Vincent Colbert

- Vinc, már megint hogy nézel ki? Ugye nem ittál tegnap? - Halvány mosolyra húzom a számat, ahogy a kolléganőm kérdőre von. Julie hajlamos is erre, és ő az egyetlen, akinek el is nézem. Már több mint 5 éve ő a társam a rendőrségnél, és bár nem vagyok az a lelkizős típus, de vele sok mindent megbeszélek. Noha ő sem tud rólam mindent, viszont őt azért nagy vonalakban beavattam a szüleimmel kapcsolatos dolgokba, és titokban ő is segít nekem a nyomozásban, amiért nem lehetek elég hálás neki. Olyan, mintha a húgom lenne. Érdekes... időről időre bevillan a gyerekkoromból néhány olyan emlék, amiről szintén azt gondoltam, már rég magam mögött hagytam. Ivy. Ő állt a legközelebb ahhoz, hogy a húgomnak nevezzem. Aztán szépen elszúrtam a dolgokat, amikor őt kezdtem el okolni azért, mert az iszákos nyomorék apám a kelleténél többször és durvábban billentett fenéken. És ellöktem magamtól az egyetlen embert, aki valóban szeretett. Idióta kölyök voltam, most mit mondjak? Vajon most mi van vele? Életben van még? Remélem, jó élete van és boldog. Na jó, elég a nosztalgiázásból. Julie-ra emelem a tekintetem.
- Lehet, hogy lecsúszott egy-két pohárkával, de vedd figyelembe, hogy ma be sem kellett volna jönnöm dolgozni, ha Hawkins-ban van annyi kurázsi, hogy nem hagyja magát ledönteni egy kis náthával. Én szégyellem magam helyette. Milyen férfi az ilyen? - Ismerem már Julie-t annyira, hogy tudjam, mindjárt elszakad nála az a bizonyos cérna. Főleg, mert pár hónapja ő és Hawkins hogy úgy mondjam, elmélyítették a kollégák közti viszonyukat. Máris vörös a képe, én meg vigyorgok tovább.
- Csak hogy tudd, 40 fokos láza van szegénynek, és különben is... ugye emlékszel még, mi volt veled, amikor abban a sztriptízbárban megfogtad a...
- Oké, visszavonom, inkább térjünk rá a munkára. - Ilyenkor mondjuk sajnálom, hogy annyi mindent megosztok Julie-val, mert amikor szükséges, fel tudja használni ellenem az információkat. Na igen, a tudás hatalom, nem véletlenül szokták mondani. A kolléganőm leül mellém az asztalhoz, és fogalmam sincs, mennyi idő telik el, mielőtt úgy döntünk, magunkba döntünk egy ébren tartó kávét, ugyanis az aktuális ügyünk régóta az első olyan eset, ami igazán leköti a figyelmem. Természetesen mindegyiket becsülettel szoktam megoldani, azonban olykor a fejembe szokott férkőzni a múltam egy darabkája, illetve a szüleim eltűnésének gondolata. Ám ezúttal valóban órák telnek el anélkül, hogy eszembe jutna a saját problémám. Egy holttest, egy fekete Jeep, és ez az ismerősnek tűnő, titokzatos nő, aki nem megy ki a fejemből. Honnan ismerem? Vagy csak kezdek beleőrülni ebbe az ügybe? Szabadságot kéne kivennem. Aha, még mit nem! Képtelen lennék átadni másnak az esetet. Ahhoz túl érdekes. A végére kell járnom.

Nos Vinc, eljött a pillanat amikor is elsősorban elnézést kérek amiért megvárattalak, másfelől megköszönöm, hogy elfogadhatlak. Bár keveset játszottunk, sőt, egy-két reagban kiürült a közös kis élményünk, de ezúttal más lesz. Remélem.

A karakter tökéletesen vissza adja azt a figurát, aminek elképzeltem a hirdetésben. Igazán tetszett,s bár változtak a terveink, sok kalandban lesz részünk közösen. Kezdve az érdekes első játékkal, amikor is először találkoznak gyerekkoruk óta. Szóval nem nyúzlak tovább, nem vagyok amúgy sem az elfogadók mestere. Röviden és tömören nagyon örülök neked és várva várom a közös játékot.   Így nincs más hátra mint a foglaló és a várva várt játék!