HomeHome    CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Be careful making wishes in the dark
● We will be history and you will remember us for centuries ●
Belépés
Chicagoba!
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Multikapcsoló
új arcokkal...





Szavak
tôled, tôlem.
Nem a neved számít,
csak az, hogy itt vagy...
Jelenleg 11 felhasználó van itt :: 7 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég

Hugo Windsor, Justin Jensen, Kendra Gray, Leslie J. Brown, Natalie York, Philippa Lockheart, Rokuro Sento


A legtöbb felhasználó (41 fő) Szomb. Jún. 02, 2018 7:34 pm-kor volt itt.
Válaszd meg a nézôpontodat,
és megváltozik a valóság.
Avatarfoglaló
írta: Rokuro Sento
Today at 5:52 pm

Kapcsolatkeresô
írta: Diana Woods
Today at 2:29 pm

Bestie time - Lippa&Lemon
írta: Philippa Lockheart
Today at 11:56 am

drunk visit ~ Keezy & Garreth
írta: Garreth Davidson
Today at 10:30 am

Rokuro Sento
írta: Kendra Gray
Today at 9:13 am

Derek & Diana - Please, help
írta: Diana Woods
Yesterday at 5:22 pm

Kórház szag
írta: Aston Miles
Yesterday at 1:34 pm

Bradley Crimson
írta: Leslie J. Brown
Yesterday at 8:13 am

Édes találkozó
írta: Aiden Lee
Pént. Okt. 19, 2018 8:55 pm

Cara R. Garrett
írta: Leslie J. Brown
Pént. Okt. 19, 2018 6:02 pm

Ismét veled
írta: Aiden Lee
Pént. Okt. 19, 2018 5:42 pm

Négyes randi apával és anyával - Jen / Hugo
írta: Leslie J. Brown
Pént. Okt. 19, 2018 4:04 pm

Hiányzásnapló
írta: Hugo Windsor
Pént. Okt. 19, 2018 2:57 pm

Come on skinny love just last the year...
írta: Zaphyra L. Crimson
Pént. Okt. 19, 2018 9:13 am

Clarissa ...
írta: Caius Aim
Csüt. Okt. 18, 2018 11:25 pm


Share | 
 

 Új esély

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Új esély   Kedd Júl. 10, 2018 5:01 pm

Közös hang?
˝Someone told me
the smile on my faces get bigger
when I play the guiter.˝
~Niall Horan~
-
Alig pár nap telt el azóta, hogy ideköltöztek, de már nagy hatását érzem. Apám nem elégedett a múltkori teljesítményemmel, nem mondta ki, de ismerem már annyira, hogy tudjak olvasni a felém küldött jelekből. Annyit mondtam neki a történtekről, hogy Aiden más, mint azt elsőre gondoltuk és még megkell tanulnom, hogy hogyan bánjak vele, mivel nem ehhez vagyok szokva, de ő sem. Ezt elfogadta, de azt már egyre kevésbé, hogy azóta nem is próbálkozom közelebb kerülni a Lee család legfiatalabbik tagjával. Ha én döntenék, akkor nem is tenném, de még nem vagyok igazgató és egyet kell értenem azzal, hogy jó ötlet apámtól, hogy beférkőzzek a fiú ismereteibe, de oda a lelkesedésem a munka ezen részével kapcsolatosan.
Sophie-nak csak annyit mondtam, hogy kudarcot vallottam, neki már őszintébben szóltam a történésekről, de nem említettem, hogy sokszor eszembe jutott azon a napon és nem éppen kellemes közegben.
Mára hivatalos meghívót kapott tőlünk a három sarj Lee-éktől. Anyám már kikészítette a ruhámat, Sophie-ét is, akire előzetesen ráparancsoltam, hogy figyeljen oda magára, lévén, hogy a tapasztalatok szerint érzékenyebb vagyok a kelleténél, ha Aiden is közelben van és jó lenne, ha nem nehezítené a munkámat.
Nem örül neki, hogy belekeveredik a családi üzlettel kapcsolatos üzelmekbe, de annak annál inkább, hogy Aident viszont láthatja, én pedig ezzel párhuzamosan még inkább nem szeretném, hogy itt legyen. Apám viszont rakaszkodott, hogy udvariasságból meghívjuk őket, de mivel üzleti útra ment, így úgy döntöttünk, hogy inkább csak a fiatalokat hívjuk meg.
Azóta sikerült lenyugodnom és remélhetőleg hűtött fejjel leszek képes gondolkodni és nem zökkenek ki, talán segíteni fog az is, hogy ő sem egyedül jön és így testvérei is illemre tudják inteni, ha úgy hozza szükség.
A zakómat az udvarban lévő padra terítve ülök le egy teljesen szabályos gömbre nyírt lombkorona alá, ami mindig kedvenc helyem, a szobám után persze, de csak akkor, ha szüleim nincsenek itthon. Gitárral a kezemben, magam előtt egy kis vonalazott füzettel ülök, számban egy ceruzával, melynek fa íze egyre inkább előjön, ahogy a nyálammal érintkezik. Apám igyekszik nem tudomást venni afelől, hogy néha zenével szórakoztatom magam. Legotúbbi elgondolkodtam Aiden szavain és még inkább érzem, hogy nem volt igaz, amikkel megvádolt, igen is tudok boldog lenni, csupán nem terül el mosolyom teljes egészében arcomon, de ha gitár van a kezemben és annak húrjaira tehetem kezeim, érezve a rezgésüket, akkor boldog vagyok és hírtelen érzem a melegséget, mint akkor a kocsiban.
Mély levegőt veszek és összeszorítom szemeimet. Nem az nem ilyen volt, az nem lehetett a boldogság érzése.
Fernando Sor egyik Allegretto-ja csendül fel ujjaim alatt, mely kissé bús hangulatú, ám mindig elmerengésre késztet, nem hosszú darab, igen rövidke, ám gyönyörű és jó az ujjak bemelegítésére.
További darabjait játszom el, miközben arcom vonásai ellágyulnak és megszűnik körülöttem a világ. Más hangot nem is hallok, csak a húrok enyhe nyikorgását, tomba ütődését a fához, a hangszeren, amit évekkel ezelőtt vettem magamnak, a munkából szerzett pénzemből és amire azóta is becses kincsként vigyázok.
Ilyenkor elfelejtem, hogy egy hatalmas fehér építmény az otthonom, mely tökéletes szabályosan vágott növényzettel van kőrbevéve, melyek zöldebbek bármilyen ismert zöldnél. Hírtelen az se számít, hogy ki vagyok, vagy, hogy éppen melyik híres építész emelte fel a hatalmas oszlopokat, melyek egy bálnyi ember egyszerre való beengedésére elegendő, vagy hogy a legdrágább faanyagból készültek a bútoraink. Az se számít, hogy nemsokára rengeteg pénzt érő céget öröklök meg, indokolatlanul fiatalon.
Puhán pengetem a húrok, sajnos egyre kevesebbet gyakorolhatok a sok teendőm miatt, így már a bőrkeményedés is halványul ujjaim hegyén és érzem is, hogy a húrok vágják azokat.
Észre sem veszem, hogy mennyire búskomor hangulatra váltanak ujjaim, de egy halk kopogás, vagy dörömbölés az, ami kizökkent és hírtelen felpattannak szemeim, mert meglátom, hogy Sophie áll az üvegajtó túloldalán és nincs egyedűl.
Zavaromban gyorsan felállok, egyik kezemmel a gitár nyakát szorongatva, másikkal leporolva magamat és már nyúlok is a tokért, hogy a legnyagobb óvatossággal beletegyem a legkedvesebb tárgyat az életemben, közben felsíndítok, hogy vajon milyen fogadtatást kaphatok. Sophie-val lesz miről elbeszélgetnem. Majd elindulok az üvegajtó felé, hogy a túloldalára menjek, közben a padról felkapom zakómat és magamra öltöm.

Sophie:
Gyönyörű kék ruhában szaladok le a lépcső fokain, kishíján megbotlom, ahogyan sietek, hogy én nyithassam ki az ajtót, ne pedig a komornyik.
Hatalmas mosollyal az arcomon és csillogó szemekkel lépek az ajtó mellé, de végül nem én teszem rá a kilincsre a kezemet, de én lehetek az, akit először látnak meg.
-Szervusztok, üdvözöllek titeket itthon-teszem kezemet hátam mögé összekulcsolva, kissé előre dőlve izgalmamban és nem leplezem mennyire örülök nektek. -A bátyám valószínűleg még a kertben van, odaviszlek titeket-igyekszem visszafogni magamat, hogy ne ugrándozva lépkedjek és hagyom, hogy kövessenek, esetleg nézelődjenek. YeSol-nak mondtam, hogy legyen kész, mire megjönnek, mindig figyel a részletekre szóval biztos leszek benne, hogy már éppen befele igyekszik.
Meglepődöm, mikor meglátom, hogy még gitárral a kezében ül, nem örülne neki, ha ezt látnák és igyekszem úgy terelni a többieket, hogy ők viszont ne vegyék észre, kikapok, ha mégis. Mikor úgy gondolom, hogy elég messze vannak, hangosan elkezdek dörömbölni az üvegajtón, hogy felfigyeljen rám, ami viszont nem jön azonnal.

Aiden | 828 | Zene
CYN
<
Elit

avatar
❖ age :
22
♡ :


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Új esély   Kedd Júl. 10, 2018 6:06 pm


●Hidden flowers in the darkness ●


Mi számít rosszban elválásnak? Ha leordítjuk egymást, vitatkozunk, ne adj isten még verekszünk is? Igen, az bizonyára eléggé rossznak mondható, a mi esetünkben azonban ez teljességgel elfogadhatatlan. Ahonnan Chris és én jövünk az efféle cselekedeteknek egyszerűen nincs helye, s mégis, míg mások szemében tán teljesen semlegesnek tűnik az orvosi kar parkolójában megejtett búcsú percek, addig nekem igenis kudarcként maradtak meg még hosszú napokon keresztül is. Nem értem, mit vártam. Azon a napon Chris számtalanszor megváltoztatta a hangulatomat, s a hozzáállásomat, én sem értettem, hogy mi miatt zavarodtam meg ennyire. Akartam látni valakit, aki apám cipőjében van és mégis ékes példája, hogy lehet abban a szitoktatos pozícióban máshogyan is viselkedni, el akartam hinni, hogy Christopher valóban más és végül nem vettem észre, csak az utolsó percekben, hogy mennyire nem figyeltem oda magamra, hagytam, hogy megsebesítsen.
Hiszen kimondta, gyenge vagyok. Akarom, de lehetetlenség nem efféleképpen értelmezni szavait. Szerintem nem vagyok gyenge. Sok éven keresztül egyedül éltem Párizsban, éltem a magam életét boldogan, önállóan, nagy lelki stabilitásra tettem szert, amit hazaérve apám egy szempillantás alatt tört ketté. De még így sem futottam el és menekültem családom markából. Nekem, sőt mindenkinek jobb lenne talán.
Gondolkodtam. Nem fogom hagyni, hogy Christopher újra sebet ejtsen rajtam, azt is kétlem, hogy a meglévőek egyhamar el fognak tűnni. Nem örülök, amiért megkeresett minket a Nam család, amiért meghívnának minket vacsorázni, de várható volt, hogy erre sor fog kerülni. A megelőző napokban nehezen tudtam aludni, szorongás fogott el, pedig megvan a haditervem, immáron nem forrong a lelkem, mondhatni lenyugodtam buzgó lázadásomból. Nem apámék miatt testem, magamért!
Nem vagyok feszes, bár érzem, hogy félek az újbóli találkozástól. Gondoljon rólam amit akar, csak ne kotyogjon ki semmit bátyámnak, mert az majdhogynem egyet jelent apám fülével. Kihúzott testtartással, érzelemmentes arccal állok testvéreim mellett és várjuk, hogy kinyissák nekünk az ajtót. Csak hárman vagyunk, szüleink nem jöttek, jóllehet épp ezért nem kavarog a gyomrom. S mivel nem vagyok örökös, kényelmesen hagyhatom, hogy elvarázsoljanak vendégszeretetükkel.
Nem tudok semmit sem erről a találkozóról, ezúttal azonban szándékosan. Nem kérdezősködtem, csak meghallottam a hírt és bólintottam. Meglehet, akkor még nem voltam olyan állapotban, hogy beszélni tudjak a Nam családról, de mostanra minden a lehető legtökéletesebb lesz, remélhetőleg Chris és bátyám örökösökként hamar megtalálják a közös hangulatot, én pedig fantasztikusan elleszek Sophieval, azzal a lánnyal, aki mindannyiunkat meglep. Kétség kívül az apukára, számítottunk, kinek arcával először találkozik tekintetünk, noha engem kifejezetten boldoggá tesz a lány izgatottnak tűnő, lelkes fogadtatása. Bátyám üdvözli Sophiet miközben belép a házba, mi pedig követjük őt nővéremmel. A véletlen műve, de úgy jön ki a lépés, hogy én kerülök legközelebb Sophiehoz, össze is nézünk és mindketten elmosolyodunk. felüdülés a lány számomra, el sem tudom hinni, hogy lehetnek ők testvérek.
Próbálom nem lemosni arcomról a mosolyt, ahogy meghallom Christ, de akaratlanul is elkomolyodom s egyszerre meg is lepődöm. A kertben tartózkodik, biztos dolga van ott, vagy telefonál, bátyám is mindig ezt csinálja, csakhogy alig indulunk meg hátra, már jön is velünk szembe az említett személy. Adam azonnal odalép elé, ezzel együtt pedig mondhatni közénk is, hogy kezet fogjon vele, és azt kell, hogy mondjam, soha nem voltam még ennyire hálás, amiért mindig szeret ő lenni az első és képviselteti a családot, most viszont rettenetesen jól jön, ugyanis szemeim kikerekednek a gitár láttán. Érzem, hogy felpezseg a testem, ami baj, mert túl korán van még, hogy csődöt mondjak saját tervemnek. Egyszerre két álarcot is felhúztam magamra, egy pillanatra mindkettő lehullik rólam, de szerencsére csak Sophie és a nővérem az esélyes személyek, kik meglepettségemnek szemtanúi lehetnek. Végigsöpör rajtam a haragnak egyik hulláma, néhány másodperc erejéig, forrófejűségemnek köszönhetően meg mernék esküdni, hogy szándékosan engem akar bosszantani Chris azzal a gitárral. Napsütötte főben gitározni, mi? Aztán megrázom magam és tudatosan higgadok le, ezzel együtt pedig rájövök, hogy valószínűleg egyikünk sem annyira gyerekes, hogy ilyen cselekedetekre vetemedjen, főleg nem ő. De akkor is, ha tudja jól, hogy jövünk, akkor miért ül le gitározni nagy boldogan? Ő maga mondta, hogy nem veti el ezeket a dolgokat, de tudja, hogy mikor van ezeknek az ideje. Szerintem nem most és nem éppen előttem!
Lepergetem magamról a gitár dolgot amennyire csak tudom azzal, hogy Sophiehoz lépek és mosolyogva kezet csókolok neki. Ez csak formaiság, épp ezért mikor előtte összenézünk, láthatja a játékos pillantásomat, érezheti tekintetemből, hogy paródia vagyok most, hogy nincs itt egy szülő sem és a bátyám is hátat fordított nekem. Hallom, hogy Sophie tökéletesen veszi a fonalat és felkuncog nagyon halkat, vélhetően úgy, hogy ne hallja a bátyja, bár szerintem lassan kezd feltűnő lenni, hogy hosszú ideig mosolygunk egymásra, úgyhogy mindketten jól nevelt rosszaságokként tovább állunk, míg Sophie megy kezet fogni nővéremmel, én rossz szájízzel fordulok Christopher felé. A változás tapintható rajtam, az imént elengedett és örömtelinek mutatkoztam a lánnyal, most viszont teljesen elkomolyodottan, érzelmektől mentesen fogok kezet rövid ideig Chrissel. Közelben sincs az az Aiden, pár napja vele volt kettesben, főként bátyám semleges magatartásához közelítek, csak még öt darab takaróval magamon, hogy biztosan ne láthassa a Nam Hyundai cég örökös az általa keletkezett sebeket.
- Üdv, Christopher - mondom, miközben határozottan fogom meg kezét, a szemébe nézed, majd nem ragadok le nála sokáig, egyből adom át helyemet nővéremnek, így végül mindenki csodálatosan üdvözölheti a másikat. Ellenben úgy tűnik, szülők nélkül ez más hangulatú találkozó lesz, oda kell figyelnem.  

● Szószám: 867 / - ●

Elit

avatar
❖ age :
22
♡ :

To be yourself in the world that is trying to make you someone else
is the greatest accomplishment.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Új esély   Kedd Júl. 10, 2018 6:50 pm

Közös hang?
˝Someone told me
the smile on my faces get bigger
when I play the guiter.˝
~Niall Horan~
-
Egy pillanatra zavar ül ki az arcomra, nem vettem észre az idő múlását és elkövetek egy nagy hibát és hírtelen megértem, hogy apám miért szögezte le az elején, hogy csak a szobámban gyakorolhatok, de persze én makacsul elleneztem és végül kivívtam magamnak, hogy megbízzon bennem annyira, hogy ebből ne kerekedjen nagy ellentét.
Azonnal végig nézek mindenkin, merthogy a Lee család összes fiatalabb tagja végig nézi, ahogy éppen a földről feltápászkodva teszem el a gitárt. Innen már végtére is mindegy, így a kezembe veszem tokostul és úgy indulok meg, közben vetek egy legkevésbé sem kedves pillantást Sophie-ra, ügyelve arra, hogy a többiek ne lássák, bár gondolom jelenleg a gitárral vannak elfoglalva. Mikor beérek, már a zakóm is rajtam van, bár nyakkendőt nem viselek, arra más nem volt időm, hogy felvegyem, így kissé rendezetlenül festhetek, hogy nincs végig gombolva az ingem. Mikor beérek letámasztom a gitárt és rögtön azon igyekszem, hogy minden gombomat a neki előírt pozícióba tegyem, bár nem gombolom fel az utolsóig, hiszen azt csak nyakkendő mellett szokás.
Azonnal üdvözlöm a legidősebbet, erős és határozott kézmozdulattal, ő is örökös, így talán könnyebben szót értenék vele, mint öccsével, de nekem most nem ez kellene, hogy a célom legyen.
Mindenféle rossz gondolattal és előtörténettel mentesen indulok neki ennek a napnak és fátylat borítok a pár nappal ezelőtti eseményekre, mikor túl közel került hozzám Aiden. Sajnos a gitáros incidens miatt nem éppen úgy alakul a nap, ahogy annak kellene.
-Elnézéseteket kérem, hogy megvárattalak titeket, kissé elszaladt velem az idő-vallom be, bár nem szívesen, de ha felmerem vállalni hibáimat, az mindig pozitívan hat mások szemében, amúgy sincs mit titkolni, amit láttak, azt már nem vehetem el tőlük.
Felhallatszik húgom nevetése, aminek nem éppen örülök, főleg, hogy nem bizonyosodott meg előre afelől, hogy még a kertben tartózkodom, ráadásul a gitárom társaságában. Nyilvánvalóan én is hibás vagyok, de tudja jól a protokollt, hogy a vendégeket a komornyik engedi be, ha nincs itthon a ház ura és vezeti őket a társalgóba, eközben szólhatott volna nekem, hogy az iménti dolog ne történjen meg, de ennek már késő.
Nem tetszik, ahogy azok ketten viselkednek. Már egyszer kiderült, hogy nem jó, ha együtt vannak, Sophie rakoncátlanabbá válik és megszegi az illemszabályokat, ahogy az most is megtörténik. Jobb lenne, ha nem próbálna ennyire feltűnően közeledni a húgomhoz, ahhoz lesz egy-két szavam.
Aidennel is kezet fogok, arcom semleges, mert így igyekszem hozzá állni, tiszta lapokkal, ő viszont nagyon más, meglepően, talán a testvérei okozhatják, bár, ha nem tévedek és jól emlékszem pont nővére volt az, aki nyíltan igyekezett mellette lenni a vacsora estjén.
-Aiden-üdvözlöm én is, miközben viszonzom az erős szorítást, de ügyelek arra, hogy ne vessem túl a sulykot, mintha csak macsó férfiak igyekeznének versengeni, hogy ki képes erősebben rászorítani a másik markára.
Ahogy félre lép és közeledem a nővéréhez, akire enyhén rámosolygok, nagyon szép nő és valahogy a testvéreinek keveréke jellemzi személyiségét, legalábbis ezt vettem eddig észre. Vele is kezed szorítok, majd húgom mellé lépek, így Aiden-t kissé távolabb kényszerítve.
Húgom szomorúan rám néz, majd a fiúra és ezzel tudatja is vele, hogy bizony neki ott kell maradni, mellettem, mint házigazdák és nem, mint kedves játszópajtásként kell viselkednie.
-Örülök, hogy eltudtatok jönni, elnézéseteket kérjük, amiért szüleink nincsenek itt és lényegében ez az oka, hogy csak titeket hívtunk meg egy könnyedebb körbevezetésre a házban és persze vacsorára is-kezdek bele szinte érzelemmentes hangon, ám a végére kissé elmosolyodom, mely igaznak tűnhet, bár inkább csak szükséges formalitás.
-Sophie, ha megkérhetlek-mondom húgom felé fordulva és kezemet előtte felfordított tenyérrel tartva mutatom, hogy kezdheti a ház bemutatását, mivel tudom, hogy mennyire szeret beszélni a különböző régiségekről, mik nálunk találhatóak.
Arca felcsillan, tőlem is kap egy mosolyt, mely igazibb, mint az eddigiek voltak, mióta itt vannak a vendégek. Nehéz haragudnom erre a lányra, de azért nem feledem az apró kis hibát, amit együtt vétettünk.
Hagyom, hogy előrébb siessen, de azért visszapillant rám, hogy vajon mi a véleményem a túlzott lelkesedésére, mire kissé felemelem egyik szemöldökömet jelentőségteljesen. Nem zavar, ha kissé lazábban viselkedik, mivel a szülők nincsenek köztünk, de ez egy fontos találkozás és tudnia kell, hogy mit mond. Amíg ügyel szavaira, addig nem bánom, ha hangjából lelkesedés árat, persze csak bizonyos mértékig.
Széles mosoly a válasza és már megy is, hogy minden egyes vázát, festményt, vagy tárgyat bemutasson, pedig már oly sokszor megtette korábban.
Aiden mellé kerülök és teljesen szándékosan, apán több mint elégszer tudtomra adta a feladat jelentőségét és nem szeretnék további csalódásokat okozni.
-Mia véleményed a régiségekről? -kellemesebb beszélgetési témát indítok, ha már Sophie órákat fog tölteni azok bemutatásával. Hangom lágy, nem szigorú, valahogy megnyugtat, hogy ismerős és hazai pályán lehetek.- Ha nincs annyira kedvedre a régi tárgyak történeteinek hallgatása, akkor szívesen kőrbe vezetlek akár a kertben is. Sok ritka növényünk van, anyám legnagyobb becsben tarja őket.
Sophie hangja halkan szól, ahogy egyik tárgytól a másikhoz, szinte kapkodva, hadarja el azok történeteit, már az évszámokat is fejből tudja, talán ki is nevetném, hogy ennyire rajong ezekért, illetve meg is szoktam tenni, ha egyedül vagyunk. Tudja jól, hogy mi a feladatom és pont ezért nem bánná, ha Aiden-t kissé más vizekre terelném.

Aiden | 839 | Zene
CYN
<
Elit

avatar
❖ age :
22
♡ :


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Új esély   Kedd Júl. 10, 2018 10:43 pm


●Hidden flowers in the darkness ●


Legrosszabbra számítok, ahhoz képest megkönnyebbülés azzal szembesülni, hogy nem csak részünkről, vendégektől nem érkeznek a szülők, hanem a Nam családból is mindössze az utódok vannak jelen, természetesen a kisegítőkön kívül. Én így is elhatároztam magam, nem fogok meggondolatlanul cselekedni, Chris társaságában főleg nem, hisz pont előtte szeretném megőrizni magamat biztonságos térben. Egyedül Sophienál engedem el magam és mutatom meg neki, hogy az első találkozásukkor megismert Aiden áll vele szemben ezúttal is, s még mindig érzem, hogy mi ketten jó csapatot alkotunk.
Nem kerüli el figyelmemet Chris furcsasága sem, résen vagyok a meglepetésekre, márpedig az, hogy Chrisen nincs nyakkendő, sőt úgy kapta fel magára öltönyét az utolsó pillanatokban, nem rá vall. Meg kell hagyni, sokkal jobban néz ki a nyakkendője nélkül, de mivel tudom, hogy ez nem a megszokott, zavarodottsággal tölt el a látvány. Ellenben itt vagyok én, tetőtől talpig sötét bordó öltönyben, fehér ingben és csinos nyakkendőben, hajamat fodrász igazította meg, ahogyan nővéremnek és bátyámnak is.
Fél fülemmel hallom Chris bocsánatkérését, bár szerintem nem történt semmi sem a részéről, egyszerűen Sophie gyorsabb volt, természetesen ez nálunk, a magunk fajtáknál sosem ennyire elenyésző helyzet, ellentétben a történtekkel, nekem nagyon szimpatikus, hogy Sophie merte kinyitni nekünk az ajtót és Chris pedig fel meri vállalni, hogy bizony elkésett az elsődleges fogadtatásról.    
Mi ketten teljesen közömbösen üdvözöljük egymást, én ugyanúgy állok hozzá, mint eddigi bármelyik köszönésünkkor, beleértve az autós napot is. Sosem az indító kézfogások a jellegzetesek, hanem amik utána következnek. Nem szeretnék rossz szándékot felfedezni Chris mozgásában, de kétségtelenül feltűnő, hogy elvágja a köztem és Sophie között lévő járható útvonalat, sejtéseim szerint zavarja, hogy mi ketten ennyire jó viszonyt ápolunk már ilyen rövid idő alatt. Persze, ő a bátyja, én pedig férfi létemre csókoltam kezet az általa szeretett lánynak, bizonyára mindössze a testvéri testőrség feladatát képviseli és nem más szándék. Ejj, kezdek Chris minden cselekedetére ártatlan választ keresni, ami tulajdonképpen nem véletlen, ez az egyik taktikám, amivel elérhetem, hogy rezzenéstelen maradjon az arcom, s érzelmek helyett egyedül a vizsgáló tekintetem maradjon látható.
Kedvesen behunyom egy pillanatra szemeimet és pár milliméternyire Sophie felé bólintok, hogy megnyugtató, vigasztaló választ adjak szomorú tekintetére. „Ugyan, nincs semmi gond” - éreztetem a lánnyal, majd az épp beszélni kezdő Christopherre fordítom maszkkal fedett fejemet. Unalmas üdvözlőszöveget komótosan hallgatom meg, semmilyen feltűnést nem tervezek kelteni. Jelenleg egyedül állok, bátyám áll Aida közvetlen társaságában, míg én egy kicsit távolabb, de nem feltűnően vagy gyanakvást keltő módon.
Sophien a sor, hogy bemutassa nekünk a ház rejtelmeit, valamint apró kincseit. Egyikünk sem lepődik meg különösebben, valamilyen formában számítottunk büszkeségeik megismerésével, s szülők hiányában ki más is lehetne erre alkalmasabb, mint a család egy szem szépsége. A testvérpárt figyelem, szerintem már mindannyian tudjuk, hogy Sophie mennyire függ a bátyjától, utóbbi személy állandóan felügyeli, és ahogy most is látom, a lány már nagyon önszántából lépni sem mer a bátyja beleegyezése nélkül. Kétségtelenül náluk sincsen minden rendben és nem is szeretném összehasonlítani a két családot pszichológiai problémák terén. Nagyon más a viszonyuk nekik, mint nekem bármelyik testvéremmel. A látottak alapján egyikkel sem tudnám azonosítani, Aida hozzám sokkal közvetlenebb, mint Chris Sophiehoz, Adam viszont jóval távolságtartóbb. Esetleg valahol a kettő között lehetnek. Ezen tűnődöm, mialatt hallgatom a lány meséjét, ami elsősorban zene fülemnek, mintsem érdemleges információval teli tankönyv. Annyira nem kötnek le a csecsebecsék, ellentétben a zenével, vagy az építészettel. Elgondolkozok, de hagyom, mert látom magamat az egyik fali tükörben, arcom szobrászati alkotásnak is megfelelne, fel sem tűnik, hogy fejben máshol járok és nem csak meredten hallgatom a legfiatalabb utód kellemes csengésű hangját.
Érzékelem, hogy Chris mellém kerül időközben, de nem mutatom jelét, hogy számítana nekem jelenléte. Halk megszólalása mindazonáltal kizökkent gondolataimból. Egy ideig nem nézek rá, mindössze enyhén, rézsútosan fordítom felé a fejemet, hogy érezze, neki válaszolok.
- Rengeteg évbe telhetett mindezeket összegyűjteni - adok egy szinte semmitmondó, véleményemtől mentes választ és ezúttal szándékosan fogom rövidre, mivel nem szeretném megzavarni a húgát. Kicsit úgy érzem magam, mint egy múzeumi tolvaj a társával, elvegyülnek turistaként a tömegben, összesúgunk, majd véghezvisszük a bűntényt. S lám, a bűn meg is fogalmazódik Christopher szájában. Nyelek egyet a felajánlásra, testem pulzusa nő és szinte visszhangzik fülem belső peremén, ahogy gyorsul a szívverésem.
Miért én? Már megint engem szólít meg, pedig neki a bátyámmal kellene, hogy dolga legyen. Ez első húzásra nem volt ennyire feltűnő, elvégre mégis csak egy egyetemre járunk, de most annál inkább nem stimmel valami. Mikor hazaértem aznap, bátyám jött oda hozzám elsőként, komoly arccal kérdezett ki a történtekről, majd hozzátette, hogy vigyázzak Chris-szel, mert szerinte semmi sem lehet véletlen, és ha legközelebb is furcsa dolgot érzékelek, akkor próbáljak rájönni indítékaira. Engedelmesen fejet hajtottam, noha tudtam, hogy nem engem véd, hanem a céget. Nagyon mérges voltam akkor is még Christopherre, de valamiért én neki adtam bizalmat, lelkiekben megvédtem, hogy bár megbántott szavaival, nem voltak hátsó szándékai.
Most azonban saját vélekedésemet kérdőjelezem meg. Itt állok pár méterre Adamtól és mégis nekem ajánlotta fel, hogy kettesben legyünk és külön figyelmet szentel a számomra. Mondanom sem kell, pontosan ezt akartam elkerülni.
- Köszönöm, kíváncsi lennék azokra a virágokra - igazítom meg közben nyakkendőmet és halkan hátralépek, hogy társaságában elhagyjam a hallt. Hogy mégis miért teszem ezt? Mert érzem magamon bátyám gyanakvó tekintetét és a helyzet úgy kívánja, hogy most Chris-szel tartsak. Ő sem véletlenül, puszta jó szándékból ajánlotta fel nekem, ez nem olyan, mintha egy vizespoharat kínálna fel, nehogy szomjazzunk.
Ami engem illet, széfbe zárom a múltat és a szívemet egyaránt, miközben követem őt ki a kertbe. Szeretnék nem sápadtnak tűnni, noha továbbra sincs nyoma annak a pajkos és ártatlan mosolynak, ami alapjáraton engem jellemez.

● Szószám: 913 / - ●

Elit

avatar
❖ age :
22
♡ :

To be yourself in the world that is trying to make you someone else
is the greatest accomplishment.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Új esély   Szer. Júl. 11, 2018 10:50 am

Közös hang?
˝Someone told me
the smile on my faces get bigger
when I play the guiter.˝
~Niall Horan~
-
Látom, lehetetlen lenne nem észrevenni, ahogy Aiden húgomra pillantva igyekszik neki megnyugvást nyújtani, miután magam mellett tudom és rendre intem. Nem arról van szó, hogy minden áron irányítani kívánom, csupán tudom, hogy milyen és azt is tudom, hogy most nem lehet teljesen önmaga. Pontosan ezért nem szívesen vesz részt családi összejöveteleken, talán pont a fiú miatt ment bele és nem azért, mert az előrelépés lehet az ügy érdekében. Ez a gondolat némiképp megzavar, talán el is szomorít, hogy mennyire másként állunk hozzá a családhoz, nekem egyértelműen ez az első, neki más prioritásai vannak, ezt eddig is tudtam, de örülök, hogy velem tart és most itt van.
Figyelem, ahogy mindent részletesen bemutat, persze csak óvatosan, nem hozzáérve a régi tárgyakhoz, melyeknek eredetéről és gondos lekezelési módjáról mesél, hogy miért annyira gyönyörűek most és nem tűnnek elmúlónak. Ha belegondolok nekem a munka és a zene, az ami kiválthat belőlem ilyesféle lelkesedést és nyíltszívűséget, bár ő mindig ilyen lenne, ha tehetné.
Nem érzem magamat kellemetlenül azért, mert visszakell fognom Sophie-t, ez is része annak, aki ő és elkell fogadnia.
Lassan Aiden mellé lépek, aki szokatlanul hasonlít arra a családtagra, akinek lennie kellene, ő is kimérten viselkedik, pont, mint én, talán most szót tudunk érteni.
-Egy részük örökség, régi ősöktől, főleg apám családjából-úgy vélem jobb, ha semmit sem hagyok szó nélkül, elvégre ez az, ami mozgatja a beszélgetés szálát, ha valaki elhallgat, könnyen vége szakad.
Semleges választ kap egy hasonló mondatra és valóban úgy érzem, hogy most könnyebben szót bírok vele, főleg, mert pontosan úgy viselkedik, ahogy kell neki, amihez szokva vagyok. Lényegében a kezemre játszik, mégis mélyen érzem, hogy valami történhetett, valószínűleg még kellemetlenségek vannak benne velem szemben.
Aprót bólintok felé, mint afféle jó házigazda, aki készséggel teljesíti a vendége kívánságait, természetesen ennek a változatnak örülök a leginkább, hogy velem tart. Mielőtt azonban megfordulnék, hogy visszafele induljunk az üvegajtó felé, még kissé felemelem államat és húgomra pillantok, hogy tudja, visszatértem és túlléptem a kezdeti kellemetlenségeken, minden a terv szerint halad. Amint összeér tekintetünk, már fordulok is meg, Aiden mellé állva nyújtom elé a kezemet, pont, mint Sophie-val tettem, hogy mutassam az utat.
Mellette haladva lépek, mindenem kimért, ezt érzem rajta is, pont, amilyennek eddig lennie kellett volna, de nem volt.
Mire az ajtóhoz érünk a falhoz támasztott gitárnak már nyoma sincs, így nem is emlékeztet, hogy hatalmas hibát követtem el. Nem nézek a hűlt helyére, a személyzet jó munkát végez.
Kinyitom Aiden előtt az ajtót, egy mozdulattal félre csúsztatom azt a menetben és várom, hogy kilépjen rajta.
Mikor már én is kint vagyok megsüt a nap melege, kissé fel is pillantok és eszembe jut, hogy a szobámban hagytam a napszemüvegemet, ami állandó kellékem az udvaron, de talán jobb is, ha nem hordom.
Becsukom ajtót és közben felidézem Sophie tanácsait. Legyél vele kedves, vagy legalább próbálj meg nem bunkó lenni.Talán ez a legfontosabb, ezt többször kiemelte. És persze, hogy ne viselkedjek úgy, ahogy szoktam, erre csak legyintettem, a kedvesség olyasmi, amit lehet tanulni és elő lehet adni, de megjelenésemen nem változtatok.
Igyekszem mellé lépni, miközben megnézem öltönyét, melynek színe kifejezetten jól áll neki, bár én a fekete és kékes színeket részesítem előnyben, ebben is különbözünk.
-Bevallom sokszor tanúja voltam, ahogy húgom csapongó lelkesedéssel vélekedik a különböző tárgyainkról-kezdek bele és igyekszem egy kellemes beszélgetésre, szigorúan semmiféle üzlettel kapcsolatos szavakat használni. Most az a cél, hogy feledtessem vele, azt, ami volt és elhiggye ebben a párosban nem én számítok. Lényegében ő a fontos személy, akit galád mód felfogok használni. Nem tartom éppen szép mozzanatnak ezt, hogy így próbálunk előrébb jutni, de valóban ezt kell tenni.
-Szakmádban fontosak a gyógynövények-egyszerű kijelentés, mely abszolút igazságot tartalmaz. -Van egy külön ilyenek számára kiépített részlegünk, nem nagy, de egy időben anyámat érdekelték az őket alkalmaztató gyógymódok és végül megmaradtak, mint érdekességekfolytatom, miközben a zöld bokrok mellett haladunk és folyamatosan előre nézek. A kert igen nagy és a legvégében van pont az a fóliasátor, amiről éppen szó van, egyenesen oda veszem az irányt.
-Megmondom őszintén, hogy a régiségek mellett a növényekhez sem értek, szívemet az élőlények helyett a gépek foglalják el. -Talán tényleg robot vagyok, belül kattognak a létemet adó fogaskerekek, de ezt elkell fogadnom és elereszteni füleim mellett, ha valaki ilyesféle módon támadja személyemet.- Szívesen vennék leckéket a gyógynövény sátorban, persze csak ha nem bánod és szívesen beszélsz hasonlókról-nézek oldalra, egyenesen rá. Nagyjából egy magasak vagyunk, ezért kényelmesen fordítom felé arcomat, melyen valamiféle érdeklődés tűnik fel. Szeretném fellazítani hangulatát és kedélyét, hogy ne csak én beszéljek, ha a gyógynövények nem válnak be, akkor megmutatom a legszebb részeit a kertnek.

Aiden | 749 | Zene
CYN
<
Elit

avatar
❖ age :
22
♡ :


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Új esély   Szer. Júl. 11, 2018 5:06 pm


●Hidden flowers in the darkness ●


Úgy állunk egymás mellett, mintha rosszban sántikálnánk, s én magam is ezt érzem a részéről. Christopher igenis rosszban sántikálhat, amiért engem szólít meg nem első alkalommal és nem bátyámat. Nem féltékeny Adam, csupán ha valaki, akkor ő is tudja, hogy mit hogyan illik, főleg örökösök között, nem véletlenül figyelmeztetett a problémára. Örülök, hogy nem apa hozta szóba a témát, noha biztosan ő is tud róla és elgondolkodtató, hogy miért nem kaptam meg a lecseszésemet, amiért képes voltam beülni Chris autójába és megint csak kavarogni kezd a gyomrom, hisz bármerre nézek, csakis kieszelt terveket látok közeledni felém, akik, vagy éppen amik beszélgetést kezdeményeznek velem. Kivéve Sophiet, ez is az oka, hogy mi ketten ennyire megtaláljuk a közös hangot, szerintem mindketten érezzük a másikon, hogy mi nem színészkedünk és nincs semmilyen hátsó szándékunk, csakis a puszta kíváncsiság és valódi kedvesség.
Némán bólintok egyet a régiségekre, biztosan csodálatos minden egyes darab, sőt, hatalmas lenyűgöző múlttal bírnak, megvan a maguk története, s én szívesebben hallgatnám végig, miként Sophie beszámol róluk, mintsem süppednék magam zavarodottságába, ahogy Chris felajánlja, hogy személyesen, magunk között is szívesen körbevezetne.
Érzem, hogy nem mondhatok neki nemet, több indokból sem. Mert semmi sem véletlen, Chris nem ok nélkül, holmi szabadidős elfoglaltságból kérdez engem egy ennyire jelentős eseményen. Vacsorákon nem illik sosem nemet mondani, pont mint amikor a ház ura felkínálja a másik neves személynek, hogy megmutatja a legkülönlegesebb borát. Az sem a borról szól és jelenleg sincs sok köze kettőnk közös kiruccanásához a kertnek. Egy pillanatra bátyám felé fordítom fejem, találkozik is tekintetünk, arcáról leolvasom, hogy nincsenek gyilkos ösztönei rám nézve, ez pedig egyet jelent azzal, hogy ő is szeretné, ha megtudnám Chris, általa pedig a családja szándékait. Engem is érdekel, de magam miatt. Sajnos meg akarom ismerni a fiút, de tisztes távolságból, úgy, hogy közben nem engedem magamat megsebesíteni.
A kíséretében elindulok az üvegajtó felé. Mozgásom határozott, kimért, pont, mint a legnagyobb úriembereké, mely tulajdonképpen igaz rám is, csak - ahogyan az egyetemen ő is láthatta rajtam - jóval lazábban és kényelmesebben szoktam mozogni. Hagyom, hogy kinyissa nekem az ajtót, élvezem a kiszolgálást, ami nélkül Párizsban gond nélkül megéltem, de most ez a helyzet más, jelenleg igenis a Lee család - bár legfiatalabb, de mindenképpen - gyermeke vagyok, akire végre felfigyeltek és nem csak le se… igen. Talán ezért nincs egyértelműen rossz kedvem a kettőnk között történtek miatt, lehet egy kicsit örülök is Chrisnek, amiért kiszemelt engem, még ha nem is barátságból, hanem öncélból. Igyekszem így gondolkodni és elfolytatni, hogy még mindig mennyire akarnám, hogy mi igazán, őszintén jóban lennénk, egy barát, ki hozzám hasonló közegből szárazik, így megérti, ha esetleg véletlenül sznob megmozdulásom lenne, de közben pedig elfogad annak, aki vagyok és szeretné velem tölteni az időt, hogy együtt menjünk el zenélni, piknikezni, netán golfozni.
De vissza a jelenbe, ami közel sem ennyire szép és idilli. Kiérve kigombolom öltönyömet, mert ahhoz túl meleg van, s nem is tartom udvariatlanságnak, elvégre Chris is relatíve lengén öltözött. Nem szólalok meg, megtanultam, hogy ha én kezdeményezek beszélgetést, akkor nem lesz jó vége, így viszont nem tudok mit megbánni. Meglep, hogy Chris húgáról beszél, egy pillanatra megfordul fejemben, hogy épp miatta hívott magához, esetleg beszélni akar velem róla. Ami engem illet, csak nyugodtan, megvan Sophieról és a kettőnk viszonyáról a véleményem és nem fogom megváltoztatni Christopher kedvéért, úgyhogy arcom sem rendül, már-már szigorúnak is tűnik.
- Szép dolog otthon lenni különböző témákban, ha pedig valamit lelkesen és jól csinál, az ösztönző hatással lehet másokra is. Előnyös tulajdonságnak tartom - felelem épp olyan hangom, ahogyan ő is intézte hozzám szavait. Nem vitatkozom, nem csinálok nagy ügyet belőle, egyszerű beszélgetés, semmi több és azt hiszem, nem fogja nagyon meghökkenteni a véleményen.
Útközben nézelődöm, szeretem a természetet és a Nam család franciakertje nosztalgikusan szemet gyönyörködtető. Még gyógynövénykertjük is van, minek hallatára felcsillanó szemekkel nézek rá, majd rögtön kapom is el a fejemet, nyelek egyet, hogy ezzel visszarántsam magam az álarcom mögé, mely egy pillanatra leesett rólam. Még jó, hogy Chris ismer, és tulajdonképpen nem kell előtte titkolnom a személyiségemet, a maszk miattam van.
- Szívesen megnézném - felelem irtó visszafogottan, de nagyjából úgy érzem magam, mint amikor kijelentette, hogy mindjárt az egyetemnél vagyunk, én pedig rátapadtam az ablakra. ha hagynám magamat érvényesülni, most is valami hason reakciót láthatna tőlem. Szeretem a gyógynövényeket, de nem azért, mert tanultam őket és hasznosíthatom valamelyiküket a megfelelő betegségeknél, hanem mert megnyugtat, ha az ültetvények közelében lehetek, hatásuknál fogva biológiailag, illetve pszichésen is hatnak rám.
Nehezen bírom megállni, hogy ne mosolyogjam el magam, belül pedig már szinte nevetek, akár a Túl a sövény című mesében a kis Hami. Én legalább valamennyire vissza tudom tartani. Jól szórakozok, amiért Chris magát is robotnak, gépiesnek tarja, ezúttal is megmutatkozik a kettőnk közti különbség, bár ahogy hallom szándékát, miszerint tanulna a gyógynövényekről, nem akarok gúnyt űzni belőle még gondolataimban sem. Komolynak tűnik, a maga módján lazának, de éppen ezért nem hiszek neki. Ő is megmondta, a gépek és papírok világában él, úgyhogy a gyógynövények ismeretével semmilyen hasznot nem zsebelne be, márpedig Chris sosem csinálna haszontalan munkát, nem mélyülne el olyasvalamiben, amit nem tud kamatoztatni és csak elvenni az idejét. Tényleg azért hozott volna ki, mert ennyire érdekli őt ezek a gazok? Talán kíváncsi rájuk, de tudván, hogy odabent van a rivális cég örököse… Semmi sem annyira érdekes, mint végezni kötelességünket és hatalmi harcot vívni kora ellenséges vezérigazgatójával. Fordítva kellene mindennek történnie, úgy lenne reális, ha Sophie lenne most itt kint velem a természetben és kérdezősködne a virágokról, míg Christopher odabent folytatna magasztos beszélgetést.
Ezzel egy időben megérkezünk a kiszemelt részéhez a kertnek, én pedig kényelmesen állok meg a virágsokaság egy pontján, mondhatni a gyógynövénykert szélén. Arcom komoly, ám nyugodt is egyben, enyhén oldalra döntöm fejemet és pislogást nem ismerve nézem őt, a fiút, ki még mindig ezernyi titkot rejt.
- Miért csinálod ezt? - hangom nem kiakasztó, még csak felelősségre sem vonom, hanem szimplán érdeklődök, meglehet egy kis gyanakvással. Nem hagyok válaszadásnyi időt neki, csak leolvasom arcáról, hogy mit reagál a nem várt témaváltásra. - Meghívtok mindhármunkat vacsorázni és te mégis velem szeretnél kettesben lenni, hogy gyógynövényekről beszéljünk, míg odabent a húgod kalauzolja a Kia vállalat jövendő örökösét - kérdezem inkább kétségbeesetten, mintsem kiakadva, holott még mindig nyugodt vagyok és kiegyensúlyozott, egyik kezemet zsebembe is csúsztatom, hogy így dőljek neki az egyik póznának, mely árnyékot ad annak a padnak, amit a gyógynövények mellett helyeztek el. Kétség kívül nagyon romantikus elképzelés az anyuka részéről és Chris esete is annyira kedves számomra, hogy éppen ezért hihetetlen. Túl szép lenne, túlságosan álomszerű, de mélyen magamban azt kívánom, hogy bárcsak megbékítené lelkem és ráébresztene, hogy van egy ilyen oldala is.  

● Szószám: 1091 / - ●

Elit

avatar
❖ age :
22
♡ :

To be yourself in the world that is trying to make you someone else
is the greatest accomplishment.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Új esély   Csüt. Júl. 12, 2018 8:38 am

Közös hang?
˝Someone told me
the smile on my faces get bigger
when I play the guiter.˝
~Niall Horan~
-
Az ajtón kiérve könnyít öltözetén, ami mondhatni megérthető, hiszen melegre áll az idő és nem is tehetem szóvá, még csak gondolatban sem, hiszen én félig kigombolkozva jöttem elő pár perce a kertből zakó nélkül és most sem teljes a ruházatom.
-Valóban-helyeslem, mivel én magam is így gondolom. -Bár nekem nem kell ösztönzés, hogy azt tegyem, amit tennem kell. - Hozzá tenném még, hogy hiszen mindennek meg van a maga ideje, de úgy vélem ez nagy felelőtlenség lenne a gitár okozta kellemetlenségekből kifolyólag.- Azonban ebben egyet értünk, hogy a többségnek a motivációját növeli, ha látja más örömét és így ő is szívesebben áll neki annak a cselekvési formának-próbálok nem kioktató lenni és úgy vélem szavaim nem olyanok, egyszerű vélemény cseréről van szó, ami lényegében egyezik, csupán kiegészítettem még néhány aprósággal.
Amint megemlítem a gyógynövény kertet, szemem periféiréájából érzékelem a felém forduló hatalmas figyelmet és egy pillanatra azt is, hogy jó döntés volt részemről a gondolat, miszerint vezessem el odáig.
Valamelyest élettel telibben mint eddig szólal meg, de még nem éri el a számomra zavarónak mondható határt. Teljes mértékben érzem, hogy a lehető legjobb irányba terelődik minden és a harag is kezd egyre elszállni belőlem, amit magam iránt táplálok még a legutóbbi találkozásunkon történtek miatt és talán jó kedvemben fogunk most elköszönni a Leecsaládtól. Ha ez így lesz és reményeim szerint igen, akkor egy hatalmas lépést tettünk meg a siker felé.
Nem tudok arról megfeledkezni, hogy Aiden is a kezeimre játszik viselkedésével és ez egy nagy különbség az egyetemi utunkhoz képest. Lényegében úgy látom, hogy sikeremnek kulcsához kell az is, hogy a számomra normáknak mondhatóan viselkedjen és ez eddig csak gondolat volt, de most már bátran kijelenthetem. Jobban a kedvemre van ez az arca, bár valószínűleg távolságtartásának oka pont én vagyok, ha pedig most sikerül, amit szeretnék, akkor nagy esélyét látom, hogy ismételten megláthatom a másik arcát. Ha pedig ez megtörténik, akkor igyekszem jobban kezelni és higgadt maradni, hogy további sikereket érjek el vele kapcsolatban és ezzel együtt a cég érdekében is.
Még pár szót szólok a növényekel kapcsolatos hiányos ismereteimről és már ott is állunk a gyönyörű kert kapuja előtt. Ez egy kisebb elkerített rész, melynek bejáratát díszes, ám ízléses vas kapu mutatja, annak tövében a kis paddal. A kertészeken kívül mást még nem láttam rajta ülni, bár nem sokat járok a kert ezen szakaszán. Csupán akkor teszek pár kört, mikor a gépek zúgása után kis csöndre vágyok, ám ez ritkán történik meg, pont azért mert számomra szebben cseng a zúgás, mint a csönd, ami semmit nem mond nekem.
Aiden szakítja meg a csöndet és számítottam erre e fajta kérdésre, azért konstatálhatom, hogy még mindig bátran tesz fel kérdéseket, melyek jól irányozottak. Minden igaz, amit mond és én ugyan ezeken gondolkodnék el hasonló helyzetben. Semmit nem így kéne csinálnom. Az üzleti ügyekről kéne diskurálnom és igen, azt szívesebben is tenném, közelebb áll hozzám és nem rejt meglepetéseket, nem úgy, mint ő. Talán egyszerűbb lenne, ha úgy gondolnék Aidenre, mint egy motor, mely néha felbőg, ha javításra szorul és elcsendesedik, mint mikor meghallunk egy különös zúgást a gyárban, ha éppen arra járunk. Talán, ha az elejétől fogva így gondolok rá, akkor könnyebb lenne a dolgom, de már késő, hogy olyan szemekkel nézzek rá. Megmarad valakinek, akit nehezen értek. Pedig, ha mindig így viselkedne, int most, akkor akár közeli ismerősök is lehetnénk és könnyen szót értenénk.
-Szeretném az elnézésedet kérni-nézek kicsit fel a vaskapura, mikor úgy vélem, hogy már nem mond többet. -Legutóbb nem éppen úgy váltunk el egymástól, ami az illem határain belül van-talán nem ez a jó megfogalmazás, de már rájöhetett, hogy számomra az illem fontos és így talán azt is meglátja, hogy szavaimnak jelentése is.- Bár nem estek jól nekem sem szavaid, aminek oka lehetett a fokozott kellemetlen hangulatom, de számodra még kevésbé lehetett jó a találkozás, hiszen velem ellentétben nem tudtál rá felkészülni-ezt már úgy mondom, hogy teljes testemben felé fordulok és egyenesen a szemébe nézek. Nem érint rosszul az őszinteség, hiszen kimondtam azt is, ami az ő részéről is a hiba volt, ha csak egy apró részletet kiemelve is.- Abban reménykedtem, hogy talán megbékélsz, ha teszünk egy sétát, hiszen nem tagadom, hogy felelősnek érzem magamat, amiért most így kényszerülsz viselkedni-hangomból hatalmas őszinteség és együttérzés hallatszik ki, de azt már nem mondom el, hogy jobban érzem magam társaságában ebben az állapotában.
Kissé szétnyitom számat, majd összeszorítva azt nyálazom be ajkaimat, melyek kiszáradtak. Elég természetes mozdulat ez tőlem, bár ritkán teszem, talán nem zavarja, de izgalom jár át, hogy vajon jól fogalmaztam-e meg a szavakat és nem tettem mindent rosszabbá. Ennyi emberséget megengedek magam részéről.


Aiden | 755 | Zene
CYN
<
Elit

avatar
❖ age :
22
♡ :


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Új esély   Csüt. Júl. 12, 2018 10:00 am


●Hidden flowers in the darkness ●


Nem tudom, hogyan jön neki Sophieról ejtett gondolata, de nem is szeretnék elkezdeni tanakodni rajta, felesleges stresszhelyzetnek tartom, amiktől érdemek megfosztanom magam a Nam család otthonában, különösen Christopher társaságában. Tanultam a múltkori esetből és már úgy fogok hozzáállni, ahogy mindkettőnknek jó, ezzel jól járunk, csupán ellep a szomorúság, miszerint tévedtem, közöttünk sosem lesz barátság. Próbálok így hozzáállni és akkor a normális úton fogunk maradni.
Van egy csípős stílusa, amit nem tud elrejteni, én meg ettől kezdek gyomorgörcsbe állni és csak azért is késztetést érzek hasonlóképpen visszaszólni neki, hogy védjem magam, sőt, ne kerüljek alárendelt szerepbe vele szemben is, ha már egész életemet - leszámítva a francia utat - így kell leélnek Leeként. Szerintem ez egy félelem nekem. Nem akarom látni, hogy mások is a pici Aidenkét lássák bennem, s ha meghallom a harapófogó közeledését, ösztönösen válok vasrúddá, melyet nem lehet eltörni vagy elhajlítani. A valóság azonban elfedi a tartalmat: nem vasrúd vagyok, csupán egy cső, aminek fala nagyon erős, belül viszont levegő-gyenge.  
Igyekszem levetkőzni magamról a félelmeimet és nem támadásként érteni szavait, mert hát végül is egyetértünk. Igen, egyetértünk a pikánsságok nélkül, úgyhogy igazából nincs miről beszélni.
- Sosem árt egy kis lelkesítés, vagy megerősítés, amiből megtudjuk, hogy jól dolgozunk, vagy jó úton haladunk - mosolyodom el a végére, mert nekem egy ilyen hátba veregetés nagy motiváció lenne. Lenne. Mosolyom teljes mértékben erőltetett, látszik, hogy a komolyságot próbálom megtörni, de épp az nem engedi, hogy felfelé kandikáljanak ajkaim sarkai. Sajnos nehezen tudok hazudni a tekintetemmel, s pontosan ez a gondom, amikor megemlíti a gyógynövényeket. Normális esetben, ha tényleg a barátom lenne, akkor most lehet el is kezdenék ugrándozni lelkesen, amíg a gyógynövénykerthez nem érünk, de nem, most nem pattoghatok, erős, maszkos értelmes férfiként viselkedem.
Szimpatikus, ahogyan elmondja, hogy nem különösebben van otthon a gyógynövények világában, ettől függetlenül lefoglal a gyanakvás, mert ha nem is Christ, de a fajtáját nagyon, mondhatni vérközelségből ismerem. Ez a magatartás nem vall rájuk, nekik nem ez kellene csinálni, Chrisnek olyannak kellene lennie, mint bátyámnak és magasról tennie rám. Meglehet, pont az utóbbi személy máshogyan nyomozná ki a Nam örökös különös viselkedését, de ez most az én harcterem, saját eszközömet vetem be, tulajdonképpen azt, ami miatt apám más kiskoromban megvetett: az őszinteséget és a szókimondást. Üzleti téren nem előnyös, de én nem üzlet vagyok, kitagadtak a vállalatból, úgyhogy megmaradok embernek, önmagamnak. Jelen pillanatban az sem érdekel, hogy ha megtudják, mit ejtek ki számon, kapok egyet apámtól. Már nem számít, isten tudja honnan, de nagy bátorságot érzek magamban és ezt hangoztatom is.  
Nagyon izgulok a válasza miatt, ki ne tenné a helyemben, mikor ilyen fontos dologról van szó. Érzem, hogyha most ismét autóban ülnénk, megint rátaposna a fékre, de ez más, jelenleg egy gyönyörű kertben vagyunk, nincs kézifék, nincs gázpedál, és ami a legfontosabb: nincs kezében a kormány.
Első válaszára elnyílnak ajkaim, szemöldökeim magasra kúsznak, miután felfogom, hogy elnézést kér. Pislogás nélkül hallgatom, iszom szavait, miközben gyorsul a szívverésem, talán a levegőt is gyorsabban veszem, bár nagyon próbálok egyhelyben visszafogottan maradni. Igazából mozdulni sem tudok a meglepettségtől. Erre nem számítottam. Nagyon nem. Tévedtem. Vagyis nem, igazam volt mélyen legbelül, mikor Chrisnek adtam igazat és nem bátyámnak… vagy… nem tudom már. Minden annyira zavaros, de most legalább egyértelművé vált számomra, hogy Christopher tényleg más, mint a családom többi férfitagja. Ők sosem tudtam tőlem bocsánatot kérni, pedig nekik indokuk lett volna rá, Chrisnek is, de nem annyira, hogy egy ekkora egóval bíró örökös meg is lépje ezt a lépcsőfokot. Alsó ajkamba harapva elpillantok oldalra, mert nem akarom, hogy több mindent kiolvasson éles tekintetemből, bár szó mi szó, a maszkomat eldobom. Egy ideig nem szólalok meg, tanakodok, hogy mit kellene most tennem: próbáljuk meg még egyszer a baráti utat, vagy mindössze ezzel tisztáztuk a múltkori esetet és váljunk el tisztességesen, hogy a jövőben teljesen semleges idegenek legyünk egymásnak. Nem is értem, miért tanakodok ezen, sosem bírtam nem önmagam lenni.
Hátamhoz nyúlok a már kigombolt öltönyöm alá, egészen pontosan vesémre teszem egyik kezemet és ezzel együtt ki is húzom magam. Nem tart sokáig ez az önérintés, de segít, hogy szó szerint összeszedjem és egyenesbe hozzam magam.
- Kezdjük újra - felelem végül, hosszú szünet után ismét a szemét keresve. Választ kaptam kérdésemre és hiszek az igazának, mert hinni akarok. Nem említem neki, hogy valóban eltalálta pár gyenge pontomat, de azért annyira nem szeretnék neki megnyílni, hogy erről szót ejtsek. Szép lassan. Én sem kezdek neki most hirtelen pattogni, bár ezúttal meglepő, ugyanis már nincs rajtam a maszk, de mégis visszafogottan, békésen viselkedem. Ez is én vagyok, kétségtelen. Biztos a gyógynövények… fogjuk rájuk.
- Leveszem az álarcot, ha te is. Elfogadlak annak, aki vagy, ha cserébe te sem vádaskodsz a másságomért - mondom, miközben megfordulok, bemegyek a gyógynövénykertbe és az utolsó szó után leguggolok a kakukkfű mellé és orromhoz emelem a növény egyik szárát. - Tudom, pontosabban sejtem, hogy milyen filozófiában nőttél fel, szép pályafutás vár rád és biztosra veszem, hogy fantasztikusan meg fogod állni a helyed. Kívánom, hogy így legyen! - Megszagolom a növényt, de már folytatom is. - Én nem vagyok a riválisod. Különbözöm tőletek, teljesen máshogy tekintek a világra és ez nem fog megváltozni senki kérésére. Ettől függetlenül bízok benne, hogy mi jóban is tudunk lenni. - Nyelek egyet, holott hangom már teljesen békés, még vidám is egy picikét. Érzelmeim stabilak, kiegyensúlyozottnak tűnök. Pont ilyen tekintettel nézek Chrisre.
- Mióta gitározol?

● Szószám: 883 / - ●

Elit

avatar
❖ age :
22
♡ :

To be yourself in the world that is trying to make you someone else
is the greatest accomplishment.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Új esély   Csüt. Júl. 12, 2018 10:54 am

Közös hang?
˝Someone told me
the smile on my faces get bigger
when I play the guiter.˝
~Niall Horan~
-
Látom a halvány mosolyát, de szeme mást árul el, ezt még gyakorolnia kell.
-Kezdetben tényleg szükség van, de egy idő után mind a két fél számára megszokottá válik és lassan már nem lesznek kimondottak a motiváló szavak, vagy nem ejtik meg a támogató pillantásokat-nem az a célom, hogy kontraként támasszam alá igazamat, magamról beszélek. Előszőr apám dicsért, azt mondta ügyes vagyok, talán még vállamra is tette a kezét, de ez lassan elmúlt. Kezdetben azt hittem, hogy már valamit nem teszek jól és ez volt a motivációm, hogy ismételten dicséretet kapjak, ami többé nem jött és lassan megtanultam, hogy ez így is marad, ha valami nem úgy megy, ahogy lennie kell, akkor szól és innentől úgy élek, hogy tudom, egészen addig, míg nem negatív véleményt kapok tőle, addig jól csinálok mindent.
Gyerekként talán fájt, mára megszoktam és elfogadtam, hogy ez az, ahogy közöttünk működnek a dolgok.
A kapu előtt irányzott és félreérthetetlen kérdést kapok, lényegében meg is magyarázza, hogy miért érdeklődik annyira és miért teszi fel. Ha nem mondaná akkor is tudnám a célját.
Nem látom az arcát, mikor eljutnak hozzá szavaim, de eltudom képzelni, hogy ilyesmire nem számít tőlem, sokan nem képesek beismerni hibájukat, nekem ezzel sosem volt gondom, ha indokoltnak tartom, hogy úgy tegyek, akkor eltudom engedni makacsságomat.
Azonban mikor felé fordulok nem tudom nemészre venni arcának meglepett vonásait, megváltozott és már beszédesebb minden mozzanata. Nem érzek bűntudatot, amiért vezetni próbálom őt és ezért mondok mindent, főleg mert igazat beszélek. Talán a körítésnek is köszönhető, hogy ennyire hatásos minden egyes szavam és úgy tűnik az őszinteség és beismerés egy kapu, ami Aiden-hez vezet.
Egyenesen rá nézek, míg befejezem mondandómat, de nem kapom az azonnali választ, látszik, hogy elgondolkodtatják szavaim, én ilyenkor szoktam egyet biccenteni és elmondani véleményemet az üggyel kapcsolatban, ő is ezt teszi.
Egy kis szünet után és úgy vélem erő gyűjtés miatt főleg egy ismételten új arcát ismerem meg, eddig tetszett, amilyen volt, hiszen könnyebben szót értünk, de most ez a másik változata is kedvemre van. Még mindig nem értem, hogy mikor mit, miért tesz, de talán lassan kiismerem.
Határozottan, okosan ejt ki minden egyes szót. Örülök annak, amit hallok, halványan el is mosolyodom, mikor felajánlja az újra kezdés lehetőségét, hiszen pont ez volt a cél. Felállítja a szabályokat, melyek mindenhez kellenek és én azokat csöndben, figyelmesen hallgatom végig, minden egyes szavára figyelve. Különösebben nem kell nagyon erölködnöm, hogy ne szóljak közbe, ez is része az életemnek, a hallgatás és türelem. Mikor befejezi én egyben igyekszem válaszolni minden elhangzottal kapcsolatban.
-Nem célom a vádaskodás, de úgy vélem lesznek olyan dolgok, melyeken elfogok csodálkozni és nem fogok egyet érteni, ahogy neked is lesz velem kapcsolatban. Az elfogadásom része pedig az, hogy ezek a véleménykinyilvánítások velem együtt járnak-mindig is fontos, hogy saját véleménnyel legyünk valamiről, hiszen ezek a gondolatok építenek fel mindannyiunkat, ha nincs véleményem, akkor nem vagyok senki sem. Én pedig igyekszem ki is mondani ezeket.- A nyíltság neked sem újdonsült tudomány, ahogy eddig észre vettem, tőlem is hasonlót fogsz kapni, az igazság viszont sokszor nem kellemes-még mindig őt figyelem, az álarcos részre nem válaszolok. Azt a részét nem vállalom, hogy mást is láthat majd belőlem, mint akinek lennem kell, ez vagyok én, egy olyan részem, ami a nyílvánosság részére megmutatható, mint ahogy neki is van több fele, úgy nekem is.
Már meg is találta az egyik növényt, ami számomra csak egy a földből kiágaskodó zöld növény, gaz, de láthatóan nagyon is tudja, hogy mit csinál.
Pillanatra összeszorul szemöldököm, mikor magát külön helyezi ez „tőlünk”, az üzleti világban élőktől, ez meglep, valamennyire benne kell, hogy legyen az ő keze is, akár csak egy ujja a családi bizniszben, nekem már az a kis ujj is elég.
-Ha riválisok is vagyunk, akkor sem kell úgy viselkednünk és senkit, sem kívánok elüldözni a társaságomból, de bizony lesznek olyan beszélgetések, mikor igenis elő fog jönni az üzlet és a támadás, bár én jobb szeretem elkerülni ezt a műveletet és inkább csak megvitatni a dolgokat-pont, mint a vacsorán, én nem kezdeményezek támadást, csak az én oldalamra fordítom azt, ha érkezik és így a magam oldalára, a cég, családom oldalára állítva a történéseket és ezzel a szimpátiát is.
A legtöbb említett aspektusra kap tőlem is reakciót, csak egyre nem.
-Remélem, hogy ezekkel kiegészítve is az újrakezdés mellett állsz-ejtem még ki, most, hogy a saját szemszögemet is látja, miután ő is elmondta, hogy mit vár el kettőnktől. Szokatlan, de ugyanakkor jó erre gondolni, mármint kettőnkre, már, ha egyáltalán van ilyen, de úgy tűnik pont most igyekszünk megbeszélni, hogy ez pontosan miről is szól.
Alig fejezem be, már kapok is egy kérdést. A bennem lévő levegő egy pillanat alatt szökik ki orromon és ezzel még feszesebben állok, bár már éreztem, hogy vállam leesett a merev tartásból.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem számítottam arra, hogy még terítéken lesz a gitárral kapcsolatos ügyletem. Nem mozdulok meg, csak figyelem, ahogy még mindig a földön guggol, ami eléggé érdekesen néz ki számomra, főleg, hogy egy drága öltönyben teszi. Én inkább távolról szemlélnem a növényeket.
Tudom, hogy nem szabad mélyrehatóan beszélnem erről, sőt lényegében egyáltalán nem kéne, bár azzal is tisztában vagyok, hogy a zene egy olyan beszélgetési téma lehetne, amiben mind a ketten részt tudunk venni. Ez pontosan azon részem, ami viszont nem ehhez az arcomhoz tartozik, nem ahhoz, amit ő is látna, pontosan az, amire kíváncsi lenne. Erre nem hiszem, hogy nyitott vagyok, pedig biztosan könnyebben haladnék előre vele kapcsolatban, ha ebből engednék.
-Egy ideje már-egyszerű válasz, de a pontos számot nem is kell tudnia. Elég régóta, hogy már jól értsek hozzá és elég régóta, hogy megtanuljam, hogyan rejtsem el az ezzel együtt fellépő lelkesedésemet, ami akkor nem sikerült, mikor zongorázni hallottam. Ha komolyabban kezdünk erről beszélni, akkor bajban leszek.- Csak egy szabadidős foglalkozás, pont ezért ritkán űzöm-még ennyi belefér. Szinte alig veszek levegőt, a feszültség is kezd tapinthatóvá válni körülöttem. Ennyira nyíltan még nem kérdeztek erre rá, sőt, ha belegondolók húgomon, szüleimen és a személyzeten kívül más nem is tud a gitárról, de csak húgommal beszélek erről. -Te is biztos kevés időt tudsz szorítani a zongorázásra, az orvosi tanulmányok és a cég sok időt vehet el. Így remélem megérted, hogy velem is hasonló a helyzet, már az orvosi tanulmányok kivételével-gyenge próbálkozás ez tőlem, talán úgy tűnhet, mintha viccelődésnek szánnám az orvosi részét, pedig csak személyesebbé próbáltam tenni számára. Talán míg ő beszél a hangszerről és zenéről, addig tőlem nem várja el ugyanezt. Így is többet tud a kelleténél.

Aiden | 1061| Zene
CYN
<
Elit

avatar
❖ age :
22
♡ :


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Új esély   Csüt. Júl. 12, 2018 12:37 pm


●Hidden flowers in the darkness ●


Elgondolkozok Chris válaszán, mialatt azokat a formára nyílt fákat és bokrokat nézem meg, melyek mellett elhaladunk. Jót mond, valósat és reálisat és ezzel betekintést nyerek az életébe, őt így nevelték ezek szerint. Engem nem. Az én életem teljesen más, így nem is tudom magamat összeegyeztetni szavainak tartalmával, egyúttal pedig magamra sem tudom venni. Mondhatni leperegnek rólam és képzeletben megvonom a vállamat. Ámen. Csendben maradok, ám ez nem durci, nincs ellenvetésem, nem látom értelmét tovább pedzegetni a dolgot, mert egy-nulla az állás a mai napot illetően: én megtudtam róla valamit, ő rólam pedig álarcomnak és épp az iménti elcsendesedésemnek köszönhetően nem.
Bocsánatot kér, én pedig elfogadom és hosszas tanakodás után úgy döntök, új kaput nyitok felé. Nem tartom rossz embernek, csak nagyon nyersnek és munkamániásnak, s bár utóbbival sincs semmi gond, főleg a maga körében, de… miért van mindig kellemetlen érzésem, amikor vele vagyok? Kicsit irigy vagyok rá, amiért ő az apja büszke reménysége, a tökéletes örökös, aki nem csak jókor született, de még rátermett is a feladatra. Másrészről örülök, hogy nem vagyok olyan, amilyen ő, de még ízlelgetnem kell, hogy mi az, ami zavaró tényező. Vannak barátai? Ők hogyan bánnak vele és velük hogyan viselkedik Chris? Szerintem ezt sosem fogom megtudni és annyit nem ér, hogy megváltozzak miatta. Próbálok a kedvére tenni és visszafogni magam, de személyiségemet nem fogom eldobni.
Lassan és békés módon formálom hozzá a szavakat, amik szívből jönnek és nem elsősorban agyból. Nem is tudom, hogy milyen reakciót várok tőle, szerintem szeretném, ha ő is leguggolna mellém, rám mosolyogna és valami biztatót mesélne, persze ő nem ez a fajta, így meg sem rezzen arcom válaszára. Első etapjára bólintok egyet, nem vált ki belőlem különösebb érzelmeket, egyszerű elfogadásként értelmezem, az utána következő, tulajdonképpen az előzőek kifejtése azonban már kezd vihart varázsolni lelkembe. Szóval egész idő alatt kritizálni fog? Tegye csak. Annyira nem érdekel, hogy mi nem tetszik neki rajtam, mivel nem az én cipőmben jár, nem egy értékrendben mozgunk, sosem fogok tudni neki megfelelni. Szívem mélyén szeretném, hogy ne legyen ebben igazam, plusz ki tudja, tán akaratlanul is ragad rám tőle valami, ami tetszhet apámnak is és ha nem is megváltozik, de enyhül a köztünk lévő kifejezetten rossz viszony.
Nem látom arcát, mivel nekem háttal van, míg a kakukkfűvel vagyok elfoglalva. Mindegy is lenne, úgyis maszkban van, bár ő maga azt mondja, hogy megpróbálja levenni, de ez nem pillanatszerű változás lesz számára, ellentétben velem. Valamint úgyis azt mond, amit kitervel nagy gondossággal, hisz ez egy ördögi játszma, végtelennek tűnő körforgás, vagy éppen egy spirál, minek mentén számtalan kört megteszünk, de végül egyre feljebb kerülünk. Bár jelenleg úgy érzem, hogy egy DNS-t alkotunk, egyazon chaebol bűnös vértől származunk, s mégis ő az egyik szál, míg én a másik, vele teljesen szemben lefutó másik szál, amik sosem érnek össze. Sosem fogok tudni egyesülni Chris-szel, de milliószor megérinthetjük egymást a köztünk lévő kapcsok által.
Valamiért jól esik, hogy ennyire őszinte. Én magunkat nem tekintem riválisnak, de feltételezem ő a két cég között megbújó viszályokra gondol, ami abszolút valós. Apáink sosem tudnák ezt kiejteni szájukon, de mi már igen és ez reményt kelt bennem, hogy Chris nem az előző generáció megtestesülése és reinkarnációja.
- Biztosan így lesz - felelem először arra, hogy valószínűleg sokszor elő fog még kerülni az üzlet, lesznek nézeteltéréseink, sőt, igazából sikerként fogom elkönyvelni, ha esetlen nem lennének. -  Addig részemről teljesen rendben van, ha csak véleményt nyilvánítasz, és nem kritizálsz. - Mert a kettő között vékony a határ, mégis hatalmas a különbség. Nagyon a vállalati dolgokra tereli a szót, ami miatt keserű érzés fog el. Nem akarom egyértelműen kimondani, hogy semmi közöm a Kia-hoz, nekem is épp eléggé fáj ez a tény, de utaltam rá, ami ezek szerint nem volt pontos és nem ért célba. Nem is baj, nem kell mindent tudnia rólam, felesleges lenne szembesítenem, hogy mennyire nem vagyok elismert a családomban.  
Felállok, megigazítom öltönyömet, majd kihúzom magam és Chris elé lépek. Úgy állunk egymás előtt, mint két érett férfi. Sajnos elszaladt az idő. Párizsban mindig gyorsan telik az idő… Kezet nyújtok felé, mintha egy megállapodást kötnék, bár ez majdnem az is. Megállapodás, hogy ezentúl megpróbáljuk elfogadni a másikat, tisztáztuk a feltételeket és ő megkérdezi, hogy elfogadom-e az általa intézett pontokat. Nos, azt nem tisztázza, hogy valóban le is veszi a maszkját, de ha könyörögnék, se tenné. Ezen pedig nem akarom, hogy múljon a békekötés.
- Igen, továbbra is az újrakezdés mellett állok - mondom neki, miközben kézfogást várok ennek örömére. Meglepően komoly az arcom, visszafogottan semleges, kicsit sem csapongó, noha kicsit mérges vagyok, mégpedig magamra, hogy már megint sikerült szívemnek diadalmaskodnia agyam felett, aki ordítja fejemben, hogy ne tegyem, mert újra fájni fog. Chris minden szava fájni fog, mert ő olyan, amilyennek én mindig is akartam lenni, és ez minden pillanatban gyötörni fog amellett, hogy szinte biztosan nem fogom tőle megkapni azt, amire igazán vágyok.
A kézfogás után féloldalasan visszafordulok a növények felé és végignézek rajtuk. A legtöbbet felismerem, amit jó tudni, bár még így is gondolataim Chris-nél maradnak. Ezért is teszek fel neki egy egyszerű, mindennapi kérdést. Nem válaszol azonnal, kissé olyan érzés fog el, mintha rossz vizekre eveznék, de ne már, ez csak egy kis hobbiról való ártatlan kíváncsiság, mi baj lehetne belőle? Nem üzleti érdekek kitárulkozása. Majdnem előbújik belőlem a kisördög és gyorsan közbevágnék, hogy „na mi az, rosszat kérdeztem?”, de uralkodok magamon. Jobb nem gúnyt űzni a másikból, kivel pár másodperce kötöttem békét, nem igaz? Főleg, hogy érdeket mond,, már látom is szemeim előtt, ahogyan gitározik. Nagyon megnézném valamikor!
- Persze, hogy az - mosolyodom el végül teljesen ártatlanul. Szabadidős tevékenység mindkettőnknek, de ez így van rendjén és remélem, hogy ettől Chris is megenyhül a témát illetően.
- Teljesen érthető - bólintok egyet és mivel nincs rajtam a maszkom, hagyom, hogy kedvesen halvány mosolyra húzódjanak ajkaim. Lenyelem, hogy még mindig azt hiszi, van közöm az üzlethez. - Nem egészen, vagyis ami engem illet, én minden este eljátszok egy művet a zongorámon. Segít, hogy kiegyensúlyozott legyek, erőt ad a következő naphoz és levezeti a stresszt. Ilyenkor gyakran odajön hozzám édesanyám, hogy zenét hallgasson, hiszen hozzám hasonlóan ő is szereti az esti dallamszót. - Ez az egyetlen kapocs köztem és anyám között. Így tudom neki kisírni lelkem, ezen az úton tudja követni, hogy hogyan telnek napjaim, mikor milyen a kedvem. Hiába szigorú és elhivatott szülő, érzem, hogy ő szeret ezekből a kis gesztusokból. Az utóbbi időben kezdődött csak el, miután hazaértem Párizsból. Szerintem az ő anyai szíve megérezte hiányomat, s bár nem mutat különösebb törődést az irányomba, felfigyeltem rá, hogy amikor csak teheti, leül a zongoraterem egyik távolabbi székébe és egy pohár borral végighallgat, majd mindig megköszöni a zenét, aztán elmegy. Nekem ennyi elég, hiszem érzem, hogy nem jött meg hirtelen a nagy zenei szeretete, szerintem csak rájött, hogy a darabok hangulata változó és a maga módján szeretné tudni, hogy mi zajlik szívemben. Úgyhogy majdnem minden este a szó szoros érmében elzongorázom neki érzéseimet, ő pedig végighallgat. Nem véleményez, de nem is kell, nem várom el, de mégis hálás vagyok, amiért ennyi anyai figyelmet kapok tőle, elvégre mindkettőnk számára egyértelmű, hogy nem művekről van szó, hanem egy sajátos kommunikációról.  

● Szószám: 1175 / - ●

Elit

avatar
❖ age :
22
♡ :

To be yourself in the world that is trying to make you someone else
is the greatest accomplishment.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Új esély   Csüt. Júl. 12, 2018 3:07 pm

Közös hang?
˝Someone told me
the smile on my faces get bigger
when I play the guiter.˝
~Niall Horan~
-
Mindig is jobbnak és hasznosabbnak tartottam az olyan beszélgetéseket, melyek lényegre törőbbek és most pontosan ez történik kettőnk között. Elmondta az álláspontját, amit elvár tőlem, ami számomra egyáltalán nem szokatlan. Üzletkötésnél mindig ez a protokoll. Majd ezután én is kiegészítem és elfogatom mindazt, amit elhangzott.
Ismételten ráesik a sor és kissé izgulva várom, hogy vajon nemvetettem-e el a sulykot, bár, ha előbbi szavaimat magára veszi, akkor nehezen fogunk kijönni, mivel általában ilyenekre számíthat tőlem.
-Rendben, igyekezni fogok, hogy ne érezd úgy, hogy kritizállak, de ez kétoldalú dolog. Ha te támadásnak veszed, akkor teljesen mindegy, hogy mit hogyan mondok ki, persze ez rám is igaz-még mindig igyekszem helyre rakni magamban az autóban történteket, bár többször is kijelentettem magamnak, hogy már nincs erre szükség. A mondat utolsó részével viszont magamat is igyekszem meggyőzni, hogy habár rám nem jellemző módon, de megtörtént, hogy személyeskedésnek véltem azt, amit mondott, amit még mindig így gondolok.
Nem kérem meg, hogy ő is kérjen elnézést, az nem lenne bölcs lépés tőlem, azonban jól esne, ha ő is belátná, hogy bizony miatta viselkedtem úgy, ahogyan. Azért sem vonom kérdőre, mert vele ellentétben, rajtam kevésbé látszódott ez a hangulatváltozás, talán nem is igazán vette észre, vagy természetesnek vélte látni.
Álló helyzetbe emelkedik fel és hamar azon kapom rajta magamat, hogy velem szemben áll. Nem tudom, hogy mire számítsak, de nem mozdulok, ha menni kíván, akkor odébb állok, de addig csak figyelem, hogy mi a következő lépése.
Kezet nyújt, én pedig szinte gondolkodás nélkül viszonzom azt, amint megtudom, hogy miért teszi. Határozottan csapok kezébe és megrázom azt, de nem engedem el azonnal. Még egy ideig tartom. Érzem, hogy mondanék még valamit, hogy örülök neki, vagy, hogy remélem sikeresen tudunk majd együttműködni, olyasmiket, melyeket egy-egy kézfogáskor szoktam, de mégsem teszem. Ez most nem egy ilyen szituáció és talán csak rontanék mindenen, így végül jóval hosszabb ideig van egymásban kezünk, mint az megszokott lenne. Kezd kellemetlen lenni, főleg, hogy közben végig igyekszem szemébe nézni, attól tartok, hogy egyszer hosszabb ideig nem leszek figyelmes és képes lesz belém látni. Pillanatnyi zavar ül ki rajtam mikor végül eleresztem, nem kenyerem a testi érintkezés és főleg nem egy velem azonos neművel, ami miatt szokatlanul érzem magam. Inkább csak bólintok egy aprót, hogy ne csak a kézfogásból tudja, hogy egyet értek.
Ismét hátat fordít, ami pont nekem ad lehetőséget, hogy ne vehesse észre az apró változást rajtam, ahogy próbálom kitalálni hogyan tudok a leggyorsabban és leghatékonyabban kitérni egy másik beszélgetési témára.
Sikerül minden szavam összegyűjteni és végtére is megállapítom, hogy jól döntöttem, ezt pedig abból tudom, hogy nem kérdez többet.
Szavai azonban valamit megmozgatnak bennem, talán az, hogy ilyen nyíltan, gondolkodás nélkül beszél a zongorázási szokásairól, majd, hogy megemlíti édesanyját.
Gyermekként mindent megadtam volna, hogy hangszeren játszhassak és azt szüleim is szívből jövően hallgassák, de mivel többször is tudtomra adták, hogy márpedig én sose fogok hangszeren játszani így mikor megvettem felölbírálásként a hangszert nem álltam eléjük sose megmutatni, hogy éppen min ügyködöm. Nem is igyekezték megtudni, csak később érdeklődött anyám, hogy még mindig szoktam-e játszani, mikor már benne is feleszmélt az irántam érzett anyai ösztön, de arra nem voltam fogékony, nekem az már szokatlan lenne és nem szükséges.
-Mindig öröm másokat hallani, főleg, ha jól játszik az illető-jobb nem magamról beszélni, vagy pont az ellentétjéről, hogy jó érzés lehet, ha hallgatja a szülője, bár magam részéről mindig is örültem, hogy Sophie szívesen hallgatja az olykor nem éppen fülmelengető előadásaimat, melyeket csak neki címeztem. Eszembe jut, ahogy zongorázott és hogy mennyire szépen formálta meg a hangokat, levenni sem tudtam róla a szememet.
Nem várom meg reakcióját bármi is legyen az, helyette zsebre tett kezekkel elindulok a kert belseje felé és igyekszem úgy tenni, mintha valamit keresnék, de mivel semmit nem ismerek így lényegében a keresésemnek sincsen célja. Illetve de, valamiféle mellékcselekvés után kutatok és talán így ő is inkább arra kezd figyelni, mintsem tovább pedzegeti a zenével kapcsolatos ügyeket.
Pár lépés után végül megállok, egyik kezemet kivéve zsebemből, hogy megérintsek egy éppen az orrom előtt lévő növényt, ami számomra ugyanúgy fest, mint az, amit Aiden nézett ki magának, nem is oly régen.
Lassan emelem felé kezemet, de végül megtorpanok és leeresztem azt, de tovább figyelem az ismeretlen zöldet. A természet is olyan valami, ami változik és olyan módon, amire nem teljesen van magyarázat, még ha valaki hivatásából kifolyólag ért a növényekhez, még akkor sem biztos, hogy életben tudja őket tartani, mivel a természeti viszontagságok is közrejátszanak. Bizonytalan és számomra pontosan ezért nem élvezhető vagy éppen értelmezhető, bár valóban szépnek tartom egy ideig.
Hírtelen elgondolkodom, hogy miért nem érintem meg a növényt, talán ártanék vele neki és nem úgy nőne, ahogy azt kéne, igazából nem tudom, hogy egyáltalán ilyen lehetséges-e, mindenesetre nem szívesen teszem tönkre azt, amiért más gondosan megküzdött. Hírtelen felkapom fejemet, vele együtt szemeim is jobban kitágulnak a gondolatra, hogy vajon Aiden-t mennyire teszem tönkre azzal, hogy most hozzáértem, hiszen mint ezt a növényt úgy őt sem értem igazán. Azonban mégis úgy gondolom, hogy míg mind a ketten tudunk kommunikálni, addig ő is eltudja mondani, ha valami nincs kedvére, ahogy én is szoktam és ilyenkor tudok korrigálni további cselekvésekkel is. A gépeknek bezzeg nem kell beszélniük, anélkül is értem őket, nézek kissé összeszorított szemekkel a növényre, mintha csak haragudnék neki, hogy nem egy vastömeg, amit kedvemre alakíthatok, majd inkább elfordulok, hogy tovább lépjek. Nem értem miért gondolkodom ilyeneken, talán van valami a levegőben és rossz hatással van rám.

Aiden | 897| Zene
CYN
<
Elit

avatar
❖ age :
22
♡ :


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Új esély   Pént. Júl. 13, 2018 11:07 am


●Hidden flowers in the darkness ●


Chris nagyon sokat tud beszélni, ami érdekes, mert első ránézésre egészen csendes figurának tűnik. Lehet az üzlet miatt, feltételezem ő ezt is annak fogja fel, pedig mindössze annyi történik, hogy két srác kibékül a múltkori kellemetlenségek miatt. Én nem így csinálnám, de igazodnom kell hozzá, tisztában vagyok, hogy az ő házában vagyok, s ez jobban megköt engem, mintha mondjuk a városban bárhol tartózkodnánk. De, legyen, az általa akart viselkedést megkapja tőlem, engem azonban nem fog ilyen könnyedén. Már megfigyeltem, hogy mindenre van egy kontrája, vagy egy új gondolatot kezd azzal a bizonyos „de” kötőszóval. Egy kicsit már idegesít, de nem tudom, hogy hogyan tudnék ellene védekezni, úgyhogy marad a lepergetés.
- Ne aggódj, nem szeretnélek se kritizálni, se véleményezni - mondok ki az én tervemet, talán azért, hogy megmutassam a kettőnk közti differenciát. Ő engem véleményezhet állandóan, nem fogom magamra venni, én pedig nemes egyszerűséggel nem illetem őt a véleményemmel, mivel tudom, hogy nem érdekli, és nem befolyásolna semmit. Feleslegesen megbántani senkik sem szeretek.
Nem akarom azt éreztetni vele, hogy minden megkaphat, engem nem vehet meg se így, se máshogy, hozzám más út vezet, amelyre ő nem szívesen térne rá és ebben bízok is. Ha ő nem lép arra az ösvényre, akkor nem fogunk találkozni, legfeljebb leülünk egy domb két oldalára egymásnak háttal és onnan integetünk egymásnak. Ez vár ránk jelen állás szerint, s bár annyira jól esne, hogy a dombtetőn megölelhetném, viszont ellentétben azzal, hogy ő azt hiszi, álomvilágban élek, ez nagyon nem így van. Bizony, még nem vetkőztem le azokat a szavakat teljes egészükben.
Megtörténik a kézfogás, az alku - sajnos ez tényleg az – megköttetik, én pedig igyekszem pozitívan hozzáállni a dologhoz. Újra kezdjük, amit mondani könnyebb, mint fejben is eldönteni, de azon leszek, hogy tiszta lapot adhassak magunknak. Mindkettőnknek, hisz tudom, hogy valamennyire én is ludas vagyok, noha anno Chris nem mutatott ki semmilyen érzelmet, úgyhogy nem is gondolnám, hogy nagy seb érhette volna. Hogyha mégis, ezúttal saját csapdájába esett bele.
Olyan érzésem van, mintha Chris még mondani akarna valamit, ezért nem veszem el kezemet és tekintetemet sem emelem le róla. Gyanakvó pillantást vetek rá, de végül nem jön ki szó a száját. Végig szemeibe nézek, de ez idő alatt kézfejemben különös érzés lep el, mintha már nem kezet fognánk, hanem egymás kezét fognánk. A kettő nem ugyan az! Szívem megdobban és a tudtom nélkül egy kicsit megszorítom a kezét, nem erősen, de érezhetően. Végül zavar szökik Chris arcára és ezzel együtt az enyémre is, úgyhogy mindketten visszahúzzuk a kezünket. Egy kicsit elpirulok, alig láthatóan, az is lehet, hogy csak belül vagyok kissé megszeppenve, amiért a kézfogáson túl megfogtam Chris bársonyos bőrét. A keze erős és határozott, de mégis van benne valami hatalmas visszafogottság és szelídség. Jó érzés volt, kicsit szégyellem is magamat, ezért oldalra lépek, hogy visszaforduljak a virágokhoz.
Szeret gitározni, ehhez kétség sincsen, gondoltam bedobom ezt az ártatlan témát, de Christopher erre hirtelen karót nyel. Én mindig szeretek a zenéről beszélni és tudom, hogy ő is, nálunk már megmutatta ennek jelét, ebből gondoltam, hogy a gitározás is hasonlóan kellemes téma lehet, csak úgy tűnik, tévedtem. Elgondolkoztató, hogy miért lehet ez így, sajnos egyelőre ötletem sincs. Mesélek neki egy kicsit magamról, számomra semmilyen gondot nem jelent ezt a kaput kinyitnom, szívesen társalgok, mert ez én vagyok, nem pedig a Lee család legfiatalabb gyermeke.
Kezdem kiismerni Chris beszédstílusát, lehet ez az út lesz számomra a titok kulcsa, így fogok tudni olvasni az örökös érzéseiben. Kettőnk között hatalmas különbség van pedig hangszerekről van szó, amiket mindketten szeretünk, ám míg én gondmentesen, szinte gördülékenyen lágyan formálom a szavakat, addig Chris csupán elejt egy általános véleményt, sőt, még magától is függetleníti a tény, hangja nyugodt és megfontolt, de érzem, hogy feszeng a bőre alatt. Nem jó téma, egyértelműen nem, már hátat is fordít nekem. Hosszasan pihentetem rajta tekintetemet, látom, hogy mennyire rosszul érinti őt valami ezzel kapcsolatban és nagyon szívesen segíteni neki, de mint tudjuk, ő nem egy átlagos fiú, és nem használhatom a saját módszereimet, mert ugyanaz lesz a vége, mint az egyetemen.
Ahogy őt nézem, miközben az egyik növényhez sétál, elkap az üresség. Hirtelen borzasztóan magányosnak tűnik Chris, egy olyan fiúnak, amilyen lényegében én is vagyok. Talán ő sem kapja meg azt a törődést, amit gyermeknek kellene… Mondjuk Sophien ezek a nyomok nem mutatkoznak, ezért nem értem, hogy miért lehet ez, netán csak a Nap vakít el.  
Bárhogy is legyen, Chris látványa nem csak gyönyörű, de magában hordozza a szomorkás árnyalatot is. Szép csendben állok, s szemeim előtt játszódik le ahogyan nyúl a növényért, már majdnem megérinti, aztán mégis visszahúzza ujjbegyeit. Mintha félne a virágtól, de biztos vagyok benne, hogy tudja, nem mérgező. Kérdésekkel telek el, valószínűleg elgondolkodik valamin és ennek fejleménye a halvány mérgesség is arcának vonalain. Elindulok felé, mikor lépne el a növénytől, ekkor állok meg mellette és veszem könnyed mozdulattal a kezembe azt a szálat, amit ő végül nem érintett meg. Ujjaimmal lágyan végigsimítok a száron, mintha próbálnám neki bebizonyítani, hogy amibe belekezdett, az igazis jó cselekedet volt.
- Egyik kedves ismerősöm azt mondta nekem, hogy minden egyes élőlény érzi a törődés jelét, beleértve a növények is. A jó szándékú törődésre pedig mindenkinek szüksége van, hogy egészséges legyen - mondom a virág felé fordulva, majd Chrisre nézek fel, arcom továbbra is meghitt, halványan vidám.
- Christopher! Most, hogy újrakezdtük… tudd, hogy ha valami nyomaszt, vagy társaságra vágysz a sok üzleti munka szüneteiben, keress meg nyugodtan - mosolyodom el a végére és nem tudom, hogy hogyan érinti majd, eddig mindig csak baj volt a közvetlenségemből, de most nem csinálok semmi nyomasztót, tisztes távolságról nyújtok felé képzeletbeli segélykezet, hogy ha nem lök el magától, akkor segítsek neki kikeveredni a magányból. Láttam rajta, érzem, hogy együtt él vele.  Nem mellesleg: én is.

● Szószám: 944/ - ●

Elit

avatar
❖ age :
22
♡ :

To be yourself in the world that is trying to make you someone else
is the greatest accomplishment.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Új esély   Vas. Júl. 15, 2018 7:44 pm

Közös hang?
˝Someone told me
the smile on my faces get bigger
when I play the guiter.˝
~Niall Horan~
-
Engem is lehet kritizálni, vagy véleményezni, nem török ketté véleménykinyilvánítás miatt, persze van, ami engem is érzékenyebben érint a kelleténél. Általában ilyen az, ha a munkámra tesznek megjegyzést, amit persze egyáltalán nem tartok gondnak, sőt, néha jobb, ha egy másik szem felvilágosítást ad egy jobb megoldásról, vagy építőjelleggel próbál segíteni. Én sem kritizálni szoktam, maximum nemtetszésemet nyilvánítom ki, bár bevallom ezt nem mindig teszem kedvesen, de nem a rossz szándék szokott vezérelni.
Már tíz évesen se lettem volna képes arra, hogy összeszámláljam, hány kézfogásnak voltam már részese életem során, ennek száma tán még több is mint hatványozott értéke a mai. Sokra emlékszem, sokat meg elfeledtem, pont mert jelentéktelen volt, de ezt a mostanit biztosan nem fogom elfelejteni.
A szokásos üzletkötésekkor szoktunk mondani jókívánságokat, sablonszövegeket, melyek elengedhetetlen részei egy-egy találkozónak és már szinte érzem is nyelvem hegyén, hogy fogalmazódnak meg automatikusan az említett szavak, de mégsem törnek maguknak utat. Ez is csak egy munka számomra és most kötöttem üzletet, vége a tárgyalásnak, megbeszélésnek és most jönne a zárás. Eleinte úgy gondolom, hogy rontanék a helyzeten és ezzel is magyarázom döntésemet, de ez most nem egy olyan cselekvés, amit szándékosan csinálok, jelen esetben nem csinálok, hanem csak jön magától. Ilyen jön magától élményekben ritkán van részem, minden el van tervezve az életemben, vagy van valamiféle kibúvó, megoldás, ha közbe jönne egy akadály.
Nincs időm tovább erre gondolni, egyrészről nem is lenne előnyös, már így is túl régóta tart ez az állapot, másrészről megérzem Aiden belém fúródó tekintetét, amit eddig alig vettem észre, pedig itt volt végig előttem, valahogy elvesztem. A másik oka pedig, hogy megmozdul, méghozzá úgy, hogy vele együtt az én kezem is, ahogy megérzem gyengéd szorítását. Zavartan engedem végül el, ő is így tesz és a következő percekben ismételten kellemetlen helyzetbe kerülök, de most végig tudok gondolni mindent és sikeresen hárítom, hogy beszélnem kelljen magamról.
Mivel valamit tennem kell, ami segít elvonatkoztatni az eddigiektől, így felfedező útra indulok a kertben, persze nem tudom, hogy merre lenne érdemes kezdenem, vagy éppen mi az, amit tehetek ennyi ismeretlen növény között. Végül megállapodok egy kilógó szállal szemben, mely szinte arcomhoz érve áll magányosan, érintésemet várva, melyet nem kaphat meg.
Kettős érzések ébrednek bennem, melyek többször is megfogalmazódnak, hogy vajon mi lesz az ára, annak, amit most teszek, annak, hogy a cégért, a jövőért, lényegében főként a sajátomért Aiden-t megvezetem. Nem szép, de logikus és ezzel nyugtatom magam minden egyes alkalommal.
Visszahúzom kezemet és már irányítom is testemet, hogy megmozduljak, helyette ott maradok, mert észreveszem, hogy Aiden, szinte engem is megérintve nyúl a levélért, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Elég közel van hozzám, hogy már bőven abban a körben álljon, mely a személyes aurámnak számít, de mégsem hátrálok. Érzem őt, ahogy ott áll, mármint azt érzem, hogy közel van, szinte bizsereg minden testrészem, hogy valakit beengedtem és egy ideig még ízlelgetem, hogy vajon ez jóleső érzés-e, majd inkább egyet hátra lépve figyelem őt. Nem azért, mert undort éreznék, hanem mert nem tudom, hogy mit, csak azt, hogy túl közel van.
Túl egyértelmű, mégis kétértelmű minden egyes szava, melyet, ha úgy is szeretnék se tudnám csak a növényre vonatkoztatottnak értelmezni. Valaha lett volna szükségem jószándékú, illetve bármiféle törődésre, de már rég kinőttem abból a korszakomból, nem is tartott sokáig. Valószínűleg ő ebben nőtt fel, ami megmagyarázza, hogy miért ennyire közvetlen és más, mint én, olyan, mint Sophie, aki viszont a kezdetektől megkapta azt, amiről most Aiden beszél.
Felnézek a növényre és hírtelen késztetést érzek, hogy megismételjem a mozdulatot, de most végül hozzá érjek én is, bár kétlem, hogy az én nem éppen gyengédnek mondható érintésemre lenne szüksége. Még csak nem is gondolom, hogy kedvességből tenném, hanem inkább, hogy bebizonyítsam, ez nem okozhat számomra akadályt.
Tekintetemet végül leemelem a zöldről, mert nevemet hallva Aiden-re nézek, már éppen zsebemből meginduló kezemet is végül visszaejtem oda.
A hatalmas különbség Aiden és a húgom között, hogy Aiden nem a húgom és ezt részletezni bizony órákon keresztül tudnám, de mégis hasonlítanak. Nagy örömöt kéne éreznem, persze csak a komolyságom mögött, hogy elértem célomat, hogy kedvemre léphetek hozzá és a bizalom csírája végül elkezdett kiemelkedni a föld fölé, de mégsem. Túl őszinte ez a pillanat, a nézése, az, amit mond és túlságosan jóleső lehetne, ha engedném, de nem tehetem. Kezdem megkérdőjelezni, hogy vajon miért nem, de a munkán és üzleten kívül mást nem tudok felhozni, márpedig ezek az egyetlen dolgok, amik számítanak.
Köszönöm.Küldöm felé tekintetemmel, szemeim csillognak, pedig arcom mozdulatlan és komoly, az nem árulkodik. Meghat, amit most felajánl, nem is ismer és nem ismerhet. Talán, ha nem a Kia motors főnökének fia lenne, akkor talán lehetne arra lehetőség, hogy többet lásson belőlem, de ez így túl veszélyes. Ismételten minden mást magam elé helyezve nem lehetek az, akinek szeretne látni, nem is tudom, hogy miben reménykedik, hogy mit láthat, de azaz oldalam, amiről tudom, hogy létezik még bennem, az csak Sophie-é, még Samantha se ismerheti teljesen, nem tudom elképzelni, hogy pont most, pont neki mutassam meg.
Kifújom a levegőt és pislogok egy nagyot, amit elmulasztottam az elmúlt hosszúra nyújtott pillanat során, mert mondanom kell valamit. Most, hogy végre elértem célomat, valami okosat kéne mondanom, valamit, amit vár, amit ismer, azt, amit eddig kapott.
-Te is élhetsz hasonló lehetőséggel, ha gondolod-hangom merev és hűvös, szememből is elmúlt a csillogás, de belülről egy kissé elporladok. Aiden nincs rám jó hatással és ezt egyre inkább fel kell ismernem, nem csak egy apró kizökkenés volt a múltkori, mert most is megtörténik és nem tudom mindig irányítani.
Most az egyszer nem az üzletre gondolok, mikor megszólalok, mert bár mindent feltudok használni, amit megtudok, de mégis úgy érzem, ha akar, én leülök és meghallgatom, bár hasonlót nem tudok neki nyújtani. Ha észhez térek akkor persze már ez a gondolatom is meg fog változni.
-Melyik a kedvenced a növények közül?-ártatlan és semleges kérdés, a semlegesen van a hangsúly és pont jó ahhoz, hogy eltávolodjak tőle és tovább nézelődjek, miközben válaszán gondolkodik.
Aiden | 974| Zene
CYN
<
Elit

avatar
❖ age :
22
♡ :


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Új esély   Szer. Aug. 01, 2018 7:33 pm


●Hidden flowers in the darkness ●


Háromszáz lapon keresztül, már-már könyve ékelve lehetne pedzegetni, hogy a kézfogás miben hasonlít és miben tér el a „megfogni egymás kezét” szófordulattól, még nyelvtanilag is egyezik a kettő, csupán a környezettől függ, szerintem azonban sokkal több van ebben, mint egy egyszerű, unalmas túlmagyarázás. A kézfogás szakmai és formai, számomra kifejezetten unalmas, de aztán valami megváltozik, a szívem is megdobban, ahogyan egyre jobban elnyúlik a kontaktus és idevégződéseim szüntelenül küldik a jelet agyamnak, mely megakadályozná, hogy elengedjem, de mint egy áramütés, úgy ujjaim is ellentétesen mozdulnak, csak még jobban ráborulnak azok Christopher tenyerére és éreztem, hogy kezdek elveszni. Imádom ezt az érzést, imádom, ahogyan levegőért kell kapnom és ezernyi érzelem seper végig rajtam úgy, hogy még bele is bizsergek.
Mindketten zavarba jövünk tán, majd Chris az, aki előbb ellép tőlem. Egy pillanat erejéig ijedt pillantással nézek felé, mert félek, hogy túl messzire mentem - igaz tudatom ellenére, bár ahogy látom az arcát, nem erről lehet szó. Megérint, ahogyan láthatom nyúlni a virágért, ám az utolsó pillanatban mégis visszahúzza a kezét, olyan, mintha nem merné megérinteni, tartana tőle, vagy épp saját magától. Én tudom, hogy nincs mitől. Christopher nem rossz ember, márpedig ha nem akar bántani egy virágnak, akkor nem is tud rosszat tenni. Az emberek mások, egymást könnyedén megbánthatjuk akaratunk ellenére is, ami abból ered, hogy nem ismerjük eléggé a másikat. A mi esetünkben is ez történhetett. Hiába próbálom, nem tudom megismerni Christ. Legalábbis eddig nem sikerült, talán ez egy új esély.
Kétségtelenül nem a növényekről beszélek, csak a metaforám vonatkoztat rájuk. Christek is szüksége van törődésre akár elutasítja azt magától érzelemmentesen, akár nem, ebben biztos vagyok, pont ahogy nekem is kell. Bizonyára elkényeztetett kishercegnek gondolhat, de az életem nekem sem rózsás. Ebben a világban még a törődésért, a kedvességért és szeretetért is meg kell dolgozni, tenni kell érte, ahogy én is tettem azzal, hogy elhagytam a családi fészket és Párizsba költöztem. Úgy tűnt szüleimnek, mintha egy általuk jól kitervelt módszer következménye lett volna a külföldi pályafutásom, én úgy gondolom, hogy inkább egyfajta menekülés történt. Menekültem a családomtól, attól a jövőbeli Aidentől, aki lettem volna, ha otthon maradok, így hát átvettem a párizsi gondozóim felett az uralmat, én diktáltam, hagytam érvényesülni, mert bizony én is tudom, hogyan kell manipulálni az embereket, tudom, hogy kell elérni a célunkat és vezető szerepbe kerülni, ám mindezt nem az ő módszereikkel értem el. Akkor hogyan? Kedvesen, bizalmasan. Úgy, hogy közben megszerettem őket és nem éltem pokoli életet mellettem, észre sem vették, hogy azt csinálok, amit akarok, mert békésen megvoltunk együtt, mint egy nagy család, vérrokonság nélkül.
Ezt a taktikát követve Christophernek felajánlom a szívem egy darabját. Nem hazudok, nem használom ki ezen alkalmat, hogy felülkerekedjek rajta, nem, valóban meg akarok ismerni, megszólítanám lelkét és a barátja lennék, és őszinte, bár nem kicsapongóan lelkes mosoly kerekedik arcomra, ahogy hallom a válaszát. Bár van benne valami, úgy hangzik, mint egy okos üzletember szájából egy konferencián, elfogadja, mert ha elutasítaná, akkor csak magára haragítaná a partnerét, de soha sem fogja kihasználni a segítségét. Ám meg kell lassan értenie, hogy én nem a partnere vagyok és nem is az ügyfele. Majd szemébe nézek és meglátom benne a csillogást, mire nyugtázom magam, hogy talán komolyan gondolja, talán tényleg hálás, vagy ő is átérzi azt, amit én. Azt hiszem, kicsit boldog is vagyok. Nem lehetek telhetetlen, elfogadom és egy időre biztosan elraktározom emlékemben az iménti lelkesedő, érzelmeket tápláló szemeit.
Arcom semlegessé válik, ahogy ő is sóhajt, már azon kezdek gondolkodni, hogy merre tegyem a következő lépést fizikailag értve, mikor Chris újból megszólal. Ezúttal se látható, se hallgató jele nincs az érzéseinek, de nem is számít, mert amit mond, azt kis híján felborítja a hormon-háztartásomat, szívem hevesebben kezd verni, arcom pedig őrült lelkesedésben tör ki hatalmas mosollyá, miközben némán levegőért kapok. Tényleg ezt mondta? Izmaimat feszítenem kell, hogy ne ugorjak neki örömömben és öleljem szorosan magamhoz, talán egy kicsit közelebb is lépek hozzá, de tudom, hogy vissza kell fognom magam, ha azt akarom, hogy az utóbbi pár percnek legyen értelme és ne rontsam el teljesen.  
-  Igazán? - csillognak szemeim és nyújtom felé kezeimet még az előző felindulásból, de behajlítom, majd visszaengedem magam mellé őket, még mielőtt Chrishez érhettem volna. A szándékom persze számára is egyértelmű, de nem számít, egyúttal legalább látta, hogy próbálom visszafogni magam érti, próbálok kicsit megváltozni, ami nem jó, de ennyit tudok tenni kettőnk érdekében. Legalábbis egy ideig, amíg nem vagyunk nagy barátok. Már jár is az agyam, hogy mi lenne az, amit elsőként megoszthatnék vele, bele sem gondolok, hogy az érkezésemkor még álarcot viseltem és szent elhatározásom volt, hogy soha semmit sem fogok neki elárulni magamról. De hát mit is akarok pontosan? Őt. Christ? A lelkét. A szívét?
-  Ez! A kamilla! - vágom rá szinte azonnal, gondolkodás nélkül, mit sem törődve a gyors témaváltással, s még csak nem is azért mutatok rá egyből a közelebben lévő növényre, mert épp kiszúrtam. Eddig is láttam, nem nehéz megtalálni a fehér virágokat. Pont olyan ügyesen veszem be ezt a kanyart, mint ahogyan Chris hirtelen leparkolt az autóval.  -  Nagyon szeretem az illatát és számomra különösen előnyös a nyugtató hatása - folytatom és eszemben sincs hazudni neki, bár nem is mondok el mindent, ahogyan azt sem, hogy az asztmám miatt találkoztam először a növénnyel Volt egy időszak, amikor szüntelenül fulladoztam, légszomjam volt. Az utóbbi időszakban, Párizsban ez enyhült, igaz nem szűnt meg, míg az utóbbi időben ismét szaporodtak a rohamaim. Egy percig sem kételkedek ebben, de igyekszem magam kezelni, ahogy csak lehetséges. Nem titkolózom, de mint jövendő orvos szeretném elhallgatni az úgymond közemberek elől, hogy milyen gonddal küszködök. Hála istennek már problémám nincs.
-  Neked melyik? - nézek rá, miközben zsebre dugom egyik kezemet, s kérdezek vissza reflexből és bele sem gondolok, hogy talán Christopher annyira sincs tisztában ezzel a témával, hogy ne tudna válaszolni.
● Szószám: 955/ - ●

Elit

avatar
❖ age :
22
♡ :

To be yourself in the world that is trying to make you someone else
is the greatest accomplishment.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Új esély   Kedd Aug. 07, 2018 11:48 pm

Közös hang?
˝Someone told me
the smile on my faces get bigger
when I play the guiter.˝
~Niall Horan~
-
Érzem szememben az igazságot, mely mintha csípős ragasztóval volna oda tapasztva, nem tudok tőle megszabadulni. Egy hihetetlen pillanat  erejéig még el is révülök a gondolatban, miszerint elmondom Aiden-nek, hogy mennyire kedvemre  való lenne, ha valakivel, aki más szemmel lát, aki mellett még kiterítetlen lapokkal lehetek, meghallgat. Sophie mindig mellettem van, neki  valóban mindent elmondhatnék, de az évek múlásával ez a szokás megszakadt, bár még mindig ő az első, aki felfedezi hűvös ábrázatom mögött az érzelmet és zaklat, hogy beszéljek róla.
Aiden tekintetében fellelhető a megbújó öröm, ami nem segít elűzni a meghatódottságomat, jó látni, hogy van más is, akinek örömöt tudok okozni szavaimmal, főleg, hogy apámon sose látom ezt, de már nem is keresem.
Nem hátrálok, mikor közeledni próbál, de visszafogja lépteit. Nem tudom, hogy mit szeretett volna tenni, mindenesetre nem rettent meg, hogy megint majdnem belekerült abba a bizonyos személyes terembe. Arca megváltozik, akkora mosoly ül ki rá, melyről nem hittem, hogy lehetséges megalkotni. Hallat bennem egy dudáló hangot, mit az autók tudnak kiadni és figyelmeztetésre használják. Valamire figyelmeztet a belső műszerem, csupán nem tudom, hogy mire.
Látom, ahogy meglendül felém mind két keze és felismerhetetlen a tény, hogy ölelésnek szánta, mind a kettőnk legnagyobb szerencséjére ez nem történt meg. Én nem ölelkezek, férfiakkal pedig végképp nem. Meg is lepődöm, hogy ezt tervezte tenni, nem éppen mindennapi cselekvés. Vannak szokatlan viselkedési formái, de ezt a legkevésbé sem tudom értelmezni, mindenesetre értékelem, hogy rám való tekintettel nem tette meg. Valamiért ez késztetést ébreszt bennem, hogy én is megmozduljak, amiből látja, hogy pont mint ő, én is igyekszem alkalmazkodni kettőnkhöz, csak azt nem tudom, hogy mit tegyek és abból tudok csupán meríteni, amit tőle, vagy Sophie-tól láttam, mikor nem éppen a Nam család nevéhez méltón viselkedett barátaival, de civilben ő tehet így. Eszembe jut, mikor az egyetemi folyosón megveregette a vállam, de az túl idegen lenne tőlem és erőltetett, amit nem szeretnék. Helyette a kissé egyszerűsített variációját választom ki és emelem fel kezemet, hogy vállára tegyem azt egy rövid ideig.
-Igen-mondom ki meglepően boldogan, pedig nincs szándékomban. Kezem ismét bizseregni kezd ott, ahol hozzá érek, ami jól eső, ugyanakkor inkább nevezném szokatlannak. Hamar megszakítom a kontaktust a kézfogásból tanulva és lépek egyet hátra.
Majdnem túl hevesen mosolyodom el, de tudok uralkodni magamon és kap egy határozottabb bólintás, számon szélén vidám görbülettel. Valóban, eléggé hevesen tud reagálni bizonyos dolgokra, talán a kamilla segítheti lecsillapítani gondolatait és elősegíteni az összpontosítást. Más eshetőségre nem is gondolok, egy pillanatra fordul meg csak elmémben, hogy talán más, komolyabb okai lehetnek annak, hogy néha szüksége van lenyugtatnia magát. Amit eddig láttam belőle erre nem ad magyarázatot, mivel egy felettébb vidám embernek tűnik, aki néha csapong.
Hirtelen jön kérdése és igazán számítanom kellett volna rá, mégis váratlanul ér. A gyógynövényeket nem ismerem, a nevüket sem, számomra nagyon egyformák és megkülönböztethetetlenek. Abban az esetben, ha kedvenc virágot kérdez, arra tudnám a választ, azonban itt most másról van szó.
Elkezdek nézelődni, mintha valami konkrétumot keresnék a zöldek özönében, azonban én magam sem tudom, hogy mit. Keresek valamit, ami nem létezik, a kedvenc gyógynövényemet.
Arcom komoly, kissé összeszorul szemöldököm, általában ilyen kifelyezés ül ki rám, ha koncentrálok egy újonnan feladott, megoldandó feladatra.
Egyszer csak meglátom egy apró virágú növényt kis levelekkel, hosszú száron. Közelebb lépek hozzá, hátam mögött összekapcsolt kezekkel, kissé előre hajolva
Halkan ízlelem meg a körülötte lévő tér illatát, hátha megérzem, hogy a virágnak van-e. Majd kiegyenesedve nyújtom ki kezemet és mutatok felé tenyeremmel.
-Ez igen mutatós-mintha csak egy autóra mutatnék, melyet eddig csak külsőségek alapján sikerül megítélésem, mi el még nem néztem a mélyére. Figyelem Aiden reakcióját és reménykedem, hogy komolyan tudja venni választásomat, főleg, hogy semmi féle szakértelemmel nem rendelkezem a növények terén, végül bevallom bűnömet, amit én nem tartok annak, valószínűleg sok olyan dolog van, melyben én növök fölébe.
-Őszintén megmondva nem tudom, hogy milyen  névvel illetik, vagy, hogy milyen hatása van, de kellemesen néz ki-mondom végül egyenesen rá nézve, nem zavartatva magam, pontosan tudom, hogy miről beszélek, az igazságról, mint mindig.
-Inkább a gépek világában érzem otthon magam, de úgy vélem ezzel nem mondok el magamról újat-nézek félre a növényre, melyhez kezemmel lassan közelítsék, majd végül egyik levelét újaim közé vonom gyengéden, éppen csak hozzá érve, nehogy véletlenül leszakítsam, vagy kárt tegyek benne. Ismét eszembe jut, hogy Aiden-nek se szeretném megélni, úgy tűnik szép metafora marad a virágok és kötötte lévő kapcsolat és mindig emlékeztetni fog, hogy amit teszek nem feltétlenül erkölcsös, de a családért teszem.
Amint eleresztem a levelet ismét rá nézek, valahogy büszkének érzem magamat, amiért képes voltam megérinteni a növényt, pont mint azelőtt Aiden-nek is, számomra ez nagy lépés.
-Mondanám, hogy szívesen vennék tőled növénytani leckéket, ám sajnos az nem lenne igaz. Nincs rá kapacitásom, valamint nem érdeklődöm hosszú távon a természet iránt, pontosan ezért nem találom benne a helyem -vallom be végül. Ideig óráig élvezem a látottakat, de számomra ingerszegény a környezet, hosszú távon pedig túl egyforma, mivel nem tudom megfejteni, nem is foglalkozom vele. A nyers megjegyzéseimet nem fogom tudni levetkőzni, nem is szeretném, ez része annak, amit mutatnom kell, akivé váltam és vagyok, Aiden-nek ezt el kell fogadni, különben nehezen fogunk dűlőre jutni.
Aiden | ...| Zene
CYN
<
Elit

avatar
❖ age :
22
♡ :


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Új esély   Szer. Aug. 08, 2018 11:36 am


●Hidden flowers in the darkness ●


Elszabadul bennem a fogva tartott kiskutya amikor meghallom, hogy ő is szívesen fogadja a történeteimet, igaz nem tudom, hogy ez most amiatt van, mert illendőnek érezte csakugyan felajánlani azt, mit én is megtettem neki, de maga a gesztus, hogy legalább kimondta is már sokat dob a kedvemen. Ezen boldogságomban kérdezek rá, mintegy hitetlenkedve, vagy csak gonosz módon követelem tőle, hogy erősítse meg szavait, mert nem tudom elhinni, nem vagyok képes felfogni, hogy szívesen hallgatná meg lelkem dallamait. Lehet még nem tudja, mi rejlik ott lent, pontosabban mennyi minden, szinte hadsereg állomásozik lelkem mélyén, akinek ha kinyitja kapuját egyszerre kiözönlik a nagy sereg. Hála istennek azért vissza tudom fogni magam annyira, hogy bár tegyek felé egy lépést, de ne öleljem magamhoz hálám jeléül. Ha magamból indulok ki, egy ölelés mindig rengeteg tartalommal bír és nagyon jól esik majdhogynem teljesen mindegy kivel történik, azonban tudom, hogy Chris erről másképpen vélekedik és nem szeretném elrontani önzőségemmel a pillanatot.
Nem hittem volna, hogy válaszolni fog valójában költői kérdésemre, de amit ez után tesz, az tűzijáték számomra, ám ami ezzel együtt érkezik, arra nagyon nem voltam felkészülne. Megérint. Megérinti a vállam és nem kioktatásból! Rándul egész testem keze alatt, mintha szívem dobbanna egy akkorát, hogy teljes egész lényem beleremeg. Orromon hosszan áramlik be a levegő, miközben ajkaim is elnyílnak a meglepettség és az öröm édes elegyétől. Meg sem fordul fejemben, hogy megjátszaná magát, érzem, hogy ez igazi, érzem hangjában a boldogságot, amitől bennem is megsokszorozódnak a boldogsághormonok. Nagy, de szolid vigyorral nézek rá és ő is mosolyog, hát ezt el sem hiszem, mi történt és miért és hogyan? De nem is érdekel, talán ezentúl minden más lesz és tényleg barátok lehetünk, akik mindent megosztanak egymással, ő megtanít engem, milyen a szülők számára is példás filozófia és én is megtanítom őt hogyan eressze el magát akkor, amikor semmi értelme igazgatót játszani.
Nem tart sokáig az érintése és mikor elveszi rólam kezét, érzem hiányát, nagyon szívesen elaludnék míg ő karomon vagy felsőtestemen tartja kezét, olyan jó meleg és kellemes, valamint erős és határozott is, tán ebben rejlik a varázsa.
Gyorsan tudok kapcsolni a kérdésére, lehet még mindig az előbbiek varázsa alatt vagyok, de szívesen beszélek a kamilláról, majd visszakérdezek. Bevallom, nem feltételeztem, hogy ne tudna rá válaszolni, viszont hamar feltűnik, hogy nagyon nézelődik és nagyon gondolkozik a választékokon és ez elárulja, hogy nincs se kedvence, de még fogalma sem, hogy tulajdonképpen milyen gazok között mászkál most. Felkuncogok, de nem sértésként, csak aranyos, hogy mégis próbál valamit keresi és nem passzolja rögtön a témát, s mindez egyébként pozitívum a szememben, mindössze jó húzni az agyát olyasvalamivel, amihez nem sok köze van. De ahogy hallom, nem is titkolja, hogy nem ért hozzá, aminek kifejezetten örülök.
- Az a rozmaring - lépek felé, illetve a virág közelébe. Hangom kezd visszaállni a nyugodt és békés stílusba. - Gondolom azért mutattál pont rá, mert ismerős lehet, ugyanis a mediterrán konyha kedvelt főszere is, de apró leveleit szokták teába is tenni, mivel számos gyógyító hatása van, például jó migrénre, reumára, ekcémára, de a vérkeringetést szintén segíti. - Ha már megkérdezte és rámutatott, akkor szívesen változok pár perc erejéig élő növényhatározóvá. Szívesen beszélek róluk, mert nagyon hasznosak. A rozmaring illatát én kifejezetten szeretem.
- Tudom, hogy nem vagy nagy növényes, virít rólad - kuncogok fel, hiszen nem egy atomfizika észrevenni, hogy Chris azt se tudja hol van a gyógynövények között, vagy hogy miért van itt. Illetve talán utóbbit igen. - Te miattam jöttél ki ide, nem igaz? Azért, mert velem akartál lenni kettesben és kedvezni akartál szívemnek egy kicsit, ugye? - mondom aranyos mosollyal és tudom, hogy ez az igazság, csak egy kicsit húzni akarom az agyát azzal, hogy ki is mondom. Közben pedig büszkeséggel nézem, hogy mennyit fejlődött Chris, mert bizony már meg meri érinteni a növényt és tán ő is olyan tekintettel néz vissza rám, mintha büszkélkedne sikerével. Más a tapintása a rozmaringnak, mint saját billentyűd enterének, nem igaz, Christopherem?
Kissé elszomorodok hallva, hogy nem érdekli őt ez a világ - maga a világ, elvégre a természet jelenti valójában a világot és nem a gépek -, de bólogatok, jelezvén, hogy megértettem és ezen nem tudok változtatni.
● Szószám: 684 / - ●

Elit

avatar
❖ age :
22
♡ :

To be yourself in the world that is trying to make you someone else
is the greatest accomplishment.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Új esély   Csüt. Aug. 09, 2018 2:44 pm

Chris! Segíts!!


Ahogy elkezdem a vezetést, Chris szinte azonnal lecsap Aidenre. Bár a hangom és az arckifejezésem nem változik, meglehetősen bosszant, hogy a legérdeklődőbb hallgatóságomat lopta el. A két idősebb Lee testvérnek pár pillanattal tovább tart észrevenni a két jómadár eltűnését, de amint ez megtörténik, Adam rám mosolyog, nekem pedig végigfut a hátamon a hideg. Nem is véletlenül. A két család információszerzési taktikája egyáltalán nem különbözik egymástól, így a "vezetés" hátralévő része kész kínszenvedés. Adam burkoltan, de félreérthetetlen módon az üzletről érdeklődik, amit én próbálok udvariasan hárítani. Legszívesebben azt mondanám neki, hogy az autók közti különbség számomra kimerül a "nagy", "kicsi", "piros" és "fekete" jelzőkben. Az egytlen, ami visszatart, az a (sajnálatos módon túlságosan is) valószínű eset, mely szerint egy másik közös parti alkalmával lelepleződne a füllentésem. Ez nem igazán tene jót a kapcsolatunknak, apám pedig dühöngene. Ahogy az idő múlik, az udvariatlan rámenősség előhozza belőlem a kőkemény eleganciát, azt a fajta viselkedésmódot, amit egyébként csak a nagyon fontos társadalmi eseményeken szoktam magamra ölteni. A szigorú etikett, az állandó mosoly és a tökéletesen egyenes tartás mind páncél, amiről lepattan minden támadás, ugyanakkor elzárja az én ingerültségemet is. Hogy minél hamarabb szabaduljak az idősebb Lee fiútól, a szokásoshoz képest igencsak rövidre zárom a tárlatvezetést, a vendégeket lerakom az étkezőben, majd egy nagyon udvarias mosollyal elindulok megkeresni az áruló bátyámat, aki a farkas elé vetett. Gyanítom, hová vihette Aident, a kertek felé szándékosan nem kanyarítottam el a ház bemutatását sem. Amint odaérek, tekintetemmel máris a két szökevényt kutatom, és hamarosan rájuk is lelek a gyógynövénykertben. Ahol Chris éppen egy növény levelét fogja. Elkerekedett szemmel húzódok be egy magasra nyírt borókabokor takarásába, onnan figyelem a duót. Lassan elégedett macskamosolyra húzódik a szám széle, legszívesebben hagynám, hadd maradjanak kettesben, de sajnos a serpenyő másik oldalát Adam ólomsúlyként húzza lefelé. Így végül kilépek a bokor mögül, vidám mosollyal közelítve meg a párost.
- Bocsánat, amiért megzavarom az eszmecserét - lépek Chris mellé - de a vezetés véget ért, Adam és Aida pedig szerintem eleget hallotta már az én hangomat, én pedig túlságosan keveset hallottam Aidenét.
Beszéd közben a bátyámba karolok, és kissé megszorítom a karját, jelezve, hogy eszébe ne jusson ellenkezni. Nem érdekel, hol jár az Aiden-szelidítés hadműveletben (bár reményeim szerint inkább fordítva fog alakulni a helyzet), nem bírok ki még egy órát egyedül.
Elit

avatar
❖ age :
18
♡ :


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Új esély   Pént. Aug. 10, 2018 12:36 pm

Közös hang?
˝Someone told me
the smile on my faces get bigger
when I play the guiter.˝
~Niall Horan~
-
Óvatosan vállár helyezem tenyeremet, ám határozottan, hiszen erős benne ma szándék, hogy meg kell tennem, így én is közelebb engedem. Manipulációnak szánom, hogy könnyebben érezzen bizalmat, de aztán mikor meglátom a mosolyát, akkor rá kell jönnöm, hogy azért is, hogy ilyennek lássam. Persze csak azért, mert az igaz mosolya a visszajelzés, hogy jó úton járok, de érzem, hogy saját szám sarkába is kúszik egy apró mozdulat, ám annak tulajdonítom, hogy a sikernek örülök, bár nem szoktam kimutatni, talán tudatom alatt sikerül úgy cselekednem, hogy az kedvező legyen számára.
Érzem ujjaim alatt az apró megrándulását, mely nem tudom, hogy az ilyedtség miatt lehet-e, bár kétlem, hogy egy érintés rémisztő lenne számára, lévén, hogy nem rég, még ölelésnek szánt karlendítéseket intézett irányomban, arra tudok következtetni, hogy meglepi, amit teszek, ezen nem is lepődöm meg, főleg, ha a legutóbbi találkozásunkat használjuk kiindulási alapnak kettőnk kapcsolatának megalapozásához, mely most újat kapott.
Visszavonom kezemet válláról és magam mellé eresztem, miközben őt figyelem. Valamiféle zavart élek felfedezni rajta és örömöt, nekem ez pnt megfelel, én is érzek hasonlóakat, bár zavarnak csak enyhén van jele, amiért ezt tettem.
Szinte meg sem hallom halk nevetését, de abban a pillanatban felé nézek, aromon enyhén kérdező kifejezéssel, hiszen nem értem mi lehet oly mulatságos, ám visszatérek feladatomhoz a kedvenc gyógynövényem keresésének személyében.
Az apró lila virágok nem rikítanak, így kellemes a szemnek, jó rá nézni, ahogyan pedig közelebb kerülök hozzá meg is érzem az illatot, melyet ismerősnek érzek, ám nem tudom, hogy honnan.
Őszinténén mondom el neki, hogy miféle viszony köt össze a gyógy, valamint úgy általánosságban bármelyféle növénnyel, amit meg is erősít, hogy nemgondolt az ellenkezőjére. Ez az őszinte kijelentése meglep, bár azt eddig is tudtam róla, hogy nem érzi magát feszélyezve, ha a véleményét kell kimondania, ez egy számomra pozitív tulajdonsága és valamely módon szórakoztató is, hiszen álltalában velem nem ellenkeznek, mivel munkával töltöm minden időmet, ott pedig úgy vélik, hogy jobb nem belekötni az örökös szavába. Azt azonban kevesen gondolják, hogy egy jól irányzott vélemény kifejtés bizony emelheti a presztizst szememben, vagyis minden a stíluson múlik.Az imsételten megtörténő nevetésére nem reagálok, bár nem értem ebben mi oly szórakoztató.
Miután beszélt, elfordulok a rozmaring felé, melyet megérintve megkönnyebbülök, hogy bizony képes vagyok erre és jó érzés tölt el, melynek enyhített változata arcomon is fellelhető.
Mikor elengedem megtorpanok, de nem feltűnően, nem úgy, hogy a miértje bármiféle kérdéseket keltsen. Mondhatni minden igaz, amit mond, csupán más szavak használatával. Egyáltalán nem szerettem volna vele együtt lenni. Lényegében Sophie-nak köszönhető, aki meggyőzött, hogy most itt beszélgetünk és hogy sikereket értem el az Aiden üggyel kapcsolatosan. Nem is az torpant meg, amit mond, hanem az, ahogyan. Talán a baráttá válás számára megegyezik a túl közvetlen beszéddel.
-Ami azt illeti, igen-mondom végül helyeslően, majd keresem a szavakat, hogy hogyan kössek bele az övéibe, azoknak túlzott közvetlensége miatt, ám nem sikerül, nem tudom, hogy mit mondhatnék, ezért inkább folytatom a gondolatmenetét. -Reményeim szerint sikereket értünk el most és fátylat tudunk borítani véglegesen arra, ami az első találkozásaink során történt-igazolom szavait, a különös számomra, hogy én is kezdem elhinni és elfeledni azokat a sérelmeket okozó szavait, melyeket tőle kaptam.-Úgy vélem nekem valamelyest ez sikerült is-jelentem ki lényegében azért, hogy tudomására adjam, részéről is történt sértés, bár nem bizos, hogy észre vette.
Lezárom a beszélgetést, ám szavaim ismételten megváltozatják őt és eltűnik arcának ragyogása, ezzel együtt megfordul fejemben, hogy mit tettem rosszul, ami ennyire hírtelen okozott változást, de végül rájövök, hogy semmit, hiszen arra kért, hogy megismerhessen és ezzel most pont ezt engedtem neki.
Megpillantom Sophie-t, melynek köszönhetően érzem, ahogyan élet szökik testemben és annak veszessége némileg megszűnik, ha Aiden nem fordul felé, nekem háttal, akkor arcomon még egy halvány mosolyt is láthat, azonban nem gondoltam, hogy ilyen rövid ideig tudunk csak itt ketten lenni, kissé elhamarkodta húgom az érkezését, a bizalomhoz vezető ösvényt még csak részlegesen sikerült kitaposni és már kezdtem úgy érezni, hogy egyre inkább közeledem Aiden-hez.
Testem összerázódik az utolsó kijelentésére, minek köszönhetően azt éri el, hogy egyenesen lenézek rá, szememből szigorú gondolatokat terelve felé, amiért képes volt ilyet mondani. Az iménti nyugodtságom és mondhatni jókedvem egy szempillants alatt oszlik el. Nem engedhetem őket egymás közelébe, nem szeretném, ha bármi közük lenne egymáshoz, ami túl mutat a szakmaiságon. rzem testemben a haragod Aiden iránt, amiért képes volt ennyire elrapoblni magának húgomat. Eddig is tudtam, hogy én nem barátként tekintek rá, de biztos, hogy nem is fogok. Sophie is jól tudja, hogy nem mondhatna ilyeneket, annak küvetkezményei lehetnek, valamint vigyáznia kell, mert a végén még valóra válik, amire vágyik.
-Remélem nem kell csalódást okoznom, amiért az én hangomat kell, hogy halljad és valószínűleg Adam-ét az asztalnál-utalok arra, hogy valószínűleg az üzletre fog terelődni a beszéd téma, ami nincs ellenemre, kedvemet lelem benne.
Húgommal a karomon indulok meg, miközben hűvös pillantással nézek Aiden felé miközben félreérthetelten jelét adom annak, hogy visszaindulunk a házba. Úgy megyek, hogy véletlenül se kerüljenek egymás mellé, így lényegében közöttük haladok, végig az üvegajtó felé, miközben rá sem nézek a növényekre, ennyi éppen elég volt belőlük.
-Eddig jól szórakoznak vendégeink?-kérdezem húgomtól, hangom pedig semleges, azonban jól tudhatja, hogy nem ugyanazon az oldalon állunk az Aiden és közte lévő kapcsolat terén és szeretném azt hinni, hogy nem létező dologtól tartok, azonban ezzel nem tudom meggyőzni magam.
Az ajtóhoz érve kihúzom azt, de nem engedem el, hogy utána Aiden, a vendég mehessen be, ahogy azt illene, hanem még mindig a karomon vezetem be, egyenesen a konyha felé véve az irányt, miközben halkan zongoraszó hallatszik a lejátszóból.
Sophia, Aiden | ...| Zene
CYN
<
Elit

avatar
❖ age :
22
♡ :


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Új esély   Pént. Aug. 10, 2018 6:39 pm


●Hidden flowers in the darkness ●


Látom rajta, hogy mennyire nem ért a növényekhez, de mégis aranyosnak találom, hogy próbál keresni egy gyógynövényt, amit kitűzhet a mai naptól kezdve kedvencének. Szorgalmasan bemutatom a rozmaringot, melyre rábök és biztosra állítom, hogy ezentúl ha hallja a nevet, akkor mindig eszébe fogok róla jutni és ez a gondolat igencsak kedvemre való. Makacsul kívánom, hogy minél több témát illetően gondoljon rám, akarom, hogy ne tudjon előlem menekülni sem. Nem tudom, miért érzem ezt, miért bújt vajon belém a kisördög, de, lehet mert Chris annyira merev és úri módi, hogy ösztönösen akarom őt kiborítani a komfortzónájából, hogy így egy kicsit ösztönösebben, érzései által vezérelve cselekedjen.
Ugyanez a kiváltó oka őszinte szavaimnak is, de hát komolyan azt mondom ki, amit gondolok és miután ő is kimondja, hogy nagyon nem érdeklik a növények, nem hagy más logikai szálat, egyetlen egy indokra tudok gondolni, mely vezérelte, az pedig én magam lennék, a barátságunk, az, hogy bemesélés és hatalmas fedő sztori ide vagy oda, ő mégis szívéből akarta tisztázni a történteket és kibékülni szándékozott velem, érzem, tudom, láttam arcán a mosolyát, vállamon a kezét és a törekvését, hogy mi ketten működjünk. Mindössze reménykedek, hogy azzal, hogy ezt kimondom, ő benne is tudatosul ez. Na és természetesen húzni is szeretném az agyát.
Egy kicsit izgulok válasza miatt, vitára, vagy ellenkezésre számítok, ezért is érzem, de talán csak bemesélem magamnak, hogy az első mondatrészt ellentétes tartalom fogja folytatni, így nem is veszem le róla érdeklődő és várakozó tekintetemet. Legnagyobb meglepetésemre nem így lesz, majd egyetértően bólintok boldog tekintettel, hiszen úgy tűnik, Chris sokkal jobb ember, mint aminek eddig gondoltam és talán mégsem csak a cége forog lelki szemei előtt, hanem igenis törődik másokkal, ez esetben velem is. Az utolsónak elejtett szavaira pedig széles mosolyra török ki.
- Miattam ne aggódj, a részemről is sikerült lefedni fátyollal a történteket. Örülök, hogy megbeszéltük, mivel így kiderült, hogy nagyobb szíved van, mint ami elsőként tűnik. Bevallom, mikor értem jöttél autóval olyan érzést váltott ki belőlem, mintha kényszerből tennéd, vagy valamilyen céllal, de ezek után valódi barátként fogok rád tekinteni, ezt megígérem! - vigyorodom el a monológom végére, ezt ki kellett mondanom, mert így én is tisztázni tudom magam. A múltkori találkozás az elejétől fogva temetve volt, már azzal feszengtem, hogy szinte ajtóig jött értem és apám előtt kellett helytállóan cselekednem, úgy, ahogy a legtökéletesebb illemet követelte biztosan ablakából kitekintve, holott úgy készültem, hogy nagyon kellemes és szabad napom lesz. Szerintem apám befolyása vakított el Chris mellett az autóban is és mondtam olyanokat, amik valóban nem voltak szépek.
De ez már tiszta lap, ő a barátom lett, én az övé, úgyhogy őszinték tudunk lenni egymáshoz anélkül, hogy az üzleti és családi érdekek bármennyiben befolyásolhatnának. Apropó, család… Sophie közeledésére a mozgó lány felé fordulok és egy baráti mosollyal fogadom, mely játékos örömködővé válik, ahogy meghallom, hiányol már engem. Nagyon jól esik, hogy így gondol rám és nem csak Chrisszel, de Sophieval is nagyon jó kapcsolatot tudok ápolni.
Chris kicsit letöri a hangulatot, de az enyémet nem, hiába ecseteli, hogy a vacsoránál várhatóan ő és Adam fognak beszélgetni, attól még nem látom akadályát, hogy én is beszélgessek Sophieval. Ő a bátyámmal az üzletről, én pedig a húgával minden másról, mondjuk folytathatnám a beszámolómat Párizsról, mert nálunk nem igen tudtam kibontakozni.
- De ne aggódj, nem tettem némasági fogadalmat! - felelem egyből Chris után egy kacsintó mozdulattal, amiből csak a kacsintás marad el, még a végén Chris félreértené. Ahogy elindulunk befelé, én kényelmesen haladok velük a kis ösvényen, ahol némileg összeszűkül az út és nekem be kellene sorolnom mögéjük ahhoz, hogy elférjünk. Ahogy hátralépek egyet, Chris is hozzám hasonlóan tesz, mintha átmérőt játszana köztem és Sophie között, ezzel csak az a gond, hogy nekem általa még jobban lassítanom meg, egy pillanatra meg is toppanok és kérdőn nézek Chris felé. Ha nem ismerném, azt hinném, hogy féltékeny, vagyis hogy óvni akarja Sophiet tőlem. Ácsi, igazából annyira még nem is ismerem… Magamban elkuncogok a látottakon és nem veszem zokon, hogy kissé semmibe vesz engem, mint vendéget, mint a Lee család fiát, de valahol meg élvezem is a játékot és elszórakozok a gondolattal, hogy mi van, ha tényleg valami óvakodás játszódhat le az örökös fejében és ha így van, az borzasztóan aranyos dolog lenne.
A kérdésre ismételten feléjük fordulok ezúttal már kíváncsi, de némileg komoly arccal, érdekel, hogy mi a helyzet Adamékkal. Ahogy ismerem a nővéremet, ő még talán élvezte is, bátyám meg minden bizonnyal szétunta az egészet, de hát hogy is mutathatná ki.
Azt gondolom, hogy kihúzza az üvegajtót és előre enged, vagy esetleg megkéri az egyik személyzeti tagot, hogy ezt megtegye nekünk, de egyik sem. Furcsállom, nálunk meg sem kell kérni ilyenekre a szmokingos fazonokat, maguktól ugranak, ha látják, hogy jövünk és mindenféle akadályt megszüntetnek  számunkra. Kérdő pillantásokat vetek és még jó is, hogy arcomon hagyom a sznobos tekintet jelét, mert amint beérünk, Adam szemeivel találkozom. Megigazítom öltönyömet és kihúzott testtel megállok mellette. Ő felém fordítja fejét és én ennyiből megértem, hogy mire akar választ várni. Megígértem, hogy kiderítem Chris tervét és megfigyelem szokásait. Mint aki sunyiban járkál kémügynökével együtt, bólintok komoly arccal, mire ő is újra a házigazdák felé emeli tekintetét és én ebből tudom, hogy megértette és elfogadta válaszomat, miszerint minden a legnagyobb rendben. Nem hazudok, megismertem tervét: nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani Chris közeledésének, csak baráti szándék vezérli.
A konyha felé vesszük az irányt, ezen út alatt én nekem is van lehetőségem megnézni a házat belülről, illetve Aida oldalához közeledni. Most, hogy nincs itt apám, sokkal komfortosabban viselkedhetek, belül sem érzem magam annyira terrorban, mert bízok Adam korszerű gondolkodásmódjában, abban, hogy valamennyire ő is a modernebb világban nőtt fel és nem a középkori hercegek időszakában apámmal ellentétben, értem ezalatt azt, hogy nem fogja nyakamat venni, hogyha megszólalok, csak ha rosszat mondok. Márpedig én is vagyok annyira Lee család tagja, hogy tudjam mi a helyes. Általában. Kivéve, amikor…
● Szószám: 962 / - ●

Elit

avatar
❖ age :
22
♡ :

To be yourself in the world that is trying to make you someone else
is the greatest accomplishment.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Új esély   Pént. Aug. 10, 2018 8:17 pm

Chris! Segíts!!


Chris vesz észre először, én pedig vidáman mosolygok ellazuló tartásán. Ezek szerint jól láttam a dolgokat, most minden rendben megy. Aiden is felém fordul, én pedig a bátyjával eltöltött idő után még jobban tudom értékelni az arcán megjelenő őszinte mosolyt. Ez a tökéletes harmónia hármunk között egy teljes pillanatig is eltart, amíg meg nem szólalok. Az utolsó mondatomra Chris vasvillatekintettel mered rám, a haragja a testtartásába is átszivárog. Tudom, átléptem az illendőség határait, de nem szoktam ennyire felhúzni vele. Nem értem, most miért reagálja ennyire túl a dolgot. Amikor Aiden nem rám figyel, egy apró fintort vágok a bátyámra, némán jelezve a véleményemet az ügyről. Ami pedig a mondandóját illeti, legszívesebben azt felelném, hogy ha ő és Adam egymás hangjában gyönyörködnek majd az idő hátralévő részében, akkor csak még több lehetőségem nyílik majd Aidennel beszélgetni. Végül azonban lakatot teszek a számra, nem szeretném még jobban felidegesíteni Christ. Aidenben azonban még nem fejlődött ki ez az ösztön. A szavaira széles, huncut mosolyra húzódnak az ajkaim, mulatságos, mennyire egy srófra jár az agyunk. Ezek után elindulunk befelé, én még mindig Chris karján. A derültségem egyre növekszik, mikor észreveszem, a drága bátyus miben mesterkedik a helyezkedésével. Bár némileg azért sértő is a dolog. Az addig rendben van, hogy túlságosan gondtalannak, néha egyenesen felelőtlennek tart. Tulajdonképpen igaza is van. Na de nem vagyok egy csacska tini, aki minden szembejövőbe beleesik. Ahogyan Chris felelősségteljes a vállalattal kapcsolatos munkájában, úgy én is felelősségteljesen állok a házasság-kérdéséhez. A szerelem pedig remélhetőleg jó messzire el fog kerülni egész életemben. A gondolataimból Chris hangja szakít ki, aki a többi kedves vendégről érdeklődik. Azonnal szélesen elmosolyodom, de a bátyám elég jól ismerhet ahhoz, hogy lássa a hamisságot a kellemes mimika mögött.
- Nagyon remélem. Igyekeztem rövid pórázon tartani a művészettörténet iránti lelkesedésemet, hogy a más irányú érdeklődésre is a legjobb tudásom szerint válaszolhassak.
Viszonylag ártatlan a mondat, de a bátyám tudja a legjobban: ha én belelendülök a műtárgyak és művészeti korok elemzésébe, akkor nem fogom vissza magam senki kedvéért sem; az üzleti paranoiája pedig segít értelmezni a kijelentésem második felét is.
~ Igen, Chris, nem véletlenül zavartalak meg... ~
Elit

avatar
❖ age :
18
♡ :


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Új esély   Szomb. Aug. 11, 2018 3:48 pm

Közös hang?
˝Someone told me
the smile on my faces get bigger
when I play the guiter.˝
~Niall Horan~
-
A célom valóban az volt, hogy közelebb kerülhessek hozzá, mégpedig Sophie tanácsát követve, amivel kapcsolatban szkeptikus voltam, de egy utolsó esélyként mertem kockáztatni, amire minden üzletben szükség van. Egy biztonsági játékot játszó cég számára nincs lehetőség a gyors és hatékony fejlődésre, előrehaladásra, most azonban minden rendben megy.
Az őszinteséggel sosem akadtak problémáim, így csak arra kellett ügyelnem, hogy a megfelelő környezetet teremtsem meg és kissé nyissak, ami úgy tűnik sikerrel járt, bár többet mutattam magamból, mint azt előzetesen gondoltam volna. Ami viszont leginkább kiemelendő, hogy nem bánom.
A megvezetés pedig tökéletesre sikerült. Aiden elhiszi, hogy nincs hátsószándékom, azonban tudom, hogy nem nézhetek most félre, egyenesen őt kell figyelnem, különben könnyen rájöhet ennek hamisságára.
Nem gondolnám, hogy nagy szívem lenne, kevesen férnek bele és nem hinném, hogy Aiden lenne az, akit beengedek, de legalább van, hogy kellemesen is eltudunk tölteni eg kis időt, ez nem hátrány, sőt, ez a lényege a jó üzletkötésnek, a megfelelő környezet a legfontosabb kezdet.
-Köszönöm-mondom végül udvariasan, igyekezve nem érzelmet belevinni, miközben hátraszorított kezekkel állok. Jóleső, hogy ennyire jó emberként tart számon, egyáltalán nem tartozom csoportjuk közé, ezt támasztja alá az is, hogy bár igazságról beszélek, mégis hazugság az, ami kialakult ebben a kertben töltött időben, részéről azonban nem, emiatt sosem lehetek jó ember, de főnök igen.
Nem örülök, nagyon nem annak, ahogyan most húgom viselkedik és ezt tudtára is adom, melyre csupán egy incselkedő arckifejezés a válasza, amire azonban nincs lehetőségem reagálni. Aiden komolyabbal felkelti érdeklődésemet azzal, amit mond, lényegében keresztezve elképzeléseimet, az illemet, miszerint ha kevesen vagyunk egy társaságban az asztalon, akkor nem beszélgetünk epárhuzamosan, hanem körültekintően figyeljük az elhangzóakat, Sophie mindezek mellé még élvezi is és nem érzem, hogy e téren mellettem állna.
-Ez esetben szívesen hallom a saját véleményedet is az üzlettel kapcsolatosan étkezés közben, ha bátyád nem vélekedik másként-hangom kissé mélyebb, szándékosan ütök meg egy szigorúbb hangnemet. Ha valóban tervei között van kettőnk barátsága, abban az esetben nem húgomon át vezet oda az út. Kissé arra is igyekszem utalni szavaimmal, hogy bizony nem ő az, ki képviseli családját jelenleg és mivel Adam az örökös, így nyílvánvalóan több beleszólása is van. Aiden-t is kordában kell tertani, pont, mint nekem testvéremet, azonban a fiú mellett több erőfeszítésembe telik.
Fél szemmel figyelem Aiden mozgását a beflé vezető úton és ha gyerekhez méltóan is viselkedem, akkor sem engedem őket egymás közelébe, akármennyire is felnőtt már Sohie, akkor is a kishúgom és Aiden nem éppen a legjobb kiszemelt jelölt. Sose volt az a romantikusnak mondható típus, talán most is csak szórakozásnak éli meg, de a mi világunkban ezzel vigyázni kell, hiszen sokszor kényszer kapcsolatok születnek, pont, ahogy velem és Samantha-val történt.
Kérdésemre megváltozik az arca, de látom benne azt, amit üzenni kíván, mások erre nem igen képesek, én azonban ismerem minden mozzanatának jelentését. Kellemetlenül érintette a beszélgetés. Szavaiból pedig kiderül számomra, hogy bizony nem csak régiségek voltak terítéken, hanem az üzlet is szóba került, erre viszont számítottunk is. Bocsánatkérő tekintettel nézek rá, melyben egy adag szomorúság is lapul, hiszen tudom jól, hogy miattam tette, miattam van itt, illetve a cég miatt, nem pedig önszántából és bűntudatom van, amiért ráhárítottam ezt is, mivel egyedül nem lettem volna képes isételten Aiden közelébe lépni. Simítok egyet, apró mozdulattal hüvejkujjammal a kezén, miközben előrefordulok és örömmel konstatálom, hogy nem vár minket senki sem az ajtóban. Attól még, hogy chaebol-ok vagyunk, nem kell mindent megtenni helyettünk, fontosnak tartom az önállóságot, ám összevonva a józan ésszel.
Erőteljesen érezhető a légkör változása, amint a házon belül vagyunk, Aiden-t is komolybbnak vélem látni, miközben Adam oldalához lép és mostantól én is maga leszek a megtestesült üzletember. Abban reménykedem, hogy Aiden most nem lesz annyira személyes, nem fogja kizökkenteni elmémet egy-egy mondatával, mozdulatával, mosolyával az arcán és így az örökös számára is feltűhet, ha eddig nem, hogy bizony a konkurens cég jövőbeliének is komoly elhatározottságai vannak.
-A kertünk nagyobb, mint azt gondoltam volna, kissé elfeledkeztünk a bolyongásban-magyarázom meg távollétünk hosszának okát, ám nem úgy, hogy menteketőzésnek hangozzon.
-Kérlek foglaljatok helyet, lassan a vacsora is tálalásra kerül-bár kimért vagyok, mégis érződik hangszínemből a jó házigazda kelléke, az alázat, hiszen vendégeink vannak. Elfoglalom helymet az asztalfőnél, mely apámé szokott lenni, azonban, ha ő nem tartózkodik itthon és látogatóba jönnek hozzánk, akkor mindig ez a megszokott helyem, ő maga adta ezt a prioritást, ami nagyon megtisztelő volt akkor és most is. Csak akkor ülök le, ha már mindenkit látom, hogy hasonló mozdulatokat tesz, majd már nyílik is a konyhából vezető ajtó, ahonnan valaki mellém állva adja tudtomra halkan, hogy az előétel elkészültéig még rövid ideig várni kell. Bólintással nyugtázom, majd a többiekhez fordulok.
-Míg nem érkezik az első fogás, addig érdeklődnék, hogy hogyan vélekedtek az idegenvezetőtök szakértelméről-nézek egy pillanatra Sophie-ra, majd a többiekre kérdőn.
Sophie, Aiden | ...| Zene
CYN
Elit

avatar
❖ age :
22
♡ :


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Új esély   Szomb. Aug. 11, 2018 6:34 pm


●Hidden flowers in the darkness ●


Kissé belém nyilall a csalódottság impulzusa Chris az  én monológomra tett egyszavas és igencsak érzelemmentes megjegyzését követően, nem tűnik lelkesnek, pedig épp most mondom ki, hogy mennyire szeretem őt és azt akarom, hogy a barátom legyen, de aztán megbeszélem magammal, hogy ő ilyen és én ezt elfogadom, mert nem lehet mindenki pattogó nyuszi, nem igaz? Elégedetten bólintok és örülök, hogy végül minden jól alakult és egy új, velem azonos rangú igazi barátra tettem szert. Sokan állnak közel hozzám, de Chris más, mert bennem mégis megvan az, ami bennem is: egy nagy adag sznob habitus. Igaz, sokkal több is, mint bennem, ami még szülhet jó párszor vitákat köztünk, de remélhetően rendben leszünk a jövőben is.
Sophie érkezése rendkívül boldoggá tesz és ez nem irónia, valóban örülök, hogy megjelent és épp a legjobbkor, bár ez elgondolkodtató, mert valószínű, hogy hallotta az utolsó szavakat. Engem nem zavar, szerintem semmi sem titok, ami itt zajlott a kertben. Arcomat úgysem láthatta bátyám, ahhoz ő túl messze van, viselkedésemmel pedig semmi kirívót nem tettem, ami pedig a helytállásomat illeti, nos, elkezdtem kiismerni Christophert, úgyhogy arra sem lehet panasz. Vagyis minden a legnagyobb rendben... lenne. Ugyanis az örökös magatartása gyorsan megváltozik, én pedig mindössze pislogni tudok és úgy gondolom,  ez most nem miattam történik, de szó mi szó, meg kell védenem Sophiet, mert vele értek egyet.
Nem rendít meg a nekem tett válasza, de megint nagyon nyers lett. Nem értem miért ilyen a húga előtt, eddig annyira minden rendben volt köztünk, mikor megjelent Sophie, akkor meg megint karót nyelt úriembert játszik, aki csak az üzletről tud beszélni, mintha másról nem is lehetne a társaságában még másoknak sem.
- Nem mindenki csak az üzletről képes beszélni, Christopher - rántom meg öltönyömet és gondolván, hogy lassan visszaindulunk, újra kicsinosítom magam. Hangom nekem is úriasabbá válik, de attól még nem szűnök meg Aiden lenni, gúny helyett is inkább valami más érződik hangomban, mégpedig az, hogy Chris levetkőzze ezt az "éljen az üzlet" szokását annyira, hogy néha egy kicsit lazulni is képes legyen. Ez nem arról szól, hogy nem fogadnám őt el úgy, ahogy van, ez már az aggodalom, mert jól látszik, mennyire gépezetté válik, amikor ilyen lesz. -  Egyébként sem vezetnek semerre sem ezek a vacsorák, mindenki beszél az üzletpolitikáról, miközben mégsem mond senki semmi értékeset. Adamtól se várd, hogy elkotyog majd valamit, amit fel tudtok használni, mint konkurens cég ellenünk, vagy magatok hasznára, mert ennél sokkal jobb képességekkel rendelkezik. - Szerintem még soha senki sem volt ennyire őszinte ezekkel a vacsorákkal kapcsolatban, de Chrisnek és Sophienak ki merem mondani. Részben saját kiakadásom vezérel, mert tagadhatatlan, hogy - csúnya szóval élve - baromira unom már ezeket az összejöveteleket és már-már hányingerem van tőlük, azonban hangomban igyekszem elhessegetni a megvetést és a felfokozott hangnemet, mellesleg ez sikerül is, elvégre mégis csak Lee vagyok és ezt csinálom kiskorom óta. Nem veszek részt az üzletben, elkerülöm ez a dolgot, de attól még nagyon is tisztán látok, tudom mire megy ki minden egyes másodperc egy ebédlőasztalnál, ha két örökös ül egymással szemben.
-De ami engem illet...  - nézek rá határozottan és szigorúan, teljes testtel felé fordulva, mintha egy hadvezér lennék. - Ne aggódj, nem fogom elrontani a játszmátokat. - Na jó, ez már kicsit a sértődöttség, de én csak annyit akartam volna, hogy ne csak az legyen a téma, többségben is vagyunk, mert feltételezem se Sophie, se Aida, sem pedig én nem akarjuk húzni egymás agyát az üzlettel, csak összeveszni tudnánk, semmi jó nem születne belőle, ahogy annak sincs értelme, ha Chris és Adam hatalmi játszmát folytatnak, én a női résztvevőkkel pedig unottan hallgatnánk őket.
Elindulunk befelé, a mozgás kifejezetten jól esik, Chris furcsa viselkedése pedig elveszi az eszemet az eddigi gondolataimról. Sophie elmeséli, hogy mi volt odabent, mire nagyjából el tudom képzelni Adamék szemszögéből is a történteket. Hosszasan várok, hogy bátyja válaszol-e neki, de mikorra biztos leszek, hogy nem fog, bátorkodok én megtenni.
- Biztosan nagyon jó voltál, Aidát még érdekli is a művészettörténelem, úgyhogy ne aggódj amiatt, hogy túl sok lett volna - mondom barátságosan már Chris mellett újra és úgy dőlök előre, hogy lássam Sophie arcát Chris takarásából. Nem is értem, miért nem mond neki szép szavakat, hiszen érződik a lányon, hogy egy-két szorongással teli pillanatban volt része.
Odabent már minden a régi, én is ígéretemhez hűen visszaveszem a maszkomat és úgy viselkedek, ahogy valójában Adam megkívánja. Csendben maradok és úszok az árral a konyháig, ahol aztán leülünk és kezdődik az unalom, mely alatt most kivételesen azt értem, hogy várni kell az ételre. Ez is különös számomra, de betudom annak, hogy a Nam család pont annyira amerikai, mint koreai és náluk már enyhültek a chaeboli szokások. Másként fogalmazva: csak apám olyan elkommunistásodott vasember, hogy még mindig percre pontosan kéri az ételt, ha nem pontban 13:00-kor van az asztalon, akkor leordítja a fél személyzetet. Nekem természetes a kis késés, csak már megint kicsit szorongva érzem magam, mely inkább csak a fejemben létezik és automatikusan tör rám ezekben a helyzetekben.
-  Fantasztikus volt látni az értékesebbnél értékesebb tárgyakat a világ összes pontjáról, köszönjük Sophie a körbevezetést - mosolyog Aida hol Sophiera, hol Chrisre. Az utóbbi két személy nem láthatta, de nővérem felszólalása előtt megérintette bátyám combját, ezzel jelezve, hogy ezt ő átveszi és ne Adam válaszoljon rá, bátyám pedig hagyta is. Én pedig csak magamban röhögök rajtuk és büszkén nézek nővérem felé, majd ugyanígy Sophiera.
● Szószám: 880 / - ●

Elit

avatar
❖ age :
22
♡ :

To be yourself in the world that is trying to make you someone else
is the greatest accomplishment.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Új esély   Vas. Aug. 12, 2018 1:59 pm

Chris! Segíts!!


Tudom, mennyire bosszanthatom most Christ, de az ellazult Aiden mellett valahogy én is sokkal kevésbé tudom megőrizni az udvarias álarcomat. Azért neki is óvatosan kellene helyre tenni a kisebbik Lee fiút, nem lenne bölcs dolog lerombolni a nehezen kialakított barátság-féleséget kettejük között. Bár Aiden a maga keresetlen őszinteségével valószínűleg nem könnyíti meg a dolgot. Még engem is meglep, amikor ilyen nyíltan kimondja a véleményét a csodálatos üzleti vacsorákról; bár nekem ez a fajta hozzáállás bűnös módon inkább tetszik, ahelyett, hogy elítélném.
- Szerintem ilyenkor inkább az ellenfél felmérése a cél, illetve a saját profizmusod megmutatása. A hasonló szópárbajok pedig kifejezetten érdekes beszélgetésekhez is vezethet.
Vagyis az efféle társalgás inkább egy verbális hímtagméregető-verseny, semmint tényleges információ-szerzési próálkozás, de ezt mégsem mondhatom ki.
- Mindenesetre a hasonló vendégségek íratlan törvényeit be kell tartani. Étkezés előtt és után lehet és kell csevegni a kedvtelésekről, de maga a vacsora az üzleté. Szívesen tartanálak szóval, amíg az örökösök a fontos ügyeket tárgyalják meg, de tartok tőle, ilyen kis társaságban a párhuzamosan folyó eszmecserék meglehetősen zavarják egymást... - mosolygok bocsánatkérőn Aidenre, miközben megpróbálok Chrisnek is kedvezni a szavaimmal. Bár a kedves bátyámat valószínűleg nem fogja lenyűgözni az enyhe kritikám, remélem megenyhül, amiért az illem fontosságára figyelmeztetem Aident.
Örülök, hogy Chris értette az utalásokat a válaszomban, nonverbális bocsánatkérése pedig nagyon jól esik. Csak egy néma, szeretetteljes pillantást küldök válaszul, nem szeretném, ha azt hinné, haragszom rá az apróbb kellemetlenségek miatt. Ezek az összejövetelek a státuszunkkal járnak, én pedig szíves örömest megfizetem ezt az árat azért a szabadságért, amit az életem más területein meghagynak nekem. Arra viszont megintcsak nem számítok, hogy Aiden reagál a szavaimra. Nagyon mulatságos, ahogy kidugja a fejét a bátyám mögül, talán ezért is annyira őszinte a mosolyom, miközben válaszolok neki.
- Ez nagyon megnyugtató. Házigazdaként rosszul érezném magam, ha untatnám a kedves vendégeket.
A házba lépve mindenki újra elkomolyodik, így én is igazodom a hangulathoz. Mosolyom most inkább visszafogott, hiszen ahogy már a kertben is mondtam, a vacsora az üzlet ideje. Udvarias csendben foglalok helyet Chris balján, de amikor a bátyám a vendégektől is érdeklődik a vezetés felől, a kezem egy pillanatra megfeszül a terítő alatt. Tényleg szerettem volna érdekes előadást tartani, de Adam folyamatos közbeszólásai mellet úgy érzem, nagyon fakóra sikeredett a vezetés. Szerencsére Aida válaszol, akinek az udvariaskodására könnyebben tudok hasonló hangnemben felelni.
- Örömmel tettem - mosolygok rá kedvesen, majd visszatérek a csendhez. Nem szeretném tönkretenni Chris és Adam párbaját, így az étkezés hátralévő részében csak akkor szólalok meg, ha valaki közvetlenül hozzám intéz egy kérdést.
Elit

avatar
❖ age :
18
♡ :


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Új esély   Kedd Aug. 14, 2018 2:11 pm

Közös hang?
˝Someone told me
the smile on my faces get bigger
when I play the guiter.˝
~Niall Horan~
-
-Valóban, ám minden arról szól -mondom ki ezzel kapcsolatunkra vonatkozó igazságot is, melyet teljesen indulatból, magamra nem figyelve ejtek ki számon, ám hangom mégis nyugodt. Remélhetőleg nem érti a célzást, nagy hiba lenne részemről. Ha így folyik tovább a beszélgetés, akkor Sophie is láthatja saját szemeivel, amiről beszéltem neki, hogy Aiden mellett könnyen tudok meggondolatlan lenni.
Következő kijelentése egy nyílt titok, melyet nem szokás megosztani, azonban degradálónak érzem és ismételten felemészt a gondolat, hogy Aiden a munkámat kritizálva igyekszik eltiporni engem, ami legutóbb is sikerült. Testem megfezül Sophe karja alatt, feszültségem kézzel tapintható és ismételten bekövetkezik az, aminek nem lenne szabad, lassan kezdem elveszíteni önuralmamat. Hogy képzeli, hogy ilyeneket mond. A második felét nem volna értelme sértésnek venni, ám a feltételezése, miszerint lebecsülöm bármely cég jövőbeli vezetőjét szintén nem egy kedvemre való kijelentés.
- Az, hogy játszmaként vélekedsz valamiről, mely ezrek sorsáról hivatott dönteni, vagyis egy cégről sokmindent elárul a hozzáállásodról -és arról, hogy harmadszülöttsége nem az egyetlen indok, hogy nem ő az örökös, de ezt már nem teszem hozzá, vélhetően pontosan tudja, hogy ez is benne van mondandómban.
Tudtára is igyekezném adni további nem tetszésemet, azonban húgom az, ki jelenleg tiszta elmével képes gondolkodni és a helyzet magaslatába emelkedve gátol meg szavaival, hogy végül ne szólaljak meg. Megenyhít hangja és szavainak kioktató éle, melyet azonban sokkal visszafogodtabban tesz, mintha én mondanám ebben a szituációban.
Kissé megforgatom egyik vállamat, mintha a zakómat mozdítanám helyére, pedig csak igyekszem feszültségemet valamelyest eltávolítani.
- Pontosan -helyeslem minden egyes szavát, mintha csak én is ezt kívántam volna mondani, de megelőzött gyorsaságával.
Már visszafele sétálva igyekszem Sophie-t nyugtatni, pedig nekem is nagy szükségem lenne rá, azonban most én vagyok a vétkes, én vontam bele mindebbe és fontosabbnak tartom az ő hogylétét, mint sajátomat. Aiden előtűnő arcát csak akkor veszem észre, mikor már szinte teljesen visszadőlt helyére, adig folyamatosan bocsánatkérően figyelem húgm arcát, ami hírtelen felvidul az előző llapotához képest. Aiden boldoggá tudná tenni és én nem engedhetem, nem vagyok jó ember, de nem saját érdekeket követek, azonban elszomorít, hogy olyanokat kell tennem, melyek neki is árthatnak és most már mind a kettejüknek. A mosolya azonban nyugtatóként hat rám és én is higgadtabban tudok belépni a házba.
Szeretném Sophie-t megnyugtatni kissé és úgy vélem jól eshet neki egy kis dícsérő szó a vendégektől, így még nem érkezik az étel fel is vetem a beszélgetési témát. Óvatosan oldalra pillantok, hogy vajon hogyan érinti a kedves szó és Aida hangja remélhetőleg jó hatással lesz lá. Örülök, hogy ő válaszolt, neki valóban ellehet hinni, benne nem érzek semmi rossz szándékot, mint ahogyan azt Aiden-ben éreztem még a kertben.
A vacsora csöndesen telik, de nem kínosan. Élvezem, hogy felváltva vezetjük a beszélgetést Adam-mal és bizony nagyon jó beszélgető partnernek bizonyul, van, mikben még egyet is értünk. Ezalatt mentes vagyok mindenféle érzelem alól, vagy negatív behatástól, ez pedig anna kköszönhető, hogy nem nagyon szorul társalgásunk megszakításra. Néha kitekintésként Aida-t is kérdezem munkájáról. hiszen az is pontosan annyira érdekel, mint bátyja munkája. Figyelemreméltónak találom, hogy bár kilépett a család munkásságából, mégis folytatja azt valmely féleképpen, valóban szívesen beszélgetek vele is.

- Köszönöm ezt a felettébb érdekfeszítő beszélgetést -válaszolom végül, már az ajtó felé sétálva, hangom őszinte, valóban jól szórakoztam.- Köszönjük, hogy eljöttetek. Úgy vélem szüleink nélkül kevésbé érezhettük magunkat feszéjezve -itt elsősorban nem magamra utalok, hiszen apám nélkül is kedvemre kivehettem volna részemet az üzleti, munkával kapcsolatos beszélgetésből, mint ahogyan azt szoktam más összejöveteleken is. - Talán a jövőben ismételten megejthetnnk egy hasonló vacsorát -lépteim lassúak és határozottak, nem szeretném őket sürgetni, hoyg gyorsan távozzanak, az illetlen lenne. A beszélgetést azonban próbálom vezetni, mint jó házigazda, hiszen lassan végéhez vezet.
- Aiden -lépek végül mellé, hátraszorított karokkal, talán közelebb is kerülök hozzá, mint az megszokott lenne tőlem, ezt felismerve lépek egyet oldalra zavaromban, ám küldő szemlélő nem nagyon veheti észre ezt vonásaimban. - Remélem nem érzel haragot irántam a kertben befelejövetkor mondott szavaim miatt -nézek egy pillanatra Sophie-ra, mintha megerősítést kérnék tőle, hogy helytálló-e a bocsánatkérésem. Nem szeretnék úgy lefeküdni, hogy nem tusztázzuk az ott történteket, hiszen éreztem, hogy nem voltam éppen minta barát, ártana a kapcsolatnak, amit sikerült elérni és azt nem engedhetem. - Esetleg volna kedved találkozni velem máskor is? -térek a lényegre, bár a kertben ismételten eldöntöttem, hogy megadtam a második esélyt, de többet nem, azonban talán mostani igyekezetemet értékelni fogja. Nem tulajdonítok neki lényeget, hogy vajon mit gondolhatnak rólam, amiért nem Adam-ot kérdezem, de azért hangosan megválaszolom. - Egy golf játszma mellett talán tovább mélyíthatjük burjánzó barátságunkat -állok meg végül, mivel az ajtóhoz érünk. Szeretek golfozni, azt mondják jól játszom és szeretném ismételten ismert helyszínre vinni, ezzel támogatva magamat, számára pedig jó lehet újabb városrészeket megismernie.

Sophie, Aiden | ...| Zene
CYN
Elit

avatar
❖ age :
22
♡ :


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Új esély   Kedd Aug. 14, 2018 4:00 pm


●Hidden flowers in the darkness ●


Nem bírom hallgatni, ha valaki csak az üzletről képes beszélni egy asztalnál, rühellem, sőt, félek az ilyen vacsoráktól és már jó előre érzem, hogy így a mi kis kerti partinknak vége közeledtén lassan elérkezünk a kísérteties pillanatig. Chris nem is sejtheti, nekem milyen emlékeim vannak, fogalma sincs, mennyire rettegek és falra mászok csak mert meg kell játszanom magam. Azt hittem, most hogy barátok vagyunk, nem fog szégyellni, legalább ő nem és kicsit gondolni fog rám is, de úgy tűnik, odabent nem kíván beszélgetni velem, csakis a bátyámmal, egyedül ő vele és kifejezetten csak az üzletről. A félelmem és a csalódottság együttesen kihozza belőlem az őszinteséget, már-már kifakadóan közlöm a véleményemet és ezúttal is én vagyok a rossz, csak mert máshogy látom a világot.
- Úgy érted NEKED minden arról szó - felelem gondolkozás nélkül, mert nem igaz, hogy még mindig csak az ő saját szemszögéből látja a világot. Érzem, hogy kezdenek elszabadulni az indulataim és lehet Chris reakcióján is ezt látom. Miért baj, ha engem nem a sznobizmus érdekel, ha a világ számomra nem csak addig tart, míg a cég ér? Meg kell erőltetnem magam, hogy ne kezdjen el remegni teljes testem, összeszorított fogakkal és gyomorral fojtom el azt a hullámot, amit még apám hasonló véleménynyilvánításai és kritizálásai ültettek el bennem és most Chris is ugyanígy lekezel. Reméltem, hogy talán ő egy kicsit megért, de nem fog, már látom.
- Semmi közöd a hozzáállásomhoz, vagy, hogy mit miért gondolok! Nem tudsz te rólam semmit! - mondom egyenesem szemeibe nézve szúrós fenyegető tekintettel, miközben teszek egy lépést felé. Semmi sem hazugság, tényleg nem ismer. Fogalma sincs arról, hogy ki vagyok és miket kell elviselnem otthon, márpedig ha itt is azt kapom, akkor én ebből köszönöm nem kérek. Erősen veszem a levegőt, de nagyon próbálom visszafogni mellkasomat, mert nem akarom, hogy lássák zihálásomat. Nem sírok, dehogy is, csak az érzelemhullámok következtében felszínre bukkan az asztmám jele és úgy érzem, nem kapok levegőt.
Sophie jókor szól közbe, lehet túl fenyegető volt a reakcióm Chris számára és húga ezzel próbálja védeni őt, ez édes. Próbálok Sophieba belekapaszkodni mentálisan én is, hangja eléri, hogy testileg visszaálljon a nyugalmam és az asztma is rendeződjön. Rosszul esik amiket mond, érezhetően menti a bátyát, ám legyen, nem vártam, hogy az én pártomat fogja és minden bizonnyal igaza van, de Chris már kiborított, megalvadt sebeimet tépte fel és most kényszeríti, hogy újra, újra és megint csak újra átéljem az egyik legnagyobb félelmemet. Hogyan is vallhatnám be neki, hogy irtózok az étkezésektől? Sophie mosolygását nem viszonzom, nyúzott arcomat sem bírom leplezni, de nem is akarom. Mindazonáltal válaszolnék neki, de Chris megelőz és az ő hangja sokkal bántóbb, mint Sophie, úgyhogy elmegy a kedvem még a szavaktól is.
- Legyen… - ennyi mindössze a mondandóm a testvérpárnak, mert már tudom mi a következő lépés, hallom apám haragos szavait: „Senki sem kíváncsi a véleményedre”. Tudom jól, úgyhogy forduljunk, menjünk enni, aztán induljunk haza. De tán nem csak a Sophie által mondott "Csendben kell maradnunk és vígan tűrnünk kell, hogy a két királyfi üzleti párbajt vív, mivel ez a kötelességünk"-re adom ezt a választ, hanem sorok alatt Chrisnek is. Ha ő nem enged, én sem vagyok hajlandó, ha ő megvet, én is kerülni fogom. Túlreagálom? Természetesen, de ha jó helyre ütnek, senki se csodálkozzon, hogy azonnal meghal az illető.
Visszaveszem a maszkot és próbálok úgy tenni, mintha minden rendben lenne és nem is lennék sértődött. De, vérig vagyok sértve, de nekik ezt nem kell tudniuk. Inkább Sophieval beszélgetek a bent történtekről és elmondom a tapasztalataimat, mert szerencsére Aidát jól ismerem, Adamot is, de vele annyira nem érintkeztem eddigi életem során, nem annyit, mint nővéremmel.

Leülök az asztalhoz és úgy teszek, ahogy mindig ilyenkor: csendben maradok. Beszélgessenek a többiek, én csak át akarom vészelni újabb roham és mindenféle sérelem nélkül. Látom Aida kezét Adamon, tudom, hogy Adam nagyon kiakadt magában, amiért Chris csak úgy otthagyta őket, de emiatt én sem aggódok, mert ő is tudta, hogy ez még előnyünk is lehet. Ha megismerem Christ, az neki csak jó, azonban talán azért szorong, mert túl sokáig voltunk odakint és ismer már annyira, hogy tisztában legyen megbízhatatlanságommal. Nem, én megbízható vagyok, mindössze a pillanatnyi érzéseim nagyban befolyásolnak és tulajdonképpen ettől fél.  
Az étel egyébként finom és könnyebben is magamba tudom erőltetni, mint apám közelében, mondjuk így is nehézkes. De végigülöm és meg tudom őrizni a nyugalmamat, mialatt nem különösebben figyeltem Adam és Chris felettébb izgalmas társalgására. Persze ha visszakérdeznék, hogy miről volt szó, el tudnám mondani, inkább csak elengedem a szavakat fülem mellett.
Megforgatom szemeimet Chris köszönetnyilvánítására, amit feltehetőleg csak Sophie láthat, mivel Adam egyből felel is rá hasonló gyászos, akarom mondani úrias módon. Az… érdekfeszítő. Vagy inkább Aidenfeszítő. De egyébként igaza van, szülők nélkül még így is jobb volt. Ha így folytatjuk, már csak Adamot és Christ kell elküldeni üzleti útra vagy nyaralni, én meg nagyon kellemes vacsorát fogok tudni eltölteni a két nővel.
Már az ajtóhoz is állok, mikor Chrisék még mindig darálják az utolsó illedelmes megnyilvánulásokat, már Aida is látja rajtam, hogy nem stimmel valami és mennék, mennék már, hogy haladjunk és induljunk innen. És amikor már minden megvan, hogy kitegyük lábunkat és már én is fordulok a kocsi felé, hallom a nevem. Megfeszített izmokkal, egy apró halk sóhajjal megfordulok és Chrisre nézek. Gyűlölöm az érzést, hogy minden szempár, mi körülöttünk van egyenesen ránk néz.
Felröhögnék, úgy igen, hangosan és torkom szakadtából, hogy kiadjam magamból az iróniát. Haragot? Nem, dehogy. Csak csalódott vagyok és elkeseredett, félelemtől megnyúzott, aki őszintén elgondolkodott azon vacsora alatt, hogy a holnapi géppel visszarepül Párizsba és ott éli le az életet, merthogy én ebből köszönöm nem kérek. Nem tudok beilleszkedni abba a világba, amit apám, Adam és Chris folytat. Ketyegnek a másodpercek, a csönd ránk telepszik, halántékomat pedig lassan kiégetni Adam kíváncsi és szigorú tekintete. Jó fiú leszek, nem okozhatok csalódást bátyámnak, nem akarok hazamenni, hogy megint falhoz csapjanak, nem akarom ismételten ragtapasszal befedni orcámat és vigyorogva nyugtatni hazug módon nagymamámat, hogy már megint ügyetlen voltam, amiért elestem a szobámban.  
- Nem - bököm ki végre fapofával és látom, hogy ezzel enyhítettem a feszültséget Adam felöl is. Egyébként nem hazudok. Nem haragszom. Mi csak épp… nem vagyunk kompatibilisek egymással. Adam felenged, én azonban nem, elszorul a mellkasom, a légcsövem, szívem koszorúere Christopher kérdésére. Már sírni akarok, ám még mindig csak akarok.
Miért csinálja ezt? Miért akar megint elhívni, mikor ő is tudja, hogy mi ketten nem fogunk tudni együtt lenni, se barátként, se máshogyan, igaz utóbbi feltételezem csak nekem fordult már meg a fejemben a kertben. Egyszer megadja nekem legkellemesebb pillanataimat, mindazt, amire szívem mélyén vágyok, aztán előrántja a tőrét és belém döfi. Majd kihúzza, mit sem számít, hogy ömlik belőlem a vér, úgy tesz, mintha minden rendben lenne, bocsánatot kér és én elfogadom, mert biztos van oka szavainak, kezemet mély sebemre szorítom, hogy ne lássa a patakzó vörösséget. Mosolygok és boldog vagyok, megölelem szabad kezemmel, vagy kezet fogunk, mire kezében ismét megjelenik az éles szerszám és kezdődik minden elölről, kapom a sebet és észre sem veszi csak ha már kivérzem mind az öt liter vért.
- Várom a hívásod - felelem elfehéredett arccal, hisz ezt kell mondanom Adam közelében. Játszik velem! Szándékosan teszi, hogy meggyengítsem. Elhúzom szám sarkát, megrándul az arcom, ami semleges hangulatról árulkodik, vagy, ahogy a mi világunkban mondják: szándékos érzelemmentes megnyilvánulás.
Aztán hátat fordítok nekik, nem akarok Sophiera sem nézni, mert nem akarom, hogy újabb érzelmeket keltsenek bennem, elvégre a lány könnyen meg tud érinteni, de most inkább menekülnék. A többiekkel együtt köszönök el és elsőként szállok be az autóba.
Mindent elcsesztem. Tudom, hogy Adam is sejti már, hogy történt valami, ami miatt elleptek az érzelmek, és ha ez megtörténik, felelőtlenül bököm a szavakat. Még egy utolsót pillantok a házra és a testvérpárra, nyelek egyet, aztán az utat kezdem figyelni. Nem lesz kellemes az otthonlét. Nagyon félek!
● Szószám: 1292 / Bocsi a depiért. Záró ●

Elit

avatar
❖ age :
22
♡ :

To be yourself in the world that is trying to make you someone else
is the greatest accomplishment.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Új esély   
Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Chicago Guilty frpg :: Chicago :: Otthonok-
^
ˇ