HomeHome    CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Be careful making wishes in the dark
● We will be history and you will remember us for centuries ●
Belépés
Chicagoba!
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Multikapcsoló
új arcokkal...





Szavak
tôled, tôlem.
Nem a neved számít,
csak az, hogy itt vagy...
Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 5 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 1 Bot

Aaron Posey, Jonah Serpen, Kendra Gray, Leslie J. Brown, Natalie York


A legtöbb felhasználó (41 fő) Szomb. Jún. 02, 2018 7:34 pm-kor volt itt.
Válaszd meg a nézôpontodat,
és megváltozik a valóság.
Kristen Serpen
írta: Jonah Serpen
Today at 1:20 pm

It's a party time! | Lemon & Lippa
írta: Lemon Fitzgerald
Today at 12:44 pm

Eve & Nathan┃Almost Kiss
írta: Éovyn Harsh
Yesterday at 9:31 pm

Shantelle és Natalie
írta: Natalie York
Yesterday at 5:43 pm

Elkészültem!
írta: Noah Parker
Yesterday at 4:28 pm

Have a good time? - Aston/Natalie
írta: Natalie York
Yesterday at 3:11 pm

when i wake i am afraid, somebody else might take my place
írta: Jonah Serpen
Yesterday at 2:45 pm

Kendra & Aston
írta: Aston Miles
Yesterday at 1:59 pm

Aston & Aurora
írta: Aston Miles
Yesterday at 1:56 pm

Avatarfoglaló
írta: Loreley Fairy
Yesterday at 12:05 pm

Matt & Ezra - casting
írta: Matthew McKnight
Yesterday at 11:10 am

My Beautiful Sister
írta: Mads Stendhal
Yesterday at 10:37 am

Justin & Sky| fckin' Perfect
írta: Skyler Artmenson
Yesterday at 10:15 am

Loreley Fairy
írta: Eris Fairy
Yesterday at 10:14 am

Kapcsolatkeresô
írta: Leslie J. Brown
Pént. Szept. 21, 2018 9:58 pm

Kék kapu
egyenesen a face-re.

Share | 
 

 Derek and Theo

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Derek and Theo   Kedd Júl. 10, 2018 2:35 pm


A hétköznapi hősöknek is elkél néha egy kis segítség.


Derek and Theo
A mellettem álló rezidens értetlen pillantással futtatja végig rajtam a tekintetét, minek után egyre kellemetlenebbnek és kényelmetlenebbnek érzem az idős asszony előtti ücsörgést, miközben az alkarján ejtett vágást igyekszem a tőlem telhető legnagyobb szakértelemmel összefoltozni. A mai azon napjaim egyike, mikor őszinte meggyőződéssel voltam azt illetően, hogy nem szabad felébrednem. Ezt nem csak a lustaság mondatta velem és az, hogy hosszú hetek óta nem volt lehetőségem egy igazán pihentető alvást eszközölnöm az örökös munka és az egyetem mellett, de hát mit van mit tenni? A kötelesség az kötelesség még akkor is, ha szentül hittem és immáron be is bizonyosodik az a baljóslatú megérzésem, hogy ez a nap nem lesz olyan kellemes és gyors, mint amikhez hozzá szoktam.
Megmondani nem tudom, hogy mikor éreztem utoljára a derekamba és hasfalamba nyilalló folyamatosan erősödő intenzív fájdalmat, elvégre jó ideje már annak, hogy a betegségem legjelentősebb tünetévé a fáradtság és a kimerültség nőtte ki magát mely érkezhet egyik pillanatról a másikra vagy fokozatosan, ellenben kitart... úgy örökké? Viszont tagadhatatlanul ez volt az, ami segített megérteni, hogy hol vannak a határaim és ennek köszönhetem azt is hogy megtanultam - pont mint a kisgyerekek vagy a tanulási folyamatban lévő állatok -, hogy ideje leállni és leülni végre a seggemre ahelyett, hogy állandóan sürgölődnék a kórházban vagy éppen az egyetemen.
A jelen állapotom ellenben a semmiből érkezett bő tíz perccel ez előtt. Akkor még reméltem, hogy szépen lassan enyhülni fog - ami alapjáraton nem szokott csak úgy gyógyszer vagy egyéb beavatkozás nélkül - mert ennyi időre lett volna szükségem ahhoz, hogy az idős asszony kezét rendbe hozzam. De ugye a bolond ember mindig remél. Így hát én is bolonddá váltam annak ellenére, hogy tapasztalataim bőséggel vannak már az adott helyzetről, ráadásul tanultam is róla néhány hónappal ez előtt, immáron orvosi szemszögből is, ergo nem csak betegként vagyok érintett a szituációban. Viszont azzal is tisztában vagyunk, hogy az orvosok - még ha nem is azok még csak haladnak felé -  a legrosszabb betegek.
- Mi van veled? - egészen messziről hallom az értetlen, bizonytalan hangot, pont mintha egy hatalmas és üres aréna egy-egy távoli pontján állnánk, és a töménytelen ijedtséggel telt tekintet is szépen lassan kezd beúszni a látómezőmbe, ahogy ujjaimat lefejtve az idős asszonyt korábban öltögető tűről, leguggol elém.
- Nem számít, ezt... betudnád fejezni? - mert eljött az ideje, hogy belássam, nem fogok tudni még ki tudja, hogy hány percen keresztül egyhelyben ücsörögni úgy, hogy minden egyes másodperccel és levegővétellel egyre intenzívebb és kibírhatatlanabb a megállás nélkül erősödő görcsök sokasága. Lassan megemelkedve a székről, beletelik néhány másodpercbe, mire elegendő erőt érzek a csukladozó térdeimben ahhoz, hogy megiramodhassak, ám még ezek ellenére is a fal, valamint a kezelőágy azon két társam, "akik" kellőképpen stabilnak nevezhetőek ahhoz, hogy a segítségükkel eljussak a szemetesig. Ott egyesével húzom ki vadul remegő kezeimet a gumikesztyűkből, melyek a rájuk váró kuka helyett a földre kerülnek. Mozgásom teljesen koordinálatlan és esetlen, látásom homályosodó.
- Theo? - fonódik Daniel mind a tíz ujja a karom köré, mintha már most arra készülne, hogy megtudjon fogni abban az esetben, ha kicsúszna a talaj a lábaim alól. Azt viszont be kell látni, hogy szerencsétlen gyerek aligha lenne képes arra, hogy megtartsa a nálánál bő huszonöt kilóval nehezebb és közel tíz centivel magasabb testemet, de tagadhatatlanul hálás vagyok neki a próbálkozásért - fáj valahol?
Még így boxeralsóig átvizesedve a hosszú percek óta tartó verejtékezéstől, képes vagyok egy piszkosul fáradt és annál fájdalmasabb mosolyt megengedni magamnak, ami egyfajta felszólítás lehet a számára jelezve, hogy segítséget kell hívnia.
- Nem barátom... tök jól vagyok - végül csak ennyire futja, s még mielőtt tényleg megszemlélhetném testközelből a kórház talajzatának és csempéjének szerkezetét rámarkolva az ajtó kilincsére valamint a srác csuklójára, összeszorított szemekkel és fogsorral igyekszek leküzdeni a következő adag görcsrohamot.
- Hívok segítséget!
- Ne... csak hagyj - húzódok el tőle, s botladozva, vadul zihálva indulok el a folyosón nyomomban a fiatal rezidenssel, körülöttem pedig az egyre sötétedő embertömeggel melynek egyikét sikerül vállba kapnom. Abban a pillanatban mintha kiütöttek volna, már csapom is térdeimet a csempéhez és vad öklendezéssel igyekszek nem kiadni magamból azt a csekély ételmennyiséget, amit ma képes voltam magamba erőltetni két beteg között.





⌑ 685  ⌑   @


Med

avatar
♡ :

❖ age :
23

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Derek and Theo   Szer. Júl. 11, 2018 8:24 pm


Shit...


Teo & Derek
Vannak olyan szakmabeli kötelességeim, amiket talán még a viziteknél és a referálóknál is jobban utálok. Ezek közé a dolgok közé tartozik az oktatás. Amióta itt dolgozom, egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány alkalommal kellett a jövőnk nemzedékeinek -a messze földön elhíresült medikáknak-, oktatást tartanom. Valahogy mindig sikerült kibújnom a  nem kívánatos feladat alól, és Isten a tanúm rá, hogy a mai ellen is foggal-körömmel küzdöttem, de mindhiába.  Ha a főorvosod azt mondja, hogy told le a segged a demons terembe, akkor te nem tehetsz mást, és letolod a segged a demons terembe, hogy fél napon keresztül jártathasd a pofádat egy olyan hallgatóközönségnek, akik szívesebben posztolgatnak a facebookra, és lőnek kutya filteres selfieket az instára, minthogy a szív, vagy a légzőrendszer anatómiájáról jegyzeteljenek. Ami a legbosszantóbb, hogy ezt többnyire a kib@szott szőrös pofám előtt csinálják. Még csak nem is próbálják leplezni a dolgot. Halványlila fingjuk sincs az Ischaemiás szívbetegségekről, de az a rohadt Fonendoscope már ott lóg a nyakukban és úgy róják vele a folyosókat, mintha a Hegyi doktor című elfuserált sorozatból léptek volna elő.
-A tüdő két részre osztható.  Egy jobb és egy bal oldali. A jobb három, a bal két lebenyből áll. Mint tudjuk, a tüdők által határolt területet gátorüregnek, az az mediastinumnak nevezzük. A légcső, az az trachea két feőhörgőre oszlik, melyek a tüdőkapukon, hilusokon lépnek be a jobb és bal tüdőbe. - A mögöttem lévő kivetítőn a tüdő anatómiai képe látszik. Nyomok egyet a kezemben tartott vezérlőn és máris eljutunk a következő diához, melyen a hörgőcskék és a léghólyagok képe tekinthető meg.
Erőteljesebben megköszörülöm a torkom, melyre néhányan felkapják a fejüket és olyan képet vágnak, mintha kurvára tudnák, hogy miről van szó, holott egyértelmű, hogy azt se tudják melyik rendezvényen vannak... Felsóhajtok, ráérősen kortyolok egyet a vizemből és felvont szemöldökkel végigvezetem sötét tekintetemet a csoporton. Élettelen kis senkiházik. A tökömet tenném rá, hogy ennek az osztálynak a kilencvenöt százaléka ki fog bukni félévkor.
-Ki tudná megmondani, hogy mit látunk a képen? - Bökök fejemmel a kivetítő irányába, majd ráérősen helyet foglalok az asztal sarkán. Egyikőjüktől sem várok semmi értelmes hozzáfűzni valót. Lustán az asztalon heverő kréta után nyúlok és ráérősen rajzolgatni kezdek vele a fehér nadrágomra. Hosszú percek telnek el így, teljes némaságban, a teremben pedig szinte kézzelfogható a tudatlanság.
-Mondjuk Te ott, kis bozontos! - Egy vörös, göndör hajú újgazdag kis barmot szemelek ki magamnak, aki olyan vadul nyomkodja a telefonját, hogy biztosra veszem, holnapra synovitise lesz.
-Hahóóó Ronald McDonald!? - Szólok hozzá a erélyesebben. Néhányan kuncogni kezdenek a megnevezésen.
-Ki? Én?! - Idióta ábrázat ül ki a képére, amikor felkapja a fejét és a kréta a szemüvege lencséjébe csapódik.
-Mi a...? - Ugrik fel és ekkor kivágódik az előadóterem ajtaja. Egy ijedt képű rezidens nyargal ide hozzám, a fülembe súg, mire én értetlenül összeráncolom a homlokom.
-Oké, megyek. - Mormogom végül.
-Hála  a magasságosnak, a mai órának vége, én most érzékeny búcsút veszek tőletek, holnap Dr.tökömtudja kivel folytatjátok. - Senki ne mondja, hogy pánikszerűen távoztam. Felállok az asztalról és sietős léptekkel az említett folyosó felé indulok. Végig loholok a hallon és egyenesen a sürgire érek, ahol már ott támasztja a falat az egyetlen valamire való medikánk, akinek a fejébe némi ész is szorult.
-Mi a gáz kiskrapek? - Őszinte leszek, rohadt gáz a névmemóriám és mivel alapjáraton oktató kórház vagyunk, megszámlálhatatlanul sok diákunk van, és nekem kisebb gondom is nagyobb annál, hogy mindegyiket számon tartsam, így a srácokat krapeknak, a csajokat pedig egyszerűen csak kiscsajnak hívom.
-Na gyere. - Hamar felmérem, hogy gáz a helyzet. Az arca sápadt, elönti a hideg veríték, testtartásából ítélve valami a hasában lehet. A hóna alá nyúlok és betámogatom a legközelebbi üres vizsgálóba. Felsegítem az ágyra és a csuklója után nyúlok, hogy ellenőrizzem a pulzusát.
-Mióta fáj a hasad? Van egyéb tüneted is? Hányinger, hányás, hasmenés, láz, hőemelkedés? - Teszem fel a szokásos kérdéseket, amiket hasfájós betegnél illik, majd megvizsgálom a hasát. Szakszerűen nyomkodom végig mindenhol.
-Bal oldalon van némi érzékenység. El tudsz fordulni az oldaladra? - Kérdezem, és segítek neki felvenni a szükséges pozíciót, majd a hátát is megütögetem.
-A bal oldali vesetájékod nagyon érzékeny. Tudsz róla, hogy lenne valami urológiai porblémád? Vesekő? Homok? - Faggatózom összeráncolt homlokkal, majd segítek visszafordulni a hátára és előkészítem a szükséges eszközöket a vérvételhez és a branülhöz.
-Biztos, hogy nem a hasadban van a baj. Ez inkább vese lesz. - Mormogom gyanakvóan, majd magam alá húzom a széket, gumikesztyűt húzok és megkeresem a legmegfelelőbb vénát a kézfején.
-Szúrok... - Figyelmeztetem és bevezetem a branült a vénába. Mielőtt gyógyszert és infúziót adnék, leveszek egy pár cső vért, amiket sürgős vizsgálatra a laborba küldök. Csak ezt követően adom be a görcsoldót és kezdem el folyatni az infúziót.
-Egy-két perc és jobb lesz. - Leülök a mellé gördített székre és miután benyomtam a gyógyszert, gyorsabb cseppszámra állítom az infúziót, hogy hamarabb hathasson a görcsoldó.
-Kérdeznék valamit. - Kezdek bele egy erőltetett torokköszörülést követően és komolyan a szemeibe nézek.
-Milyen műtéted volt? Az a vágás a hasadon elég árulkodó.

SZÓSZÁM┃YOUTUBEcukorborsó  ┃

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Derek and Theo   Csüt. Júl. 12, 2018 9:20 pm


A hétköznapi hősöknek is elkél néha egy kis segítség.


Derek and Theo
Ijesztő lassúságnak válok áldozatává, ezért sincs lehetőségem a rezidens karja után kapni és visszarántani magamhoz, hogy aztán ellentmondást nem tűrő hangon közöljem vele: nehogy eszébe jusson bárkinek is szólni, máskülönben Istenemre mondom, ha összeszedem magam kiherélem!
Hogy miért? Mert sokszor a legkisebb, legelhanyagolhatóbb tünetek is komoly tanakodást váltanak ki az orvosokban, s mint én magam is itt dolgozó - de főleg tanuló - személy, minden létező megfelelő vizsgálaton és alkalmasságin át kell esnem ahhoz, hogy úgymond, folytathassam az utamat. Na most egy gyakorlatilag haldokló és kétséges embert ki fog hagyni dolgozni, amennyiben kiderül minden? Ki fogja azt mondani, hogy "teljesen megértem a problémádat, dolgozz nyugodtan!". Valószínűleg senki, és az egyetlen dokival aki minderről tud, ez szüli a legkomolyabb nézeteltéréseinket. Ő csak jót akar nekem, tudom, de megőrülnék a ténytől, hogy bedugnának egy szobába, ahonnan nem tehetem ki a lábamat és nem tehetném azt, amihez a saját kereteimen belül a legjobban értek. Ám arra is rá kellett ébrednem, hogy igazándiból nem is magával a ténnyel van bajom, hogy nem rohangálhatnék a betegek körül, hogy nem fejlődhetnék és nem hitethetném el magammal azt, hogy egyszer jó orvos lehetnék. Hanem azzal, hogy képtelen vagyok elfogadni azt, hogy én magam is beteg vagyok és segítségre van szükségem.
Ez egyfajta tagadás, miszerint nem vagyok beteg, mert miért pont nekem lenne bármi bajom? Miért nálam diagnosztizáltak volna félre évekkel ez előtt egy ilyen nagy volumenű bajt, mikor az apám fia vagyok? Ja mert igen, apa nagy név Koreában, szeretném azt hinni, hogy az ő esetében nem linkeskedtek volna el semmit. De igaz ami igaz, nem akarok egyike lenni a betegágyban fekvőknek és nem is akarom akként felfogni magam. Amíg visznek a lábaim, amíg képes vagyok arra, hogy gyógyítsak és tanuljak, fejlődjek és szórakozzak, éljem a fiatalok megérdemelt életét, addig megfogok tenni mindent. Nem akarok nyomorodottan és hisztériával, önsajnálattal élni a maradék kis időmben.
Ezt viszont csak úgy tudom véghez vinni, ha minél kevesebb embernek hozom tudtára a problémáimat. Ha fogaimat összeszorítva tűrök. Legalábbis szeretnék így tenni, de jelen állás szerint olybá tűnik, van az a fájdalom, amit nem tudok palástolni és elrejteni akárki elől. Főleg nem egy olyan szakavatott fazon elől, mint amilyen a határozott léptekkel közeledő sebész.
Meglepetten, mi több, ijedten kapom fel a fejem amint meghallom magam mellől a hangját, arra viszont képtelen vagyok a fájdalom miatt belém fojtott szavak miatt, hogy válaszoljak. Talán nem is akarok, ő az orvos, találja ki maga.... na kösz.
Végül nem ellenkezek s hagyom, hogy betámogasson a legközelebbi vizsgálóba, ahol fel-felmorranok és nyögök, míg felszuszakol az ágyra. Hosszú ujjaim fehéredésig markolják az alattam lévő anyagot, ám elérek arra a pontra, mikor finoman szólva is dalolva kezdek neki akadozva, reszelős hangvétellel beszélni. Akárcsak egy vallatáson volnék, ahol megkaptam volna az "igazmondó" szérumot.
- Negyed órája... talán...hányinger, de.... Dr.... - nyögöm, és űzött vadakéhoz emlékeztető pillantásomat az arcára emelve folytatom - ez nem vírus, Doki... - eközben teszem amit kér és amiben segít is, az oldalamra fordulva hagyom, hogy megütögessen vese tájékon, amire mintha megégettek volna, kis híján katapultálok az ágyról.
- Nem kő... ez....csak adjon valamit, kérem - szerencsére nem kell sokáig könyörögnöm neki, sűrű pislogással és reszelős zihálással nézem végig ahogy megtalálja amúgy is látványosan kidagadó vénámat csak, hogy bejuttassa az általa megítélt gyógyszert.
Egy valamire viszont nem gondoltam abban a pillanatban, mikor olyan készségesen lettem a segítségére, a kérdés pedig két pillanaton belül meg is érkezik pont úgy, ahogy számítottam rá. Azt hiszem ha valaki, hát ő képes lesz most a "vesémbe látni" és anélkül is következtetni, hogy kimondanám. Ezért se várom meg, hogy ő maga találgasson és rukkoljon elő valamivel, na meg... addig is telik az idő és addig se azzal vagyok elfoglalva, hogy mikor fog végre hatni a szer, amit beadott?
- Kölyökkoromban elkaptam valami vírust, ami ráment a vesémre - hangom még mindig ugyan olyan erőtlen de kapkodós mint amilyen korábban is volt - tizenkét éves korom óta egy vesével élek, de jó néhány évre rá... a másik is elkezdett gyengélkedni. Eleinte rendben tudták tartani gyógyszerekkel, de... - helyezkedek egy kicsit, hogy kényelmesebben tudjak feküdni, ám arcom még így is meg-megrándul a mozdulatok nyomán.
-... jó ideje új vesére várok...


⌑ 691  ⌑   @


Med

avatar
♡ :

❖ age :
23

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Derek and Theo   Vas. Júl. 15, 2018 10:05 pm


Shit...


Teo & Derek
A vesegörcs egy pokolian kínzó és szar dolog. Egyszer nekem is volt hozzá szerencsém. Először azt hittem, hogy csak a Lumbagom szórakozik -előző napi ügyeletben éjszaka három beteget cibáltam vissza az ágyba. Ki tudja miért, a demensekre mindig lámpaoltás után jön rá a kirándulhatnék-, aztán amikor már az alhasamban és a tökeimben is éreztem a görcsös fájdalmat, rájöttem, hogy ez nem a Lumbago lesz. Bárcsak az lett volna... Aznap vacsorázni mentünk volna Norával én pedig úgy görnyedeztem a lakásán, mint a szülő nő, akinek két perces fájásai vannak. Hát voltak is... Azelőtt soha nem könyörögtem még senkinek, hogy szúrjon seggbe valami bivaly fájdalomcsillapítóval. Mondanom sem kell, aznap este nem mentünk étterembe. Sőt, sehova... Nora visszavette az otthoni maci naciját, én pedig a Hupikék Törpikékről hallucináltam a kanapéján ingben és nyakkendőben.
Nyomban kiszúrtam az alhasán lévő PS gyógyult műtéti heget és, ha nagyképű akarok lenni, nem kellett sokat morfondírozom, hogy összeálljon a kép és egy ésszerű, valós diagnózist felállítsak.
Az infúzió lassan csordogál lefelé és kisvártatva a vénásan beadott gyógyszer is elkezdi kifejteni jótékony hatását. Ettől én is megnyugszom valamelyest, és amikor már ő is faggatható állapotba kerül, nem vagyok rest feltenni a kérdéseimet, amikre jó lenne, ha őszinte választ adna cserébe azért, hogy megszabadítottam a kínjaitól. Ez tulajdonképpen nem az én feladatom lett volna. Ha betartottam volna a szakorvosokra vonatkozó szabályokat, hívok egy kollégát az urológiáról, vagy a nephrológiáról, hiszen egy vesegörcs nem igényel acut sebészeti beavatkozást. Azonkívül, hogy eldöntöm, nincs semmi acut történés a hasában, amivel azonnal a műtőbe kellene rohanni, semmi más dolgom nem lett volna vele. Mégis itt vagyok és többet tettem, mint ami a kompetenciámba belefér. Tehát csupa fül vagyok!
Kíváncsian ülök mellette a gurulós széken. Lábaim nyughatatlanul pattognak fel és le, karjaim mellkasom előtt összefűzve, sötét, átható tekintetemmel szinte a veséjébe látok. Már amennyi még van neki...
A hallottakra elgondolkodva összeráncolom a homlokom és mielőtt megszólalnék, erőltetetten megköszörülöm a torkom. Mostanában állandóan ezt csinálom. Rohadt bagó, le kéne már szokni...
-Sajnálom, ez nagy szívás! - Félrebiggyesztem a számat, fehér Converse tornacsukámmal a szék görgős lábait kezdem taposni magam alatt.
-Na és valaki kézben tartja azért a dolgokat? Egy Nephrológust azért remélem felkerestél. - Tekintetem kissé rosszalló, ahogy végig mérem a vizsgálóágyon fekvő medikát. Minden porcikámmal azt sugallom felé, hogy az lenne a legokosabb, ha erre a kérdésemre egy határozott "igen" lenne a válasza.
-Na és a dialízis? Ha rendszeresen jársz és betartod a vesebetegekre vonatkozó diétát, akkor egy ideig még ez az állapot tartható. Nem értek hozzá, de úgy hallottam, hogy évekig, akár évtizedekig el lehet élni művese kezeléssel, bár ebben a témában te valószínűleg sokkal otthonosabban mozogsz már, mint én. - Elkomorulva lejjebb viszem a hangsúlyt, amikor nyílik az ajtó és az a minden lében kanál rezidens srác bedugja rajta azt az ütni való képét.
-Minden rendben? - Mindezt úgy kérdezi, mintha a felettesem volna. Neüsdmegneüsdmegneüsdgmeg!
-Igen. Azt hiszem elég nagyfiú voltam és meg tudtam oldani a helyzetet a segítséged nélkül is. - Komolyan próbáltam magam visszafogni, de azt hiszem nem alkottam maradandó sikert. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni.
-Én csak érdeklődtem... - Hebegi sértetten.
-Jobbulást! - Vágja még oda a medikának, majd becsukja maga mögött az ajtót. Megkönnyebbülésemnek egy erőltetett sóhajjal adok hangot.
-Ez a srác egy igazi idióta! Múltkor volt egy kis nézeteltérésünk a műtőben egy comb amputatio közben és azóta nem igazán vagyunk rokonlelkek. - Alapszabály. Ameddig rezidens vagy, hiába vagy te az operatőr, ha a szakorvos azt mondja, hogy holnap itt a világvége, neked szó nélkül el kell kezdened építeni a földalatti túlélő bunkeredet... Leegyszerűsítve, a műtőben az van, amit a szakorvos mond.
-Remélem te életrevalóbb leszel majd rezidensként, mint ő. - Pillantok még egyszer az ajtó irányába, majd felállok és a számítógéphez megyek, hogy kikereshessem a labor leleteit.
-Igen, a vesefunkciód nem éppen tökéletes és kicsit a Káliumod is emelkedett. Mikor volt utoljára dialízised? - Futom át az eredményeit.

SZÓSZÁM┃YOUTUBEcukorborsó  ┃

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Derek and Theo   Szomb. Aug. 18, 2018 7:55 pm


A hétköznapi hősöknek is elkél néha egy kis segítség.


Derek and Theo

Minden  bizonnyal az ember attól fél a legjobban, hogy be kell vallania nem csak másnak, de magának is azt, hogy beteg. Talán másnak még egyszerűbb is, hiszen olykor-olykor mindenkinek jól esik egy kis sajnálás, együttérzés és őszinte szomorúságot látni az adott fél arcán, míg mi magunk közöljük, hogy ugyan már, ez csak egy ártalmatlan kis semmiség. Na meg, hogy majd pont én leszek az akit legyűr, mi? Igen. Mert magunkkal már sokkal nehezebb elhitetni azt is, hogy betegek vagyunk és innentől kezdve más életmódot, másféle bánásmódot fogunk igényelni, mint korábban. Rá kell állnunk a napi rendszerességre amibe be kell vezetni a gyógyszereket és szükség esetén az adott kezeléseket is, melyek nálam heti szinten rúgnak egyre nagyobb és nagyobb számra. Már nem csak három hetente kell eljárnom az adott kontrollra és kötelező vizsgálatokra, hanem hetente. És a dialízis is egyre sűrűbb időtartamra rendszereződik, aminek magamon érzem a velejáróit.
Hogy én magam beletörődtem már a ténybe, hogy beteg vagyok és talán soha a büdös életben nem kapok új szervet? És ezzel egyidejűleg soha nem leszek képes megtalálni Taot, hogy bocsánatot kérjek tőle mielőtt az utam végére érek? Nem. Az elsőbe talán igen, ezért is kezdtem el felpörgetni a mindennapjaimat és a szokásos iszogatás, szoknyavadászat és élvhajhászás helyett tartalommal kezdtem el megtölteni az eddigi üresjáratokat. Többet dolgozok, így többet lehetek emberek között akiken segíthetek, ha már magamon képtelen vagyok. És a tanulást is újabb szintekre emeltem csak, hogy azt a tudást amit a legnagyobbaktól és legjobbaktól megkaphatok, kamatoztatni tudjam gyakorlatban is azok között, akik rászorulnak. És ha tetszik ha nem, azt hiszem a szerelem is utolért csupán képtelen vagyok arra, hogy elfogadjam, már nem napi rendszerességgel akarom váltogatni a nőket az ágyamban, már nem érdekel, hogy szőke, barna, vörös vagy fekete és szétterpeszti a combjait ami közé kérlelés nélkül befurakodhatok. Nekem egy kell... csak az az egy még úgy is, ha nem lehet az enyém. Talán ezért is vágyok rá annyira. Mert ő maga tartózkodik, hideg és kíméletlen. És történetesen a felettesem abban a lebujban, ahova az apám száműzött mondván majd ott megtanulom értékelni a kemény munkával megkeresett pénzt. Kösz fater, jó lecke amit a magam nyelvére fordítva: hogy szeress bele a tiltott gyümölcsbe. Komolyan mint egy nyálas lányregény.
És ebben a lányregényben a főhős mindig elnyeri méltó jutalmát, de addig is be kell érnem egy szőrös sebésszel, akit korábban a rezidens srác letudott akasztani valahonnan.
- Ugye? - vigyorodok el kényszeredetten, némi szórakozott csillogással a szememben mind azok mellett, hogy még mindig az ujjaim teljes fehéredéséig szorítom magam mellett az ágy matracát és a rajta lévő lepedőt.
- Persze, másként el se kezdtem volna itt a melót... - vágom rá egyből, s bár látom a határozott testtartását, az arckifejezéséről már nem is beszélve, mégse ez a fajta néma fenyítés az, ami az őszinteséget elő szuszakolja belőlem. Egyszerűen világ életemben őszinte gyerek voltam, na meg mit rontanék a helyzeten, ha már én magam közöltem vele korábban dalolva, hogy mi a nagy büdös helyzet?
- Idővel úgyis kiderült volna, mint ahogy... látja, kiderült - hangom még mindig akadozik, olykor-olykor remegősnek és bizonytalannak hat azok ellenére, hogy az eddigi közös munkáink alkalmával ő maga is tapasztalhatta, hogy magabiztosabb és határozottabb vagyok a legtöbb medikusnál. Ez nem önelégültség vagy beképzeltség csak, mert valamire való tanoncnak tartom magam és tartanak mások is, ez a saját stílusom. Sose voltam motyogós és sutyorgós gyerek - úgyhogy jobbnak láttam eleve egy szakinál kezdeni bár nem tagadom, nem örült, hogy ennek ellenére munkába akarok állni. Pont az ilyen esetek miatt. - teszem hozzá megerősítésként.
- Járok, járok...dialízis, "méregtelenítés" és a többi. Egyre sűrűbbek az időpontok, ezért is szorít annyira az idő - nem fejezem be, nem is tudnám hiszen az ajtó nyílik és az ismerős tökfej ismét befurakodik rajta pont úgy, mint néhány órával ez előtt, mikor ő jelent meg az előre lebeszélt rezidens helyett. Minden életre való mimikámat összeszedve se vagyok képes arra, hogy jó pofát tudjak vágni, így ahelyett, hogy rá figyelnék, inkább lehunyom arra a kis időre a szemeimet, míg a doki elrebegi személyes véleményét, hanglejtésében temérdek mennyiségű maró gúnnyal.
- Ne mondja... egy félkegyelmű. Két hete vagyok mellette, de őszintén mondhatom minden beképzeltség nélkül, hogy én magam többet tudok már, mint ő rezidensként. Ellenben akkora szája és arca van, hogy ha nem lenne felettem már ököllel vertem volna ki belőle a szart is - ez utóbbit inkább csak morgom az orrom alatt és ahelyett, hogy nyugton maradnék a seggemen és várnám, hogy teljesen hasson a kapott szer, lassacskán, remegős mozdulatokkal tolom magam ülő helyzetbe.
- Én is - jegyzem meg, minek után egy pillanatnyi sötét folt teríti be a látómezőmet.
- Őőő, úgy egy hete? Talán öt napja... igen, öt. De, doki. Ha nem nagy kérés, ez közöttünk maradhatna? Nem vagyok oda a gondolatért ha a sok okos minden irányból hajtogatná az igazát és a véleményét, vagy jönnének itt a hülyeségeikkel - horkantva jelzem, hogy valóban nem szeretném ha ilyen, és ehhez hasonló szituációkba keverednék, úgyhogy őszintén bízok abban, hogy bár itt dolgozó vagyok, a titoktartás ugyan úgy érvényes rám is, mint a többi betegre.
- Amúgy meg jövök egyel. Hálás vagyok a maiért, a többivel majd zaklatom Dr. Kowalskit.  Bár ahogy ismerem lekap majd a tíz körmömről és elrebegi majd a nagy tudását, hogy márpedig különben is, de... - szisszentve vonom meg a vállam - evvan.



⌑ 879  ⌑   @


Med

avatar
♡ :

❖ age :
23

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Derek and Theo   
Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Chicago Guilty frpg :: Chicago :: Belváros :: Saint Joseph Kórház-
^
ˇ