HomeHome    CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Be careful making wishes in the dark
● We will be history and you will remember us for centuries ●
Belépés
Chicagoba!
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Multikapcsoló
új arcokkal...





Szavak
tôled, tôlem.
Nem a neved számít,
csak az, hogy itt vagy...
Jelenleg 20 felhasználó van itt :: 5 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég :: 1 Bot

Aaron Posey, Hugo Windsor, Leslie J. Brown, Mads Stendhal, Natalie York


A legtöbb felhasználó (41 fő) Szomb. Jún. 02, 2018 7:34 pm-kor volt itt.
Válaszd meg a nézôpontodat,
és megváltozik a valóság.
Hasgörcsös megbeszélés - Jonah / Hugo
írta: Jonah Serpen
Today at 9:13 am

Aimee King-Parker
írta: Aimee King- Parker
Yesterday at 11:30 pm

Home sweet home - Bonita & Diego
írta: Diego Calí
Yesterday at 8:58 pm

Harris & Mads - My cocain and I are fine, thanks
írta: Mads Stendhal
Yesterday at 7:55 pm

Finish me!
írta: Demetri Novikow
Yesterday at 5:16 pm

Pippa && Alex
írta: Philippa Lockheart
Yesterday at 4:18 pm

Ismét veled
írta: Christopher Nam
Yesterday at 3:31 pm

Shopping for a special occasion - Jen / Hugo
írta: Hugo Windsor
Yesterday at 1:06 pm

when i wake i am afraid, somebody else might take my place
írta: Kendra Gray
Yesterday at 10:55 am

Cain Colt
írta: Eris Fairy
Yesterday at 6:35 am

Avatarfoglaló
írta: Harris Serpen
Kedd Szept. 18, 2018 6:43 pm

Harris Serpen
írta: Camille o'Chase
Kedd Szept. 18, 2018 6:33 pm

Ceasar Calí
írta: Diego Calí
Kedd Szept. 18, 2018 9:55 am

Elkészültem!
írta: Harris Serpen
Hétf. Szept. 17, 2018 9:01 pm

Partnerkeresô
írta: Hella R. Moreau
Hétf. Szept. 17, 2018 7:07 pm

Kék kapu
egyenesen a face-re.

Új téma nyitása   Hozzászólás a témáhozShare | 
 

 Lil&Derek ~ Close to the airport...and the HELL!

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Lil&Derek ~ Close to the airport...and the HELL!   Vas. Júl. 22, 2018 7:10 pm
3...2...1...Detonatio!

A tegnap éjszaka... nos, hogy is fogalmazzam meg?! A legegyszerűbb azt mondani, hogy igen csak eseménydúsan telt és végre nem egymagamban töltöttem. Egy idő után még az olyan oroszlán színű embert is felemészti a magány és az egyedüllét, mint amilyen jómagam is vagyok.
Lilyvel soha nem volt egyszerű és zökkenőmentes a kapcsolatunk. Amikor együtt jártunk Norával -nevezzük csak inkább kavarásnak, soha nem mondtuk ki igazán, hogy együtt vagyunk-, mindig rosszallóan méregetett és nem tetszésének nem volt rest hangot is adni. Mindig kimondta amit gondol, még akkor is, amikor komolyan bölcsebb lett volna, ha inkább lakatot tesz a szájára és lezárja egy olyan számkóddal, amit még ő sem tud megfejteni. De hát mégis mit gondoltam? Egy újságírótól nem is várhatna mást az ember.
Miután teherbe ejtettem Norát, és nem húztam be fülem-farkam, úgy döntöttem, hogy vállalom a felelősséget és elveszem feleségül, úgy tűnt Lil kicsit mintha megbékélt volna. Már nem méregetett olyan ádáz tekintettel, nem tett minden mozzanatomra valamilyen gúnyos megjegyzést. Egyszerűen csak elfogadta, hogy többé kevésbé már én is a család részese vagyok, és miután megszületett a lányunk, kevés túlzással azt is mondhatnám, hogy egészen megkedvelt. Ennek szent bizonyítéka a tegnap éjszaka történtek, ami a kettőnk titka marad.
Nem mondom, hogy nem vagyok mocskosul másnapos. Elég bitangul fejbe vágott az Ír whisky, így annak rendje, s módja szerint első dolgom volt betelefonálni a kórházba miután kiléptem Lilytől. Persze mindenki nagyon megértő volt és jobbulást kívántak. A gyomorrontás szar dolog. Főleg akkor, ha a rosszulléted hátterében valójában közel egy liter, negyven százalékos Jameson lapul.
A zuhany alatt sikerült annyira észhez térnem, hogy mérlegeljem a tegnap éjszaka történteket. Jó volt. Nagyon is! De soha nem derülhet ki, és ebben egyet is értünk ex-sógornőmmel. Miután megetettem a kutyát és beadtam az inzulinját, újra kocsiba ültem, hogy a megbeszélt találkozót révbe ejthessük Lilyvel. Tudom, hogy máskor nem lesz rá időm, ha beindulnak a nyári szabadságolások.
-Nagyszerű... - Morgom fáradtan , majd lehúzom az ablakomat, átnyúlok az anyósra a kesztyűtartóhoz amiből elő is kerül a bagóm. Kipöckölök belőle egy szálat, és rágyújtok. Ujjaim a rádióból szóló zene ütemét dobolják a kormányon. A reggeli csúcsban csak lépésben lehet haladni és ez megőrjít. A jelzésre, miszerint újabb SMS-em jött, rögtön elvigyorodom és piszkos gondolatok, emlékképek kezdik el megrohamozni az agyamat. Lefékezem a pirosnál, és a telefon után nyúlok.
-Kis mocsok! - Dörmögöm vigyorogva és gyorsan bepötyögöm a választ: "Csak nem repetára vágysz Szivi? Bírd még ki egy kicsit. Öt perc és ott vagyok".
És valóban... ahogy ígértem. Pontos vagyok, mint mindig. A húsz perc nem számít késésnek. Nevezzük csak férfias megvárakoztatásnak.
Félrehúzódom, egészen a járdához, lehúzom az anyósülés elöli ablakot, napszemüvegemet lejjebb tolom az orromról, és:
-Mennyiért vállalod, Csinibaba? - Szólok ki kellőképp hangosan, hogy az éppen munkába rohanó járókelők is hallhassák. A rohadék vigyor persze mindvégig letörölhetetlenül ott sunyul szőrös pofámon.
-Pattanj be. - Intek végül a kocsi felé, és amennyiben beszállt, már gázt is adok.
-Nem hagyhattam ki. - Vigyorgok tovább, mint egy félkegyelmű idióta -ki állította valaha is ennek az ellenkezőjét?!-, közben rákanyarodom az autópályára, egyenesen a reptér irányába tartva.
-Hogy aludtál? Nem volt időm ágyba vinni a reggelit pedig Micheline csillagos mester séf vagyok. - Ismer már, tudhatja jól, hogy szarul főzök -még a kutya is elfordítja a fejét, ha leesik a földre egy darab a kajámból-, és ha valamit tudni kell rólam az az, hogy nem vagyok egy hősszerelmes Don Juan, így ha meg is vártam volna, hogy felébredjen pityókás téli álmából, biztos hogy nem kapott volna ágyba reggelit. Ezért is hívtam meg egy olyan helyre ahol velem ellentétben tisztában vannak a fűszerezési arányokkal.
-Egy kicsit bűntudatom van, hogy tegnap este úgy beállítottam, és ezzel jól megkavartam a szart magunk körül. - Kezdek bele a sztori kínosabb részébe, miközben egy szálra gyújtok.
-Kérsz? - Nyújtom felé a dobozt, miközben félkézzel egyensúlyozom a kormánnyal.
-De hazugság lenne azt mondani, hogy nem éreztem jól magam. Veled. - A napszemüveg takarásában, szemem sarkából az arcát fürkészem, azt várva, hogy kiüljön rá valami megfejthető, őszinte reakció.
Orromon keresztül fújom ki a füstöt ahogy lassacskán a végéhez érek és a csikket messzire pöckölöm. Közben tábla jelzi, hogy a reptér már csak két kilométerre van, és a következő kihajtónál kell letérni az autópályáról. Felhúzom az ablakot, és jobbomat -ami eddig a váltón pihent-, a combjára merészkedem csúsztatni. Nem egyedül a kefélés az ami hiányzik. Az ilyesfajta véletlen érintések, egy mosoly, egy őszinte nevetés...


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lil&Derek ~ Close to the airport...and the HELL!   Szer. Júl. 25, 2018 12:29 am
It's gonna be okay

A telefonomat szorongatva ültem az irodámban. Néha az időt, néha a bejáratot figyeltem. Bár megelégedtem volna egy hívással vagy üzenettel. Türelmetlen voltam. Nem mintha ez alapból nem lett volna másképp. A fáradt, mély sóhajok erőtlenül szaladtak ki ajkaim közül. Tehetetlen voltam, ugyanakkor nem tudtam oly könnyedén feladni. Így végül rátapadva a betűkre, ismét üzenetekkel bombáztam egy éjszakás kalandomat. A sürgetésben reménykedtem, de válasz hiányában olybá tűnt hasztalan próbálkozásnak bizonyult. Egyszerűen fogamat csikorgatva hajítottam telefonomat táskám mélyére, s löktem el magam alól a falon tompán csattanó székemet. Egyenesen az ablakokhoz rongyoltam, ahol a hófehér párkányra támasztva könyökömet, tettem arcomat tenyerembe.
- Mit művelsz Mcneel? - tettem fel magamnak a kérdést, miközben a főúton cikázó autókat figyeltem felülről. Egyszerre agyaltam és egyszerre éreztem üresnek a fejemet. Nem tudtam hova tenni őt. Nem tudtam hova tenni magamat. Minket... Mindössze annyit tudtam, hogy ha ezt Nora megtudja, biztosan kitépi az összes hajamat. Persze csak miután eltette láb alól Dereket. És ha megtudja Kacey? Hogy volnék képes a szemükbe nézni bűntudat nélkül? Miért érzem, hogy megérte?
Ujjaimat táskám pántjai köré fonva léptem ki a főbejáraton. Tekintetemet végig futtattam a késő délutáni forgalmon. A járókelőkön. A járművökön. Őt kerestem. Csak őt! De miért éreztem így? Miért akartam magamnak? Miért akartam eltűnni vele a földről? Talán rossz testvér vagyok? Rossz sógornő és rossz nagynéni? Ha tehetném egyszerűen kikapcsolnám de... Nem megy. Egyszerűen ez nem így működik, bármi is legyen az amin keresztül megyek. És ha ő így érez?
A bejárat előtt állva gurult elém négy keréken. Az apró homokszemcsék csak úgy ropogtak alatta. Az ablak lehúzódott. Derek tekintett vissza rám, az arcán bárgyú vigyorral. A kérdés hangosra sikeredett, amire azonnal zavartan vörösödtem el. Morogva, szűk pillantást vetettem rá, majd rántottam ki az ajtót és vetettem be magamat az ülésbe. Rá pillantottam, majd végül csak mosoly húzódott arcomra. Persze nem eresztettem túl nagyra, nehogy elbízza magát a kelleténél jobban.
Megeresztve a gázt, lassan gurultunk ki a járda mellette parkolóból, majd soroltunk fel a többi kocsi közé. Egyenesen a reptér irányába tartottunk. Távol a kíváncsi szemektől, az ismerős arcoktól. S persze azonnal dőlt belőle a marhaság, mintha csak a csapot nyitották volna meg valahol benne. Önmagában ezzel nem is volna probléma, de tudatában ami köztünk történt... Amitől félünk kéne... Nem tudom hogy képes így elereszteni magát.
- Amit csináltunk azok után? Nem is tudom. Nem túl jól... - húztam ajkamat oldalra, miközben fejemet oldalra irányítva az utat kémleltem. Ahogyan villámlás szerűen tűnnek el mellettünk az oszlopok és halad velünk a többi jármű. Mintha csak állnánk, és a táj haladna egyedül. Az életem is ilyen. Néha nem tudom, hogy én lépek, vagy a talaj szalad ki a lábam alól. A néhány másodpercnyi csend magával ragadt, egészen addig, amíg Derek ismét meg nem törte. Ezúttal azonban rá tekintettem. Hunyorgó pillantással néztem profiból. Ahogy az utat figyeli. Ahogy a kormányra fonódnak erős ujjai. A borostát az arcán. A szemeit a napszemüveg mögött, mely sötét árnyékot vetett rá.
- Nekem is. - feleltem, majd pillantottam magam elé. Magunk elé. Persze megnyugtatott a tudat, hogy hiába csinál magából bohócot, igen is képes felfogni a helyzet komolyságát. Mit csinálok ha bekapom a legyet, mint a nővérem? Röhejesen fogunk festeni...
- De megtettük. Innen már nincs visszaút. - sóhajtottam mélyet, majd túrtam bele hajamba amolyan kényszer cselekvés gyanánt. A gondolataimmal sem tudtam mit kezdeni, nem hogy a kezemmel. Ekkor éreztem meg a füst szagát. Rá pillantottam és felvontam az egyik szemöldökömet.
- Nem úgy volt, hogy ez egy nem dohányzó autó? - tettem fel neki a kérdést, mintha ez valaha ki lett volna jelentve. Persze ez számomra csak annyit jelentett, hogy nem hittem volna, hogy doki létére még az autóban is dohányzik. Így persze a kínálatot hamar elutasítottam egy egyszerű hümmögéssel és fejrázással. Mindössze élveztem az ablakon besuhanó vad szelet, ami belekapott a hajamba, és tapasztotta az ülés fejtámlájának. A szavai pillanatnyi mosolyt csalnak arcomra. Hisz megnyugtat a tudat, hogy nem csak egy ballépésként tekint rám. De annak az esélye, hogy ne csak az maradjon... A mosolyt hamar nyelte el egy érzelemmentes arckifejezés, némi bánatos pillantással. S nem terveztem válaszolni, mégis mikor az erős ujjak combomon végig simulva állapodtak meg rajta.... Arcomon halvány pirulással pillantottam rá, majd a kezére. Ujjaimat fontam az övébe. Tenyerem lágyan kézfejének simult.
- Talán el kéne döntenünk, hogy mit akarunk egymástól.- emeltem így le combomról tenyerét, majd eresztettem a sebváltóra, s végül tűrtem hajamat fülem mögé. Tudtam jól, hogy mit érzek. Tudtam jól, hogy mi a helyes és mit kéne tennem... Mégsem voltam képes megtenni. Rá vártam. Rá akartam hárítani a felelősséget. A döntés hozatal felelősségét. Hisz újabb és újabb éjszakát akartam magunknak.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lil&Derek ~ Close to the airport...and the HELL!   Szer. Aug. 01, 2018 7:19 pm
3...2...1...Detonatio!

Amikor mellé érek a kocsival, nem bírom ki, hogy ne legeltessem rajta elrévedve néhány másodpercig -vagy inkább óráig?-, a tekintetemet. A tegnap éjszaka után azt hiszem már soha nem fogok tudni úgy gondolni rá, mint egy rokonra, akivel annak idején kígyót-békát kiabáltunk egymásra. Emlékszem még azokra az időkre, amikor Nora volt az egyetlen választófal közöttünk, aki valamelyest féken tartotta az indulatokat, és megakadályozta, hogy átharapjuk egymás torkát. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer Lily lesz az, aki iránt olyan csillapíthatatlan vonzalmat fogok érezni, mint amilyet most is. Nevezhetjük egy éjszakás kalandnak, véletlen botlásnak, mégis akárhányszor ránézek, újra és újra akarom azt, ami a múlt éjjel is történt. Valahányszor a napszemüveg takarásában ízléses dekoltázsára szegeződik a pillantásom, a kormány helyett újra a csipkés melltartóba bujtatott melleit érzem a tenyerembe simulni. Hangjától egy kellemesen bizsergető érzés fog el, mely villámcsapás szerűen végigszalad a gerincemen, hogy aztán betörve az agyamba, újra és újra felidézhessem magamban kéjes nyögéseit, párnába fojtott sikolyát, amikor nyelvemmel becézgetve a csúcsra juttattam.
-Remélem még részeg vagy, és nem tudod mit beszélsz. - Harsányan felnevetek az újabb bagóval a számban, és magamba szívom nőies illatát, mely teljesen megtöltötte a kocsit.
Nem tudtam megállni, hogy ne írjak neki reggel. Azt hiszem kicsit furdalt a lelkiismeret amiért se szó, se beszéd csak úgy ott hagytam. Címeres ökörként viselkedem és mindenféle kiskapukat keresek, hogy miért is akartam látni őt ma. Úgy érzem magam, mintha egy E-kategóriás, elbaszott szerelmi vígjátékba keveredtem volna, amiben én játszom a balek főszereplőt akinek soha nincs szerencséje a csajokkal. Kifogások ide, vagy oda, nem azért akartam találkozni vele, hogy megbeszéljük a történteket -hiszen nincs mit rajtuk megbeszélni-, egyszerűen csak látni akartam, tudni, hogy nem haragszik rám, hogy annak ellenére amit tettünk, nem bánta meg.
Hosszasan fújom ki a füstöt az ablakon, már-már sóhajnak is nevezhetnénk. A feszültség, mely pillanatok alatt eluralkodik az autón, és szinte kézzel foghatóvá válik, tonnás súlyként nehezedik rá a mellkasomra, és már egyáltalán nem érzem úgy, hogy minden rendben lenne. Akármennyire is próbálja titkolni, vagy tagadni, bizonytalanságot érzek és látok minden mozdulatában, minden egyes légvételén.
Jó lenne a fejébe látni!
Mielőtt válaszolnék, megköszörülöm a torkom, és erőt veszek magamon, hogy ne mondhassak semmi olyat, amivel csak még kínosabbá tehetném ezt az egész lehetetlen szituációt.
-Azért nem kellene ezt ennyire drámaian felfognunk. - Hanyagul vállat vonok. Minden szavamat őszinteség övezi és talán még egy mosolynak nevezhető grimasz is végigsuhan az arcomon. Azt nem mondanám, hogy bennem nincs némi feszültség, talán ezért is tuszkolok egy újabb szálat a számba.
A bagót a fogaim közé szorítva elvigyorodom.
-Ez a kocsi akkor nem dohányzó autó, amikor a lányom a hátsó ülésen randalírozik. - Mormogom teli szájjal és hirtelen leolvad a mosoly a képemről. Kacey. Nem is tudom, hogy mikor láttam utoljára. Annyira összefolynak a napok. Igaza van az anyjának, észre se veszem, és már akkora lesz, hogy nem fogja engedni, hogy úgy dédelgessem ahogy azt most igényelné, csak ritkán nyílik rá lehetőségem... Mutatóujjammal apró köröket írok le a combján mialatt a repülőtér bejárata felé tartunk. Kérdőn sandítok rá, amikor tenyeremet visszahelyezi a váltóra. Egy sóhajjal együtt juttatom ki a füstöt a mellkasomból és a reptérhez közeledve lassítani kezdek. A parkoló automatából jegyet váltok, a sorompó felnyílik, így adva szabad utat a mélygarázs felé.
-Ezt beszéljük meg reggeli közben, mit szólsz? - Tolom fel a napszemüveget a szememről, és bizakodóan az arcát fürkészem, majd a parkolóba érve leállítom a motort.
-A vendégem vagy, használd ki! - Rákacsintok. Minden erőmmel azon vagyok, hogy oldjam a feszültséget, mégis úgy érzem, hogy az összes próbálkozásom kudarcba fullad. Kiszállok a kocsiból, bekapcsolom a riasztót, és hirtelen felindulásból átkarolom a vállát, így indulva el a lifthez, ami majd elkalauzol bennünket az éttermekhez.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lil&Derek ~ Close to the airport...and the HELL!   Kedd Aug. 07, 2018 2:04 pm
It's gonna be okay

Valami megváltozott. Valami olyan, amit elég nehéz volt figyelmen kívül hagyni, ahhoz hogy józan döntést tudjak hozni végeredményben. A szívdobogásom egyre hevesebbé vállt. Sokáig azt gondoltam, hogy csak egy fellángolás. Csak egy kétségbeesett szívdobbanás a szerelemért. Év óta vagyok egyedül és évek óta most először voltam férfival. És épp vele? Miért épp vele? A sors fintora, hogy a munkamániás beleszeressen a nővérének bakijába? Mocskos játékot játszott az élet én pedig önként és vigyorogva sétáltam bele minden csapdájába. A legelkeserítőbb az volt, hogy tökéletesen tudtam, hogy jól nem jöhetek ki a sztoriból, és mégis itt voltam. Mégsem akartam kimondani azt a bűvös szót. "Elég!"  Csak mosolyogva élveztem ki minden pillanatát a szerelemnek. Ha hamis is. Ha egyoldalú. De talán néhány órán, napon át még ringathatom magam egy álomvilágban. Bár mind tudhatjuk, hogy sírás lesz a vége...
- Ahogy szeretnéd. -feleltem neki terhelt szavaira. Nem úgy tűnt, mint aki kicsit is komolyan akarja venni ami történt. A következményeit. A velejáróját... S ha igazán naiv volnék, hitegetném magamat az őszinte szeretetével, vagy valami hasonló vággyal... De talán ez esetben én voltam a baki, nem ő. Mcneel, Thredson 1:1. Így egál, nem igaz?
A kocsiból kiszállva pillantom meg kacsintását, amire csak halovány mosoly csúszik az arcomra. Néha magam is elhiszem, hogy kedvel. Annak ellenére, ahogy anno téptek ügymást. Mint két veszett kutya acsarogtunk egymásra. Szinte már a nyálunk is freccsent, oly fennhangon dobálóztunk a szavakkal. Lélek nehéz szavakkal. Akkor nem hittem volna, hogy valaha is ezt fogom érezni. Ide keveredünk ki. Bár Derek mindig is jóképű volt, de a kisugárzásában volt valami. Talán szándékos, vagy egyszerű balszerencse volt, amit benne éreztem. S végül be is jött, hiszen ő és Nora sosem alkottak igazi apát és anyát. Egy párt. Szülőket. Csak egy férfi és egy nő voltak, akik jókor voltak jó helyen ahhoz, hogy egy újabb élettel gyarapítsák a családjukat.
- Sosem gondoltam, hogy ennyit tudok inni.. -nevettem el magam zavartan, ahogy a lifthez vezető úton haladva, a vállamra mint kísértő kígyó az édenből kúszott erős karja. Egyszerűen megőrjített minden érintésével. Nem tudta, hiszen nem látott bele a fejembe. Igyekeztem nem kimutatni. Csak az érintetlen lányka akartam maradni, aki megpróbálja negativitásával eltaszítani magától. De olyan volt, mintha csak érzelmi pajzs vette volna körül. A dolgok leperegtek róla. A keze a vállamra csúszott, ujja a combomon kőrözött. Ajkai perverz, játékos szavakat ejtettek felém. Mintha többet akarna, s mégis tudja, hogy nem lehet?! Erre csak ez a reggeli válaszol.
Rá pillantottam, míg előre tekintett, majd mikor a szeme felém irányulhatott, azonnal magam elé meredtem. Próbáltam úgy tenni, mint aki még csak rá sem nézett, mégis olyan zavarban voltam, hogy le akart égni az arcom. De nem folytathattam így tovább. A durcás kislány. Erre nem voltam képes. Mindig is egy szókimondó, önálló és erős nő voltam. Erre jön egy férfi és lerombol mindent, ami vagyok? Oh, ezt nem így játsszák...
- Nézd, Derek. Tudom, talán ezzel nem érek semmit. Sőt. Túl bonyolítom a helyzetet, de... Ha már itt tartunk, - ezúttal magabiztosan pillantottam rá, bár a pirulást továbbra sem tudtam lecsempészni magamról. - csak azt akarom, hogy tudd az igazat. Az érzéseimmel kapcsolatban. - szavaim között a lift kijelzőjén az emeletek csak úgy kattogtak. volt néhány pillanatom míg ránk csődült a tömeg. A tompa kattanása azonban az elmémbe égett. Hiszen minden egyes kattanással hallgattam. Vártam, míg elég erőt gyűjtök, hogy bevalljam, hogy talán egy éve belé zúgtam.
Felé fordultam, ajkaim szóra nyíltak. Levegőt vettem a szóhoz, de szinte belém fojtotta a ki áradó tömeg. De nem mentem sehova, csak ott álltam és néztem a szemeibe. Mélyen a szemeibe... Nem akartam, hogy levegye rólam. Tudtam ha megteszi, nem fogom tudni elmondani.
Ahogy az emberek elfogytak, ott álltunk ketten a nyitott lift előtt. A sárga fénye kiáradt. Az arcunkat enyhén világította meg a fedett parkoló árnyéka alatt. Ismét szóra nyíló ajkaim betűt formáztak. Ezúttal tovább jutottam. - Talán egy éve már, hogy többet érz...- a hangom elhalt, a tekintetem nagyra nyílt, oldalra pillantva, vállam felett, hátam mögé. A vöröslő felhőhöz hasonlóan gomolygó tűz. szinte a talajon folyt végig. A melegét éreztem az arcomon, a talpam alatt a repedező, rengő talajt. Ahogy minden szétesik. Az egyensúlyom. A tudatom. S végül megszűnök létezni a tűz martalékában. Így lesokkolva álltam. Talán az egyetlen menedék a lift vastag falai voltak. De ekkora már csak az életem pergett le a szemem előtt.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lil&Derek ~ Close to the airport...and the HELL!   Csüt. Aug. 09, 2018 5:20 pm
3...2...1...Detonatio!

Annak ellenére, hogy  az ide vezető út alatt volt néhány kínos csendbe burkolózó percünk, egész hamar megérkezünk. Nem is bánom. Az éjszaka folyamán elfogyasztott tetemes mennyiségű alkohol eléggé megtépázta a hasnyálmirigyemet és az epémet, tényleg itt az ideje, hogy a rengeteg jótékony folyadék után némi szilárd dolog is bekerüljön végre a gyomromba, ami úgy lángol a negyven százalékos töménytől, hogy azt a Reichstag is megirigyelhetné. Különben is, már alig várom, hogy végre egy csinos, szemrevaló fiatal nővel mutatkozhassam. Évek óta egyedül reggelizem, ebédelek és vacsorázom. Szeretném úgy érezni -még ha csak egy fél napra is-, hogy van mellettem valaki. Valaki olyan, akinek kellemes a társasága, aki okos, humoros és nem utolsó sorban, igen csak kellemes ránézni.
Átkarolom a vállát, magamhoz húzom mintha csak szavak nélkül jelezni akarnám a szembejövőknek, hogy ma ő csakis az enyém. Nézni szabad, a sóvárgás sincs megtiltva, de minden más tilos! Egy igazi pöcs vagyok amiért azt gondolom, hogy birtokolhatom, és még nagyobb pöcs vagyok, amiért úgy is teszek. Csak azért, mert egy éjszaka erejéig láttam teljes meztelen valójában...
-Sosem gondoltam volna, hogy egyszer melletted ébredek majd... - Kontrázok rá, és öblösen fel is nevetek, majd egy csepp komorságot erőltetek magamra, és szabad kezemmel megdörgölöm borostás államat. Valahol tényleg kínos ez az egész szituáció, mégsem érzem úgy, hogy bármit is szégyellnünk kellene. Mind a ketten független emberek vagyunk, és való igaz, a nővére az exem, ha ez kiderül, az csupa kínos helyzetet fog vonni maga után, de miért ne tehettük volna meg? Hogy őszinte legyek, nem, egy cseppet sem bánom, hogy megtörtént, sőt, megtenném újra. Nem, nem a Whisky beszél belőlem, józanabb vagyok, mint valaha.
Maga után húzom az  emberekkel teli liftbe, és derekánál fogva közelebb húzom magamhoz. Észrevétlenül beleszagolok a hajába, és türelmesen sandítok le rá mialatt beszél. Ujjaim be-bekúsznak felsőruházata alá, és cirógatóan köröznek derekának puha bőrén. Megköszörülöm a torkom a hallottaktól. Erre nem számítottam.
-Csupafül vagyok! - Somolygok, és bár az arcom higgadtságról, szórakozottságról árulkodik, bennem mégis ketyegni kezd az a bizonyos vészjelző. Sejtem mit akar mondani. Teljesen sarokba szorított.
Megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor jelez a lift. A tömeggel együtt kiáramlunk a szűkös felvonóból. Félrehúzom a folyosón, hátamat a falnak vetem, kezeimet farmerom zsebeinek mélyébe csúsztatom és türelmesen állom tekintetét, amikor belekezd. Hosszasan kifújom a visszafojtott levegőt, és mint derült égből villámcsapás, a távolból robbanás hasít bele a reptér halkan nyüzsgő atmoszférájába.
-A rohadt életbe.... - Lehelem teljesen elhűlve. Lily felé vetődöm. Az idő megáll, úgy érzem, hogy nem haladok előre, pedig minden egyes izomrostommal arra törekszem, hogy megvédjem őt a közelgő veszedelemtől. Vállánál fogva a földre rántom, testemmel védelmezem, és közben küzdök a saját elmémmel, amely azt súgja: Engedd csak el magad, nem fog fájni. És én engedelmeskedem neki.
Minél többet pislogok, annál inkább visszanyeri a világ a színeit, a kontrasztok kiélesednek, a szagok bekúsznak az orromba, a sikolyok, halálhörgések betörnek a hallójáratomba és örök nyomot hagynak az agyamban. Fájdalmasan oldalra fordítom a fejemet, majd az ég irányába. Valami nyomja a mellkasom. Valami törmelék darab.
-Lil… - Felé nyújtom a törmelékek által megsebzett kezemet. Hangom rekedt és erőtlen. Mintha nem is az enyém lenne. A távolból szirénát hallok, valahol felsír egy gyerek és azt ordítja: Mami. Ez akár az én lányom is lehetne... Összeszorítom a szemeimet, mély levegőket veszek, igyekszem legyűrni a káoszt, amely lassan eluralkodik rajtam. A hangok, a sikolyok a sziréna észveszejtő visítása egy hatalmas fülsüketítő maszlaggá vegyül. Legszívesebben levágnám a füleimet, hogy ne halljam. Erőlködve legördítem magamról a mellkasomra nehezedő súlyt és zihálva Lily felé fordulok.
-Lil… - Próbálkozom ismét. Hangom elhaló és a kétségbeesett. A gyermek pedig csak üvölt és üvölt. Mintha egyre közelebb lenne. Összeszorítom a fogaimat, és odakúszom hozzá. Valahonnan a fejéből szivárog a vér, testét megannyi apróbb törmelék borítja, az alkarján összevarrásra szoruló nyíltseb tátong.
-Hé, itt vagyok. Semmi baj! Semmi baj kicsim, figyelj ide rám! - Beszélek hozzá pihegve, majd hajába túrok, hogy felfedezhessem a vérzés forrását.
-Nem lesz semmi baj! Élünk! - Zihálom rekedten. Véres ujjaimmal megsimítom az arcát, és bágyadt tekintetét keresem, melyeket alig látok a szememben felhalmozódott könnyektől. Ekkor megtalálom a vérzés forrását. Nem gondolkodom, leveszem fehér pólómat, gombóccá gyűrröm és a szóban forgó területhez nyomom, hogy ne veszíthessen több vért. Az Isten verje meg!


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lil&Derek ~ Close to the airport...and the HELL!   Szomb. Aug. 11, 2018 9:14 pm
It's gonna be okay

Másodpercek momentuma pillanatok alatt gyorsult fel. Mintha csak bele tekerték volna az érdektelen képkockákba. Karomat arcom elé kaptam, ahogy ezúttal a hullám ránk csapott le. A bőrömhöz az ő bőre ért. A testével védelmezett, én pedig mint gyermek az apához bújtam hatalmas óvó karjai közé. Pillanatra hittem, hogy nem érhet baj, azonban az élet keményebb volt annál, mint hogy a szeretet és az esetlenséget oltalmazza. Nem volt csoda. Nem volt varázslat. Se remény... Csak és kizárólag a rideg és kemény valóság.
Tegnap azt hittem, hogy ma éjszaka nem fogok elaludni. Talán nyugtatóval sem. Hogy talán hetekig nem jön majd álom a szememre. De most talán örökre elaltat a sötétség. De a zúgás, mint zaklató szúnyog a füledben, ébresztett fel. Hatalmas porfelhő és füst gomolygott körülöttünk. Betondarabok. Kiálló fémrudak... Az érték, amiről azt hitted örök marad. Mert a apa épp tegnap vette szülinapodra. Az első autód volt. De az élet a sors kegyetlen szólt közbe. Most hatalmas mennyiségű törmelék temette maga alá. Mindössze a szélvédőből szétrepülő szilánkok láttak napvilágot. Minden tompa volt. Csak a zúgást hallottam. A törmelék morajlását. A saját zihálásom ütemes ismétlődése égett a koponyámba. Aztán mintha szépen lassan tekernék a hangerőt, megszólalt a sziréna éles hangja. Sikolyok és sírások váltakozva követték egymást. A kétségbeesés, a halál szimfóniájától visszahangzott a koponyám.
Szemeimet lassan nyitogattam. Vöröslő hártya színezte át a füsttől fekete égboltot. A nap sugarakban tört utat magának a gomolygó füstfelhők között. Alig voltam képes kivenni bármit is tisztán. Alig láttam a környezetemet, Derek arcát. A vérrel és kosszal festet kezet, amely aggódóan nyúlt felém. Az arca közeledik a talajon. Kúszva közelít hozzám. Alkarjával húzza maga után testét. A tekintetünk találkozik. Nehezen veszem ki vonásait, mégis a hangja... A rettegéssel telt hangja... Felismerem.
- Derekh...- zihálva nyögtem nevét. Szemeimbe lassan szöknek könnyek, melyek elmossák a bele csorduló vért. A látásom tisztult. Lassan egészen képes vagyok kivenni az arcát a káoszból. Egyedül rá fókuszálok. A szavaira. A hangjára. Az érintésére... Önző voltam. Nem gondoltam arra, hogy más milyen állapotban lehet. Csak rá és magamra gondoltam. Féltem. Rettegtem. Arcomon könnycseppek csordultak. Sírva fakadtam egy pillanatra.
A homlokomhoz a puha anyag szorult. Lassan kezdtem érezni, hogy élek. A testem küzdött. Az agyam felfogta az összes fájdalmat, ami kínzott. A rám zuhant törmelék helyét. A súlyt ami nyomott. Hason feküdtem. A gerincemet érte az ütés. Nem. Akkor nem gondolkodtam azon, hogy milyen sérüléseket szenvedtem. Felébredt bennem valami. Valami erős és hajthatatlan. Így toltam el kezét.
- Derek... - néztem a szemeibe. - Élni akarok! - jelentettem ki, miközben karjaimat magam mellé csúsztattam, tenyeremet a talajnak tapasztottam. - Élnünk kell! - nyögtem miközben toltam ki magamat, s lassacskán löktem le magamról a törmeléket. - Kacey-ért. Érted! Noraért! Magamért! - Sírva, kiabálva motiváltam magamat. Éreztem lassan, ahogy bőrömet tépi a vastag betondarab. De a földre hull. Megszabadulok súlyától, s szinte úgy érzem repülök.
Négykézláb kúszok, oda mellé, majd dőlök a fenekemre és fogom meg a kezét. - Ezzel nem érhet véget. Igaz? - zokogva nyögöm ki a szavakat, mondatokat. - Nekem nem elég egy éjszaka... - törlöm le véres arcomról a könnyeket. A kétségbeesés, szinte a gyermeki ragaszkodást hozza elő belőlem. A ragaszkodást az ő és a magam életéhez. Mert hiába, volt idő mikor nem tűrtem meg, ma mégis képtelen volnék nélküle élni. Amit megtettünk. Most, hogy megéreztem az ízért. Az ajkait. Nem érem be ennyivel!



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lil&Derek ~ Close to the airport...and the HELL!   Kedd Aug. 14, 2018 8:42 pm
3...2...1...Detonatio!

Valahonnan a távolból Kacey gyermeteg, boldog kacaját hallom. Visszhangként közeledik felém, lopja be magát hallójárataimba és tölti ki lassacskán az egész elmémet.
-Apu, magasabbra! - Sikítja. Szőkésbarna göndör fürtjeinek sokasága a széllel libben előre, majd hátra, felvéve a hinta ritmusát. Angyali kifejezés ült az arcán. Ártatlan volt, őszinte és az enyém volt. Az én lányom!
Minél többször meglököm a hintát, annál gyorsabban kiélesednek körülöttünk a kontrasztok, színt kap a világ, a múlt, és a régi családi házunk kertjében találom magam. A diófa egyik masszív ágára szereltem fel neki a hintát. Emlékszem, Nora mindig azért izgult, hogy le ne törjön az ág, pedig a saját súlyomon is kipróbáltam. Atombiztos volt! Soha nem tenném ki veszélynek a gyerekemet.
-Ki ne repülj Babulina! - Csendült fel valahonnan a messzeségből az én mély baritonom is, mely öblösen, védelmezően körbeölelte lányom önfeledt kacagását.
Még egyet löktem rajta. Arcát megcsípte az ősz első hűvösebb fuvallata, amitől pirospozsgássá vált. Éterinek tűnt. Mintha nem is lett volna valóságos, hanem valamiféle fátyolon keresztül tekintettem volna rá.
-Na gyere csak ide! - Görbült háttal felé futottam, ujjaimat úgy tartottam, mintha karmok lennének. Nevetése sikításba fulladt. Kivettem a hintából és a magasba emeltem. Imádta ezt. Aprócska kezeit az arcomra tette, én pedig elterültem a fűben. A mellkasomon ült, homlokát az enyémnek támasztotta és kacarászva nézett a szemeimbe. Egy négy éves kislány szemei voltak, melyek olyan bölcsen csillogtak, mintha már száz év tapasztalat lenne a háta mögött. Átöleltem puha, meleg kis testét és magamhoz húztam. Nem akarom elengedni Őt soha! Nem akarom, hogy apa nélkül nőljön fel.
A kétségbeesett sikítások, jajveszékelések lassacskán bekebelezik ezt a néhány éves meghitt, őszbe boruló emlékképet, és csak a füst, a vér és a hullák maradnak.

Lilyre koncentrálok. A szemeit nézem. Látom, hogy mennyire kétségbe van esve. Én is félek. Hogy a picsába ne félnék?
Egy örökkévalóságnak tűnik mire a kettőnk között lévő távolságot a földön kúszva sikerül leküzdenem, és odaérve hozzá, rögvest vizsgálni kezdem, zúzódások, forradásokat, sebeket keresve a testén, nem foglalkozva azzal, hogy én is megsérültem. A fejéből vér szivárog, akárcsak a karjából. Szétnyílt fejbőrének csillapíthatatlan vérzését levetett pólómmal igyekszem tamponálni.
-Hé-hé, figyelj ide rám! Figyelj rám. A szememet nézd. Shhh... - Csitítgatom, miközben két tenyerem közé fogom az arcát és finoman kényszerítem, hogy a szemeimbe nézzen.
-Minden rendben lesz, oké? Megígérem! - Komolyan nézek a szemeibe, azokba a bogár szerű, mindig mosolygós, rafinált íriszekbe, melyek tele vannak félelemmel, bizonytalansággal, kétségbeeséssel.
-Ne zaklasd fel magad, oké?! - Kezeim arcáról a hátára simulnak és magamhoz húzom, olyan szorosan ölelem amennyire csak tudom, nem foglalkozva azzal, hogy mennyire sajog a mellkasom. Biztonságban akarom Őt tudni, azt akarom, hogy érezze, hogy nem eshet több bántódása, hogy meg fogom védeni, bármi jöjjön is még. A hajába csókolok, és ekkor meglátom a falra kifüggesztett keresztet, mely az elsősegély nyújtó helyet jelzi.
A fejére nézek, melynek vére lassacskán átitatja a felsőmet. Mérlegelnem kell. És most nem véthetek farkashibákat!
-Figyelj ide! - Eltolom magamtól, de csak annyira, hogy ismét a szemeibe tudjak nézni, így próbálva meg nyomatékot adni szavaimnak. Hüvelykujjammal letörlök egy koszos könnycseppet az arcáról, szemébe omló haját a füle mögé tűröm.
-Itt van pát méterre az elsősegélynyújtó hely. Szereznem kell valamit amivel csillapíthatom a vérzést, de ahhoz itt kell maradnod, menni fog? - Komolyan beszélek hozzá, szavaimból éreznie kell, hogy nem hazudok, nem hagyom itt, vissza fogok jönni érte.
-Csak maradj itt. - Ráterítem fekete bőrdzsekimet, és a fal segítségével felegyenesedem. Fájdalmasan az oldalamhoz kapok és a fal mentén simulva elindulok a kitűzött célomhoz. Mindenhol törmelékek alá szorult hullák, segítség után kiabáló sérültek.
-Mamaaaa.... - Egyre közelebbről hallatszik. Az első, amit meglátok belőle, két apró tornacipős láb. A hátán fekszik, mindenét törmelékek borítják. Apró ujjai kétségbeesetten szorongatják a mellette fekvő halott nő elernyedt mutatóujját. Ő lehetett az anyja. Állkapcsom megfeszül, ahogy lerogyok a gyerek mellé.
-Helló pajti! Segítek neked. Nincs semmi baj. - Őrült módjára kezdem el ledobálni róla a súlyokat, miközben elfojtott hangon beszélek hozzá.
-Na gyere! - Kezeit kétségbeesetten felém nyújtja és üvöltve sír, mint akit sarokba állítottak. Felveszem, lábait körém tekeri, arcát a vállamba temeti és vigasztalhatatlanul sír tovább. Hiszen elvesztette az anyját. Összeszorul a torkom, szemeimbe könnyek gyűlnek. Próbálom csitítani mialatt az elsősegély dobozért igyekszem, melyet érintetlen állapotban meg is találok. Egyik karomon a gyerek, másikban a táskának a fülét szorongatom. Egy örökkévalóságnak tűnik mire visszaérek Lilyhez.
-Itt vagyok kicsim. - Zihálom elfojtott hangon, majd lerogyok mellé. A gyerek tovább csimpaszkodik a nyakamba, ami némiképp megnehezíti a dolgomat, de nem hunyok szemet Lily komolya sérülése felett. Remegő kezekkel kinyitom a dobozt kötszer után kutatva, hogy elláthassam fejsebét.
-Nem lesz baj. Nem lesz semmi baj. - Hajtogatom tovább és már koránt sem a fájdalom és a rémület miatt remeg a kezem. Sokkal inkább a visszafojtott érzelmektől, zokogástól, melyet ha hagynék most előtörni, mindennek vége lenne.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lil&Derek ~ Close to the airport...and the HELL!   Kedd Szept. 04, 2018 7:43 pm
It's gonna be okay

Riadt pillantást vetettem Derekre, ahogy tudatosulni látszott bennem, nem csak nekem vannak sérüléseim. Hisz ezidáig mindössze a sajátjaimmal törődtem. A saját kínommal. Ahogy a nehéz, füstös, poros levegő csípte a nyílt sérüléseimet. Az adrenalin szintem nem volt elég magas ahhoz, hogy elnyomhassa a fájdalmaimat. Nem tudtam, hogy képes leszek-e felállni, kisétálni és túlélni. Nem tudtam semmit. Erre sosem készítettek fel. Ilyen helyzetre jó esetben sosem kell felkészülni. Azt vártam, hogy Derek vezessen ki innen. Hogy karjaiba véve, mint képregényhős lépjen ki velem a tűz, a romok közül. De ez nem egy képregény volt, Derek pedig nem az a sebezhetetlen hős, akiért most kiáltottam. Mégis hősként tekintettem rá.
A karjai közé szorított, szorosan ölelt. Csak én léteztem számára abban a pillanatban. Szerettem volna ezt hinni. Csak egy kicsit ringatni magamat egy cseppnyi álomban. Mert ha itt vége, akkor legalább nem úgy megyek el, hogy nem vallottam be azokat, amiket ezidáig magamban tartottam. De a karjainak melege... Az a szoros ölelés. Arcomon lassan száradó vért könnycseppek gördülése mosta. De a karok ellazultak, elhúzódtak és a szemek az enyéimbe néztek. A szavai nyugtattak. Felállt mellőlem én pedig csendben néztem fel rá, ahogy nehezen bandukolva elindul az elsősegély felszerelésért. De a távolléte sokáig tartott. Nehezen tápászkodtam fel a talajról, mire idegen kezek ragadták meg a vállamat. Szinte árnyként suhant elém a neon ruhás fickó, hatalmas kék szemekkel a szemeimbe nézve.
- Kiasszony, nézzen rám... Tud más túlélőkről ezen a szinten? - tette fel a kérdést, amire zavartan pislogtam. Nem tudtam felfogni se a kérdést, se a kék szemeket. Semmit. Igazából az agyam üres volt, mint egy kiürült vizes flakon. - Megtudja mondani a nevét? - tette fel az új kérdést, amire természetesen csak biccentettem, majd válaszoltam.
- Lilyann... A nevem Lilyann Mcneel.- feleltem zavartan, azonban lassan egyre inkább éberebbnek éreztem magamat.
- Rendben Lilyann. Tud más túlélőkről? - tette fel ismét a korábbi kérdését.
- A barátom. - kezdtem bele. - A barátom arra ment! - nyújtottam kezemet irányába, s mutattam a vörös kereszt jelre a falon. A férfi tekintete arra irányult, majd vissza rám.
- Köszönöm Lilyann. - Biccentettem, majd zavartan néztem Derek irányába. Furcsa érzés keringett a gyomromban. Nem tudtam eldönteni, hogy mi az. Az aggodalmon túl tett... Rossz. Igen. Rossz előérzetem volt.
Hangos morajlással jelentek meg a lezúduló kőtörmelék. A szilárd talajra hullva verték fel a korábban elült pormennyiséget. Szemeim riadtan nagyra nyíltak, pupillám kitágult. Az arca lebegett előttem. A törmelék alá szorult teste. Ahogy szépen lassan üvegesedik el a tekintete. Miképp fokozatosan hagyja el a lelke.
Próbáltak kivinni innen, de derek nélkül egy tapodtat se voltam hajlandó tenni. Ellöktem magamtól a fickót, majd ahogy lábaim állapota engedte, futottam a kőtörmelék irányába. Ajkamon a Derek nevének hangos kiáltása szaladt ki. Odaérve torpantam meg, ahogy megpillantottam. Arcom megenyhült, vonásaim ellazultak, mosolyra húzódó véres ajkaim szóra nyíltak.
- Hála a jó égnek...- suttogva eresztettem ki megkönnyebbülve a szavakat, ahogy a karjaiban egy aprósággal közeledett felém. Egy igazi hős... Büszke voltam rá. Akkor abban a pillanatban olyan mértékben büszke, hogy a szemeimbe is könnycseppek szöktek. Ugyanakkor nem hagyott nyugodni a gondolat a ténytől, hogy a gyermek akár Kacey is lehetett volna. Kétségbeesetten ragaszkodunk a szeretteinkhez, s ez így van jól...



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lil&Derek ~ Close to the airport...and the HELL!   Pént. Szept. 14, 2018 7:59 pm
3...2...1...Detonatio!

Hirtelen Kaceyra gondoltam, láttam magam előtt az alig néhány órás, magzatmázzal borított ráncos, törékeny kis testét ahogyan békésen piheg Nora mellkasán. Megelevenedett előttem a kép, mintha csak egy mozi vásznon keresztül szemlélném az eseményeket, ahogy életében először elindul. Arra gondolok, hogy azok az aprócska lábak, melyek elférnek a tenyeremben, vajon milyen utat fognak bejárni? Vajon mindig ott tudok lenni mellette az élete nagyobb pillanatainál? Vajon megérem még az első szerelmét, az első csalódását, vajon én fogom majd az oltárhoz kísérni amikor eljön az ideje?
És most itt van ez az árván maradt kiskrapek akinek ugyanazt látom a szemeiben, mint a lányoméban, úgy csimpaszkodik a nyakamba, mint a lányom és pont úgy akad el a lélegzete az őrjöngő, keserves sírástól, ahogy Kaceyé is szokott, aztán a kétségbeesett, vörös gyermek arc a vállamba temetkezik, és alig bírom ki, hogy ne rogyjak én is a földre, hogy aztán addig üthessem a törmelékes betont ameddig fel nem szakad a bőröm és szilánkosra nem törik az összes kézközépcsontom.
Lábait szorosan, ragaszkodóan a csípőm köré fonja, államat barna, göndör fürtökkel borított kobakjára szorítom, és bár lábaim már alig visznek, megrohamozom lépteimet Lily láttán.
-Minden rendben van? Ülj vissza! - Aggodalmasan végig mérem, homlokom rosszalló ráncokba fut. Szabad kezemet a vállára vezetem, és őt is magamhoz húzom, olyan szorosan tartom amennyire maradék erőmből kitelik. Cserepes szám homlokon csókolja, és a másodperc töredékéig így maradok, el nem távolodva tőle, várva arra, hogy közelsége nyugalmat, higgadtságot erőltessen rám.
-Uram, jól vannak? Megsérült valaki súlyosabban? - A férfi baritonra, mint vadászkopó, kapom fel a fejem. Végigmérem a mentős egyenruhába öltözött alakot, majd sötétlő íriszeimet lassan visszavezetem Lilyre, végül a vállamon hüppögő gyerekre, akit szelíden átadok a férfinak.
-A gyerekük, uram? - Kiabálja túl az éktelen, keserves üvöltést. A gyerek sikítása szinte lemarja a bőrt a dobhártyámról, tüzes lenyomatot hagy valahol az agyam egyik legmélyebb zugában, és tudom, hogy ezt soha nem fogom elfelejteni. Álmomban is kísérteni fog. Torok köszörülve visszakényszerítem a gigámon akadt fojtogató gombócot, és mélyen be kell szívnom a levegőt, hogy uralkodni tudjak magamon.
-Nem. Az anyja a romok alatt van. Nem élte túl. - Újabb teniszlabda öleli körbe a nyakamat, és meg kell fognom Lily kezét, hogy ezt végig tudjam csinálni. Már nem kell sokáig kitartanom. Koszos ujjaim az övéi köré kulcsolódnak.
-Orvos vagyok. A... - Megakad a szavam miközben Lilre tekintek, majd határozottan vissza az ürgére.
-...barátnőm súlyos fejsérülést szenvedett. Azonnali kórházi ellátásra van szüksége. - Megacélzom a tartásomat, miképp a hangom is visszatér jól ismert baritonjához, és alig egy perc múlva már érkezik is a hordágy két hasonszőrű egyenruhással.
-Feküdj fel, oké? Segítek. Nem hagylak magadra, megígérem! - Markait tenyereim közé zárom, és belecsókolok az enyém mellett eltörpülő öklébe, és ha nem ellenkezik, felsegítem a hordágyra. Talán elég jól érzi magát ahhoz, hogy ezt az utat a mentőig a saját lábán is megtegye, de ameddig nem készül egy MR a koponyájáról ami biztosan kimutatja, hogy nincs komolyabb vérzés odabent, addig nem kockáztatok! Tartom a tempót a hordágyat toló mentősökkel és beszállok mellé az autóba.
-Megmérem a vérnyomását és bekötnék egy kis infúziót. Hányinger, szédülés, fejfájás, kettős látás? - Faggatózik az egyenruhás kolléga miközben a mandzsetta felkerül Lily karjára.
-Én... én akarok vénát szúrni! Megőrülök ettől a tehetetlenségtől. - Mormogom ellenkezést nem tűrve, majd magamhoz veszem a vénabiztosításhoz előkészített eszközöket. Kézfeje után nyúlok, hüvelykujjam begyével végigsimítok puha bőrén, mely alatt kékesen kirajzolódnak kézfej vénáinak kesze-kusza hálózatai.
-Itt fogom szúrni, rendben? - Pillantok fel a szemeibe, azokba a meleg barna szemekbe, melyekkel mindenre rá tudna venni. Stranguláló gumi, fertőtlenítő, a legvékonyabb branül, melyet óvatosan duzzadó vénájába vezetek, és már ömölhet is a fiziológiás sóoldat.
-Minden rendben lesz! - Sóhajtom és arca után nyúlok, hüvelykujjammal megcirógatom orcájának selymes bőrét, majd az ajkaira hajolok. A sziréna felhangzik felettünk, a mentőautó kikanyarodik a katasztrófa sújtotta övezetből, és én nem szólok többet. Hallgatom a vészjósló vijjogást, arcomat a nyakába fúrom, így engedve teret az eddig keményen visszatartott könnyeknek, amik bár némák mint a sír, mégis mindent elmondanak.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lil&Derek ~ Close to the airport...and the HELL!   
Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Genevieve Δ witch from hell

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Chicago Guilty frpg :: Chicago :: Kalandok :: Terrortámadás Chicagoban-
Új téma nyitása   Hozzászólás a témához
^
ˇ