HomeHome    CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Be careful making wishes in the dark
● We will be history and you will remember us for centuries ●
Belépés
Chicagoba!
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Multikapcsoló
új arcokkal...





Szavak
tôled, tôlem.
Nem a neved számít,
csak az, hogy itt vagy...
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég

Aston Miles, Natalie York


A legtöbb felhasználó (41 fő) Szomb. Jún. 02, 2018 7:34 pm-kor volt itt.
Válaszd meg a nézôpontodat,
és megváltozik a valóság.
Dr. Őrült Főorvos
írta: Aston Miles
Today at 4:36 pm

Trystan & Rhysand
írta: Rhysand Blake
Yesterday at 5:01 pm

Aston & Hell ~ I'm just curius
írta: Aston Miles
Yesterday at 12:53 pm

Kórház szag
írta: Aston Miles
Szomb. Nov. 10, 2018 2:34 pm

Jayden & Caius
írta: Jayden Jones
Szomb. Nov. 10, 2018 9:40 am

Partnerkeresô
írta: Heloise D. Nolan
Szomb. Nov. 10, 2018 5:05 am

Ismét veled
írta: Aiden Lee
Pént. Nov. 09, 2018 6:12 pm

Justin & Sky| fckin' Perfect
írta: Justin Jensen
Pént. Nov. 09, 2018 12:55 am

Robin Nova Miller
írta: Leslie J. Brown
Kedd Nov. 06, 2018 8:44 pm

Caius és Aya elsőfelvonás
írta: Caius Aim
Hétf. Nov. 05, 2018 7:39 pm

Bradley Crimson
írta: Philippa Lockheart
Hétf. Nov. 05, 2018 5:52 pm

Édes találkozó
írta: Sophie Nam
Hétf. Nov. 05, 2018 2:39 pm

Zaphyra & Dav
írta: David Osborn
Vas. Nov. 04, 2018 12:20 pm

Trystan Vaugh
írta: Jonah Serpen
Szomb. Nov. 03, 2018 8:31 pm

it's funny how the time flies - Leslie & Riley
írta: Leslie J. Brown
Csüt. Nov. 01, 2018 6:57 pm


Share | 
 

 Bestie time - Lippa&Lemon

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Bestie time - Lippa&Lemon    Pént. Okt. 19, 2018 9:39 pm
to; Lippa

Azúrkék szemeim először csak a lehúzott redőny résein keresztül beszűrődő nap sugaraival szembesülnek. Csak ebből tudom úgy nagyjából belőni, hogy vajon hány óra lehet. Tegnap ügyeletes voltam. A belgyógyászat gyakorlatomat töltöm éppen, semmi különös nem történt, csend és nyugalom volt az osztályon. Túlságosan nagy. Olyan csend, amikor van ideje az embernek arra, amire a pörgős hétköznapokon általában sosincs. Egész éjszaka az orvosi és a nővérpult között váltogattam a helyemet. Kiolvastam az összes divat lapot, amit az ápolók a pultban hagytak az utókornak, sétáltam egyet az üres, végeláthatatlan folyosón, az összes aprómat bedobáltam a csoki, és kávé automatákba egyaránt, mégis újra és újra ugyanott kötöttem ki. A kapcsolatunk Joshval, mely valahogyan vakvágányra keveredett és most megállíthatatlanul egy feneketlen szakadék felé tart, hacsak idő előtt ki nem siklik. Nem is tudom, hogy melyik lenne fájdalmasabb.
Vakon tapogatózni kezdek az éjjeliszekrényemen a telefonom után. Hunyorogva nézek farkasszemet a világító kijelzővel, melynek fénye lyukat éget a retinámon.
Olvasatlan e-mailok, vírusos hirdetések arról, hogy hogyan növeld meg a farkad méretét akár tizenöt centiméterrel, megszámlálhatatlan mennyiségű új bejegyzés a totál agyhalott, telefonfüggő ismerőseimtől az instán, és néhány jelentéktelen üzenet a Messengeren. Josh persze nincs köztük. Az utolsó üzenetváltásunk több, mint két hete történt. És hogy mikor láttam őt legutóbb? Nem tudom. Egy napja, kettő, három, egy hete? Mintha csak két idegen lennénk, akik éppen hogy csak megtűrik egymást. Ijesztő belegondolni, hogy az ember, akibe annak idején beleszerettem, már csak egy fölösleges koloncnak tart. Nem is tudom miért van még mindig itt. Megszokás? Talán. Szeretném azt hinni, hogy nem. Hogy még van bennünk egy, két, három, tíz év...
Elmélázva a másik oldalamra fordulok, a mellettem lévő üres helyet vizslatom, az ő térfelét, ahol neki kéne feküdnie. Jobbommal megsimítom a párnáját, majd a hátamra fordulok, és keresgélni kezdek a híváslistámban. Három napja beszéltünk telefonon utoljára. Azért hívott, hogy megkérdezze, hozzon-e valami kaját hazafele, vagy boldogulok. Gondoltam meglepem egy vacsorával. Miénk volt a lakás, Lippa és Brad megpattantak, adott volt a lehetőség egy nyugodt, gyertyafényes vacsorához. Összedobtam egy olaszos Carbonárát, megfürödtem, az otthoni maci-nacit valami nőiesebbre, szexisre cseréltem, szőrtelenítettem mindenhol és vártam. Türelmesen, majd türelmetlenül. Végül írtam neki egy sms-t. A válasz pedig csak a szokásos volt, mindenféle körítés nélkül: Bocs, későn jövök.
Olyan tíz óra magasságában Lippa is hazaesett, valamin összeszólalkoztak Braddel, szóval jött a kölcsönös panaszáradat, ami után leültünk Grace klinikát nézni. Fagyi helyett Carbonarat ettünk, és egymás vállán sírtunk a túlzásba vitt szénhidrát bevitel miatt. Fáradtan kinyújtóztatom a lábaimat ahogy kifordulok az ágy szélére. A csuklómat körbeölelő fekete hajgumival rendezetlen lófarokba fogom karmazsin vörös, kócos, göndör tincseimet, az éjjeliszekrényemen ékeskedő kiürült gyógyszeres dobozt felmarom és a konyhába indulok. Útközben szembesülök vele, hogy az egész lakás olyan akárcsak egy katasztrófa sújtotta övezet. Szétdobált alsónadrágok a nappaliban, a kanapéról valaki a földre hajigálta a párnákat, a pléd gyűrötten lóg a földre. Ezek Josh nyomai. Mostanában már arra sem hajlandó, hogy egy ágyban aludjon velem. Idegesen gyűrögetni kezdem a festék foltos, kinyúlt Snoopys pólómnak az alját, amit manapság már csak alváshoz hordok, és amihez  fekete francia dukál. A konyhába lépve hamar szembesülök a következő, igen csak számottevő, súlyos problémával.
-Csodás... - Motyogom bele az üres kávékiöntő aljába, amit egy célzott mozdulattal röpítek a mosogató irányába. A dobás erőssége, iránya jó volt, még a szélállás is nekem kedvezett, valahogy mégis kitért az üveg edény a röppályájáról, és ahelyett, hogy a mosogatóban csattant volna, szilánkjaira törik a konyhakövön.
-Ne már! - Nyöszörgöm bosszankodva, és a következő pillanatban már érzem is, ahogy megannyi kisebb-nagyobb szilánk belefúródik a talpamba. Felszisszenve kapok a talpam után, a kiserkenő vér pecsételő cseppeket hagy maga után, ahogy féllábon elugrálok a fürdőbe az elsősegély dobozért. Ügyetlenül ledobom magam a kád szélére, és jobb lábamat a bal térdemre hajtogatva igyekszem a legjobb(rosszabb) szakmai tudásom szerint ellátni a harci sérüléseimet.

Med

avatar
❖ age :
26
♡ :

"Hiába kelsz fel hajnalok hajnalán, a végzeted már egy órával előbb felkelt."


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Bestie time - Lippa&Lemon    Szomb. Okt. 20, 2018 4:28 pm



Lemon & Lippa
say you love me


Az érzelmi hullámvasút teljesen kikészít. Próbálom játszani az erős nőt, aki kézben tartja a dolgokat. Aki támaszt nyújt a többieknek és orvosként is helyt áll. Viszont a nefrológia kezd unalmassá válni és leginkább a sebészet vonz leginkább. Így a könyveket bújva keresem az igazit, ami megfog, elvarázsol, és kékjeim úgy falják a betűket, mintha szomjaznék a tudásra. A telefonon felvillan apa neve, újabb telefonhívás, a havi egy telefonálást elvesztegeti rám, már fél éve nem veszem fel neki. Ő tett olyanná, ami vagyok, egy őrült nővé. Elhitethetem magammal, hogy rohadtul nem tetszik. Viszont, a vér fémes illata és az érzés már a számba mászik. Megborzongok már csak a gondolattól is, ahogy Maddiesonra gondolok, ahogy a pincébe locsogunk a vérbe. Ahogy egyre halványuló bőrét vizslatom, eltűik az erő belőle, a szín fakul. A szívem meglódul, ahogy erős kezek markolják a vállam ezzel kirángatva abból a sok katymaszból, amibe megint kezdek belezúgni. Felpillantok a jeges tekintetbe, ami melegséget tükröz. Ennyi idő után is felreppenek a pillangók, ahogy Brad hozzám ér. Végül úgy döntök, hogy én is felöltözőm és mehetünk is vacsorázni, Lemon a konyhába sündörög, gondolom ismét csak Josht várja, egy utolsó intés, majd az ajtó záródik mögöttünk.
A vacsora szinte elhamarkodott lesz, ismét a vita kerül középpontban. Hogy miért kell mindig új szakot választanom, hogy most miért a sebészet vonz. Hogy miért akarok szikét ragadni. De lenyelem a keserű könnyeimet és otthagyom. Nem érdekel mit fog a továbbiakban tenni, csak haza felé trappolok, a magassarkúm úgy kopog Chicago mocskos utcáin, mintha bűntudatot akarna kelteni bennem. Végül a kanapén kötünk ki, Lemonnal sírva megbeszéljük, hogy a fiúk mekkora kretének. Elegendő ételbevitel után egy utolsó puszi a homlokára és mindenki elvonul a saját kis zugába. Az ágyunk üres, Brad nem jött még haza. Ettől görcsbe rándulok. Nem akarom elveszíteni. Ő az egyetlen, aki még a realitás talaján tud tartani, amiért még nem vesztettem el az eszem. A zuhanyzóból kilépve egy pólóba és fekete franciabugyiba bújva indulok az ágy felé. De utam megtorpan, mikor a nyikorgó padló zörejét megtöri a csörömpölés. Megrezzenek és félve indulok a lakás azon irányába, ahonnan jön a zaj. Nagyot nyelek, ahogy a konyha padlón megpillantom a vért és a törött szilánkokat. Majd továbbá vezet az utam a vért követve a fürdőbe, aminek ajtaját belökve meglátom Őt. A vörös angyalt, aki összetörve fehér bőrével, és vöröslő vértócsa közepén ücsörög, és a talpát vizslatja. Gondolkodás nélkül szelem át a távolságot közöttünk. Leülök mellé és kezemet a térdére helyezem.
- Mi történt bébi? – kérdezem meg rekedtes hangon és elhúzom a kezét. Sosem érdekelt, hogy véres vagy mocskos. Akár tűzbe is mentem volna érte. Szemem meztelen talpát kutatják.
- Majd én. – egy csipeszt szerezve kerülök elé, hogy minden darabot megfogjak és megszabadítsam a fájdalmától. Már amennyiben én megtudom, attól a csekélytől, ami kínozza. Felsóhajtok, ahogy az első darabkát csípem össze és húzom ki a puha bőréből. A vér kiserken és egy sterillappal nyomok rá. A fertőtlenítőre bököm az orrommal. Sajnos elfogyott a felhasználható kezeim száma, így szükségem lesz az övére is. Mélyen szívom be a rozsdás szagot, amitől a hideg is kiráz. Más undorodik tőle, de én imádom, ahogy a gyomorforgató illatok ellepik az orrom, tüdőmet és az agyamban beindítanak valamit. Majd elengedem a lapot, hogy rátudjunk fújni és a következő nagyobb darabért nyúlok. Nem szólalok, némán segítek mindenben. Rajtunk van a néma teher, hogy mit tettem. Nem akartam róla beszélni.

|*.* | ?
Med

avatar
❖ age :
26
♡ :


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Bestie time - Lippa&Lemon    Szomb. Okt. 20, 2018 5:38 pm
to; Lippa

Én csak egy nyugodt reggelt szerettem volna egy bögre élénkítő fekete néma, odaadó táraságában, miközben az ablakon keresztül az őszbe boruló tájat elemzem. Szerettem volna megfeledkezni Josh hiányáról, a fejemben össze-vissza cikázó terhes gondolatoktól, melyek ólomsúlyokként nyomják a vállaimat, és egyre mélyebbre taszítanak, olyan mélyre, ahol már levegőt sem kapok. Valahányszor arra az éjszakára gondolok, erősen, hosszan behunyom a szemeimet, és próbálom elhitetni az agyammal, magammal hogy nem történt meg, hogy az egész nem volt más, mint egy nagyon is élethű rémálom, egy lidércnyomás, aztán kinyitom a szemem, és újra szembe találom magam a megkésett bűntudatommal, újra látom magamon a lány vérét, mely egy életre a kezemhez tapadt.
Eljutva a fürdőszobáig, tüstént kutakodni kezdek az elsősegély dobozban. Fertőtlenítő, géz, kötszerek és egy gazdátlan csipesz is előkerül, aminek egészen a mai napig nem is tudtam a létezéséről. Biztos Lippa lopta el a kórházból. Mindig mindenre gondol.
Hallom a közeledő lépteket, szinte már az illatát is érzem. Meztelen talpa ritmusosan megnyikordul a hideg burkolaton. Ahogyan léptei közelednek, úgy én is gyorsabban, szinte már pánikszerűen kutakodom a dobozban, de túl lassú vagyok.
-Sajnálom, ne haragudj, nem akartalak felébreszteni! - Szabadkozom. Hangom őszinte megbánásról tanúskodik, ujjbegyeim szinte belefehérednek ahogyan feszülten a kád szélét markolom magam mellett két oldalról. Összerezzenek, amikor tenyere gondoskodóan meztelen combomon landol. Fogaimmal alsóajkamba marok, kezét mustrálom egészen addig, ameddig le nem vágódik mellém, hogy szemügyre vegye a dolgokat, hogy ismét megoldjon valamit amire én nem voltam képes. Mint múltkor az a bonctermi incidens. Ő varrta össze a kezemet is.
-Egyedül is ment volna... - Motyogom artikulálatlanul, és amikor nem figyel, többször is az arcára sandítok. Kielemzem, olvasni próbálok páratlan vonásaiból, szemügyre veszem kékjei alatt éktelenkedő lilás színű karikákat, melyek kialvatlanságról, gondterheltségről árulkodnak. Még így is gyönyörű!
Felszisszenve beharapom alsóajkamat amint az alkoholos fertőtlenítő égetni kezdi a talpamat, s amikor látom, hogy közelít a csipesszel, mély levegőt veszek, és behunyom a szemeimet. Másnak nem engedném, de Lippában megbízom. Talán ő az egyetlen ember akinek még hiszek, és azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, ez kölcsönös. Ujjaim engednek a kád szorításán, lábam akaratlanul megremeg ahogy újabb és újabb üvegszilánkkal kevesebb lesz a bőröm alatt. Kinyitom a szemeimet, és a szemben lévő falra felfúrt tükröt figyelem, undorodva méregetem a tükörből visszanéző arcképemet. Legszívesebben szemen köpném magam. Ismét sóhajtok, és nagyot nyelve küzdök le egy fojtogató gombócot a torkomon mielőtt megtörném a kettőnk közé telepedett némaságot.
-Úgy érzem, hogy kezdek begolyózni. - Rebegem aggódva. A visszatartott levegő tornádóként tör ki a mellkasom mélyéről és félve vezetem tekintetemet kezeiről ismét az arcára.
-Múltkor a patológián történtek felnyitották a szemem... - Nagyot nyelek, kétségbeesetten ráncolom a homlokom, és ezúttal állom a pillantását. Tudom, hogy megfogadtuk, nem beszélünk arról, ami a boncteremben történt, de képtelen vagyok szabadulni attól az emléktől.
-Lehet, hogy fel kéne adnom magam a rendőrségen. - Újabb gombóc csúszik végig a nyelőcsövemen, idegesen rágcsálni kezdem szám szélét, és hosszabbakat, mélyebbeket kell pislognom, hogy a látásom kitisztulhasson...

Med

avatar
❖ age :
26
♡ :

"Hiába kelsz fel hajnalok hajnalán, a végzeted már egy órával előbb felkelt."


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Bestie time - Lippa&Lemon    Vas. Okt. 21, 2018 11:56 am



Lemon & Lippa
say you love me


Sok minden volt a fejemben és a szívemben. Talán még most is azon agyalok, hogy apám génjein következtében nincs bűntudatom egy olyan lány meggyilkolásért, aki egyszerűen rosszkor volt rossz helyen? Nem tudhatom, és nem hiszem, hogy van az a pszichológus, aki erre fényt derítene. Nem is baj. Mélyen szívom be a levegőt, ahogy belököm az ajtót és Lemon reszketeg testével találom szembe magam, holtsápadt bőre és vöröslő szemei elmondják, még ha csak némán is, hogy nincs jól. Külseje üvölt arról, hogy nem bírja sokáig ezt a stresszt. Amit a fiúk csak leráznak magukról, a munkába temetkeznek, én pedig abba, hogy minél jobban tehermentesítsem őket arról, ami a hátsónkba lohol. Összeszorítom a fogaimat, ahogy letérdelek elé, hogy ellássam ismételten az összetört barátnőmet és néma csendbe burkolózva teszem a dolgom és fel pillantok aggódó szemeibe.
- Le se feküdtem, nem ébresztettél fel. – megvonom a vállam, ahogy tovább könnyítek a terhén és fájdalmán, ahogy megremeg a fertőtlenítő maró és csípő fájdalmától. – Tudod Brad nem jött haza, így a sebészetbe merültem bele, még csak most jöttem ki innen a zuhanyzásból, gondoltam lefekszem most. – elmosolyodom, hogy ne aggódjon már olyan butaságok miatt, mint, hogy felébresztett. Ugyan már, szinte nem is alszom, az lenne a furcsa, ha egyszer sikerülne nyolc órát aludnom úgy, hogy kipihentem ébredek. Sose voltam jó alvó, mindig is attól tartottam, hogy az álmok egyszer valóra válnak.
- Tudom, hogy menne. De nekem könnyebb a lábaid előtt heverni. – vigyorgok rá, hogy könnyítsek fájdalmas pillantásán. Még ha nem is a legjobb megoldás lenne. De úgy érzem, hogy teljesen szétcsúszott és a félelem, hogy elvesztem őt erősebb, mint képzeltem. Az utolsó szilánkért nyúlok, mikor a némaság megtörik közöttünk. Pedig milyen jó volt, ahogy a csend ránktelepedett és nyomta a vállunkat, hogy megszólaljunk. Az este folyamán csak panaszáradat volt a két fiúra. Régen nem beszéltünk arról az estéről, ami kínozza a lelkét. Mindig is azt hittem, hogy elég erősek vagyunk. De úgy tűnik, hogy gyönge lelke nem bírja el ezt a súlyt. Végül egy gézlapot tekerek a talpára, és egy szalaggal letapasztva összekapkodom a darabokat, amiket a kukába szórok, majd az eszközöket tisztítom meg, mikor ajkait elhagyja az a bizonyos mondat, amitől kiesik minden a kezemből. Hangos csörömpöléssel jelzik meglepettségemet. A tükörbe csak önmagamat látom, ahogy szinte érzéstelen arccal bámul a gyilkost, kéklő szemeim egy pillanatnyi megbánást sem mutatnak. Felsóhajtok, ahogy megfordulok, és mindent ott hagyok a mosdókagylóba szétszórva.
- Ugyan már, majd haza esik Josh, megbeszélitek és minden rendben lesz. Úgy se bírja ki nélküled.  – köszörülöm meg a torkom, túl régóta élünk együtt négyen, hogy tudjuk a fiúk úgy is beállítanak részegen és követelik a jussukat. Mert ahhoz azt hiszem, ragaszkodnak, ami az övék, és igen csak erőteljesen tudják tudatunkra adni, hogy mi az övék vagyunk. Nem olyan vastagok a falak, hogy ne halljuk a többieket.
- Miért? Nem te tetted. Én voltam. – megvonom a vállam, képes lennék bárkit megölni, hogy védjem azt a három embert, akik képesek elviselni. Mert nem sokan tennék meg ezt. Ők lettek a családom, anyám halála és apám bebörtönzése után nem maradt másom csak ők.
- Alex a kezemben van, ha őt sikerül kiiktatnom szabad leszel. Senkit nem érdekel, már ami Ausztráliában történt. – Leülök mellé, hogy megfogjam a kezét és úgy nézzek a szemébe. Végül átölelem, törékeny testét úgy húzom magamhoz, mintha attól félnék, hogy eltörik. Vagy épp kámforrá válna. Mi van, ha csak álmodom? Megingok, ahogy kicsit eltolom magamtól.
- Jelenleg csak szomorú vagy egy gyökér miatt. – simítom ki a haját, ami takarja a szemeit, hogy tökéletesen lássam csillogó íriszeit.
- Bárit megtennék, hogy biztonságba tudhassalak. Érted? Nem, hagyom, hogy megőrülj. Az az én szerepem ebben a négyesben. – egy puszit nyomok a homlokára és ismét karjaimba zárom. Féltem őt. Nagyon féltem, ahogy a többieket is.

|*.* | ?
Med

avatar
❖ age :
26
♡ :


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Bestie time - Lippa&Lemon    Kedd Okt. 23, 2018 7:15 pm
to; Lippa

Némiképp enyhít a bűntudatomon a tény, hogy nem zavartam meg a pihenésben, mégis egy rakás szerencsétlenségnek érzem magam, ahogyan magamba roskadva ülök a kád szélén, és hagyom neki, hogy újra megoldjon egy problémát. Az én problémámat. Mindig ezt csinálja. Mindig mindent magára vállal, mintha acél lemezek tartanák össze a vállait, amik mindent elbírnak. Rettegek tőle, hogy egyszer összeroskad a rá nehezedő súlyok alatt, és nem lesz senki, aki visszarántsa. Pedig az egész világot eladnám érte. Fáradtságtól, gondterheltségtől csillogó azúr íriszeim, arca és a talpa körül ügyködő keze közt ugrálnak minduntalan, amikor az ikremet említi. Tudom, hogy Lippa nem az a kétségbeeső típus -velem ellentétben-, és sokkal lazábban, higgadtabban kezeli Bradley kicsapongásait -ki tudja? Talán azért, mert a maga módján ő sem egy szent-, most mégis kihallottam némi aggodalommal megfűszerezett sértettséget a hangjából. Ajkaimat egy vékonyka, síkegyenes vonallá préselem össze, és így vonom félre. Szeretnék segíteni neki, szeretnék megoldást találni a problémájára, de egyenlőre a saját bajommal, a mellkasomat nyomó fullasztó teherrel sem bírok megbirkózni. Kétségbeejtő. Jobbom mutató és középső ujjai a bal kézfejemen éktelenkedő összevarrt, PP gyógyult hegemre simulnak, begyeim végig követik a bőrömből kiemelkedő varratok nyomát. Egy reszketeg sóhaj gyanánt szívom mellkasomba a fürdőszoba összes levegőjét és ahogy becsukom a szemeimet, újra bevillan a boncterem. Újra érzem bőrömön a hűtőkamrákból áradó hideget, a Formalin émelyítően szúrós szaga ismét megtölti az orromat, a háttérben halkan pedig ugyanaz a Robbie Williams sláger andalog, ami akkor is szólt. Aztán csak az éktelen, fülsüketítő, földön túli sikítás marad, a jeges ujjak szorítása a csuklómon, és a fájdalom, ahogy a szike hegye megmártózik a kézfejemben.
Az egész testemet megrázó kellemetlen, áramütésszerű borzongás kényszerít vissza a jelenbe, ide a lakásunk fürdőszobájába, Lippához.
-A sebészet jól állna neked. - Motyogom az orrom alatt, és még egy halovány mosolyt is megengedek magamnak, mely csak kiszélesedni látszik bókja hallatán. Érzem ahogyan sápatag orcámat lassacskán elönti a pír, miközben akarva-akaratlanul az jár a fejemben, hogy másmilyen, a jelenlegitől sokkal kellemesebb élethelyzetben is heverhetne a lábaim előtt. Nem illik ilyenre gondolnom, és főleg nem szabadna, hogy az efféle gondolatoktól bizseregni kezdjek. A fertőtlenítő okozta csípő fájdalom most kivételesen is jótékonyan hat az elmémre, és a pajzán gondolatokkal együtt a múlt történéseit is kiűzi a gondolataim közül néhány pillanatig. Kár, hogy csak ilyen rövid időre tehermentesíti az elmémet. Josh említése csillapíthatatlan remegéssel tölt el, ujjaim ismét kétségbeesetten marják a kád szélét. Sóhajtanom kell. Megint.
-Josh hetek óta a kanapén alszik. Mindig azzal a hülye, átlátszó kifogással jön, hogy nem akar felébreszteni, amikor haza jön. - Hitetlenül megrázom a fejem és a kötszer után nyúlok, hogy segíthessek neki a rögzítésében. Aztán egyszer csak kibukik belőlem:
-Már legalább két hónapja nem dugtunk... - Aprót rándítok az egyik vállamon, mintha legalábbis nem érdekelne a dolog. De Lippa túl jól ismer már ahhoz, hogy tudja, mennyire a lelkemen viselem ezt az egész zűrt Joshval. Na meg nekem is vannak igényeim, amiknek a kielégítésére már nem elég a mutatóujjam... De inkább ne beszéljünk erről többet, ahogyan arról sem, hogy az a végzetes éjszaka mégis kinek a hibája volt. Mindketten tudjuk, hogy én voltam a főbűnös. Túlságosan bizonyítani akartam annak a megalomán csoporttársamnak, aki kiröhögött amiért életem első boncolásán belehánytam a hulla nyitott mellkasába. Jobb lett volna, ha a bizonyítási kényszer nem egy buliban kap el, és ha nem vagyok éppen Tequila és Kokain hatása alatt.
-Köszi, doktor néni! - Haloványan elmosolyodom, fejemmel az immáron bekötözött lábam felé bökök, majd figyelem ahogyan feláll, és a mosdóhoz megy a csipesszel. Tetőtől talpig végig mérem a testét, kocsányon lógó szemekkel követem hátának kecses vonalát, és elidőzök formás, kerekded fenekén, hosszú combjain. Szégyellnem kellene magam, ahogy azért is, mert látszólag újabb aggodalmat okoztam neki azzal aminek az imént meggondolatlanul hangot adtam.
-Ha már senkit nem érdekel, és lezárták az ügyet, ő miért ragaszkodik még mindig ennyire görcsösen az igazsághoz? - Kétségbeesetten pislogok rá ahogy leül mellém. Legszívesebben megforgatnék egy kést a szívemben. Úgy beszélünk a nyomozóról, mintha ebben az egész jó zsaru, rossz zsaru felállásban ő lenne a rossz, pedig mindannyian tudjuk, hogy azok mi vagyunk. Hagyom, hogy kisimítsa az arcomba omló tincsemet, és egy pillanatra elcsábulok, azokat a finoman telt ajkakat figyelem, de erőt veszek magamon, és inkább csak megkönnyebbülten fogadom az ölelését, és behunyt szemekkel átadom magam az érzésnek, ahogyan testünk összeér, ahogy egy gondoskodó csókot nyom a fejemre.
-Minden áldott nap azt kívánom, bárcsak visszaforgathatnám az időt, bárcsak ne tettük volna meg! - Hosszasakat pislogok, hogy a szemem elé húzódó könnyfátyol eltűnjön, miközben magamba szívom hajának illatát, mely megnyugvással tölt el.
-Na jó, elég a depiből. Inkább kuckózzunk be a kanapéra, és mesélj kicsit arról, hogy mi ez az egész szakirány váltás már megint. - Bár nem igazán szeretnék, de kibontakozom az öleléséből, és fél lábon bicegve elindulok újdonsült úti célom felé, kezemben a moppal, hogy összetakaríthassam azt a rendetlenséget amit hagytam. Vérnyomok, és a széttört kávékiöntő a konyhában. Amint végeztem a romok eltakarításával, a kanapéhoz bicegek. Visszadobálom rá a díszpárnákat, Josh egyik traumás jegyzetét a földről az olvasó lámpa mellé rakom az éjjeliszekrényre, majd lehuppanva a kanapéra, térdeimet felhúzom a mellkasomhoz és a nagy, lila színű plüss pléddel nyakig betakarózom, majd Lippa felé sandítok és felhajtom a takaró másik felét, jelezvén neki, hogy szabad a pálya, elférünk ketten is.

Med

avatar
❖ age :
26
♡ :

"Hiába kelsz fel hajnalok hajnalán, a végzeted már egy órával előbb felkelt."


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Bestie time - Lippa&Lemon    Csüt. Okt. 25, 2018 12:52 pm



Lemon & Lippa
say you love me


Sok mindenen átmentünk, túl sok mindenen. Mikor unatkozunk és beüt a cucc, sajnos elszabadul a pokol. Ilyenkor nincs semmi, ami gátat szabhat a gátlástalankodásunknak. Ezért is végezte a lány a szurdokba, kivéreztetve és összeszabdalva. Ahogy az anatómia szigorlatra készültünk, hogy mi legyünk a legjobbak. Ahogy a gőg nem tántorodott és a szike belemélyedt a húsba. Minden pillanatban vesztett a színéből. Ahogy a levegő vételek egyre érdesebbek lettek, ahogy lassultak. A hörgés, amitől habos szája utolsó imákat rebegték. Mindent miattunk. Nagyot nyelek, ahogy az utolsó nagyobb szilánkot kiemelem a fehér bőre alól. Ahogy kiserken a vér és figyelmesen nézem, hogy követi talpa idomait. Ahogy a vér lecsöppen a fürdő hideg kövére és megzavarja a némaságot, ami közénk telepedett. Végül felfigyelek rá. Ahogy ajkai remegnek, a mély sóhaj. Minden rezdülése villámcsapásként érint.
- Tudom, a szájmaszk és a műtőssapka a kedvencem. – kacsintok rá feloldva a feszült pillanatokat, majd a fehér márványban mosom le a vért, ami bemocskol. Bár már az eszközök és a kezem is makulátlanok a víz csobog és a láthatatlan mocskot próbálom lemosni, ami a bőrömbe vívódott. De persze szavai ismét visszarántanak a valóságba. Tudom, hogy fél és meg van rá minden oka. A lelkem elhalt, már régen. Mikor apám a börtönbe került és rá kellet jönnöm, hogy sokkal jobban érdekel a vadászat, mint az emberi életek megmentése. Ajkimba harapok, hogy ne áruljam el titkon gondolataimat.
- Josh egy gyökér. Mit vársz tőle? –emelem fel a szemöldökeimet, ahogy végig gondolom, hogy mostanában mind két fiú inkább plusz műszakban dolgozik, mint sem velünk legyenek. Én sem mondhatom el, hogy mennyit látom Bradleyt, de nálunk jobb a helyzet. Legalább mi alkalomadtán szexelünk. Aztán elkerekednek a szemeim.
- Ne már. Nem robbantak még fel a golyói? – vigyorgok rá gonoszan és lehuppanok mellé, mert tudom mennyire rossz, ha a pasid elhanyagol és nem egyszerű, mert az egyetlen módja, hogy kikapcsolódj is elillan. Főleg ha a két jómadárra akarnánk várni. Felsóhajtok, ahogy átöleljük egymást. Érzem a meleg testét, ahogy simul, keresi a mentsvárat. Ahogy próbálja megnyugtatni dühöngő lelkét. Végül pedig felpattan. Mire körbe néznék, ő már a konyha felé ugrál, hogy feltakarítson. Én mindhiába beszélnék neki, makacs, akár egy öszvér és akkor is megcsinálná, ha lekötözném a kádban. Így elpakolom az eszközöket és köntösbe bugyolálom magam, mikor kilépek, a konyhában már rend van és csak egy megértő sóhaj hagyja el a számat. Felmarkolva a ropis zacskót és egy üvegbort indulok a kanapé felé, amit csábítóan ütöget és lehuppanva a kezébe nyomom a ropit, majd a poharakat megtöltöm borral.
- Alex, más. Van benne egy kevés pszichotikus állat. A múltkor, gondoltam elvonom a figyelmét, tudod mikor fojtogatott. Na, gondoltam megadom neki azt, amit akar. Tudod.. – mélyet sóhajtok. – Szóval lefeküdtem vele. Azt hittem, hogy abba hagyja. De úgy tűnik, hogy nem. Őt nem a gyilkosság űzi, hanem a szex. – megvonom a vállam. Mert most már nem jöhet azzal a dumával, hogy Maddison érdekeli. Nem hiszek neki.
- De ha megjelenik, tuti feljelentem erőszak miatt. – mutatom meg a nyakamon éktelenkedő még lilás árnyalatban futó ujjnyomait.
Végül inkább csendben maradva a készüléket bámulom nem is figyelem mi megy, egyszerűen csak a vállára hatom a fejem és a ropit ropogtatom.
- Szeretem a vért, és vonzz. – megrántom a vállam, majd a szemeibe nézek. Annyira tiszta és megtört, a félelem még mindig ott van. Gusztustalannak tartom, hogy ő szenved, a két fiú, meg rá sem bagózik. Elveszem tőle a zacskót és leteszem az asztalra.
- Minden rendben lesz, érted? Lemon. Érted ismételten ölnék. – suttogom a szavakat, ahogy kiegyenesedve fordulok felé, látom az apró pírt az arcán, ahogy ajkai nyílnak és biztosan valami butaságot akar mondani, vagy egyszerűen csak mentegetőzni, hogy nem erre gondolt. Megfogom a kezét, ahogy ujjaimmal simogatom a kézfejét.
- Bassza meg Josh. – vigyorgok teljes mosollyal a barátnőm arcába és magamhoz húzom. Arcomat a nyakába temetve a hajába fúrom, ahogy apró puszit nyomok puha bőrére.
- Tudod, még az egyetem első évében, nem volt nagy szám. Még részegen sem volt orgazmusom tőle. Te hogy bírod? – nevetve engedem el magamtól. Hogy a borba kortyoljak. Kiszáradt a szám, az illata és a bőre teljesen lázba hozott és csillapítom az éhségemet. Ha mással nem, hát az alkohollal.

|*.* | ?
Med

avatar
❖ age :
26
♡ :


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Bestie time - Lippa&Lemon    Pént. Okt. 26, 2018 5:36 pm
to; Lippa

Egy szolid mosoly terül szét az arcomon, amikor a szájmaszkról és a műtőssapkáról tesz említést. Soha nem láttam még ebben a kötelező műtős hacugában, de mérget vennék rá, hogy még az is jól áll neki. Ha Hello Kittys scafanderbe bújna, nagy valószínűséggel még úgy is képes lenne bárkit lekapni a két lábáról, mert Lippa ilyen. Annak ellenére, hogy mit gondol magáról, mindenkihez van egy jó szava, ha kell, nyájas és behízelgő, ebből kifolyólag könnyen manipulálja az embereket, bárkivel szót ért. Ellentétben velem. Kettőnk közül én vagyok a visszahúzódó, introvertált picsa, a gimi új csodabogara, aki a tanév kellősközepén jött. A fura csaj onnan a hátsó padból a vörös hajával, és a rémült tekintetével. Az új lány, aki mindig egyedül ebédel, és a menzás kaja helyett otthonról hoz szendvicset. Az a lány voltam, és vagyok, akit soha nem fognak bevenni maguk közé a menők, és akit mindezek ellenére mégis felkarolt a suli legdögösebb vöröse. A legdögösebb vörös, aki mellett nincs helyed a rivaldafényben, és aki soha nem fogja észrevenni a rajongásodat, mert az ikredbe szerelmes. Nekem is így kellene éreznem a szóban forgó Joshua iránt. Azt hiszem valahol legbelül, jó mélyen elhantolva még pislákol ez az érzés. Talán még lángra lehetne lobbantani azt a piciny szikrát, ha mind a ketten eléggé akarnánk. De Josh magasról tesz a dolgokra, én pedig túl muja vagyok előhozakodni a problémáinkkal, mert rettegek. Rettegek a kimondatlan igazságtól, mely mindennap kísért, ott lóg a szekrényben, mint a felpróbálatlan ruhák, ravaszul megbújik a szőnyeg alatt akárcsak a küszöb, ott van mindenhol, és nem tudok megszabadulni tőle. Rettegek attól, hogy végül egyedül maradok.
Összepréslt ajkaim mögé rejtek egy keserű mosolyt, és sóhajtva lehorgasztom a fejem. Josh egy gyökér. Hát persze! És mi van velem? Én mégis melyik állatfajba vagyok rangsorolható amiért hagyom magam palira venni, és még mindig abban reménykedem, hogy rendeződhetnek a dolgaink?! Talán egyszerűen csak el kellene engednem. Talán össze kéne pakolnom egy bőröndbe a cuccait, hogy amikor haza jön, kész tények elé legyen állítva. De én ehhez túl puding vagyok. Te már rég megtetted volna, igaz Lippa? Te arra sem vetted volna a fáradtságot, hogy bőröndbe hajtogasd a ruháit, egyszerűen csak kidobáltál volna mindent az ablakon és lehugyoztattad volna a szomszéd foxijával, mert Te ilyen vagy, Te így intézed a dolgokat. Én pedig inkáb magamba fojtok mindent, kivéve amikor vele vagyok. Lippa mellett valahogy képtelen vagyok gátat szabni a gondolataimnak, az érzéseimnek. Ő az egyetlen ember, aki mindent tud rólam.
Apróra összehúzom magam a pléd alatt, begubózom a plüss anyag meleg ölelésébe, és titkon újfent végigmérem tökéletes alakját tetőtől talpig, amikor a konyhába indul. Szemeim izgatottan felcsillannak a vörösboros üveg láttán, ám ami még a pirosló nedűnél is izgalmasabb, az a közelsége. Ahogy a takaró alatt összeérnek bizonyos porcikáink, ahogy érzem meztelen combomhoz simulni az övét. Elönt a forróság, a tarkómon lévő rézvörös pihék az égnek merednek, és csak gyönyörködöm benne, az arcában, miközben a poharakat megtölti borral. Aztán beszélni kezd, és én némán hallgatom őt, odaadóan figyelem minden szavát, melyek teljesen letaglóznak, vasökölként érnek célt valahol gyenge mellkasom közepében. A pohár megremeg a kezemben és néhány pillanatig csak döbbenten, eltátott szájjal pislogok rá, várva, hogy mikor robban ki belőle a nevetés, hogy csak vicc volt az egész, és egy szó se igaz abból, amit mondott. De nem neveti el magát, és belőlem sem tör ki semmiféle megkönnyebbült sóhaj. Úgy érzem, mintha megfagytam volna, mint egy régi fénykép.
-Ó baszki Lippa... - Szakad ki belőlem végül. Hangom csupán erőtlen suttogás. Nagyokat kell nyelnem, hogy a feltörni kívánkozó keserű epét visszakényszeríthessem a nyelőcsövembe. Remegő, sápadt fehér ujjaim a hajamba túrnak, majd kortyolok egyet a borból, és ugyanazzal a döbbenettel fürkészem az arcát tovább, mint amikor bevallotta, hogy lefeküdt Joshval.
-Te keféltél vele, amikor tudod jól, hogy ránk feni a fogát? Nem az lenne a feladatunk, hogy távol tartsuk magunkat attól az embertől? Jézusom... - Hisztérikusan tör ki belőlem a nevetés gyenge foszlánya, és hogy elnyomjam a fullasztó kétségbeesésem, lehúzom a poharam maradék tartalmát, majd újra töltöm, és a nyakán lévő ujj lenyomatokat mustrálom. Szabad kezemmel kinyúlok felé, óvatosan érintem puha bőrét, és olyan hirtelen kapom el róla ujjbegyemet, mintha megégetett volna.
-Miért nem vetettél látleletet?! Onnan már sima ügy lett volna feljelentést tenni! - Újra a hajamba túrok, érzem ahogy a káosz lassan úrrá lesz rajtam. Levegővételeim egyre rendezetlenebbé, egyre nehezebbé válnak, mintha ólom súlyokat pakoltak volna a mellkasomra, és csak az nyugtat meg, ahogy menedéket keresve hozzám bújik, és arcát a nyakamba fúrja, hogy egy ártalmatlan csókot leheljen a nyakamra. Jól eső borzongás járja át a testem, rebegve sóhajtok bele illatos hajába, a lila pléd alatt gyengéden végigsimítok a karján. Hinni akarok neki. Hinni abban, hogy egyszer tényleg véget ér ez az egész rémálom, és végre minden visszatérhet a régi kerékvágásba. Engedem, hogy eltávolodjon. Észre se veszem, de a karját simító kezem valahogyan a combjára vándorolt. Szégyenlősen húzom vissza róla ujjaimat, zavaromban megköszörülöm a torkom, és összepréselt ajkakkal lehajtom a fejem, miközben próbálom elűzni annak a gondolatát, hogy mennyire vágyom az ajkaira, mennyire meg akarom őt csókolni. Hiszen ő az öcsém barátnője!
-Hé, ne gonoszkodj! Azért amit a nyelvével csinál, azt tanítani kéne! - Vágyakozó sóhajjal harapok bele alsó ajkamba. Ismét rá kell döbbennem, hogy mennyire régen volt bármiféle testi kontaktusban részem.
-Tavaly még arról beszélgettünk, hogy amint megszereztük a szakvizsgánkat, nem várunk tovább és összeházasodunk. Azon a héten akarta elkérni apától a kezemet, amikor az az egész történt Ausztráliában. - Ismét lehajtom a fejem, és az ölemben tartott üvegpoharat vizslatom, mutatóujjam körbe körbe simogatja a pohár száját.

Med

avatar
❖ age :
26
♡ :

"Hiába kelsz fel hajnalok hajnalán, a végzeted már egy órával előbb felkelt."


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Bestie time - Lippa&Lemon    Szer. Okt. 31, 2018 11:10 am



Lemon & Lippa
say you love me


Amikor az ember úgy dönt, megosztja a legszemélyesebb titkait valakivel, azzal nem csak a lelkét, de a testét is megosztja. Mikor az ikrek oda kerültek az iskolába, akkor ők voltak a különcök. A srác az igazi menő, és a lány a kishercegnő, aki leginkább a könyveket bújta. Örök emlék, amikor Lemon a tornateremben a lányok célpontjává vált. Akkor úgy döntöttem nekem ebből elég és közbe léptem. Nem mindig gondolkodunk előre, hogy micsoda lavinát indítunk el abból, hogy a másik mellé állunk. Végül addig ügyeskedtem, míg végül szobatársak lettünk és ekkor kezdődött minden. A barátság mélyre menő lett, megtudtam mindent róluk és persze akkor derült ki, hogy apám sorozatgyilkos. Ki más lehetet volna akkor a társam, mint Ő? Akit nem érdekeltek a pletykák. Aki azonnal megjelent, ha csak hírbe hoztak valakivel. Aztán mélyült a kapcsolatunk, a tinikorban a felfedezések, a csókok, hogy megízleljük a másikat. Vagy, mikor közöltem vele, hogy az öccsével lefeküdtem. Most is meg van, mintha egy percet sem öregedtünk volna. Egyszerűen csak a testünk változott. Érzem a bőre lüktetését, ahogy a nyakához simulok, ahogy tenyere a combon játszik és arca pírja, ahogy elhúzza és az aggódalom, ahogy elmondom a legféltettebb titkom. Voltak mély pontok, amikből nem hittük volna, hogy kikerülünk. De persze ezt a barátságot, még Josh sem szarta el, hogy megdugott atom részegen a hülye anatómia vizsga előtt. De én is lehettem volna annyira ellenálló, hogy nem Lemon nagy szerelmének engedem meg, hogy a lábaim közé kerüljön. Felsóhajtok, ahogy hangjában az él megjelenik.
- Ugyan már, én nem várom meg, hogy egy hónapig ne keféljek. Ő meg pont kapóra jött. Amúgy is, nem nagy szám. Kivolt ütve. – megvonom a vállam, nem épp gondoltam arra, hogy milyen lavinát indítok el ezzel. De nem bírom ki, hogy ne marjak neki.
- Csak nem féltékeny vagy? – oldalra döntöm a fejem és figyelem az arcvonásait és megsimítom az állát. Gyönyörű lány, még ha belülről össze is tört. Én pedig nem tudok bármit tenni, hogy összekaparjam. Bármennyire is szeretném.
- Mert terveim vannak. Az még a távoli jövő, hogy mikor kerül rá sor. De te fogsz tudni róla elsőnek.
– baljós mosolyomból kiderítheti, hogy még vannak, terveim nem érdekel, hogy mennyire nem hisz ebben az egészben. De én tudom, hogy nem az első ilyen eset volt, hogy Alex kezet emel rám, vagy épp mást akar. De mindenképp megfogom fosztani a címétől és az egójától.
- Hogyne, a számmal én is tudok ügyeskedni. Csak sóvárogsz utána. – megforgatom a szemem, mert mondhat bármit, én már rég dobtam volna és kerestem volna mást, aki kielégít. Mert a gyilkosságon kívül lassan semmi nem tart minket össze. A fiúk folyamatosan a kórházban vannak, csak, hogy ne legyenek otthon és mi egyedül maradunk.
- Ne mond, hogy azóta nem volt alkalma, mert eldobom az agyam. – felháborodottan nézek Lemon kétkedő szemeibe, úgy érzem, hogy Josh csak kihasználja a helyzetet és rohadtul nincs tisztában azzal, hogy a csaja épp millió darabra hullik és ettől fog bekattanni. Ennél jobban. Mert még sem tarthatom kordába a nap huszonnégy órájában. Megköszörülöm a torkom.
- Figyelj rám. Szét csúsztál és szerintem csak a szomorúság miatt van ez. Kellene neked egy alapos kefélés, hogy elfelejtsd. – nevetek fel, mert én tuti azzal oldom meg a problémákat, a boldogság hormon úgy is kizökkent minket ebből a szarból, amiben vagyunk és talán őt is összetudnám kaparni.
- Túl leszünk mindenen, érted? Josh is haza jön, Brad sem lesz többet gyökér. – felsóhajtok, mert szeretném elhinni a szavaimat. Hogy egyszer tényleg minden a helyére rázódik és a borba folytom aggodalmaimat.
- Gyere ide. – nyújtom a kezem felé, hogy magamhoz vonjam. – Ha ő nem értékel, majd én. – szemeit nézem, ahogy kérdések milliói kering benne, ahogy a félelem nem múlik a szeméből. – Szeretlek Lemon. – ejtem ki a fájó szavakat, miért fáj? Mert tudom, hogy mástól nem hallja és én sem fogom. De a barátságunk túl erős, ahhoz, hogy most tönkre menjen. Ajkaimmal ízlelgetem őt. Ahogy édes bor megmámorítja az érzés, ahogy a pulzusom az egekbe szökik, ahogy ajkai szétnyílnak, utat engedve simogatom az arcát. Nem nekem kellen őt most csókolnom. Nem nekem kéne nyugtatnom. De vágyódik a hónapja tartó sóvárgása, minden féle gyengédség felé. Rajtam áll vagy bukik, hogy megelégszik-e azzal, amit adhatok neki. Vagy többre vágyik és most azonnal felkeresi Josht, hogy megkapja tőle azt, amit akar. Épp csak elszakadok tőle. Érzem a forróleheletét a számon és felnézek rá.
- Keresd meg Josht. Mond meg neki, hogy ott és azonnal tegyen magáévá. Szereti, ha néha erőszakos vele valaki. – suttogom ajkaiba. Kell valaki, aki megmondja neki, hogy mi a helyzet. Én pedig úgy érzem, hogy nem fogom tudni abba hagyni, ha itt marad velem.

|*.* | ?
[/quote]
Med

avatar
❖ age :
26
♡ :


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Bestie time - Lippa&Lemon    
Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Loki & Thor - A long time ago
» Sis' bonding time - [Leana&Astra]

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Chicago Guilty frpg :: Chicago :: Otthonok :: Lippa, Lemon, Brad, Josh lakása-
^
ˇ