HomeHome    CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Be careful making wishes in the dark
● We will be history and you will remember us for centuries ●
Belépés
Chicagoba!
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Multikapcsoló
új arcokkal...





Szavak
tôled, tôlem.
Nem a neved számít,
csak az, hogy itt vagy...
Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 2 Bots

Alexia G. Serpen, Christopher Nam, Elena P. Campos, Joshua Thatcher


A legtöbb felhasználó (41 fő) Szomb. Jún. 02, 2018 7:34 pm-kor volt itt.
Válaszd meg a nézôpontodat,
és megváltozik a valóság.
Josh & Domi ~ part I.
írta: Dominique Storm
Today at 12:39 pm

Alexia G. Serpen
írta: Alexia G. Serpen
Today at 12:29 pm

Ismét veled
írta: Christopher Nam
Today at 10:03 am

Dominique Storm
írta: Joshua Thatcher
Pént. Dec. 14, 2018 10:20 pm

Édes találkozó
írta: Sophie Nam
Pént. Dec. 14, 2018 9:13 pm

Lippa & Josh
írta: Joshua Thatcher
Pént. Dec. 14, 2018 1:25 pm

Trystan & Rhysand
írta: Trystan E. Vaugh
Csüt. Dec. 13, 2018 10:21 pm

Hiányzásnapló
írta: Joshua Thatcher
Csüt. Dec. 13, 2018 9:13 am

I need to hold your hand…always.| Brad&Lippa
írta: Bradley M. Crimson
Kedd Dec. 11, 2018 1:27 pm

Jayden & Caius
írta: Jayden Jones
Hétf. Dec. 10, 2018 10:24 pm

Josh & Nora - shooting
írta: Nora Thredson
Hétf. Dec. 10, 2018 6:16 pm

Elena Patricia Campos
írta: Elena P. Campos
Vas. Dec. 09, 2018 10:21 pm

Estella & Jeremy
írta: Estella Aliende
Vas. Dec. 09, 2018 7:49 pm

drunk visit ~ Keezy & Garreth
írta: Keezy Evans
Csüt. Dec. 06, 2018 7:44 pm

Nora & Diana - good to see you again
írta: Nora Thredson
Hétf. Dec. 03, 2018 9:16 am


Share | 
 

 Aaron && Daisy

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Aaron && Daisy   Szer. Okt. 10, 2018 2:52 pm

Aaron & Daisy

Nincs hazugság sérülés nélkül.
Csalódottan lépek be a lakásba, amit már nem is igazán érzek az otthonomnak. Az a békesség ami körülvett bennünket, mintha egy pillanat alatt szerte foszlott volna. Gyűlölöm ezt a kialakult helyzetet, és még jobban utálom azt, hogy fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Eddig mindig volt egy célom, tudtam, hogy mit akarok, most viszont, mintha az egész életem romokba dőlt volna. Alig egy fél órája hagytam el a kórházat, ahol közölték velem az állapotomat, és azt hiszem, hogy még sosem volt ilyen hosszú a haza vezető út. Bár vissza kellett volna mennem próbálni, hiszen a tánc jelenti számomra az egész életet, én mégsem voltam rá képes. Haza jöttem, és mégis, mintha minden idegen lenne. Becsukom magam mögött az ajtót, a táskámat ledobom a földre, majd megindulok az Aaronnal közös szobánk fele. Előtte viszont megállok egy pillanatra egy másik szoba előtt. Ott, ahol minden elkezdődött. Nate sincs itthon, teljesen egyedül vagyok, aminek most kifejezetten örülök. Rendbe kell szednem magamat és a gondolataimat is. Benyitok a Nate szobájába, az ágyhoz lépek, végig húzom ujjaimat a selymes lepedőn, aztán egy mély sóhaj kíséretében leülök az ágy szélére. Mégis milyen ember vagyok? Itt hordom a szívem alatt a gyermekemet, és én mégis képtelen vagyok neki örülni. Más helyzetben talán boldoggá tenne, de nem most és nem így. Szeretem Aaront, hazudnék ha azt mondanám, hogy nem, mégis úgy érzem, hogy a kapcsolatunknak már rég nincs értelme. Nem Nate miatt. És nem is a baba miatt. Sőt még az a tény sem jelent semmit, hogy a gyermekem apja a vőlegényem testvére. Az egésznek már jóval ezelőtt véget ért. Nem tudtam soha beismerni, ami miatt talán önző vagyok, de nem tehetek róla. A gondolat, hogy ne lenne többet elkeserít. Hiszen megszoktuk már egymást. Soha senki nem igyekezett ennyire boldoggá tenni, mint Ő. Én mégis megcsaltam. A saját testvérével. A legrosszabb pedig nem a hűtlenségem, hanem az a gondolat, hogy meg sem bántam. Vagyis, de. De mégsem. Nate annyira különbözik a bátyjától. Imádom ahogyan rossznak akar tűnni, de mégsem az. Vonz a titokzatossága meg az egész jelleme. Úgy érzem, hogy sosem tudnék ráunni. Aaron ezzel szemben... nagyon is kiismerhető. Tudom, hogy a tűzbe menne értem, tisztában vagyok azzal, hogy mindennél jobban szeret, és talán ez az ami igazán bosszant. Ez az emberiség legrosszabb felfogása. Mindig az kell, aki elérhetetlen és sosem az, aki már megvan, aki törődik velünk. Beszélnem kell Nate-tel, tudnia kell, hogy apa lesz. De mit mondunk majd Aaronnak? Nem biztos, hogy van jogunk tönkre tenni őt.
Leveszem a gyűrűt, amit Aarontól kaptam - vagyis amit inkább megtaláltam és felhúztam, mintha romantikusan megkérte volna a kezem -, aztán pillantásomat le nem véve forgatom ujjaim között. Meg fog gyűlölni. Nem csak engem, de a testvérét is.  

Music ┃ #szószám ┃ ♔ VL
Townspeople

avatar
♡ :




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Aaron && Daisy   Csüt. Okt. 11, 2018 9:41 am
to; Daisy

   
Idegesen hajítom az anyósülésre a telefonomat. Nem tudom felfogni, hogy mi a fenének van mobilja, ha nem képes felvenni, vagy már ezerszer hívtam, de a nő.. azért se. Éppen a végzősök szívatására készültem, mikor hívtak a kórházból, hogy ott van. Még jó, hogy egy régi jó haverom ott dolgozik, különben kinézem a spinéből, hogy halálunk napjáig nem szól róla. Semmit nem részleteztek, csak tőmondatokban beszéltek, amivel már megalapozták a „jó” kedvemet. Természetesen mire beértem a kórházba, ő sehol se volt.
Utálom, hogy ennyire makacs és önfejű. Annyit ki tudtam szedni a nővérekből, hogy összeesett, így pedig még felelőtlenebb a szememben. Mérges vagyok rá, azért, mert nem szólt, azért mert nem várt meg és még sorolhatnék ezernyi okot arra, hogy mi miatt. Ugyanakkor cseszettül aggódom. Nem szokott vele ilyesmi történni, mindig kényesen odafigyel arra, hogy tipitop legyen, jól legyen. Már-már idegesítő az a maximalizmus, amivel a teste irányába fordul.. Még tőlem is úgy védelmezi, mintha bántottam volna valaha, holott.. Majdnem mondhatjuk azt, hogy még én is piedesztálra emeltem, s gyakorlatilag úgy bűvöl meg vele nap, mint nap, hogy semmit sem ad belőle.
Idegbetegként csapok a kormányra, mikor egy idióta éppen elém kanyarodik ki, s én majdnem belé megyek. Normális vagy ember? Hát nem látod, hogy éppen sietnék? Mint valami őrült úgy nyomom a dudát és mutogatok, azzal sem törődve, hogy egy öregemberről van szó. Ott rohadna meg az asztal mögött, aki egy bizonyos kor fölött engedélyezi a jogosítványt. Hát ezek miatt van a legtöbb balesett, fejemet tenném rá.
Tizenöt kesernyés zötykölődés után, végre sikerül elkerülnöm az öreget, sikeresen találok parkoló helyet a lakásunknál. Cuccaimat kapkodva veszem magamhoz, még a kocsit sem sikerül bezárni, annyira sietősre veszem a figurát. A zárral hosszú percekig babrálok az ajtóban állva, a kulcs legalább háromszor esik ki a kezemből, de végül csak bejutok a lakásunkba.
Nem, nem otthon ez már. Régóta nem érzem annak. Persze minden rólunk árulkodik, mert a magunkéra formáltuk, de már nem az igazi. Hosszú, lassú folyamat volt az, hogy lemorzsolódtunk egymás mellett. Soha, egyetlen egy percre sem fordult meg a fejemben az, hogy ne szeretném ezt a nőt, de ahogy bánik velem, az már kezd egy kissé az ép elmém rovására menni.
– Daisy! –hangosan kiáltom a nevét, míg a kulcsaimat a helyükre dobom, a telefonomat és irataimat pedig a konyhapultra teszem. – Daisy! – ordítok, mint valami őrült. Tudom, kórházban volt, szarul van, de annyira mégsem lehet, ha képes volt hazajönni. Egyáltalán hogy jutott haza és miért? Miért nem volt képes arra, hogy megvárjon? Egyszer tuti megfojtom ezt a nőt.
– Eszednél vagy? – fonom össze karjaimat a mellkasom előtt, mikor végre méltóztatik megjelenni. Hátamat a konyhapultnak vetem, s jól végig mérem. Kecses a járása, tartása büszkeségről árulkodik, ugyanakkor mégis van valami, ami más benne. - Mit keresel itthon? - fújtatok egyet.

   

Townspeople

avatar
❖ age :
28
♡ :


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Aaron && Daisy   Csüt. Okt. 11, 2018 1:40 pm

Aaron & Daisy

Nincs hazugság sérülés nélkül.
Sosem hittem a sorsban, sem abban, hogy minden okkal történik, most valahogy mégis úgy érzem, hogy a fentiek jól kiszúrtak velem. Mégis mennyi annak az esélye, hogy pont egy egy éjszakás kaland után essek teherbe, és pont egy olyan férfitől, akitől nem szabadna? Mintha csak valami filmbe csöppentem volna bele. Mindig is utáltam a nyálas szappanoperákat, most meg szinte felfordul a gyomrom az egész életembe. Mégis hogyan jutottunk idáig? Ez a baba... Ő nem hibás, sőt, Ő a legártalmatlanabb az egészben, mégsem érzem, hogy helye lenne az életemben. Az én anyám nem volt egy minta anya, nem igazán volt akitől példát tanuljak, vagy akitől tudnom kéne, hogy milyen is egy édesanya. Most pedig itt van ez a gyerek, és nekem fogalmam sincs, hogy mit tehetnék. Talán nem kéne beszélnem róla Nate-tel, és mondhatnám, hogy az Aaron gyereke, így vele maradhatnék, megcsinálhatnánk az esküvőt, és el lehetne felejteni ezt az egészet. Vajon ilyen könnyű lenne? Talán az. De a lelkiismeretemen mindez mit sem könnyítene, és mindennap úgy kéne a tükörbe néznem, hogy közben szembe köpjem magam. Aaron nem ezt érdemli, Ő mindig jó volt hozzám, még akkor is, amikor nem érdemeltem meg. Pedig valamikor ez nem így volt. Régen egészen boldog voltam mellette, szerettem Őt, soha eszembe sem jutott volna ilyesmi ballépést csinálni. Aztán valami megváltozott. Túlságosan is a táncnak adtam magam, így pedig nem fért bele az életembe a szerelem. A tánc az életem. Most pedig itt vagyok tehetetlenül, a pocakomban egy aprócska lény növekszik, nekem meg le kell mondanom mindenről, amiről álmodtam. A táncban ugyanis a legfontosabb a megfelelő testalkat,vagyis amint elkezd nőni a pocakom, búcsút inthetek neki.
Gondolataimból az Aaron hangja ébreszt fel, ahogyan kimondja a nevemet. Dühösnek tűnik. Gyorsan vissza húzom a gyűrűt az ujjamra, megigazítom a hajamat, majd felállok az ágyról. Remélem nem veszi észre, hogy a Nate szobájában voltam, bár szegény naivan megbízik bennem és az öccsében is. Megköszörülöm a torkomat, majd kilépek a szobából és megpróbálok a lehető legnormálisabb arcot vágni. Megpillantva Őt, nem lépek hozzá közel, csak megállok a bőrfotelnál, és értetlenül figyelem.
- Mi van már? Nem kell kiabálni, egész jó a hallásom. - szólok rá, és igazán nem értem, hogy most meg miért beszél így. Jajj, ne... ugye nem jött rá mindenre? Nate... a baba.... az az éjszaka... Megrázom a  fejemet és próbálom elhessegetni ezeket a gondolatokat. Mégis honnan tudhatná? Azt hiszem kezdek belebetegedni ebbe a sok titkolózásba. - Aki nincs észnél, az Te vagy! Hazajössz és úgy kiabálsz, mint valami őrült. - felelek én is kicsit hangosabban a kelleténél, és próbálom előadni a sértettet. Mégis mit képzel magáról, hogy így beszél velem? Morcosan indulok meg felé, aztán megkerülve Őt a pult mögé lépek és töltök egy kis kávét a kedvenc bögrémbe. vajon most ihatok kávét? Árt a babának? Sóhajtok egyet, majd a kitöltött kávét a mosogatóba töltöm, majd úgy lépek ismét a fotelhez, de ezúttal helyet is foglalok benne. Fura, de úgy érzem magam, mintha fáradt lennék. vajon ez is a terhességgel jár?
- Itt lakok, nem? Nem tudtam, hogy engedélyt kell kérnem ahhoz, ha haza akarok jönni. - felvonom a szemöldökömet, nem igazán értem, hogy ezt most miért kérdi. Egyáltalán miért dühös? - Elmaradt a mai táncpróba. - hazudom vállat vonva és próbálom kerülni a tekintetét. - Te mit keresel itthon? Nem a diákjaiddal kéne lenned? - kérdem, de nem azért mert különösebben érdekelne, hanem csak azért, hogy megmutassam, hogy én is számon kérhetem Őt.   

Music ┃ #szószám ┃ ♔ VL
Townspeople

avatar
♡ :




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Aaron && Daisy   Csüt. Okt. 11, 2018 4:06 pm
to; Daisy

   
Mélyen szívok magamba egy nagyobb levegő adagot, mikor a primadonna megszólal és még van képe engem őrültnek nevezni. Jobban szemügyre veszem. Nem úgy tűnik, mintha halálos beteg lenne, ami lássuk be, hogy jó dolog. Ám mégis hibádzik valami. Más. Fáradt és zavart, mi aggodalommal tölt el, de szavai csak bőszítenek, s elnyomnak mindenfajta jó érzést, ami irányába már sok-sok évvel ezelőtt kialakult bennem.
Mikor mellém lép, automatikusan odébb húzódok, de jellegzetes illata még így is megcsapja az orromat. Imádom.. Mindig valami más világot penderít elém, mikor megérzem. Nyugalom, béke és egy kevéske szenvedély is megbolondítja, éppen úgy, ahogyan ez a nő engem. Megrészegít, s képes úgy játszani rajtam, ahogy csak akar. Mert én mindig hagytam neki, egészen idáig.
- Itt – sziszegem halkan a fogaim között. Emlékszem a napra, mikor felvetődött, hogy ideköltözzön hozzám. Bárcsak azt mondhatnám, hogy akkor még minden felhőtlen volt, de nem így van. Talán egy utolsó kis szalmaszálnak gondoltuk az egészet, ami egyben tarthat minket. Hiszen Ő már akkor is inkább foglalkozott a tánccal, mint velem, s hogy több időnk legyen egymásra, így hát belementem abba, hogy együtt éljünk. ha tudtam volna, hogy az semmire sem megoldás.. Azt hiszem, kézzel-lábbal kapálóztam volna az ötlet ellen. Mindenfajta szerelmes érzelme ellenére is.
- Elmaradt? – pillantásom hűvös, mégis a felszökkenő szemöldököm sokat elárulhat. Még van képe hazudni, s olyan könnyedén teszi mindezt, hogy hirtelen el kell gondolkoznom azon, hogy vajon már hányszor verhette át a fejemet. Karjaimat leeresztem, egy kisebb lökéssel tolom el magamat a pulttól és teszek felé pár lépést, mindeközben szemeit fogva tartom az enyémekkel. Most talán egy olyan oldalamat fogja látni, melyet igyekszem mindig jó mélyre eltemetni, amikor az ő közelében vagyok. Ám kiprovokálta. Ott ül, mint valami madam és még számon is kéri, hogy miért nem a munkában vagyok. Ha van egy határ, amit nem kellene átlépnie, na ez pont az.
- Tudod kedvesem – kezdek bele szépen lassan és kimérten a válaszomba. – Az órámra készültem, amikor hívtak a kórházból, hogy bent vagy – semleges hangnem, szemeimben sem ég az a tűz, amivel nap, mint nap tekintek rá. Ha most végig mérem, nem ismerem ezt a nőt. Egy csalódás. Hatalmas nagy pofon, ami szemeim elé tárul, valószínűleg azért, mert én mindig tiszta szívvel és lélekkel voltam irányában. – Szóval, kezdjünk bele még egyszer abba, hogy mi a faszomat is keresel itthon? – morranok fel végül kissé határozottabban. Testtartásom is arról árulkodik, hogy az ideg megesz, s ha káromkodósabb, agresszívabb fajta lennék, akkor valószínűleg, már ott lennék előtte, föle tornyosulnék, hogy a földbe tiporjam. Ám szerencséjére én a gyűjtögető vagyok. Hosszú hetekig, hónapokig, évekig gyűjtöm be a dolgokat, s egyszerre csattanok ki. Ám akkor hatalmasat.
- Miért voltál kórházba Daisy? –csillan a szemem. De most nem a düh árnya fut végig rajta, hanem az aggodalom. El kell nyomnom magamban az ébredező állatot, mert még azt se tudom, hogy mi baj a nőnek, akit szeretek. Bár tény, hogy nehezemre esik túllépni azon, hogy képes volt hazajönni és még hazudik is a miértről. Ez számomra elegendő ok arra, hogy gyanakodjak.

   

Townspeople

avatar
❖ age :
28
♡ :


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Aaron && Daisy   Pént. Okt. 12, 2018 9:55 am

Aaron & Daisy

Nincs hazugság sérülés nélkül.
Egyáltalán nem lep meg, hogy ismét úgy töltünk el egy napot, hogy veszekszünk, az lenne a meglepő, ha nem tennénk. Okolhatnám ezért magamat is, mert többnyire én váltom ezt ki belőle, viszont Ő sem szent. Ahelyett, hogy megérteni próbálna, és támogatna a céljaimmal, inkább csak magára gondol önző módon, és mindig csak azt szeretné, ha vele lenne elfoglalva. Ha meg nem próbálkozik akkor kiabálunk egymásnak. Egy kapcsolatnak valahogy nem ilyennek kéne lennie. Néha igazán nem értem, hogy miért nem mondta ki még egyikünk sem a végszót. Minél jobban erőltetjük, annál rosszabb lesz minden. Ha befejeztük volna már akkor, amikor kezdett megromlani minden, akkor én sem lennék ilyen helyzetben. Nem lenne sem Nate, se a baba. Persze butaság bárkit is hibáztatnom az én ostobaságaimért, de akkor is úgy érzem, hogy Ő kényszerített az öccse karjába, és Ő váltja ki belőlem azt is, hogy egy olyan oldalamat mutassak, ami valójában nem is én vagyok. Sosem voltam egy szent, mindig hatalmas elvárásaim voltak a magánéletembe és a párkapcsolataimban is, hűtlen azonban még sosem voltam. Szeretnék magamnak is egy megfelelő magyarázatot adni arra, hogy miért tettem, de egyszerűen nem találok semmi okot, ami felmenthetne. Csak egyszerűen megtörtént és kész.  Nem igazán értem, hogy mi ez a hirtelen kitámadás, meg számonkérés, hogy miért jöttem haza. Persze valóban nem kéne még itthon lennem, még mindig lenne 3 órám a próbából, de azért eléggé sértő, hogy számon kér emiatt. Máskor meg az volt a baj, hogy sokáig maradok el. Komolyan mondom, hogy megőrülök egy szép nap. Olyan könnyedén sikerül hazudnom neki, mint ahogyan eddig még soha, amikor viszont vissza kérdez úgy érzem, hogy nem sikerült átvernem. Nem olyan nagy dolog, sőt igazából csak egy füllentés, mert attól tartok, hogy az igazat nem akarja tudni. Ahogyan még én sem szeretnék róla beszélni. Még össze kell szednem hozzá a bátorságomat, és mindenképpen Nate-tel kell egyszer megbeszélnem ezt az egészet. Rettentően félek szembe nézni a valósággal, de túl kell majd esnem rajta minél előbb. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő kell még, amíg meglátszik a terhességem.
- Igen, elmaradt. De bár ne jöttem volna haza. - próbálkozok ismét, még mindig előadva a sértődöttet. Már szinte idegesítő ahogyan bámul, idegesen próbálok nem nézni a szemeibe, így a fejemet lesütve, csak a lábait látom, amik közelebb kerültek hozzám. A szavait hallva, érzem, hogy bele sápadok a saját lebukásomba. Nyelek egyet, és igyekszem jó alaposan megfontolni, hogy  hogy mászhatok ki belőle. Most először fogott rajta hazugságon, ami elég kínos most számomra. De mi van akkor ha mindent tud? Azt is, hogy terhes vagyok? Aki elárult, miért nem árulhatta volna el azt is? Tudni fogja, hogy nem tőle van a baba. Óvatosan állok fel, tekintetem mérges, ugyanakkor talán a rémületet is lehet rajta látni.Megállok előtte, bal kezemet csípőre teszem, és ezúttal végre a szemébe nézek. Dühösen. Azt akarom, hogy lássa, hogy mennyire bánt a viselkedése.
- Mi van? Már nyomoztatsz is utánam? Valóban itt tartunk? - kérem számon ismét, még mindig kitérve a magyarázkodás elől. Végig nézve rajta, mintha valaki mást látnék. Ki van fordulva magából már most, mi lesz akkor, ha megtudja a teljes igazságot? A következő szavai még inkább meglepnek, hiszen még sosem beszélt velem így. Meglepetten nézem és hátrálok egy lépést. Nem érzem úgy, hogy félnem kéne tőle, hiszen sosem bántott, és ismerem Őt annyira, hogy tudjam, nem is fog, most mégis sikerült meglepnie. A hangja sem olyan, mint amilyen eddig volt, sokkal erőteljesebb. - Elengedtek, mert kutya bajom. Ha tudom hogy ennyire zavar, hogy haza jövök, akkor nem teszem. - kiabálom az arcába, és bár még mindig nem ez a teljes igazság, de közel jár hozzá. Magamtól jöttem haza, nem kértem engedélyt senkitől, de az orvos sem próbált megakadályozni, így olyan, mintha elengedett volna. - Csak egy kis vérnyomás probléma. Semmi komoly. - hazudom ismét a szemébe nézve, aztán hátat fordítok neki, hogy érezze, mennyire megbántott. - Nyugodtan menj vissza a diákjaidhoz. Felesleges volt emiatt haza jönnöd. - motyogom, miközben össze fonom karjaimat a mellkasom előtt. 

Music ┃ #szószám ┃ ♔ VL
Townspeople

avatar
♡ :




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Aaron && Daisy   Csüt. Okt. 18, 2018 11:31 am
to; Daisy

   
– Nehogy már neked álljon feljebb – ütök végül kezemmel egy hatalmasat a konyhapult lapjára. Hihetetlen számomra az, amit látok. A bájos, szeretni való nőszemély tovaillant már, s most egy mérges kis pulykát látok. Csak tudnám miért az és miért hergeli ennyire az agyamat. – Felhívtak, nyomozzon utánad, akinek hét anyja van –ütök ismét az asztallapra. Nem szoktam idegbeteg lenni, de ez a nő ma olyan könnyedén hozza ki belőlem az állatot, hogy azt tanítani kellene. Azt gondolom, hogy az eddig elnyomott, magamban visszafogott indulatok keverednek az aggodalommal, melyek miatta épülnek bennem. Nevetséges. Még nekem kellene mentegetőzni, hogy miért aggódom érte.
– Szerintem meg direkt azért jöttél haza, hogy basszad az agyam –közlöm vele közönyösen. – Mert manapság rohadtul élvezed ezt, nem? – nevetek fel hitetlenül.  Kiabálása csak olaj a tűzre, nem leszek tőle nyugodtabb. – Most mégis mi a fasznak kiabálsz? Mit sunyulsz? –utána kapok, hogy még véletlenül se legyen lehetősége hátat fordítani nekem. – Ne játsszál valami szerepet, nem a kibaszott színpadon vagy – emelem meg immár én is a hangomat. Tekintetemmel egyetlen egy pillanatig tartom fogva az övét. Nem kívánok többet látni az övéiből, mert csak csalódást és lemondást okozna velük. Már réges régen el kellett volna engedni ezt az egészet.
Ujjaim gyengéden vezetem végig a gyűrűs ujján, majd ráfogok az ékszer darabra, ami bizony nem azon ott pihen. –Legalább lenne annyi eszed, hogy jó ujjadra húzod fel – vetem oda neki olyan hangon, melyet a legmocskosabb kutyákkal való beszélgetéskor használ az ember. Aztán eleresztem és lépek egyet hátrébb. Végig mérem a nőt, ki egykor a mindent jelentette számomra, kit bármikor bálványoztam, kit olyan szeretettel szerettem, amivel gyakorlatilag meg is fojtottam. Idegesen túrok bele jobbommal a hajamba, majd hátrálok még egyet, tovább, tovább egészen vissza pultig, mely biztonsági támasszal szolgál. Nézem őt. Nézem a szőke tincseket, melyek angyalivá varázsolják az arcát, ismét a szemeibe tekintek, melyek most olyan sötétséget rejtenek, mely ismeretlen. Nem is tudom már igazán, hogy ki ez a nő, aki ott áll a nappaliban, s olyan viselkedést mutat felém, melyet nem érdemelnék.
– Unom ezt az egészet Daisy – szólalok meg végül hosszas csend után. – És most nem kezdesz el hisztérikus libaként kapálózni és vagdalkozni, hanem meghallgatsz – köszörülöm meg a torkomat, hangom erőteljes, figyelmet és tekintélyt parancsoló, de lépést ezzel szemben nem teszek felé. Nem zárom be. Nem vagyok én olyan, aki vadként ejti el a másikat. Legalábbis őt már nem, mert rájöttem, hogy ez mennyire felesleges. – Unom, hogy bármit teszek az neked nem jó. Akár a lelkemet is kipakolhatom eléd, neked mindig lesz valami, amibe beleköthetsz – felszalad az egyik szemöldököm, s mellkasom előtt kezeimet ismét keresztezem, ezzel is jelezvén a távolságot, mely egyre csak nő közöttünk. – Eléd pakolhatnám a világ összes aranyát, te akkor is sértődött lennél. Ez az arrogancia annyira megváltoztatott, ha előtted dugnék valakit a konyhapulton azt még élveznéd is, mert végre nem kapnál meg mindent –gusztustalan szavakkal kell dobálóznom ahhoz, hogy igazán érzékeltessem mennyire nem számítok már neki. – Nem tudom, hogy mi kell neked, de eléggé világos, hogy nem én vagy nem az, amiket én adnék neked – megmozgatom kicsit a fejemet, hogy kiropogjon, de tekintetemet le nem veszem róla. Érdekel minden, a mimikája, a test beszéde, minden rezdülése. Ha felfújt pulykát akar játszani, hát itt az idő, már unom a kása kerülgetést, játsszunk nyílt lapokkal, ha ilyen erősnek érzi magát egy kórházi kirándulás után.


   

Townspeople

avatar
❖ age :
28
♡ :


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Aaron && Daisy   
Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Chicago Guilty frpg :: Chicago :: Otthonok-
^
ˇ