HomeHome    CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Be careful making wishes in the dark
● We will be history and you will remember us for centuries ●
Belépés
Chicagoba!
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Multikapcsoló
új arcokkal...





Szavak
tôled, tôlem.
Nem a neved számít,
csak az, hogy itt vagy...
Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 5 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 1 Bot

Aaron Posey, Jonah Serpen, Kendra Gray, Leslie J. Brown, Natalie York


A legtöbb felhasználó (41 fő) Szomb. Jún. 02, 2018 7:34 pm-kor volt itt.
Válaszd meg a nézôpontodat,
és megváltozik a valóság.
Kristen Serpen
írta: Jonah Serpen
Today at 1:20 pm

It's a party time! | Lemon & Lippa
írta: Lemon Fitzgerald
Today at 12:44 pm

Eve & Nathan┃Almost Kiss
írta: Éovyn Harsh
Yesterday at 9:31 pm

Shantelle és Natalie
írta: Natalie York
Yesterday at 5:43 pm

Elkészültem!
írta: Noah Parker
Yesterday at 4:28 pm

Have a good time? - Aston/Natalie
írta: Natalie York
Yesterday at 3:11 pm

when i wake i am afraid, somebody else might take my place
írta: Jonah Serpen
Yesterday at 2:45 pm

Kendra & Aston
írta: Aston Miles
Yesterday at 1:59 pm

Aston & Aurora
írta: Aston Miles
Yesterday at 1:56 pm

Avatarfoglaló
írta: Loreley Fairy
Yesterday at 12:05 pm

Matt & Ezra - casting
írta: Matthew McKnight
Yesterday at 11:10 am

My Beautiful Sister
írta: Mads Stendhal
Yesterday at 10:37 am

Justin & Sky| fckin' Perfect
írta: Skyler Artmenson
Yesterday at 10:15 am

Loreley Fairy
írta: Eris Fairy
Yesterday at 10:14 am

Kapcsolatkeresô
írta: Leslie J. Brown
Pént. Szept. 21, 2018 9:58 pm

Kék kapu
egyenesen a face-re.

Share | 
 

 Diana and Theo

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Diana and Theo   Csüt. Júl. 12, 2018 8:30 pm


Semmi nem hozza úgy össze az embereket, mint a közös káros szenvedély és a sötét titkok.


Diana and Theo
- Theo, jött néhány levél a nevedre. Aláírnád ezt? - még rá se támaszkodok a recepciós pultra, még ki se nyitom a számat, mondhatni fél lábbal még mindig három méterrel hátrébb állok kezemben hat kötegre való lelettel, röntgen és ultrahang felvétellel, mikor a pult mögött ücsörgő lányok egyike - illetőleg annak fejbúbja lévén többet nem látok belőle - az orrom alá nem nyom egy számtalan aláírással már megbélyegzett papírt, vele együtt egy kék tintával karcolgató tollat. Néhány jókora pislogásra futja csupán mire a szúrós kék tekintet az előtte lévő számítógép monitoráról az arcomra nem siklik, benne minden létező megvetésével - amiről számtalanszor elmondta már, hogy nem az itt dolgozóknak szánja, sokkal inkább a munkának és az idegőrlő betegeknek, azokhoz tartozó emberekhez - sürgetve szegény, megviselt kicsi engem. Ezért is karcolom gyorsan alá, elsők között hangullal - koreai írásjegyek - ami mellé odafirkantom általuk is olvashatóan. Rossz szokás, én kérem elnézését mindenkinek.
- Honnan jöttek?
- Mit tudom én Szépfiú, nem azzal foglalkozok, hogy honnan hanem, hogy átvegyem és átadjam, köszönöm - húzza ki a tollat az ujjaim közül, előlem a papírt amit egy mappa tetejére tesz, rá határozott csattanással az íróeszközzel. És akkor ne fossam össze magam egy ilyen nőtől igaz?
- Ne mereszd már ennyire a szemeidet, mi a baj? Miért vagy még itt?
- Gondoltam ha már aláírom és mondod, hogy jött, oda is adod őket - laza, szórakozott vigyorral könyökölök rá a pultra, így kukkantva be annak "mélyére", hogy tökéletes rálátást biztosítsak magamnak azt illetően, hogy mivel is foglalkozik valójában ahelyett, hogy a leveleimet forgatná.
- Pornót nézel életem? - persze, mert minden bizonnyal az összes nő ezzel foglalkozik a munkahelyén. Pornót néz.
- Magadból indulsz ki? Nézzenek oda milyen kis kujon ma valaki - lassan emelkedik el az alálökött ósdi, ezer éves forgószékről ami halkan nyekken egyet miként a súly eltűnik róla. Hosszú, vörös lakkal rendben tartott körmei csalógatón cirógatják végig a kézfejemet, miközben pillantásába minden vadmacska énjére utaló jegyét belesűríti. Hívogat, piszkál és csábít.
- Múltkor azt mondtad, hogy elhívsz vacsorázni magadhoz. Azóta hány cicádat vitted el és hagytál itt engem?
- Ugyan már kérlek... úgy ismersz mint aki "cicákat" tartogat? Ne már... kérem a levelem - kacsintok rá játékosan, mire ő ugyan így - persze némi sértettséggel fűszerezve - teszi őket a felé nyújtott tenyeremre.
- Köszönöm. További jó munkát - a korábban magamnál tartogatott kupac papír tetejére kerül a két levél is, és már indulok a lift irányába, hogy az emeleten lévő gyerekosztályra vigyem a kérteket.
Az elmúlt napok sokat kivettek belőlem és négy napi pihenést követően ez az első nap, hogy ismét itt vagyok. Kezdetben a megállás nélküli munka, az éjt nappallá tévő robotolás volt az, ami kivette belőlem az össze létező energiát. Később viszont a betegségem egy rég nem tapasztalt tünete, a semmiből kerekedő vesegörcs volt az, ami csakugyan kiverte a biztosítékot és ezzel együtt döntött le a lábamról. Hiányzott a munka. Hiányzott minden itteni ember, beteg és maga a légkör. Túl sok időm volt arra, hogy magammal foglalkozzak ami újra sötét, gyászos gondolatokat szült.
Így jelen állás szerint megfeledkezve mind erről, az egyetemtől érkezett levél papírjaiba bújva zárok ki minden zajt az aula zsivajából még azt is, amit a recepciós lányka - név szerint Emilia - intéz hozzám. Hallom, hogy "ne használd" mint ahogy azt is, hogy "nekem aztán mindegy". De, hogy miről lehet szó, azt képtelen vagyok összetenni. Sőt, valljuk be: hallani hallom amit mond, de a felfogás és a megértés jelen állás szerint nem az én asztalom.
Jelenlegi terveim még messzire szólítanak attól, hogy köpenyt és sztetoszkópot öltsek, így teljes "civilben" hagyom magam mögött a liftet, minek után az szakadozva csilingel egyet jelezve, hogy megérkeztünk a második emeletre. Ekkor emelem fel először a fejemet és szakítom el sötét pillantásomat a papírokról, hogy a gyerekosztály recepciójához ballagva lecsapjam az idős nő elé a nagy kupac "hozományt".
- Theo? Hol hagytad a köpenyedet? Ma nem jössz hozzánk?
- Sajnálom, de ma más dolgom adódott. Ezeket azért felhoztam - tolom az orra alá a papírhalmot - és... Elsa jobban van mióta utoljára itt voltam?
- Igen már sokkal. Keresett is az elmúlt két napban, azt mondtuk neki, hogy nem vagy bent, nem tudom, hogy csak nem volt időd vagy más osztályra voltál beosztva.
- Nem, tényleg nem voltam bent. Most is szaladnom kell még, de ha megmondanátok neki, hogy az este folyamán beugrok, azt megköszönném - hálás mosollyal unszolom őt, mire meg is kapom a bólintást, amire mindig várok. Valójában nem szeretek túlzottan erős kapcsolatot kötni a betegekkel, azt hiszem érthető, hogy milyen okokból kifolyólag. Viszont ez a kislány ittlétem jó néhány hónapja alatt komolyan a szívemhez nőtt, nem véletlen, hogy minél többször igyekszek őt meglátogatni csak, hogy a saját két szememmel lássam a fejlődését és gyógyulását.
Még váltunk a korosodó recepcióssal néhány szót, majd a másik szárny irányába haladva, a sürgősségi mellett lévő liftet veszem célba, ahol... nem vagyok egyedül.
- Nohát... rég láttam erre - vetek jókedvű, de annál pimaszabb mosolyt az ápolónőre, akivel pont annyira függünk egy ideje egymástól, mint amennyire... nem szeretnénk. Nagyon.
És pont ugyan ennyire utálom hallani azt a kellemetlen nyekkenést, amit a lift ad ki magából, minek után némi tétovázást követően bezárul előttünk az ajtaja, majd elindul lefelé...


⌑ 856  ⌑ Öltözet ⌑  @


Med

avatar
♡ :

❖ age :
23

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Diana and Theo   Pént. Júl. 13, 2018 4:31 am


Shut your mouth!


Diana & Theo
Kávét! A mantrálásom az élementő ital után már-már betegessé válik, de ez az első hét engem olyan szinten megvisel itt a kórházban, hogy nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy jó ötlet volt nekem visszajönni ide dolgozni. Baromira elszoktam ettől a pörgéstől, hisz az utóbbi éveim mondhatjuk, a nyugalom jegyében teltek. Aggodalmat csak a gyerekem okozott, amikor például épp leesett a fáról vagy a tetőről integetett, hogy milyen magasan van. Persze ha bekúszott a gondolataim közé hogy a rendőrség bármikor rajtam üthet, akkor már nem tudtam olyan nyugodtan ülni a seggemen.
Kávét! Inkább hozzá se szólok senkihez egészen a büféig, és ha valaki hozzám szólna, azt egy kedves-aranyos mosollyal elhárítom. Jobban jár ő is, ha megvárja, míg szépen elfogyasztom a szükséges mennyiségű koffeinemet és utána tárgyalunk.
- Diana tudsz valamit a 402-es kórteremben lévő betegről? Szőrén-szálán eltűnt. Amikor te legutóbb bent jártál nála nem észleltél semmi furcsát? Hihetetlen, mennyire hülye emberek vannak. Hát nem fogja fel, hogy az életével játszik? Nekem végül is mindegy, felőlem aztán meg is halhat, nem izgat. Majd a barátnőjét, na azt biztos fogja, jesszusom, ha megtudja! Diana, te fogod beadagolni neki, hogy a pasija lelépett. Készülj! – Martha csak úgy önti magából a szót, azt hittem már sosem fejezi be. És nézd meg még követ is! A fejemhez kapok és megmasszírozom a halántékomat, de egy szót sem szólok.
- Tudod már, miként fogod tálalni a dolgot? – néz rám kérdőn én pedig hirtelen megtorpanok. Kit érdekel a 402-es kórterem?
- Martha. Kávéra van szükségem – jelzem neki kimért hangnemben, és ha ismerne, tudná, hogy ha ezt a mondatot hallja, valóban jobb, ha nem csesztet addig, amíg nem ittam meg az adagom. De nem ismer, hiszen még csak egy hete vagyok itt és ha jól emlékszem, hat évvel ezelőtt nem dolgozott itt. Vagy csak annyira jelentéktelen volt számomra, hogy teljesen a homályba veszett már.
- Értem, de nem fogod fel, hogy a beteg eltűnt? – néz rám úgy, mint aki valamilyen csodabogarat lát.
- De, felfogom, csak éppenséggel nem érdekel még úgy tíz percig. Ahogy megittam a kávét, esküszöm, hogy ez lesz az első, amivel foglalkozni fogok. – Az már más kérdés, hogy akkor sem kifejezetten érdekel, hová lett a páciens, de a kötelesség az kötelesség, így muszáj lesz utánajárnom. Martha végre rájön, hogy nem jut sokkal előrébb, ha követ a büféig, így inkább sértődötten és valamit mormogva az orra alatt faképnél hagy. Végre.
- Dupla presszót tejjel kérek szépen – mondom mikor végre valahára odaérek és szinte már remegek azért a kávéért.
- Fáradt vagy? Te sem vagy a régi, mielőtt elmentél innen egész nap pörögtél – mondja Elena, aki már akkor is a büfépult mögött ácsorgott, amikor leléptem innen. Valóba így volt, de én is öregszem.
- Remélem hamar visszaáll a rend, mert azt az énemet én is sokkal jobban bírtam – mondom, miközben elveszem a poharat és fizetek is. – Most sajnos nincs időm pletykákra, rohannom kell, mert az egyik betegem meglépett, és elő kell ásnom valahonnan mielőtt még a barátnője beér. – És már intek is, hogy elinduljak a lift felé. Csak én meg a kávém. Kettesben.
Beszállok a felvonóba és az csilingelő hanggal indul meg felfelé, ám a harmadikon megáll és kinyílik az ajtó. Nocsak. A kedvenc medikám. Egy hét pont elég volt arra, hogy valakivel sakkban tartsuk egymást, ugyanis mindkettőnknek van egy olyan titka, amivel lebuktunk a másik előtt, de egyikünk sem akarja, hogy a kórház azokról beszéljen, így tartjuk a szánkat.
- Nem is tudom, melyikünk akarja jobban elkerülni a másikat – mondom ahogy belekortyolok a kávémba, aztán homlokráncolva hallgatom azt a nem túl bizalomgerjesztő nyekergést, amit a felvonó ad ki magából.
- Remélem azóta már meglátogatta az egyik nefrológus ismerősét – kezdek rá, hiszen az, amit ő csinál nem igazán normális. Az életével játszik, tulajdonképp hamar kiderült, hogy nagy baj van a veséjével. Az utcán futottunk össze körülbelül két hete épp, ahogy megérkeztem Chicagoba. Olyan rosszul volt, hogy azt hittem ott hal meg nekem az út szélén, szóval a karrierem újbóli beindítása mondhatjuk egészen jól sikerült. Aztán mikor összetalálkoztam vele a kórház folyosóján köpenyben, akkor kicsit el kezdtem parázni. Csak egyszer kell hogy elkottyantson egy információt itt a falak között arról, hogy van egy gyerekem és nem telne bele fél órába már a fél kórház tudna róla. Persze még hozzáköltenének valami jó kis pletykát, hogy napokig csámcsoghassanak rajta.

708┃YOUTUBE┃  futás   ┃
Med

avatar
♡ :

❖ age :
30

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Diana and Theo   Vas. Júl. 15, 2018 5:49 pm


Semmi nem hozza úgy össze az embereket, mint a közös káros szenvedély és a sötét titkok.


Diana and Theo
- Maradjunk a döntetlennél, mit szól? - ajánlom fel a lehetőségét egy "mindketten ugyan úgy kerüljük a másikat" verziónak, mert azt hiszem ezt mind a ketten elmondhatjuk magunkról.
Volt egy időszak, mikor legszívesebben kiálltam volna egy tér közepére és elordítottam volna minden egyes problémámat az ügyet illetően. Azt akartam, hogy mindenki tudja, hogy mi a bajom, hogy sajnáljanak... hogy életemben először valami miatt sajnáljanak és ne csak azt hallgassam, hogy én aljas kis felső tízezer szökevény, apuci kicsi fiacskája, megérdemlem. Mert miért érdemelném meg attól függetlenül, hogy ki vagyok vagy mi vagyok? Miért érdemelnék rosszabbat, halálosabbat bárkinél csak azért mert apám nagy befolyással van odahaza gyakorlatilag mindenre és ugyan ilyen mértékben van sokak bögyében? Azért bűnhődjön a kölyke? Azért haljon meg és azért "érdemli meg", mert az öreg van akiktől elvesz, hogy másoknak újat teremthessen? Ezért nem számít senkinek se a fia élete? De hát bánom is én, legyen így..
... mert ez az aljas emberi gondolkozás, ez a pofátlanság és szemétség volt az, ami elriasztott mindentől és mindenkitől. Az emberekbe vetett bizalomtól és hittől... attól, hogy bárkinek is elakarjam vagy szimplán el merjem mondani, hogy mégis mi a baj velem. Miért igyekszek annyira élni? Miért akarok mindent megélni ideje korán, miért habzsolom mind azt a kis időt, ami még megadatott a számomra? Inkább megtartom magamnak. Inkább belefojtom magam a problémákban melyek egyre csak sokasodnak és változatlanul törnek az életemre. Na most az, hogy akadnak szép számával olyanok akik tisztában vannak mindennel, az legyen más kérdés.
De az biztos, hogy valamit elmondhatok magamról. Nem éltem soha szép életet... aljas, nyomorult kis "geci" voltam egész életemben. De senkinek nem kívántam a halálát. Ebben különbözök, és ebben jobb vagyok minden engem és apámat támadó embernél.
A jelenlévő ápolónő a semmiből jelent meg két héttel ez előtt és "vert némi életet belém", hogy aztán egyikünk jobbra, másikunk balra. És mit hoz az élet? Mit hoz a sors? Persze, hogy a munkatársi együttműködést.
- Van dolgom egyel, az már más kérdés, hogy nem kifejezetten osztjuk a másik véleményét és képtelenek vagyunk közös nevezőre jutni. De a "mázlim" továbbra is változatlan, egy sebész előtt is sikerült lebuknom, minden esetre jelen állás szerint rajtam csak annyi múlik, hogy kibírom-e addig míg lesz donor, vagy ideje korán bedobom a törülközőt... bár... - homlokom ráncolásával, résnyire szűkített szemekkel, gyanakvó tekintettel fürkészem a lift belterét, amelyben meglehetősen idegesítő, aggodalomra okot adó hangok törnek fel.
- Azt hiszem nem kell megvárnom, hogy a vesém intézze el a temetésemet - alapjában véve nem vagyok oda a liftekért köszönhető ez a szemernyi kis klausztrofóbiámnak, amit a sok nagyokos doki többek között annak tudott be, hogy nem természetes úton születő gyerek vagyok. Anyámnál néhány héttel korábban indult be a szülés ami nem is volt meglepő, tekintve, hogy egész meglévő terhessége alatt veszélyeztetett volt. A császármetszésre fogják a fóbiámat ami gyerekkoromban piszok erős volt és tényleg nem lehetett beszuszakolni se egyetlen egy szűkösebb, bezártság érzetet előidéző helyiségbe. Ezt idővel ha kinőnöm nem is sikerült, de megtanultam vele együtt élni - mint minden mással - s mostanra a megállás nélküli rohangálás rákényszerített arra, hogy "belenőjek" a feladatba: liftezni kell! Ha tetszik, ha nem. Én pedig ittlétem alatt mivel nem rohangálhatok mindig a lépcsőn fel-le, dalolva tanultam bele a liftezés fortélyaiba.
Azt viszont képtelen vagyok tagadni, hogy nem tetszik a hang, amit a műszer kiad magából, főleg nem az utolsó nyikorgást követő határozott "rántás", amit követően meg is áll a csodálatos találmány.
- Nem akarok vészmadár lenni, de ez nem hangzott túl jól... - jegyzem meg fél szemmel a nő arcát fürkészve, mintha legalábbis tőle várnék egyfajta megoldást a "gondjainkra". Soha nem szorultam még be liftbe, de bevallom, nem is most akartam elkezdeni ezt tekintve, hogy fél órán belül jelenésem lesz, ahova pontosan öt percen belül el kell indulnom, ha szeretnék elkerülni egy csúfos késésből eredő "ereszd el a hajamat".
S mint mindenki aki bent ragad, első gondolatommal máris a gombokkal teli panelhez katapultálok, hogy jó néhányszor rányomjak a lefelé, majd a felfelé nyilacskára is őszintén reménykedve a lehetetlenben, hogy majd ez elindítja a felvonót.
És nem, hogy nem indítja el, még a fények is vad diszkózásba kezdenek, mígnem újabb kattanás - pont, mintha szétrobbanna néhány apróbb villanykörte - és teljesen elsötétül bent minden.
- Csodálatos! Mert miért ne akkor történne ez, amikor időpontra megyek valahova...




⌑ 710  ⌑ Öltözet ⌑  @


Med

avatar
♡ :

❖ age :
23

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Diana and Theo   Kedd Júl. 17, 2018 11:45 pm


Shut your mouth!


Diana & Theo
Nem gondoltam, hogy majd ilyen kibaszott szerencsétlen leszek, hogy az első hetemen már valaki tudja a kis titkomat. Még jó, hogy csak a kisebbet és nem azt az óriásit, ami ha kiderülne, valószínű rögtön vinnének a dutyiba. Azért kisebb fajta üldözési mániám van, mióta visszajöttem Chicagoba. Konkrétan az ördöggel játszom, de úgy vagyok vele, hogy megér ennyi kockázatot. Szerintem már elkaptak volna, ha olyan erősen köröznének. De ha nem teszik... akkor a kérdés, hogy mégis miért nem?!
- Igen, ez találó – egyezek bele és komolyan áldom az eget, hogy van valami, amivel sakkban tarthatom. Nem ismerem őt, de az emberek 90%-a nagyon alattomos tud lenni –akárcsak én-, és sosem lehet tudni, hogy éppen abba a 10%-ba fut bele az ember, vagy nem. Jobb óvatosnak lenni. Túl korai lenne a lebukás.
Az mondjuk, hogy komoly vesebetegséggel nem kezelteti magát elég nagy probléma és nem holmi apró titok. Az egészségével játszik, de nem vagyok én szűzanya, hogy megmondjam, mit tegyen és mit ne, hisz csak nem is ismerjük egymást.
- Talán az orvosra kellene hallgatni. Valószínű tapasztaltabb, mint te vagy – mondom neki teljesen őszintén. Nem arról van szó, hogy kételkedem a rezidensek tudásában, mert tapasztaltam már, hogy van egy-kettő őstehetség, akinek már ezekben az években több tudása van, mint egy szakorvosnak, de... akkor is. – Ki az? – érdeklődöm, hátha ismerem és akkor tudok bővebb véleményt mondani róla. Mint kiderül, nem én vagyok az egyetlen, aki tud a dologról. Nem értem, miért kell ekkora titokban tartani. Ez nem szégyen, vagy hasonló.
- Nem hinném, hogy nem kellene kényszerpihenőre mennie. Erre még nem gondolt? Ha nem, hát lehet, hogy tényleg ideje előtt feldobja majd a talpát. – Sosem voltam a kertelés híve, így kerek-perec megmondom amit gondolok. Ha ez kell ahhoz, hogy valaki komolyan vegye a betegségét, ezt teszem. A betegekkel sem nagyon szoktam finomkodni ilyen téren, főleg, ha hasonlóképp gondolkodnak, mint a mellettem álló.
- Ne is viccelődjön ilyenekkel – ráncolom össze a homlokom, mert a lift nyekkenő hangja valóban nem túl bíztató. Egyszer ragadtam már be liftbe, hát nem volt túl kellemes, szóval nem igazán szeretném átélni újra, így minél hamarabb szeretnék szabadulni innen valami biztosabb talajra. Reményeimnek megfelelően sajnos azonban nem nyílik ki  az ajtó, sőt mi több, még meg is áll egy rántással a két szint között.
- Már épp az előbb festette az ördögöt a falra, szóval... édes istenem – emelem égnek a tekintetem, mert ha valami, ez aztán tényleg bevonzás volt a javából. – A hozzám tartozó beteg lelépett és a barátnője körülbelül tíz percen belül meg fog érkezni. Ha nem kerítem elő, valószínűleg az én temetésem is el lehet kezdeni szervezni – vázolom fel a helyzetet. Nem arról van szó, hogy félnék attól a nőtől, így is egy karót nyelt picsa, csak éppen nincs kedvem rögtön az első hetemen az igazgatónál csücsülni és elmesélni, hogy miért nem figyeltem oda jobban a páciensre. Nem vagyok óvónő, basszus.
- Ez nem lesz hatásos. A vészgombot nyomjuk inkább – mondom, miután észreveszem, hogy a fel-le nyilakat nyomkodja. Ez megállt és kész. Meg is nyomom a csengőt, de válasz egyelőre nem jön a túloldalról. – Remélem most tartanak éppen cigiszünetet – morgom és belekortyolok az életmentő kávémba, amiért az előbb annyira siettem, de mostanra a nagy izgalmakban már el is felejtettem, hogy a kezemben van. Jól esik így a hátam a lift oldalának is vetem és úgy várom a másik kezemmel folyamatosan nyomkodva a csengőt, hogy bárki feleljen a túloldalról. Pislogok kettőt, aztán megdörzsölöm a szemem, ugyanis egy pillanatig azt hiszem, csak a szemem káprázik a fáradtságtól, de rájövök, hogy nem így van.
- Jaj, de szuper – fejtem ki tömör véleményem, aztán az ajtó felé tapogatózom és közel teszem az arcom.
- Hé! Valaki! – kiabálom, de több mint valószínű, hogy nem hallják így. Az viszont biztos, hogy egy kis idő múlva fel kell tűnnie a kollégáknak, hogy a lift nem működik. – Akkor most reménykedjünk, hogy a kollégák baromi lusták és így, hogy nem működik a lift rögtön intézkedni fognak. – mondom és ráütök egyet a felvonó ajtajára, de olyan isteneset, amire újabbat rándul a lift, de ezúttal olyat, hogy ha nem kapaszkodom meg Theoban, valószínűleg a földön végzem. A kávé is érzem, hogy borult és valószínű mindkettőnkön landolt egy adag.
- Jó ég – mondom most már kissé pánikban, mert ez nagyon úgy hangzott, mintha le akarna szakadni. De már csak nem!  

710┃YOUTUBE┃  futás   ┃
Med

avatar
♡ :

❖ age :
30

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Diana and Theo   Vas. Júl. 22, 2018 9:28 pm


Semmi nem hozza úgy össze az embereket, mint a közös káros szenvedély és a sötét titkok.


Diana and Theo
- Nem az a bajom, hogy nem hiszek neki vagy megkérdőjelezem a tudását. Egyszerűen... na figyeljen - fordulok szembe vele határozott, ellenkezést nem tűrő pillantással, ezzel is jelezve, hogy hallgasson el egy kicsit mert jelenleg én fogok okítani - más az ha az ember orvos vagy beteg. És más az, ha orvos és ezzel együtt beteg is. Jó, tudom nem kell kijavítani - tartom magam elé mindkét kezemet védekezésképpen - még nem vagyok orvos. De ilyenkor lép életbe az a bölcsnek aligha nevezhető, valaki által elhintett kis csoda, hogy márpedig igen, az orvosok a legrosszabb betegek. És miért? Mert tisztában vannak mindennel. A saját helyzetükkel, a következményekkel esetleg tudják, hogy mivel előzhették volna meg a bajt. Minden benne van a tudástárunkban, de egyszerűen képtelenek vagyunk vele mit kezdeni mert ilyen értelemben mi is csak egyszerű betegek vagyunk. Nem élvezünk kivételt. Márpedig itt Chicagoban mindenki szarik arra, hogy éppen a faterom odahaza kicsoda, a világ hányadik legbefolyásosabb embere, akkor se kerülök előre a donorlistán. Mert rajtam jelen állás szerint leggyorsabban ez segítene. Addig is olyan vagyok mint minden más beteg. Rendszeresen járok dialízisre, szedem a gyógyszereimet amiket felírnak, mondanom se kell, hogy annyi van belőle mint a szemét, gyanítom egyiket-másikat egyszerű vitaminnal vagy másféle étkezéssel kilehetne váltani. De ennél többet az orvosok se tudnak tenni. Az pedig, hogy nem ülök otthon a seggemen és tervezem el az életem hátralévő nyamvadt kis részét, az legyen az én problémám. Tevékenyen akarom eltölteni ezt az időt - a végére érve eszközölök egy jókora sóhajt, ezzel is kellő adag levegőhöz juttatva megfáradt tüdőmet. Túl sokat szellőztettem a számat az elmúlt néhány percben, jobb lesz takarékra tenni.
- Dr. Jakub Kowalski... az a hórihorgas lengyel iszonyat erős és tömény tájszólással, bokáig érő strumával - nem, nem kritizálásnak mondom, de ennyi erővel ő is tehetne valamit a maga egészsége érdekében nem? Műtse meg a pajzsmirigyét, tegye rendbe a hatszorosára nőtt nyakrészét és máris elfogom hinni azt, hogy ért a dolgához.
- Élni akarok. Nem otthon ülni és siránkozni meg átgondolni az életemet. Tudja, azt hiszem nem készültem még fel erre igazán pedig jó ideje tart már - hangom most először tűnik a korábbi önvédelemre fogható pattogásból átváltva nyugtalanná, ijedté de annál is inkább szomorúnak. Lehet, hogy nem azzal a céllal küldenének pihenőre, hogy ezen rágódjak. A megtett és meg nem tett dolgokon, a hibáimon vagy a szép és rossz emlékeken. Csak annyira, hogy gyűjtsek némi erőt és ténylegesen arra koncentráljak, hogy szinten tudjam tartani az állapotomat. De ismerem magam. Ha két napnál többet töltök egyedül vagy odahaza, képes lennék eret vágni a hülye gondolataimnak köszönhetően.
És ha már semmit tevés, jelen állás szerint is lenne min rágódnom, csak hát sikerült bevonzanom a maga kis meséje alapján egy balszerencsecsomagot, aki gondoskodik arról, hogy a vesém legyen a legkisebb problémám.
- Akkor értsem úgy, hogy a fekete macskák helyett inkább magától tartsak? Megnyugtató, túl sokat fogok köpködni a folyosókon maga miatt... - ciccentve rázom meg a fejem, szám szegletében egy sunyi, pimasz kis mosollyal majd eleget téve a véleményének, ellépek a gomboktól - megeshet. Amennyiben nem maga a mikrofon ment tönkre - jól van, szép kilátások.
Mellkasom előtt karba tett kezekkel, oldalammal a lift hűvös fémszerkezetének támaszkodva hallgatom végig ahogy próbálkozik kapcsolatot létesíteni a külvilággal és megnyugtatni hát... sokkal inkább magát, mint mindkettőnket. Az én nyugalmam még szilárdan kitart...
.... legalábbis addig, míg el nem kezdenek pislákolni a fények - komolyan, mint egy kibaszott zombi apokalipszis kezdetén - a lift pedig akkorát rándul, hogy kis híján mindkettőnket földre visz. Kellemetlen, kicsavart tartással sikerül megtámasztanom az ápolónő hátát, másik kezemmel pedig a tükör előtti kapaszkodót szorítva, nyakamban nem kis mennyiségű kávéval.
Őszintén bevallom, hiúságom és neveltetésem első körben ez utóbbit veszi leginkább magára. A kávé jókora adagját, mely a gravitáció tökéletességét bizonyítva folyik végig a mellkasomon és a karomon... a józan eszem viszont azonnal bekapcsolja a vészt jelző szirénákat, s szinte automatikusan húzom közelebb magamhoz a nőt és guggolok le, magammal húzva őt is.
- Na jó, ez... tényleg nem vicces. Javaslom ne ragaszkodjon ennyire a kávéjához, inkább kapaszkodjon - veszem ki a poharat a kezéből majd vezetem át a fával bevont kapaszkodóba, amit fél kézzel én magam is elszántan kapaszkodok.
- Bevallom még sose zuhantam le lifttel, de még csak be se szorultam. Nem tudom mi ilyenkor az etikett, de ennél nagyobbat talán nem hibázhatunk. Fogja rendesen! - teszem rá a kezemet az övére egyfajta bilincsként, hogy ezzel is jelezzem, el ne engedje. Szabad kezem ez idő alatt a farzsebemben tartott telefonomat keresi, ám abban a pillanatban, hogy kihúzom azt, egy újabb rántás, hangos kattanás és robaj, én pedig... azt hiszen nem szeretném elképzelni, hogy mi történik körülöttünk de annyi biztos, hogy a kórház jön nekem egy telefonnal mert, hogy most tört ripityára a kijelzője minek után pofára ejtettem, az is tuti.




⌑ 793  ⌑ Öltözet ⌑  @


Med

avatar
♡ :

❖ age :
23

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Diana and Theo   Kedd Júl. 31, 2018 4:44 am


Shut your mouth!


Diana & Theo
Én megértem, hogy nem lehet egyszerű bármiféle betegséggel együtt élni és bevallani magadnak, hogy nem normális, hogy ellenszegülsz a nyavajának, mert azt gondolod, te erősebb vagy. Kurvára nem vagy. És kurvára nem fog magától megoldódni vagy elmúlni. Maximum lesznek hullámok, amikor majd jobb, de aztán úgyis újra mélypontra kerülsz, szóval a végére csak rosszabb lesz.
Meglep Theo reakciója kicsit, de végtére is normálisnak mondható. Figyelmesen hallgatom végig a monológot, habár van pár pont, amikor vissza kell fognom magam, hogy ne szólaljak közbe, de ha akarnék sem tudnék, ugyanis rögtön leállít. Igen, valójában az orvos a legrosszabb beteg, jól tudom. Nekem is voltak már fájdalmaim, amikor kórházba kerültem, és a végére már az ott dolgozók sorsot húztak, melyikük jöjjön be hozzám a kórterembe. Igen, ilyen is volt.
Az arcom először kicsi megvetést sugároz, de aztán hamar hajlik át sajnálatba, a végére pedig elismerésbe.
- Helyes – mondok ennyit a mondandója végére egy biccentéssel, ami talán furának tűnhet, hogy nem mondok többet, de fél perc eltelte után, megállapítom, hogy: - Mondjuk igaza van. De ettől függetlenül azért figyeljen oda magára. – Én sem ücsörögnék otthon, ahogy ismerem magam, de azért mindent csak óvatosan.
Felnevetek halkan a megjegyzésére. Azt hiszem, tényleg nem lehet túl bíztató olyan orvossal akár konzultálni sem, akinek láthatólag baja van, pedig megoldható lenne a problémája.
- Minden esetre jó orvos, tudja: a látszat néha csal – vonok vállat. Igazából fogalmam sincs, milyen orvos. Nem is tudom, ki az… Hat év kiesett, és még csak most ismerkedem az újakkal, a nevekkel egyébként is problémám volt mindig is, de valahogy még nem annyira kezdtem el megnyílni a „közönség” felé. Iszonyatos paranoiám van.
Felé fordulok a kijelentésére és megveregetem kicsit a vállát, de csak miután újabbat kortyoltam a jó erős kávémból.
- Minden basztatás nélkül, talán nem ártana egy pszichológus sem – közlöm vele a tényt, mert sosem voltam a kertelések embere. Ezt jól meg kellene gondolnia, ugyanis minden hátsó szándék nélkül, de simán kinézem belőle így első-második blikkre, hogy mélydepresszióba esik és az csak rontana a helyzeten.
Miközben éppen azon agyalok, hogy mégis „hová bújnék”, ha éppen az eltűnt páciens lennék, a lift egyre nyugtalanítóbb hangokat ad ki és ez nekem nagyon nem tetszik. Meg is áll hamar. Csodás. Mikor máskor, ugyebár?!
- Csak ne engem köpködjön – jegyzem meg automatikusan, miközben a vészgombot nyomogatom, holmi kevés sikerrel.  – Remélem, nem a mikrofon. Istenem, utálom ezt az egész rohadt kócerájt! – fakadok ki egy kicsit, de még csak éppen, hogy megemelem a hangom. Azt hiszem, most jött el a pont, amikor besokallok, pedig még csak éppen visszajöttem dolgozni. Meg kell hagyni, ez a helyzet meglehetősen stresszesebb annál, mint amit az elmúlt években műveltem, így nem csodálkozom már semmiféle furcsa reakción magamtól.
Körülbelül ötven gombnyomás után abbahagyom és a lift ajtajára vágok, amire nem éppen a várt következmény történik. Basszus.
- Ez nagyon nem bíztató – mondom, miután kivette a poharat a kezemből. – Egy lift csak úgy le tud zuhanni? – elmélkedem hangosan, mert hát láttam én már ilyesmit horrorfilmben vagy hasonlóban, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ezt egyszer meg kell tapasztalnom. – Vajon szabadeséssel zuhan rendesen vagy van némi tompítás valami által? – teszem fel újabb költői kérdésem, miközben rámarkolok a kapaszkodóra. Legutóbbi szabadesésem azt hiszem tíz évvel ezelőtt lehetett, amikor elmentem tandemugrásra, de ott azért nincs becsapódás. Nyilván ez más lesz. Kicsit nyugtalanítóbb.
Korom sötét van, így csak azt hallom, ahogy valami koppan a földön.  
- Ez ugye nem a telefonod volt? – mormogom, most éppenséggel már nem is törődve azzal, hogy eddig még magázódtunk. Pánikhelyzet van.  Az én mobilom meg persze az öltözőben maradt. Mikor máskor, ha nem most?!
- Nem működik? – kérdezem, miközben lassan leguggolok és a falnak vetem a hátam. A szívem dobogása már a fülemben hallatszik.
- Hol akadt meg a lift, hányadikon? – kapcsolok, mert ha valami, ez most tényleg nem mellékes kérdés. Kezdek most már nagyon ideges lenni. Újabb rántás. Megőrülök. Most már inkább szakadjon le, de ez a játék nem tetszik nekem.
- Bele lehet halni egy ilyen zuhanásba? Lehet szívinfarktust kapok – nevetek fel kínomban, mert már ott tartok, hogy jobb a legrosszabbra felkészülni. Miatyánk… haha. Sosem voltam hívő, de most talán jobb lesz elmormolni magamban egy imaszerű szarságot.  

710┃YOUTUBE┃  futás   ┃
Med

avatar
♡ :

❖ age :
30

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Diana and Theo   
Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Chicago Guilty frpg :: Chicago :: Belváros :: Saint Joseph Kórház-
^
ˇ