.
- Passzolom, de köszi. – felelem végül jó néhány másodpercnyi ránk nehezedő kínos csend után. Nem, mintha egyáltalán fontolóra vettem volna az egészségügyi ellátás lehetőségét, de a jelen helyzet nem bizonyult épp ideálisnak ahhoz, hogy vitát nyissak arról, hogy ezt ki tudom-e aludni, avagy sem.
- Pillanatokra vagy attól, hogy kinyögd a nagy kérdést, mi? Ne is tagadd, az arcodra van írva. – hazudom szemrebbenés nélkül, kékjeim úgy mérik végig tetőtől-talpig, mintha valóban a gondolatai közé látnék, de az igazság az, hogy a meglepetés – jelen esetben teljesen indokolt – kifejezésén kívül semmit sem tudok már leolvasni az arcáról. Fordított esetben viszont én égnék a vágytól, hogy tudjam, az ismerős idegen mit akar és ezt miért az én küszöbömön elvérezve óhajtja akarni, szóval mondhatjuk, hogy a leküzdhetetlen emberi kíváncsiságra alapozni elég nagy százalékban nyerő tipp.  
- Megkíméllek a feleslegesen futott kínos köröktől, mindössze néhány percet kérek csak az idődből.
A földre támasztom mindkét kézfejem, majd kellemetlenül lassan feltápászkodom a lábtörlőjéről, ami valahogy sokkal alacsonyabbnak tűnik, mint pár órával ezelőtt, mikor a hátam az ajtónak vetve lefelé tettem meg ugyanezt a mozdulatsort. A bordáim azonnal jeleznek a hirtelen és óvatlan mozdulatra, a szúró fájdalom pedig sebesen nyilall végig minden idegszálamon. Az ajtófélfának támaszkodom, amíg visszanyerem az egyensúlyom, majd mintha ez egy teljesen megszokott módja lenne a felállásnak, mosolyra húzom a számat, erőszakosan nem véve tudomást arról, hogy ez az egész kívülről milyen kevéssé tűnik hihetőnek.
- Nyolc perc, maximum tíz, ígérem, és utána eltűnök. – az utolsó szó olyan ösztönösen szánkázik ki az ajkaim között, hogy időm sincs átgondolni, milyen rosszul választottam meg, és mire felfogom a helyzet keserű iróniáját, már csak egy bocsánatkérő grimaszra futja. Micsoda tökéletes viszontlátás!


Underworld

avatar

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jayden & Caius   Hétf. Okt. 29, 2018 7:08 pm
Helytelenítő grimaszba torzul arcom szavaira, mi szinte azon nyomban tovább is suhan, ahogy a mondat mögöttes tartalma eléri a tudatom. Szaporán pislogva igyekszem megemészteni a váratlan információt, mert hiába hasonlít annyira a fiúra, akit ismertem, nem mertem hinni abban, hogy ő az, s most, hogy kétségeimnek már nincs több hely, fogalmam sincs, mihez kezdhetnék a tudással. Nézem hát csak őt, jobb híján, szótlanul és tétlenül, enyhén elkerekedő íriszekkel tartva szemkontaktusát.
Sejtelmem sincs, mennyi idő múltán sikerül feldolgoznom az elmúlt perc eseményeit annyira, hogy értelmesebb gondoltok is szárba szökkenhessenek, például az orvosi ellátás sürgetőnek tetsző ténye, mit nem is vagyok rest megosztani vele, felajánlva a közelben élő orvos vagy egy mentő hívásának lehetőségét. Épp csak kezdek belemelegedni ebbe, mikor észreveszem, nem figyel rám, s nem udvariatlanságból. Aggódás fest ráncot homlokomra, szenvedése láttán, kezem, mellyel eddig fejem fölött köröztem, testem mellé zuhan, s már csak néhány másodpercnyi habozás választ el attól, hogy hozzá lépjek, mikor úgy tűnik, sikerül úrrá lennie fájdalmán.
- Biztos vagy benne? – kérdezek vissza rögvest, csak a miheztartás végett, vitába azonban nem szállok, még ha rossz ötletnek tartom is az orvosi segítség elutasítását. Nem kizárt az se persze, hogy állapota nem olyan rossz, mint amilyennek a külső szemlélők számára tűnik, de időről időre feltűnő fájdalmas grimasza mást sejtet.
- Valahogy úgy – halkan, talán némiképp türelmetlenül szusszantok, de igazán nem hibáztathat érte. A szemeim elé táruló jelenet akkor is kérdéseket vetne fel, ha nem évekkel ezelőtt találkoztunk volna utoljára, így azonban, hogy ez a helyzet, több dologban is teljesen tanácstalan vagyok. Ezek nagy százaléka nem fontos azonban, a válasz rájuk várhat, míg ki nem derül, mi okozta a komolynak látszó sérüléseket.
- Jobban kéne éreznem magam ettől? – mormogom szakállam alatt, szúrós pillantással, összeszorított állkapoccsal figyelve, miként tápászkodik talpra. Minden fellelhető erőmre szükségem van ahhoz, hogy ne lépjek be személyes terébe és ragadjam meg könyökénél fogva. Hogy a felállásban akarom segíteni vagy visszanyomnám inkább a lábtörlőre, nem tudom, s nem is fogom, hacsak nem mutatja jelét összecsuklásnak. Nem tesz ilyet, sikerül talpra küzdenie magát, s ami még ennél is meglepőbb, úgy is marad, nem mozdulok hát el helyemről, megkímélve mindkettőnket egy talán nem szívesen fogadott gesztustól, ami könnyen még kínosabbá teheti helyzetünket.
- Azt nem kétlem, az eltűnéshez nagyon értesz – csúszik ki, mielőtt még alaposabban is átgondolhatnám és ráharaphatnék a nyelvemre – Bocs, nem úgy értettem, ahogy hangzott – sóhajtom, amint agyam beéri végre a szám, bízva abban, elég meggyőző vagyok ahhoz, hogy ne jöjjön rá, valójában nagyon is úgy gondoltam. Egyikünknek sincs szüksége gyerekes sértettségemre, veszekedésre pedig pláne nem és azt se szeretném, azt hiszem, ha elmenne, mielőtt elmondaná, mi történt vele. Felé is lépek lassan, ügyelve arra, hogy ne lepje meg egyetlen mozdulatom se, s folytatom ezt, míg meg nem állok mellette végül, az ajtóval szemben.
- Menjünk be,  aztán elmondhatod, mit akarsz tőlem – képtelen vagyok eltüntetni a szúrós élt hangomból, bármennyire is igyekszek. Túlságosan is irritál a gondolat, hogy amint megkapta, amit akar, eltűnik ismét, s mert tapasztalatom ellenére másra számítottam. Azt persze nem tudom, pontosan mire, mert nem arra, hogy mindent ott folytatunk, ahol abbahagytuk, nem arra, hogy mostantól kezdve a legjobb cimborák leszünk, arra azonban igen, nem nyeli el a föld ismét, hogy a közelben marad, hogy konkrét oka volt engem felkeresni, s nem csak azért van itt, mert véletlenül én voltam a legközelebb.
Talán nem is miattam jött ide. Jut eszembe hirtelen, miközben a korábban zsebembe csúsztatott kulcscsomó után kutatok. A gondolat egy pillanatra megdermeszt, végül azonban csak megcsóválom fejem és folytatom, amit elkezdtem. Amint kattan a zár, kezem tétován Jayden  felé nyújtom, hagyva, hogy az utolsó néhány centit ő fejezze be, ha hajlandó elfogadni segítségemet, ha pedig nem, akkor szó nélkül eresztem karom testem mellé és fél szemem rajta tartva azért, belépek a lakásba.
Police

avatar

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jayden & Caius   Pént. Nov. 02, 2018 7:11 am

Az összes eddigi közül, messze az Ő reakciója a legszórakoztatóbb. Fáradt mosolyom mögé bújva figyelem, ahogy az arcán egymást váltják a különféle kifejezések, látom, ahogy a meglepettség helyét átveszi az értetlenség, ami esetlen mozdulataimra egyből némi aggodalommal vegyül. S míg én hozzá hasonló szótlanságba süllyedve igyekszem nem arra gondolni, mit meg nem adnék most azért, hogy a fejébe lássak, az Ő íriszei az enyémbe fúródva állják a tekintetem, szinte már lyukat égetve maguk után.  
- Tudod, hogy bámulsz, ugye? – nem, mintha én nem ugyanezt tenném.
Nem, mintha tehetnék ellene. Túl régóta nem láttam már, ezzel együtt tehát automatikusan felhatalmazva érzem magam egy kis szenvtelen szemlélődésre. Akkor is, ha az egyre csak hasogató fejem és a csontjaim mélyén lüktető fájdalom, mintegy hátráltató tényező, kitartóan próbálják elvonni a figyelmem a célpontról. A szemeim ide-oda cikáznak az arcán, a régi, ismerős vonások után kutatva, mígnem kételkedő szavai a válaszom után szinte egyből a levegőbe hasítva meg nem törik az illúziót. A hangja változott a legkevesebbet, valamivel mélyebb lett ugyan, és most, mintha némi kimerültség is keveredne a kellemesen tónusba, de még így is túlságosan ismerősen cseng ahhoz, hogy egyből visszahúzza a valóságba az összevissza csapongó gondolataimat.
- Teljesen. – felelem, az orvosi segítség szükségtelenségén alapuló meggyőződésem alátámasztva még bólintok is párat. Teszem mindezt kényelmetlenül óvatosan és szinte alig észrevehetően, ami mondjuk, nem igazán a legbiztosabb módja az állításom igazolásának, de miközben az embernek egyetlen pontja sincs, ami ne sajogna, mondhatjuk, hogy nem az észérvek játékát játssza.
Mikor újra szóra nyitja az ajkait, az első pár szava nem igazán érkezik el a tudatom, beleveszik a türelmetlen sóhajába, az utána következő morcos kérdése viszont telibe talál. Ráharapok a nyelvemre, mielőtt valami felelőtlen észrevétel utat engedne magának, így feleletként – sejtvén, hogy úgysem lehet érdemben választ adni rá – inkább csak megvonom a vállam. A kulcscsontom természetesen tiltakozik a mozdulat ellen, de egy újabb kínzó grimasz már igazán elfér különösebb feltűnés nélkül a többi mellett, amik azonnal követik, ahogy talpra küzdöm magam. Caius, ha el is játszik a gondolattal, hogy felém lépve felhúzzon a földről, végül nem mozdul, az utolsó mondatom viszont – természetesen – nem tudja megjegyzés nélkül hagyni.
- Ja, nyilván nem... – mosolyom vigyorrá szélesedik az arcomon. – Nem, mintha hibáztathatnálak érte, ha talán mégis, tényleg.
Óvatoskodva lép felém, a szemeim pedig kíváncsian követik minden mozdulatát, csak, mikor végre megállapodik mellettem, akkor szakítom el az arcáról a tekintetem. A fejem a félfának döntve a kezét kezdem figyelni, amíg a zsebében kutatva elő nem keríti a zörgő kulcsait, hogy aztán az ujjai között forgatva, megtalálja a megfelelőt. Amint a zár kattan, - legnagyobb meglepetésemre – a feladat nélkül maradt karja felém lendül, én pedig akaratlanul is felmordulok a gesztusra.
- Ne már, komolyan? – pillantok némileg sértetten a felém nyújtózó kézre, végül mégis érte nyúlok és további kéretlen kommentár nélkül fogadom el a segítségét. Elvégre amúgy is ezért jöttem, a bordáim pedig kifejezetten hálásak érte, amiért csendben képes vagyok legyűrni a felesleges önérzeteskedést, és rátámaszkodni.  
Vele együtt lépek be a lakásba, és, amint a lábam átlendül a küszöb felett, az ajtó pedig halk kattanással csukódik mögöttem, nem is vesztegetem tovább egyikünk idejét sem, a lényegre térek.  
- Utána tudsz nézni, hány járőrautó tűnt el mostanában? Mondjuk nagyjából egy hónapra visszamenőleg?


Underworld

avatar

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jayden & Caius   Hétf. Nov. 05, 2018 7:15 pm
Tudom, hogy szinte minden, ami megfordul a fejemben, egyből megjelenik arcomon is. Így volt ez, mióta csak az eszemet tudom. Sose voltam jó érzéseim elkendőzésében és rövid, teljesen sikertelen próbálkozást követően inkább beletörődtem sorsomba. Most se próbálom elrejteni előle, fogalmam sincs, mit gondoljak váratlan felbukkanásáról és az se segít, hogy nem tudom, mik a tervei. Elkapom és szorosan tartom pillantását, mélyen szemeibe bámulok, hátha így kiolvashatom szándékait, de mindhiába, továbbra is ugyanúgy a homályban maradok.
- Bocsánat – sóhajtok habozás nélkül, s bár őszintén mondom, tekintetem továbbra se veszem le róla. Kezdetben csak ki akartam használni a lehetőséget, hogy alaposan megnézhetem magamnak, később azonban fájdalma ragadja meg figyelmemet.
Meg se próbálva elrejteni, továbbra se értek egyet döntésével, bólintok az orvosi segítség újbóli visszautasítására. Legszívesebben önállósítanám magam ebben a kérdésben, nem foglalkozva véleményével, de félek, ezzel csak elüldözném, mielőtt még elmondhatná, miért keresett fel. Ezt pedig nem vagyok hajlandó megkockáztatni, míg meg nem bizonyosodok arról, sérülései komolyabbak, mint feltételeztem.
Homlokom ráncolva folytatom bámulását, már némiképp diszkrétebben talán, de még mindig nem titkoltan. Legszívesebben segítségére sietnék, amint megpróbál felállni, s tudom, hogy évekkel ezelőtt ezt is tettem volna, nem foglalkozva az esetleges tiltakozásával, most azonban fogalmam sincs, mi az, amit büntetlenül megengedhetek magamnak és mi az, amit nem. Úgy döntve, az lesz a legjobb, ha csak abban az esetben avatkozok közbe, ha muszáj, maradok hát  a helyemen.
- Bárhogy is, nem kellett volna ilyet mondanom – elfordítom fejem, hogy lássa, sajnálom, hogy nem tudtam visszafogni magam, még ha volt is igazság abban, amit mondtam. A mai napig értetlenül állok eltűnéséhez, s úgy tűnik, a szálka még mindig bennem van, hiába hittem azt, hogy többé már nem érdekel.
Elküldhetném, jogomban állna, senki nem szólna meg érte, ebben biztos vagyok, de épp csak átsiklik ez a gondolat az agyamon, már el is hessegetem, tudva, képtelen lennék együtt élni magammal, ha ilyen állapotban szélnek ereszteném, mielőtt legalább meghallgatnám. Lassan lépek az ajtóm felé, amint döntésre jutottam, időt adva neki, hogy észrevegye, mire készülök, mire odaérek mellé. Kulcsom előszedése, a zár kinyitása gyorsabban megy, már csak egyetlen feladat marad hátra. Olyan kifejezéstelen arcot igyekszek magamra erőltetni, amilyenre csak képes vagyok, miközben felé nyújtom szabad kezem, némán ajánlva fel segítségem. Horkantására kis vigyorra húzódik szám, s szemöldököm megemelve kicsit közelebb tolom hozzá a karom.
- Sajnálom, ha ezzel beletaposok az egódba, de alig állsz a lábadon. Biztos vagyok benne, hogyha nem lennél ennyire makacs, lent maradtál volna a lábtörlőn – jelentőségteljesen mérem végig, nem hátrálva meg, hiszen morgása ellenére nem utasította el a segítséget.
Épp csak elmosolyodok, amint elfogadja kezem, reménykedve abban, hogy nem vette észre a megkönnyebbült elégedettséget, ami átsuhan arcomon.  Kulcsot tartó kezem közben a kilincsre kulcsolom és azt lenyomva kitárom az ajtót, rögtön be is tessékelve kettősünket.
Kérdése annyira váratlanul ér, hogy kis híján felbukok saját lábamban, de még időben sikerül visszanyernem az egyensúlyomat, megkímélve mindkettőnket a földdel történő fájdalmas találkozástól. Nem is az érdeklődés tárgya maga, ami a kellemetlen reakciót okozza, inkább arra nem számítottam, hogy minden egyebet mellőzve máris rátér jövetele okára, hiába célozgat arra, hogy nem óhajtja húzni az időt, mióta megszólítottam.
- Utána tudok. Miért érdekel? – olyan arccal pillantok felé, ami egyértelművé teszi, elfelejtheti, hogy megosztom vele a keresés eredményét, mert végül így is, úgy is utána fogok nézni, ha nem avat be abba, mi okból van szüksége az információra.
- Belekeveredtél valamibe? – szinte biztos vagyok válaszában, de a remény lángja se aludt még ki teljesen, más is vezérelheti, nem csak az, amit munkámból adódón rögtön feltételezek.
Police

avatar

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jayden & Caius   Szomb. Nov. 10, 2018 9:40 am

Néhány órával ezelőtt, mikor még a vénáim mélyén dübörgő adrenalin áldásos hatása a fájdalommal együtt elnyomta a racionális gondolatokat is, majdnem biztos voltam benne, hogy el fog küldeni. Aligha okolhatnám érte, a helyében én valószínűleg a legkevésbé sem kezeltem volna jól egy idegen tényét háttal a bejárati ajtómnak dőlve. Ezen felül persze ellenem dolgozott az a tény is, hogy túlságosan rég nem voltam már az élete része, én pedig módfelett ügyeltem arra, hogy ez fordítva is így legyen. A „miért segítsünk Jaydennek” listán ellenben nem igazán szerepelt más a már-már szimpátiát keltően szánalmas látványomon kívül, és ez az én mércémmel mérve kevés volt egy háború megnyeréséhez.
Nem tudván, mire számítsak, inkább nem is vártam tőle semmit, ugyanakkor mégis igyekeztem felkészülni mindenre, csak, hogy elvegyem tőle a meglepetés erejének előnyét. Olyan magabiztosan ringattam magam a felkészültség illúziójába, hogy végül Cai ijesztően emberi reakciói hidegvízként zúdultak a nyakamba, én pedig a pillanatnyi döbbenet sokkja alatt azon gondolkoztam, hogy felejthettem el, mennyire lelkiismeretes is valójában.
- De azért jól esett, valld be. – nem is, mint kérdés, sokkal inkább állításként közlöm, főként a saját háborgó lelkiismeretem megnyugtatására, a szemöldököm pedig még a feszítő érzés sem tudja meggátolni, hogy szórakozottan a homlokom közepére szaladjon, mintegy a szavaim kísérő gyerekes piszkálódás. – Mindegy, tényleg. Nem vagyok már nyolc éves, túl fogok élni néhány szúrós megjegyzést.
A kéretlen és mindenképpen alkalmatlan poénkodás mögé bújva igyekszem elrejteni a hangomban bujkáló megannyi érzést, nagyon remélve, hogy ha Cai észre is vesz belőle bármit is, méltóztatik majd nem említést tenni róla. A homlokát ráncoló aggodalom, és az engem méregető, nyugtalan tekintete ellenben szavak nélkül is kegyetlenül bűntudatot kelt bennem, ezzel együtt a kimondatlanul lebegő tény, hogy „nem fog elküldeni” egyből magával húzza azt is, hogy „de bárcsak megtenné.”
- Nem, mintha nem lennék mérhetetlenül hálás, amiért nem hagysz visszahullani a földre, de nem lehetne, hogy nem reagálod ezt ennyire túl? Ez csak néhány zúzódás meg egy-két kellemetlen véraláfutás, két hét múlva nyoma sem lesz. - húzom el a számat, míg a szabadon maradt ujjaim a bordáimra csúsznak, csak, hogy óvatos nyomást gyakorolva rájuk magamat is meggyőzzem arról, hogy a zúzódásnál nincs többről szó.
Némi gonosz elégedettséggel tölt el, ahogy látom az arcizmai rendülését, amint az aggodalom átadja helyét a meglepettségnek, ami végül valami olyan rezisztens reakcióba vált, ami egyértelműen azt sugallja, nem óhajt ilyen információkat megosztani, és ez egyből lelohasztja az előtörni készülő mosolyomat.  
- Ja, csak úgy. Tudod, ismeretbővítés. – szarkasztikus válaszom türelmetlen szemforgatás kíséri, de mielőtt még időm lenne ráharapni a nyelvemre, hogy magamban tartsam a további megjegyzéseim, halk, cseppet sem jóízű nevetés szakad fel belőlem az utolsó kérdés e hallatán. Nem, mintha bármi jogom lenne sértve érezni magam a feltételezés miatt, főleg úgy, hogy nyilvánvaló alapot biztosítottam hozzá, de még ennek a tudatában is sokkal bosszúsabban bukik elő belőlem a válasz, mint amennyire indokolt lenne.
- Éleslátó következtetés, nyomozónak kellett volna menned. – morranok fel ingerülten, a belé kapaszkodó kezem pedig sietősen húzom el tőle, hogy aztán karba fonhassam a mellkasom előtt. – Akárhogy is, ez legyen az én problémám, téged nem rángatlak bele, ne izgulj. Nekem csak egyetlen eltűnt autó és a hozzá tartozó körzet kell, ahol járőrözött.  
Nekidőlök a csukott ajtónak mögöttem, leküzdöm az ingert, hogy a biztos talpon maradásom érdekében megmarkoljam a kilincset is. Egy végtelenül hosszúnak tűnő pillanatig visszatartom a levegőt, majd egy óvatos sóhaj kíséretében engedem szabadon, a szavak, amik vele együtt kikívánkoznak, viszont elhalnak valahol félúton. Semmim nincs annak érdekében, hogy meggyőzzem, minden más pedig arról, hogy most tényleg akaratomon kívül keveredtem bajba, vagy, hogy az Ő érdekében nem akarok belemenni a részletekbe, üres magyarázkodásnak tűnne csupán, és akkor már inkább hallgatok.    


Underworld

avatar

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jayden & Caius   Szer. Nov. 14, 2018 7:46 pm
Percek óta állok vele szemben és most se tudom még, hogyan is kellene megfelelően kezelnem a helyzetet. Az, amit szívem szerint tennék és tenni is fogok, magamat ismerve, talán nem az, ahogy hivatásomat figyelembe véve cselekednem kellene. Hajlamos voltam azonban arra mindig, hogy megfeledkezzek arról, amit az akadémián tanultam, hagyva, hogy emberi érzéseim vegyék át a vezetést, különösen, ha ismerősről volt szó. Igaz, hogy őt nem láttam már évek óta és elválásunk se esik a hagyományos búcsúzás kategóriába, mi miatt talán számot tudnék vetni lelkiismeretemmel, de, még ha valamilyen csoda folytán úgy is döntöttem volna korábban, a hivatalos útra lépek, felállásának módja éppen elég lenne ahhoz, hogy meginogjak elhatározásomban és úgy járjak el végül, ahogy egyébként is tudtam, hogy fogok.
Nevetésre hajazó hang kíséri a tüdőmből kiszabaduló levegőt, miközben szemeim körtáncot járnak üregükben. Bevallhatnám, hogy ha csak egy egészen kicsit is, de valóban kellemesen hatott lelkivilágomra kimondani, milyen csodálatosan is képes kivitelezni az eltűnéseit, de visszafogom a késztetést, hogy hangosan is egyetértsek állításával. Nem tudhatom, mi volt az oka, fenn kell tartanom a lehetőségét annak is, hogy csak így alakult és nem szándékosan zárt ki mindannyiunkat az életéből, főleg saját magam miatt. S most, hogy itt van, talán az igazat is megtudhatom, de bármilyen kíváncsi legyek is, a kérdést túl korai lenne neki szegezni máris.  
- Lehet, de inkább ne a küszöbömön kísérletezzünk – szemem se rebben ezúttal, s egy másodpercig képes is vagyok tartani talán a pókerarcot, vagy azt, mint én annak hiszek, mielőtt homlokomra ismét ráncot rajzolna az aggodalom.
- Nem lehetne – habozás nélkül vágom rá, talán túlságosan is hevesen, de nem állok le most foglalkozni ezzel. Ahogy azt se teszem hozzá, nem példátlan, hogy bár úgy érezzük, rendben vagyunk, a sérüléseink nem éppen ezt mutatják. Arról pedig végképp nem teszek említést, hogy a csak néhány zúzódás kívülről mindennek tűnik, csak csak-nak nem. Vitatkozás helyett folytatom inkább megkezdett tervem, miszerint záros határidőn belül mindketten lakásom ajtajának belső felén leszünk, befejezve ezzel szomszédaim zavarását és annak kockáztatását, hogy végül valaki megunja tétova ácsorgásunkat és rendőrt hív ránk.
Épp csak becsukódik az ajtó, Jayden máris rám zúdítja jövetele okát, mi, és ezt képtelen vagyok elrejteni előle, bármennyire is örültem volna utólag neki,  meglepetésként ér. Pislogva pörgetem át szavait elmémem újra, hátha csak rosszul hallottam vagy értelmeztem, de miután sokadszorra is ugyanarra az eredményre jutok, fintorogva fordulok felé.
- Nyilván – tökéletes másolatát kapja szemforgatásának, majd úgy döntve, megjegyzése ennél több figyelmet nem kíván, megkérdezem azt, mit utólag belegondolva jobb lett volna talán magamban tartani, de most már úgyis mindegy.
Belerezzenek minden vidámságot nélkülöző nevetésébe. Most már tudom, hogy hangozhatott, mit fejéhez vágtam, pedig nem állt szándékomban rosszat feltételezni róla és megbántani ezzel. Nem hibáztathat azonban, hogy megfordult a fejemben a lehetősége ennek is.
- Jayden– bocsánatkérőn szusszantom nevét, s hagyom, hogy kihúzza kezét szorításomból. – Nem adhatok ki ilyen adatokat csak úgy, de ha hajlandó vagy beavatni, talán segíthetek, végül is éppen ezért vagyok – ugyan a  lopási ügyek általában nem az én feladatom képezik, de ezúttal több, mint hajlandó vagyok kivételt tenni.
- Tudom, hogy hosszú idő telt el, mióta nem találkoztunk, hogy azóta mind a ketten megváltoztunk és semmit nem tudsz a jelenlegi énemről. Nem tetszik, de megértem, hogy nincs okod megbízni bennem, de szeretném azt hinni, hogy nem csak véletlenül jöttél éppen hozzám és ha már így alakult, segíteni akarok, de ezt vakon nem tudom megtenni – semmit nem ér őszinteségem talán, más ütőkártyám nem lévén azonban ez az egyetlen, amivel megpróbálkozhatok, s csak reménykedhetek benne, legalább megfontolja, hogy minimum annyit elárul nekem, amennyit feltétlenül muszáj.
Police

avatar

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jayden & Caius   Csüt. Nov. 22, 2018 8:41 pm

A körülményeket tekintve nem volt túl etikus részemről semmiféle kárörvendés, valahol mélyen belül mégis megnyugtató mosolygásra késztetett, hogy pont annyira kellemetlenül érzi magát, mint én, még ha a jókedv nem is érte el az vonásaimat. Nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, és Caius tétova mozdulataiból ítélve, hasonlóképp volt ezzel Ő is. Néhány évvel ezelőtt még zsigerből jövő természetességgel próbálta volna rám erőltetni az elsősegély doboza teljes tartalmát, míg én a fürdőszobai mosdókagyló mellett ücsörögve viccelődtem volna az aggodalmaskodó jellemével, csak, hogy eltűntessem a nyugtalan kifejezést az arcáról.
És egészen eddig a pontig fel sem tűnt, mennyire hiányzott, hogy megint ilyen egyszerűek legyünk.
- El is felejtettem, milyen akaratos tudsz lenni. – a szám széle mosolyba görbül az ellenvetést nem tűrő kijelentése után. Aztán végül engedek neki – tudván, ahogy régen sem, úgy most sincs esélyem csatát nyerni az önfejűsége ellen. Megadom hát magam, hagyom, hogy segítsen, hogy az ujjai a karom köré fonódjanak és behúzzon a lakásába, mintha én egyedül nem lennék képes átlépni azt a nyomorult küszöböt, ami előtt egész idáig üldögéltem.
Majd, mikor már ismét azt hinném, tudom, mi következik, ahogy az ajtó csukódása és a szándékaim tisztázása után már épp készülnék heves vitába bonyolódni, Ő megint képes olyan ártatlanul reagálni az ostoba viselkedésemre, hogy az összes bosszús megjegyzésem meglepetten akad a torkomon.
- Cai… - a nevemre válaszként az övét súgom, a hangom gyengéd és óvatos, nyoma sincs benne az előbbi- egyébként sem egészen jogos - indulataimnak. – Csak azért vagyok itt, mert bízom benned.
Lehunyom a szemeim egy pillanatra, hogy ne kelljen látnom a reakcióit, és mikor újra kinyitom, sem keresem a tekintetét, a válla felett bámulok bele a semmibe, míg a gondolataim pánikszerűen kutatnak egy olyan válasz után, ami mind a kettőnk igényeinek megfelel – inkább kevesebb, mint több sikerrel.
- Hidd el, feltűnt, mennyire keveset tudok már rólad. – nem először lepsz meg az este folyamán… - De ez nem a bizalomról szól. Ha beavatlak, muszáj leszel hivatalossá tenni az ügyet, és ha a helyzet megengedné, hogy hivatalos bejelentést tegyek, eszembe sem jutott volna ide jönni. Elhiszem, hogy sokat kérek, és, hogy ez nem éppen igazolja a következő állításomat, de komolyan mondom, nem akarom, hogy belekeveredj ebbe. Nem akarom, hogy közöd legyen ehhez az ügyhöz. Utána nézni egy istenverte járőr kocsinak egy dolog, tisztában lenni a részleteket egy egészen másik. Tény, hogy sokat változtunk, de ismerlek annyira, hogy tudjam, a nyughatatlan jellemed úgyis segíteni akarna, és végül nem tudnád annyiban hagyni. Ne kérj arra, hogy bajba sodorjalak, kérlek.  
Az utolsó, erőtlen szó szinte beleveszik az azt követő fáradt sóhajba, míg a koponyám falain belül a gondolataim szüntelen mantraként zúgják, hogy „kérlek, ne kérdezz többet”. Pedig nagyon jól tudom, hogy ez a válasz neki úgysem lesz elég, ahogy azt is, hogy a szűnni nem akaró, aggodalmas tekintete idővel úgyis megtöri minden ellenálláson. Csupán kérnie kell azon az átkozottul kellemes hangszínén, és én végül úgyis belátom, hogy jogosak az óhajai és úgysincs más választásom. Ahogy azt is, hogyha lenne, az Ő ítélőképességében akkor is jobban bíznék, még ha ez szembe is megy minden elvemmel.
   


Underworld

avatar

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jayden & Caius   Csüt. Nov. 29, 2018 10:21 pm
Régen annyival könnyebb lett volna minden. Kiélhettem volna rajta lényem mélyéből fakadó, bosszantóan heves és eleven aggodalmam, s bár kétségtelenül nem hagyta volna megjegyzések nélkül viselkedésem, nem kellett volna azon merengenem, meddig mehetek el, hogy megbizonyosodhassak róla, állítása igaz és rendben van, de még épp ne ijesszem el. S ez az, ami kegyetlenül és végérvényesen egyértelművé teszi, az elmúlt évek alatt minden megváltozott. Eddig is tudtam persze, hogyne tudtam volna, itt lenni és szemtanújává válni a megelevenedő gondolatnak azonban sokkal fájdalmasabb és magányosabb érzés, mint valaha gondoltam. Józanítólag hat rám a felfedezés, de épp csak annyira, hogy nosztalgikus szentimentalitásom legalább egy kicsit háttérbe szoríthassam és nagyobb teret nyújthassak a bennem szunnyadó rendőrnek. Mindez arra nem elég természetesen, hogy iránta táplált aggodalmamat képes legyek akár csak egy kicsit is elrejteni.
- Felelősségteljes vagyok, nem akaratos  - jelentem ki, ahogy teszem minden egyes alkalommal, ugyanazzal a megingathatatlan makacssággal,  mikor ezzel a jelzővel illetnek. Figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy igaz.
A helyzet szokatlan abszurditása ellenére is megengedek magamnak egy elégedett mosolyt beleegyezésére, mit igyekszek koncentráló fintornak álcázni, miközben gyengéden szorítva karját segítek neki bejutni a lakásba. A köztünk lévő feszült légkör érezhetően kezd kitisztulni, csakhogy ismét viharossá váljon, amint kinyitom a számat. Mielőtt még befejezném mondatom, már tudom, átléptem a határt. Feltételezésem talán jogos, de egyértelműen másképp kellett volna megfogalmaznom,  az pedig még jobb lett volna valószínűleg, ha csendben maradok. Őszintén, bocsánatkérőn fintorodok el, s minden lehetséges módon igyekszem tudtára adni, még ha másképp is tűnt, nem akartam megbántani.
Meglepetten kapom rá pillantásom, nem is nevem hallatán, hanem a hangsúly miatt, mellyel kiejti azt. Szemeit keresem, arcvonását kutatom, de hiába, nem néz rám, épp csak rálátok, s képtelen vagyok hangján kívül bármi másból olvasni, pedig mit nem adnék érte, ha felém fordulna.
Megbízik bennem. Szavai megakadt lemezként ismétlődnek, s olyan intenzív hullámban halad keresztül rajtam a boldogság, hogy képtelen vagyok visszafogni mosolyom.  Tudom, milyen hatalmas jelentősége van ennek a szónak, mégse hittem volna soha, személyesen nekem valaha ennyit számíthat ezt hallani.
Kijelentésére szomorúan bólintok, megjegyzést hozzá nem fűzök. Nem lettünk talán teljesen másmilyenek, de mindketten eléggé megváltoztunk ahhoz, hogy próbálkozás nélkül is képesek legyünk meglepni a másikat, hogy reakcióink furcsának, szokatlannak hassanak, hiszen nem támaszkodhatunk egyelőre másra, csak emlékeinkre. Változásunk normális, mindenki átesik rajta, ahogy halad a felnőtté válás felé, leküzdve az élet által elénk gördített akadályokat, ami fáj, hogy nem együtt tettük ezt, de bármennyire is szeretnék belemerülni a nosztalgia háborgó viharába, erre most nincs időm. Meg kell ragadnom azt a kevés időt, amim van, hogy a lehető legtöbbet megtudjak jövetele okáról, hogy rávegyem, elárulja nekem a részleteket. Nem szívesen erősködök, különösen kérlelését követően, szeretek eleget tenni kívánságának és  annyiban hagyni, de nem tehetem, se barátként, - szeretem azt hinni, valamilyen kifacsart módon még mindig azok vagyunk – se rendőrként.
- Értékelem, hogy nem szeretnél bajba sodorni, tényleg, de a saját szakállamra akkor is nyomozni fogok, ha a sötétben kell tapogatóznom  - árulom el neki, amit valószínűleg már maga is tud, hiszen ez az egy dolog biztosan nem változott az évek alatt.  - Kivételesen és ideiglenesen azt is megígérhetem, hogy kettőnk között marad minden, ami elhangzik – pillanatnyilag úgyse dolgozhatnék az ügyön, márpedig az utolsó dolog, amit akarok, hogy kizárjanak belőle. A megoldásához talán elég vagyok én is, ha pedig mégse, társam is bevonhatjuk, mielőtt valóban a hivatalos úthoz kellene fordulnunk.
- Jay, kérlek, tartozol nekem ennyivel – hangom lágy, kérlelő, reménykedő. Szeretném, ha nem zárna ki ismét, ha ezúttal valóban megbízna bennem annyira, hogy hagyja, segítsek, többel, mint egy autó kikeresése az adatbázisunkból.
Police

avatar

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jayden & Caius   Hétf. Dec. 10, 2018 10:24 pm

A helyzetünk kínosan groteszk mivoltát figyelembe véve, igazából már tényleg indokolatlan részemről bármin is meglepődni, de aztán Caius Aim mégis képes olyan megingathatatlan makacssággal belekötni az ostoba megjegyzésembe, mintha az abszurditás határait súroló körülmények fényében ennek bármi jelentősége lenne, én pedig képtelen vagyok megállni, hogy ne nevessek fel egyből a határozott kijelentése után. Halkan, rekedten és, mivel szinte azonnal köhögésbe fullad a hangom, mondhatjuk, hogy igazán röviden.
- Ó, igen, persze. – bólintok egyetértően, hangomban azzal a bosszantó szarkazmussal, amivel régen olyan előszeretettel szekíroztam Cai fáradhatatlan önérzetét. – Akaratos az semmiképp. – amolyan célzásértékű utalásként azért vetek egy drámai pillantást lefelé az engem tartó karjára, mielőtt az íriszeim visszatalálnának az övéhez. Azt pedig, hogy mennyire felelősségteljes tett beinvitálni és segítséget ajánlani valakinek, aki egyértelműen bajt hoz, – tudván, úgysem értenénk egyet a témában – inkább nem is firtatom. Még akkor sem, mikor támadhatatlanul jogos lenne a szemrehányás, sem, mikor csatát nyerhetnék vele, és akkor sem, mikor a végén más érvem nem marad ellene. És végül természetesen nem marad, hisz az észérvek játékában mindig is Ő volt a jobb. Az én egyetlen kifogásom messze nem tűnik elégnek, az övéi ellen viszont nem tudok védekezni. Órákig játszhatnánk ezt, akkor is minden kibúvómra vissza tudna vágni, minden ürügyre lenne cáfolata, minden problémára megoldása, míg minden egyes szavával közelebb kényszerítene ahhoz, hogy megadjam magam. Én pedig úgyis megadnám, mert nem véletlenül mertem olyan biztosan állítani az előbb, megbízom benne.
- Persze, hogy fogsz, mondtam, hogy akaratos vagy. – forgatom bosszúsan a szemeim a válaszára, habár nagy meglepetést igazán nem okoz a kijelentése. – Viszont, ha sötétben kell tapogatóznod, legalább megnehezítem a dolgod. Nem, mintha kétségbe vonnám a képességeid, de nyomozni valami után, amiről konkrétan semmit sem tudsz, nem tűnik valami sikeresnek.
Nekem világosban sem sikerült sokra jutnom – teszem hozzá majdnem, éppen csak sikerül ráharapni a nyelvemre, mielőtt még előbukna belőlem. Nem, mintha az én szakértelmem a témában mérvadó lenne, és messze nem állt annyi forrás a hátam mögött, amennyi az Ő esetében, viszont a legkevésbé sem akartam, hogy kihívásnak vegye a szavaim.
- Az ideiglenes nem elég, Cai. – a koponyám tompa koppanással karöltve találkozik az ajtóval, a tekintetem, ami időtlenrég elszakadt már az övétől, most is inkább másfelé kalandozik, csak a kérlelő szavak után talál vissza a reménykedő kékekhez.
Percekig nem szólalok meg, a közénk feszülő csend miatt mégis óráknak tűnik. És még az is kevés lenne. Mikor végre szóra nyitom a szám, még akkor sem vagyok benne biztos, hogy mit fogok mondani. Hogy egyáltalán van-e jó válaszom.  
- Tudod te, milyen baromi könnyű kiszúrni egy civil rendőrautót? – bököm ki végül, és még mielőtt még bármi reakciót válthatna ki belőle a teljesen randomnak tűnő kérdés, választ nem várva folytatom – Azt gondoljátok, hogy csak azért, mert nincs felmatricázva, nem lesz bántóan egyértelmű, hát képzeld, az. Ha eltekintünk a ténytől, hogy a rosszabb környékeken már az szemet szúr, ha egy jó állapotú autó megjelenik, még akkor is annyi árulkodó jel van. Tömeggyártásba lerendeltek tucatnyi ugyanolyan fekete felnit az autóitokhoz, amit elenyészően kis mennyiségben lehet sima utcai kocsikon látni. A szélvédőknél vagy az első lökhárítónál pedig látszik a piros-kék vészvillogó lámpája, ha közelről nézi az ember. És hidd el, volt szerencsém elég közelről nézni őket, szétszedtem már párat belőlük. Olykor-olykor felbukkan egy a műhelyben, állítólag forgalomból kivont darabok, amit alkatrészként akarnak eladni, és mi úgy teszünk, mintha egy több ezer dollárt érő kocsinál ez teljesen normális lenne, szétszedjük, elviszik, fizetnek, sztori vége.
Elhallgatok egy pillanatra. Az agyamnak éppen csak egy levegővételnyi időre van szüksége, hogy feldolgozza és túllendüljön azon, hogy mindezt egy rendőrnek ismerem be éppen, aki azon túl, hogy „kivételesen” és „ideiglenesen” nem tudott többet ajánlani. És ennyi elég is ahhoz is, hogy emlékeztessen, benne, mint emberben, nem, mint rendőrben bízom, ám talán most pont az utóbbira van szükségem, hogy objektív egészében lássa a képet.
- Aztán legutóbb jött egy szolgálati járőrkocsi, kék-fehér festett Ford CV, rendszámtábla és szériaszám nélkül, és ijesztő mennyiségű alvadt vérrel a vezetőoldali ülés kárpitján. Aztán némi szóváltás után úgy alakult, hogy az enyémből is került a szélvédőre és a visszapillantóra. – ujjaim könnyedén köröznek párat az arcom körül, mintegy bizonyítékként szolgálva a szavaimra – És ha ezt éppen meg is úsznám, azért lássuk be, ebből a szituációból semmiképp nem jönnék ki nyertesen. Amúgy is elég hosszú a listám, nem vagyok túl jóban a Dél-Chicagoi rendfentartó szervekkel, ennél sokkal kevesebb is elég lenne, hogy letartóztassanak, miután kaptam tőlük is néhány ilyen csinos zúzódást valamelyik kevésbé megvilágított sikátorban.

   


Underworld

avatar

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jayden & Caius   
Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Chicago Guilty frpg :: Chicago :: Otthonok-
^
ˇ