HomeHome    CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Be careful making wishes in the dark
● We will be history and you will remember us for centuries ●
Belépés
Chicagoba!
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Multikapcsoló
új arcokkal...





Szavak
tôled, tôlem.
Nem a neved számít,
csak az, hogy itt vagy...
Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 7 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 2 Bots

Aaron Posey, Aston Miles, Hella R. Moreau, Hugo Windsor, Kendra Gray, Leslie J. Brown, Natalie York


A legtöbb felhasználó (41 fő) Szomb. Jún. 02, 2018 6:34 pm-kor volt itt.
Válaszd meg a nézôpontodat,
és megváltozik a valóság.
Shopping for a special occasion - Jen / Hugo
írta: Leslie J. Brown
Today at 10:02 am

Aaron Posey
írta: Aaron Posey
Today at 9:57 am

Hasgörcsös megbeszélés - Jonah / Hugo
írta: Jonah Serpen
Today at 8:13 am

Aimee King-Parker
írta: Aimee King- Parker
Yesterday at 10:30 pm

Home sweet home - Bonita & Diego
írta: Diego Calí
Yesterday at 7:58 pm

Harris & Mads - My cocain and I are fine, thanks
írta: Mads Stendhal
Yesterday at 6:55 pm

Finish me!
írta: Demetri Novikow
Yesterday at 4:16 pm

Pippa && Alex
írta: Philippa Lockheart
Yesterday at 3:18 pm

Ismét veled
írta: Christopher Nam
Yesterday at 2:31 pm

when i wake i am afraid, somebody else might take my place
írta: Kendra Gray
Yesterday at 9:55 am

Cain Colt
írta: Eris Fairy
Yesterday at 5:35 am

Avatarfoglaló
írta: Harris Serpen
Kedd Szept. 18, 2018 5:43 pm

Harris Serpen
írta: Camille o'Chase
Kedd Szept. 18, 2018 5:33 pm

Ceasar Calí
írta: Diego Calí
Kedd Szept. 18, 2018 8:55 am

Elkészültem!
írta: Harris Serpen
Hétf. Szept. 17, 2018 8:01 pm

Kék kapu
egyenesen a face-re.

Share | 
 

 We were both young when I first saw you ~

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: We were both young when I first saw you ~   Szer. Jún. 13, 2018 9:26 pm


Theo & Allie

Bátor dolog szerelembe esni. Teljes mértékben meg kell bíznod valaki másban, és ez nagyon-nagyon nehéz. Nehéz, és bátor dolog.
A tükörbe meredve tökéletesítettem az arcomra kent sminket, illetve inkább annak a mennyiségét. A pirosító talán túl sok lett, de lehet igazából ez a normális adag, csak én nem vagyok vele tisztában, mivel csak havonta egyszer használok ilyen vackot. A fölé kent highlighternek csúfolt akármi miatt úgy virított a képem, mintha  legalább belefejeltem volna egy tálnyi csillámporba, de inkább nem piszkáltam hozzá. Félő volt, hogy ha bármit művelek vele, a végeredmény elfogadhatóból borzalmasba csap át. A szempillaspirál mennyiségét viszont keveselltem, éppen ezért döntöttem úgy, hogy ha már lúd, legyen kövér és dobtam fel még egy réteget belőle.
Félreértés ne essék, mivel nő vagyok, én is szeretem a lányos dolgokat, csak nem látom értelmét, hogy viseljem őket. Anno apa mondta mindig akármelyikünket látott meg, a folyamatosan örökölt, rózsaszín fodros borzalomban, amit anya előszeretettel adott ránk, hogy ő ilyen szép hercegnőkkel még sosem találkozott... És ezek a bókok az évek során sem koptak el, ami miatt szerettünk a nővéremmel versenyezni abban, hogy ki a csinosabb. Nyertes persze sosem volt, mert hát "hogy is dönthetett volna?", de összességében a mai napig megnézem a szép ruhákat és cipőket, sőt ami igazán tetszik azt meg is veszem, hogy néhány siralmas napomon elővegyem őket.
Illetve kivételt képeztek a havi egy alkalommal tartott szülői értekezletek az oviban - igen, most már ilyen is van, bezzeg anno az én időmben senkit sem érdekeltek ezek a dolgok, és volt gyerekkorom, na meg az ovit sem romboltam le néhány társammal - ahol illene ízlésesen megjelennem, hogy lehetőleg tarthassam a tökéletes gyám mintapéldáját, és így Katiet sem vehetik el tőlem. Szóval ez a havi egy alkalom volt az, amikor lányok randiszerelését megszégyenítve hagytam el a börtönömet. Ilyenkor még parfümöt is szoktam használni, amik megint olyanok, mint a ruháim: vagy tíz üvegcse porosodik az éjjeliszekrényemen. Ide nem érdemes használni ilyesmit, az embernek csak baja lesz belőle hosszútávon.
A korábban már begöndörített tincsek közül a két elülső nagyobbat fogtam csak hátra, a többi hajamat előrehúztam, és már indultam is ki gyorsan, még mielőtt meggondolnám magam, és valami jóval szakadtabbat vennék magamra. Tapasztalat, hogy képes vagyok zavarba jönni már attól is, hogy megpróbálok lánynak kinézni, ezért inkább fogtam magam, és elhagytam a szobám.
Sokan biztosan azt gondolnák, hogy ennyire kivakarva valami pasihoz igyekszem, de szó sincs ilyesmiről. Az én életemben egy ideje ilyen dolgoknak nincs helye, pedig boldog lennék, ha egy cseppet normálisabb kerékvágásba tudnám terelni a dolgokat. Mert korábban nem így éltem, mondhatni mindenem megvolt, csak akkor még nem voltam tisztában a szerencsés helyzetemmel. Egy napot nem kellett dolgoznom, mielőtt idekerültem, aztán pedig rabszolga munkára lettem fogva. Iskola, aztán munka. A kezdeti baráti köröm sokszor hívott moziba, meg kávézni, de mivel hétvégén sosem értem rá, egy idő után ritkulni kezdtek a meghívások. Ha megpróbáltam elmenni, annak mindig rossz vége lett.
Sóhajtva ráztam meg a fejem, hogy eltűnjenek ezek a gondolataim, mert az egész most nem lényeg. Óvatosan lelépkedtem a létrán, mert a talpamba sem akartam szálkát, és nem lett volna kifejezetten jó móka leborulni. Amilyen szerencsém van, pont akkor jelent volna meg az új srác, hogy elrakja a felmosórongyot a szertárba, (pont a szobám alatt van) és természetesen olyan szögben helyezkedtem volna el, hogy a fekete bugyimat igen tüzetesen vehette volna szemügyre... Minderre pedig nincs szükségem, épp elég kellemetlen volt, amikor hozzáért a hegemhez. Utána még legalább fél órába telt, hogy megnyugodjak, de ez nem jelentette azt, hogy egy cseppet sem voltam zilált, amikor mentem fogadni őt. Életem legkellemetlenebb napja volt az egész.
Mindenesetre hála az égnek, végül sikeresen vettem az akadályokat, és a cipőmbe gyorsan belebújva indultam el az előtér fele. Ma szabadnapos vagyok, szóval nyugodtan használhatom a bejáratot, ilyenkor a személyzetre sem vonatkoznak a szabályok. Használtam is volna nagyon szívesen, ha nem veszem észre, hogy éppenséggel tiszta retek ott minden. Hol is van az új srác, akire tegnap ezt a feladatot bíztam rá? Mivel a lányok ma mind felszolgáltak és szobákat tettek rendbe, neki maradt volna a közterek takarítása, ami akárhogy nézem... Nem igazán jött össze. Összevont szemöldökkel mentem pár kört magamban szitkozódva, hogy el fogok késni az értekezletről, amit ugye nem engedhetek meg magamnak. Ezt viszont muszáj lesz elintéznem, különben soha az életben nem rakom helyre a srácot.
Mivel sem a kávézóban, sem a mosdóknál nem találtam, szinte biztos voltam benne, hogy a parkolóban füstölhet. Már első nap megéreztem a ruháján a dohány szagát pontosan azért, mert én magam is dohányzom. Sokan mondják, hogy a cigisek az ilyesmit nem érzik meg, de nekem elég volt anno egyszer megszagolnom egy felsőm, és máris tudtam, másokról, hogy bagósok-e, vagy nem.
És, hát igen, így lenne ötösöm a lottón. Kim Theo mind a száznyolcvan akárhány centijével, teljes pompájában, görnyedt háttal üldögélt a kövön... Ami rohadtul nem tartozott a feladatai körébe, és ez számomra kifejezetten... Szemet szúró volt jelenleg. Mert Kim Theonak nem itt kéne üldögélnie, hanem szépen a kövön térdepelni, és ritmikusan előre hátra mozgatni a karjait, aminek hála tökéletesen tisztára mosódik a padló. Természetesen a kezébe képzeltem egy szivacsot, és ördögszarvakkal meg vasvillával magamat is mögé pakoltam gondolatban, hogy szurkálhassam a kerek seggét, ahányszor lazsáláson kapom.
Óvatosan bújtattam ki a lábam a cipőből, hogy a nagyujjamat jól a hátába szúrva jelezzem neki, hogy már egy ideje itt vagyok.
- Úgy gondolom, hogy talán nem voltam elég világos, a tegnap, illetve a reggel. - kezdtem bele hűvösen, majd ugyanezen a hangon folytattam - Ha gondolod körbevezetlek újra. Ez a kő, nem az, amit fel kéne takarítanod. És ahogyan szokták mondani... Az idő pénz. A bevételből kapjuk a fizetésünket. Ha beírnak a panaszkönyvbe azért, mert szemét van, vagy ha jön egy ellenőr és meglátja a koszt, bezárathatják a helyet. Talán ez neked semmit sem jelent, mert persze kő gazdag vagy, de akármennyire meglepő, nekünk az itteni fizetés a megélhetésünk. Pont ezért, ha jót akarsz magadnak, most vonszolod be a segged, és állsz neki annak, amit nem csináltál meg. Remélem elég világos voltam.
A hangomban nyoma sem volt kedvességnek vagy elnézésnek, csak a csattanó élt lehetett belőle kihallani. Ha munkáról volt szó, akkor nem igazán ismertem a kegyelmet, mert én tanítom be az újakat, én felelek értük. Bármi nem úgy alakul, ahogy kéne, azt nem rajtuk, hanem rajtam verik le. Innentől kezdve próbáltam a legtöbbjüket rövid pórázon tartani.

nemtudooom┃outfit*.*  nyálzás  ugrál  asfs  ┃
Townspeople

avatar
♡ :

❖ age :
19

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: We were both young when I first saw you ~   Szer. Jún. 13, 2018 10:17 pm


Mindig az kell mindenkinek, ami nem lehet az övé. És ebben nem különbözünk.


Allie and Theo
Utálom... mondtam már, hogy milyen rohadtul utálom az egész helyzetet? A tényét annak, hogy itt kell lennem... a gondolatát annak, hogy apámnak más ötlete se volt - ennél jobb legalábbis biztosan nem - mint száműzni a saját jól megszokott közegemből, elszeparálni a "barátaimtól" és megörvendeztetni azzal a ténnyel, hogy nyugaton kell leélnem egyedül a ... hát, valószínűleg az életem hátralévő rövid kis idejét, amiből valljuk be a jelenlegi állapotomra való tekintettel úgy tűnik, nincs túl sok. Nem, nem ferdítek és túlzok, a doki is megmondta. Ráadásul mind ezt megfejelve azzal, hogy tennem kell ezt egy olyan helyen, olyan társasággal akiknek tagjait legunalmasabb óráimban, még hetekkel ez előtt is jobb híján csak döngetni akartam volna a négy fal között.
Mert tegyük fel a bűvös kérdést. Mi van itt nekem azon túl, hogy el kellett hajítanom a jól megszokott és kényelmes életvitelemet? Egy csapat piszkosul szép, jó alakú, szép arcú, nem kevésbé különleges természetű, kihívóan felöltöztetett lány, akik jópofizással, hosszan tartó kőkemény gürcöléssel kell, hogy megkeressék a kenyérre valójukat. Gyakorlatilag mondhatjuk azt, hogy rabszolgák akik éhbérért dolgozzanak csak, hogy fent tudják tartani magukat. És akkor még nem beszéltünk a kedvenceimről: főnökök. Bocsánat, diktátorok, akik fapofával, érzelemmentes pillantással, lekezelő fintorral figyelték minden egyes mozdulatomat már az érkezésem pillanatában is, de még az öltözetemet is tüzetesebben átvizsgálták. Fogalmam sincs, hogy minek kellett volna mind ezt betudnom? A származásomnak? Talán nem tetszik nekik a vágott szemem? Az, hogy feltűnően sima a bőröm? Vagy nem olyan vagyok koreai létemre, mint amilyennek elképzelnek bennünket? Pici, sárga, törékeny? Annak, hogy alapjáraton van pénzem - nem, nekem nincs, csak az apámnak van én szimplán élek belőle - és tudom is mire költeni? Vagy az a tintakék BMW nem tetszik nekik ami a felhajtón ácsorog már jó néhány napja és szerencsétlent be se kellett indítanom az elmúlt két napban? Talán nem is számít hiszen ugyan ott tartunk, ahonnan elindultunk. Amennyire ők nem szívlelik az én jelenlétemet, amennyire utálnak rám nézni és elfogadni azt, hogy nekem is kell némi suskát a zsebembe nyomni, pont annyira gyűlölöm én is őket. Nem tudom elviselni a pökhendi képüket, - mert bennem is van egy jó adag ebből, így a hasonlóságok természetesen ütik egymást - a lányok felé közvetített viselkedésüket és azt a rendszert, amit bevezettek ebben az undorító lebujban. Sírni ér? Asztalra baszni és közölni, hogy mindenki szopja le saját magát, ér? Megteszem! Isten az atyám, hogy megteszem és akkor aztán lehet vágni a pofákat arra, hogy mit csinálok és mit nem... Miért ganézzam én más mocskát, mikor nem is járok azon a lerakott talajkövön amit felelősségemül kaptam alig fél nappal ez előtt, hogy felsutyakoljam? Miért kell nekem a fugát újra hófehérré dörzsölni úgy, hogy ki tudja, hány év mocska gyűlt már fel a kicsi résekben, mikor én még itt se voltam?
Azt persze kár tagadnom, leakarok venni némi terhet a lányok válláról és elérni azt, hogy ne azzal a kőkemény egyeduralmi kényszer rendszerrel kelljen nap nap után szembesülniük, amit kapnak. Könnyebbé akarom tenni nekik egy kicsit az életet, ezért is készítettem ki már korábban nagy vödrökben a forró vizet, a tisztítószereket, fertőtlenítőket a körömkefével és egyéb finomsággal, ami néhány héttel ez előttig nem, hogy nem fordult meg a kezemben, de még nem is ismertem őket. Igen, igaz, aranykanállal fulladoztam eddig a jóllétben, de valljuk be, nem fogható minden a vagyonosságra, ellenben az anyai óvásra, amivel őkelme mindig kinyalta a seggemet.
Anyám egyetlen szem kisfiaként, ráadásul hozzá kell tenni, hogy beteg fiaként próbálta minden nap megkönnyíteni az életemet. Nem engedte, hogy takarítsak, hogy agyon hajtsam magam, mondhatni a Nap fényétől is óvott, nehogy megszúrjon vagy "kárt tegyen bennem". Tisztában volt azzal, hogy ha én valamit elkezdek, nem tudok leállni és tekintve arra, hogy mindig is tisztaságmániás voltam - utálom a mocskot magam körül bocsánat - rettegett attól, hogy nekiállok kiganézni az egész házat, ezzel megerőltetve magam. Jaj, szegény kicsi én. Így hát ezért is lett egy állandó takarítónő felfogadva otthon, hogy mind ezt ő végezze el, így a takarítás terhét átruháztam rá.
Most viszont nincs kire hárítani, csak én vagyok... csak én, aki jobb híján egy kis szünetet tartva ücsörög kint a parkoló kövén, egyik után a második, majd a harmadik szál cigarettát pöfékelve, feltöltve szervezetemet a jelenleg aranyat jelentő méreggel. Jelenleg az egyetlen olyan dolog amit be kellene szüntetnem, de egyszerűen képtelen vagyok rá.
A kellemetlen nyomó érzésre viszont fájdalmas fintorba rándul az arcom, s földhöz csapva a tenyeremet mely mind idáig a cigarettát tartotta fogságul, szinte hörögve fordulok hátra, hogy megkeressem a merénylőm arcát, minek után a lába kis híján kiszúrja a szememet. A hátam az egyetlen olyan valami a testemen, főleg így derék magasságban, aminek érintését nem, hogy nyomással vagy ütéssel, de egy egyszerű simítással is nehezen tolerálok ha megközelítik. Megrovó, haragos pillantással futtatom végig rajta a tekintetemet, legjobb tudásom szerint némán tudatva vele, hogy elhúzhat a picsába, ha már kiette ide a fene.
- Kérhetném legközelebb mellőzni a csülkeid használatát? Nem állat vagyok, hogy azzal bökdöss már ne is haragudj - de ennél konkrétabbat, miszerint mi a valódi problémám az adott figyelemfelkeltésre szánt módszerével, nem mondok elvégre semmi köze hozzá még akkor se, ha ezzel elkönyveli magában, hogy egy nyafka kis pénzes ficsúr vagyok. Legyen elég annyi, hogy én tisztában vagyok azzal, hogy derék tájon, főleg a hátamon, a vesém folyamatos gyulladásszerű állapota miatt piszok érzékeny vagyok. Elég egy kisebb nyomás, egy erőteljesebb mozdulat azon a részen, máris csinos kis csillagok rázzák a valagukat a szemeim előtt, parányi kis kék bikiniben.
- Nem tudom, talán előbb elviszlek szemészetre. Én nagyon rákészültem, ott van kint a jó forró víz a szerek és minden nyavalyás kis mütyűr, amivel véresre kell kaparni a körmeimet. De gondoltam előtte még feltöltöm magam kellő mennyiségű nikotinnal, hogy biztos ami biztos alapon elkerüljem az őrjöngés fázisát. Kérsz? - pöccintem ki a kis fém dobozt, hogy a maradék egy darab cigarettát felajánljam neki. Tudom jól, hogy ő is elszív néhány szálat amennyiben igényli a dolgot.
- Amúgy meg a pénz nem az én kőgazdagságomat jelenti, hanem a fateromét... má' bocsá'. Az idő meg nem pénz, hanem véges... - fújom sértett macskaként, miközben lassan feltápászkodok a földről, kellemetlen grimasszal érintve kézfejemet a derekamhoz, pont mint egy megroggyant vénember. A fájó nyögést még sikerül időben elnyomnom. Azt viszont jelen állás szerint sikerül elérnem, hogy a csepp kis lány fölé magasodjak, s így pillantsak le rá minek után rendezem a vonásaimat.
- Jaj ne légy már ilyen morcos. Jó az idő, süt a Nap, időm mint a tenger - némi túlzással - ha tíz perccel később állok is neki a takarításnak, akkor is meglesz. Megígértem nem? Lehet, hogy nem tűnök túl szavahihető embernek, de soha nem hazudtolom meg magam és nem cselekszek az ígéreteim ellenére. Viszont ejha... - teszek egy lépést hátra, hogy alaposabban végigmérhessem - csak nem randira készülsz, Szöszi? Ki a szerencsés? - hogy ki? Mit érdekel, ha nem én vagyok az?!



⌑ 1133  ⌑ öltözet ⌑  @


Med

avatar
♡ :

❖ age :
23

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: We were both young when I first saw you ~   Szer. Jún. 27, 2018 12:45 am


Theo & Allie

Bátor dolog szerelembe esni. Teljes mértékben meg kell bíznod valaki másban, és ez nagyon-nagyon nehéz. Nehéz, és bátor dolog.
Ha valaki azt mondta volna a 16 éves énemnek, hogy alig pár év múlva nem a leggazdagabb és a legnépszerűbb sráccal fog járni, nem fogja idegesíteni az, hogy ő a középső gyerek, és mindent megtenne azért, hogy a „ribanc nővére”, és a „borzalmas kishúga” körülötte legyen, akkor minden bizonnyal pofán röhögtem volna. Rózsaszín, cukormázas életet képzeltem el magamnak. Azt hittem, hogy majd lesz egy csodálatos első szerelmem, aki majd talán feleségül is vesz, és akár a mesékben, élni fogom a középső gyerekek sanyarú sorsát, akikre sosem jut elég figyelem. Ha valaki közölte volna velem, hogy 19 évesen egy álmait elveszített – voltak egyáltalán valaha ilyenjeim – megtört, perverz disznókkal veszekedő lány leszek, aki alig keres valami kis pénzt, akkor minden bizonnyal képen röhögöm. Hiszen ott volt apám cége, ami elég jövedelmező volt. Ott volt, a gyönyörű házunk, amire már csak halványan emlékszem, de talán nem is baj. Ott volt minden kedves tárgyam, szép ruhám, és az egész életem, ami bent égett. A tökéletes cukormáz.
Viszont valahol nem bántam meg ezt az egészet, hiszen felnőttem, és akármennyire nehéz volt megtanulnom azt, hogy mennyire borzalmas a munka világa, legalább képes voltam ebben a helyzetben is megőrizni minden méltóságom és felszegett állal végezni a dolgom, annyira nem is rosszul. Meg tudtam védeni a húgomat, akiről remélem, hogy egyszer majd újra hallhatom a hangját. Leérettségiztem nem is rosszul, bár teljesen feleslegesen, mert pontosan tudom, hogy nincsen lehetőségem elmenni innen. A nagybátyám és a nagynéném elég ügyesen elintézte, amikor hozzájuk kerültem, hogy képtelen legyek lépni akkor is, ha szeretnék. Mivel nem adnak elég fizetést, nem fogok tudni egyetemre járni, holott Chicagoban nincsenek is rossz lehetőségek. Soha nem fogok tudni innen elköltözni, mert itt van a húgom, akit nem hagynék magára velük. Az egyetlen célom az, hogy megvédjem, normálisan felnevelhessem, és ha én nem is járhattam egyetemre, akkor ő legalább megtehesse. Még ha keveset is, de minden hónapban félrerakok neki, hogy majd tudjam finanszírozni a tanulmányait. Ha legalább az ő életét meg tudom menteni és csodálatossá varázsolhatom, akkor megérte kijönnöm a tűzből.
Viszont addig is, mint egy magasabb pozícióval rendelkező személy a motelban, kénytelen vagyok a testvérem mellett összpontosítani a munkára is. Ha másra nem volt jó ez az egész, akkor legalább erre. Kicsit több a fizetésem, mint az itt dolgozóknak, és kevesebb a dolgom. Szerencsénkre pedig jött is egy új srác nemrégiben, akivel a fizikai munka nehezebb részét könnyebb elvégeztetni, és valahol nyugodtabb is vagyok, amióta itt van. Feltűnt, hogy mennyire csúnyán néz azokra a perverz faszfejekre, aki bármelyikünkre is rá meri emelni a tekintetét, és amilyen forróvérűnek tűnik, szerintem simán neki is ugrana egy kettőnek.
Azt viszont a lányoktól sem tűröm el, hogy a rájuk bízott feladatokat ne végezzék el, és elég gyakran szoktam megritkítani a csapatunkat. Ha valaki képtelen rendesen dolgozni, akkor menjen el, és ne minket szopasson le. Főleg ne egy olyan srác, akinek mindene megvan, és apuci próbálja megtanítani neki, hogy miféle szar dolog, ha a kisujját meg kell mozdítani némi pénzért. Talán más valaki megijedt volna attól a pillantással, amivel rám nézett, de én makacsul állta a tekintetét. Mi a legrosszabb dolog, amit tehet velem? Megüt? Nem igazán tud meghatni az erőszak tekintve, hogy a nagybátyám az itt folyó legapróbb hibáért is kitépi a hajamat és mindent megtesz azért, hogy a lehető legfájdalmasabb módon tegye meg. Nem egyszer hazudtam már azt a lányoknak, hogy elcsúsztam a padlón, ha találtak a testemen valami nyomot. Nem leszek bűntudatkeltő ribanc.
- Elfelejted, hogy még mindig a felettesed vagyok, és arról, hogy egyetlen szavamba kerül az, hogy eltávozz innen, amihez az apád nem tudom mit szólna – használtam fel ellene az egyik aduászom, ha már a kezembe adták a családtagjaim – Szerintem kifejezetten normális dolog számon kérnem téged, ha ellógod a munkádat minden magyarázat nélkül. Főleg, hogy nem oldódna meg a dolog azzal, hogy kirúgatlak, szóval örülnék neki, hogy ha legközelebb lógni akarsz, akkor valamiféle magyarázattal legalább kiszúrnád a szemem, hogy ne a semmiért kapjak a fejemre.
Elég ridegen szóltam hozzá. A 16 éves énem minden bizonnyal odalett volna a bronz bőréért, és igazából az egész lényéért, viszont most teljesen máshogy látom a helyzetet. Nem csaphatnak agyon, mert Kath még nem elég nagylány ahhoz, hogy egyedül tudjon boldogulni.
- Én meg minden bizonnyal a diliházba foglak bedugni, ha még egyszer ezzel jössz. Mit gondolsz, hogy majd a padló felmossa magát? Elég nagy bajok lehetnek akkor a csinos kis fejedben, ha erre számítasz. Minden bizonnyal lassan valaki más neki fog állni helyetted, mert senkinek sem célja magára haragítani a vezetőséget – forgattam meg a szemeimet. Egy pillanatig nem értettem, hogy miért van odáig érte az összes lány, és miért van bolondokháza, amiért megjelent. Mármint tény, hogy jól néz ki, nagyjából olyan szinten van, mint a modellek, de ettől függetlenül még lehet belülről velejéig romlott. Én például kifejezetten utálom és nem is vagyok hajlandó tolerálni azt a hangnemet, amit olykor megenged velem, vagy másokkal szemben. Értem én, hogy ő nagyon menő srácnak hiszi magát ez miatt, és mindenki a rossz fiúkra bukik, de attól függetlenül mivel ez egy munkahely, elvárom, hogy ne nekem kelljen könyörögni a beosztottjaimnak, hogy dolgozzanak.
A cigire csak nemet intettem a fejemre. Ilyenkor sosem dohányzom, meg amúgy is túl makacs meg büszke vagyok ahhoz, hogy elfogadjak ilyen drága dolgokat. Úgy vagyok vele, hogy a saját szintem tökéletesen megfelel nekem, és nem akarok gazdag fuckboyok adósai lenni.
- Persze, a faterodé, aki a zsebedbe teszi. Nyilvánvalóan ezért szarod telibe magát a munkát. Gondolom így is kaptál némi költőpénzt, és soha életedben egyetlen dollárért nem kellett megdolgoznod – bólintottam arra, amit mondott, és megpróbáltam kizárni, hogy milyen elkényeztetett kis picsa voltam anno... Mert megváltoztam, és alkalmazkodtam – És akkor azt sem bánod, hogy ha levonom a tengernyi idődet a fizetésedből, ugye?
Hogyan bánná... Hiszen amúgy is rengeteg pénze van. Mindenesetre elkezdtem gondolkozni azon, hogy magammal viszem, és akkor jöhet nekem később egy szívességgel. Ha a nénikém, vagy rosszabb esetben a bácsikám meglátja itt semmit tenni, valószínűleg elég durva következményei lesznek... Mind a kettőnkre nézve.
- Szerintem ha van eszed, akkor a mai napot kihagyod... De cserébe elveszem a holnapi pihenődet. És nem leszek mindig ilyen engedékeny veled. Utoljára kértelek meg arra, hogy ne szórakozd el a munkaidődet, mert azzal minket szívatsz le. – azért egy fokkal már lágyabb, és barátságosabb volt a hangom, mert nem akartam mégsem túl kemény lenni vele. Nem kell teljesen köcsögnek néznie, mert alapvetően nem vagyok az.
- Miért, egy hozzám hasonló, átlagos és élettelen lány nem randizhat? – kérdeztem meg cinikusan, de a tekintetemben azért felcsillant némi fény – Elég hihetetlen lenne? Lefogadom, hogy te is az elérhetetlen nőt keresed, aki egyszerre okos, jó seggű, egy vadmacska az ágyban, aki kiscicává válik reggelente... Ki kell, hogy ábrándítsalak, mert ilyen nincs...
És máris megtaláltam a tökéletes módot arra, hogy ne fájduljon meg a lábam, amíg bemegyek a városba, illetve megspórolhatom a buszköltséget is.
- Viszont, ha ennyire érdekel, hogy ki a szerencsés, talán elkísérhetnél. Tudod milyen veszélyes manapság egy védtelen lánynak egyedül mászkálnia. Ki tudja, talán nem cuki, kék szemű fiúról lesz szó, hanem egy hatalmas, szőrös perverzről, aki meg akar erőszakolni.
Tudom, hogy nem jó dolog ilyesmikkel viccelődni, de az ilyen srácokra csak így lehet hatni. Fel kell kelteni a kíváncsiságukat ahhoz, hogy a kisujjukat is megmozdítsák az emberért. Pont ezért is mosolyogtam rá végül, aztán fordítottam neki hátat és indultam el kifelé. Ha ez nem lesz elég ösztönzés neki, akkor amúgy sem jönne utánam.

1 211┃outfit*.*  nyálzás  ugrál  asfs  ┃
Townspeople

avatar
♡ :

❖ age :
19

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: We were both young when I first saw you ~   Szer. Jún. 27, 2018 10:42 am


Mindig az kell mindenkinek, ami nem lehet az övé. És ebben nem különbözünk.


Allie and Theo
Őszintén mondom, hogy minden értelmem és tanultságom, jó logikám ellenére képtelen vagyok megérteni azt, hogy miféle séma szerint halad most az életem. Normális esetben nem dolgozhatnék úgy, ahogy azt teszem, hiszen az orvosok korábban kijelentették, hogy minden erőteljesebb fizikai munkával eltöltött nap úgy meríti az eleimet, mintha szívnák azokat és a kórházra való tekintettel is, elég egy aprócska fertőzést összeszednem... elég valamelyik beteg nyavalyáját, nátháját vagy bármi más "fogfájását" elkapnom, az nagy százalékban fogja csökkenteni a túlélési esélyeimet. Talán túl sokat foglalkozok tudat alatt azzal, hogy mi lesz akkor, ha...? Mi lesz velem ha már én magam is érezni fogom a  valós vesztemet és mi lesz, ha tényleg megszűnök létezni mint élő személy? Fogok valakinek hiányozni? Fognak értem könnyeket ejteni tekintve arra, hogy mégis csak éltem? Hogy voltak olyanok akik a társaságomra vágytak? Akik velem akartak lenni mert egyfajta anyagi és személyi biztonságot jelentettem nekik? Hiányzok majd azoknak az embereknek akik mindvégig úgy tartották, hogy barátok vagyunk de talán összesúgtak a hátam mögött és csak arra várnak, hogy végre valahára eltűnjek a Föld felszínéről?
A szüleim mit csinálhatnak most odahaza? Gondolnak rám egyáltalán? Arra, hogy azzal, hogy elküldtek otthonról gyakorlatilag minden kapcsolat megszakadt közöttünk és ki tudja, hogy mi lesz a következő hír amit kapnak rólam? Mert azzal azt hiszem egyik sincs tisztában, hogy heti több mint három alkalommal egy kórházban robotolok, csupán annyi maradt meg nekik amit elintéztek. Egy motel dolgozója vagyok csak, hogy végre megtanuljam értékelni azt a kevés kis pénzt, amit ilyen helyeken letudnak akasztani az alkalmazottak számára. Talán nem is gondolták, nem is sejtették, hogy majd pont én leszek az, aki minden erejét latba véve kerül be egy jobb nevű kórház dolgozói közé csak, hogy azt csinálja, amihez ért... és azokat a haldoklókat lássa, akik közé rövid időn belül ő maga is befog "költözni".
Talán egyfajta sokk terápiaként tekintettem korábban erre a munkára. Úgy, hogy ez lesz az ami majd életben tart, hogy emiatt akarok majd kitartani és hinni abban, hogy idővel lesz valaki akinek a veséje jó lesz a számomra. Mostanra viszont minden hátsószándék elült és csak és kizárólag arra összpontosítok mikor a régi, fertőtlenítő szagától bűzlő falak közé vagyok zárva, hogy segíteni tudjak rajtuk. Már csak ők vannak, a betegek akik előnyszabályt élveznek velem szemben. Mert egy olyan helyen vagyok akkor, mikor nem számít, hogy nekem sincs időm, mikor nem számít, hogy mennyire fáj és kínoz. Az adrenalin és a folyamatos gondolkozás lefoglalja a tudatomat, egy idő után pedig már csak akkor veszem észre, hogy valami nincs rendben, hogy elfelejtettem bevenni a gyógyszereket vagy nem pihentem eleget, mikor elkezd homályosodni a látómezőm és ráébredek arra, hogy a munka stressz lassan múlni kezd. Ekkor szokták elveszíteni a nyomomat a munkatársak, akik közül szintén csak nagyon nagyon kevesen tudják azt, hogy nem egy szimpla "ázsiai szépfiú" vagyok akit a "túlképzettsége" miatt már most, gyakornokként is nagyobb munkákra mernek utasítani. Hanem, hogy én magam is bőven fekhetnék azok mellett vagy azok helyén, akiket nap-nap után ellátunk.
És talán ezért is veszem kicsit magamra a motelban történő dolgokat. Dacosan, sértetten kezelem a beszélgetéseket ha azok olyanok, és még haragosabban mikor arra utasítanak, hogy sikáljam tisztára a csempék közötti fugát, hiszen ezek a kezek másra hivatottak. Ráadásul ledegradálónak érzem mikor a nagy nevű orvosok elismerését követően holmi szöszi kis szobalányok jártatják a szájukat és éreztetik velem azt, hogy mekkora szardarab vagyok. Micsoda bűntudatomnak kellene lenni nem? Mérges rám egy puffogó kis hörcsög amiért képtelen vagyok takarításra bírni magam és nincs is azzal tisztában, hogy más napokon pedig életeket mentek ezekkel a nagy mancsokkal.
- Most őszintén... szerinted sírva fakadnék, ha apuci rám pirítana amiért nem kaparom mások mocskát a falakról? De talán le kellene szokni arról, hogy azt hidd mindenért te felelsz. Ha leakarják kapni a fejed csak egészen nyugodtan küld az illetékeseket hozzám, nem vagyok már kisgyerek akinek a tetteiért másoknak kell felelnie. Még akkor se ha a "felettesem"  vagy - két morgás közepette kicsit kiegyenesítgetem a hátamat s jól láthatóan feszengek, kellemetlenül érzem magam a jelen társaságban, mert hát persze... eltűnt az a kis idő, ami alatt tökéletesen rendbe szedhettem volna magam. Míg hat a reggeli gyógyszer aminek hatóanyaga elegyedik a nikotin erejével. Csak erre a tíz percre lett volna szükségem ahhoz, hogy megszűnjek zsémbes, "mindenhol fáj" vénember lenni.
- Az emberek megtanulhatnák végre, hogy nem kell mindent azonnal elvégezni és sokkal boldogabb lenne az életük ha nem rohannának, kapkodnának és feszülnének rá minden alkalommal a munkára. Mindent csak a maga idejében... - persze az könnyen beszél akinek nincs már elegendő ideje. Vagy mégsem? Mióta tudom, hogy csupán pár hónapom van hátra, én magam se a belenyugvás mellett döntöttem és amellett, hogy a magam módján, szépen lassan megfontolva éljem az életemet. Kapkodok. Mindent most akarok és azonnal. Ha csak egy csettintésemen múlna, minden kis betegem meggyógyulna és nem hagynék átmeneti időt, lassú de biztos felépülést. Nem érem be azzal, hogy "hamarosan...". Nekem minden most kell, ebben a pillanatban.
A cigaretta visszautasítására csak megvonom a vállam, legalább több marad nekem.
- Persze. Elküld a leprába megdögleni, egészen biztos, hogy négy bankkártyát vágott hozzám csak, hogy legyen egy kis költőpénzem. Ahogy mondod - hangomban érezhet némi védekezést ami elegyül a támadással is aminek némelyik szavát az apám iránt érzett fortyogó harag csalogatja elő - mondd csak szöszi? - lépek hozzá egészen közel - csak mert ilyen mocsok közegben kell dolgoznod és elviselned, hogy perverz, ittas balfaszok bámulnak meg, mert kézzel kaparod a koszt mások után, más nem is dolgozik? Ezt utálom az emberekben... ha valakinek több pénze van, ha valaki jobb módú másoknál, az egészen biztos nem dolgozik igaz? Soha nem tett le semmit az asztalra, csak ücsörög a seggén mert a pénz beszél... amíg nem ismersz, amíg nem tudsz rólam semmit, addig légy oly kedves és ne ítélkezz, ne feltételezgess. Mert hatalmasat fogsz koppanni és nem én, hanem te fogod rosszul érezni magad miatta - kemény tekintettel figyelem az arcát, hogy aztán ugyan ezzel és a hozzá tartozó hangszínnel válaszoljak.
- Mit bánom én? Elhiszed, hogy nem ebből a pénzből fogok megélni itt? Mint mondtam, itt csak "kötelességből" vagyok, az se érdekelne, ha semmi nem járna érte... - azt pedig, hogy mégis honnan a fene nagy önbizalom és lemondás, nem kötöm az orrára. Idővel úgyis mindenre rá fog jönni, főleg ha össze leszünk zárva ki tudja, hogy mennyi ideig? És biztos vagyok benne, hogy előbb mint utóbb.
Felvont szemöldökkel nézek végig rajta.
- Az előbb még itt papoltál arról, hogy milyen fenerossz kisgyerek vagyok amiért itt vakarom a seggem ahelyett, hogy előzékeny lennék és elkerülnénk az esélyét annak, hogy másnak kelljen helyettem takarítania. Amúgy meg a holnapi napot biztos nem fogod tudni elvenni, randim van egy tündéri lánykával. Ami itt szabadnapnak tűnik az máshol nem az. Nem azért kértem azt a négy másikat, hogy lógassam a seggemet - mert felezem a hetet. Fele itt, fele a kórházban és az egyetemen. Maradék egy nap pedig tényleg pihenés, máskülönben agyvérzést kapnék. És, hogy mi van a holnapi randival? Egy  rákos kis beteg családjával kell beszélnem no meg fokozottan magaménak tekintem a lányka betegségét, akihez sűrűn járok be, mint társaság.
- Amúgy ne hidd azt, hogy minden áron meg akarlak szívatni benneteket, de vannak dolgok amikről nem szívesen beszélek, hogy mi miért történik és azt hiszem nem is kifejezetten tartozik másokra. Az biztos, hogy tudom mit csinálok és senkit nem fogok szarban hagyni. Csak egy kicsit bízz bennem, nem fogod megbánni - biztosítani tudom felőle bár tudom, hogy ez nem fogja őt meghatni még akkor se, ha beledöglök a próbálkozásba.
- Nekem nem tűnt élettelennek. Aki ilyen lelkesen oszt ki akárkit minden, csak épp élettelen nem. Azt pedig honnan tudod, hogy én keresem az elérhetetlen nőt? Honnan tudod, hogy nem épp én vagyok az? - hajolok le a vödrökért, meghagyva neki az elmélkedés idejét, hogy vajon miként is gondolhatom ez utóbbit?
- Félek te még azt is úgy kiosztanád mint annak a rendje. Beviszem ezeket, felkapok magamra valamit és itt vagyok... kapd el - dobom oda neki a kocsi kulcsot. Nem mondom, hogy mit keressen és hol keresse, rögtön felfogja ismerni, hiszen az itteni tragacsok között ez az egyetlen olyan autó, ami kitűnik a tömegből. Meg se várom, hogy válaszoljon, sarkon fordulok, hogy az egyik lánynak a lelkére kössem Allison szavait, miszerint ilyen módon kitudom váltani a munkát amit ha megcsinál helyettem, később én is átveszem az őrészét, legyen szó bármiről is. Mert ugyebár így szokás "egyezséget kötni". Szerencsére nem kell sokáig ígérgetnem, mintha legalábbis saját magamat ajánlottam volna fel neki, hatalmas elánnal egyez bele az alkuba, így fél lábbal már a szobámban kapkodom magamra a korábbinál világosabb árnyalatú farmeromat, egy tiszta fehér pólót valamint a nadrág felső részét egy farmerdzseki formájában. Az eddig viselt, "tőlem aztán mocskos lehet" lábbelimet lecserélem egy fekete bakancsra, amibe beletűrködöm a nadrágom szárát. Telefon, pénztárca és igazolványok, a kötelező gyógyszer amit mindig magamnál kényszerülök hordani és aminek egy jelentős része ugyan így a kesztyűtartóban is megtalálható, már haladok is kifelé a kék BMW-hez, amit remélhetőleg nem kötött még el a szöszke...



⌑ 1485  ⌑ öltözet ⌑  @


Med

avatar
♡ :

❖ age :
23

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: We were both young when I first saw you ~   Szer. Júl. 04, 2018 9:00 am


Theo & Allie

Bátor dolog szerelembe esni. Teljes mértékben meg kell bíznod valaki másban, és ez nagyon-nagyon nehéz. Nehéz, és bátor dolog.
Alapvetően elég jó fej főnöknek tartom magam. Általában könnyen tudtam másokat irányítani, így mondhatni nem jelentett kifejezetten nagy problémát az sem, ha anno a suliban én voltam a röplabda csapat kapitánya, vagy ha a projekt feladatok vezetésében kellett részt vállalnom. Ennek az volt az oka, hogy elég jó problémamegoldó készséggel rendelkezem, van a véremben némi vezetői véna, és tisztelem mások véleményét, ahogyan a felettem feljebb állókat is. Pontosan ezért nem vitáztam a tanárokkal, és nem is ordítottam le az osztálytársaim fejét még akkor sem, ha hülyeséget mondtak. Inkább csendben meghallgattam őket, és maximum udvariasan nemet mondtam. Nem tartottam magam egy kékvérű picsának – legalábbis az ideköltözésem után már nem éreztem magam annak – aki több és jobb a másiknál csak azért, mert egy időben rangosabb iskolába volt szerencséje járni. Ugyanezen okok miatt ítélem el teljes mértékben azt a viselkedést, amit az új fiú tanúsít nálunk.
Alapvetően nem lehet letagadni a tényt, hogy ez a koszos kis porfészek bármennyire nem tűnik annak, sajnos egy munkahely. Minden ilyesfajta környezetben vannak elvárások, amiknek nem árt megfelelni akkor sem, ha az éppen nehéz, vagy nincs kedvünk hozzá. Viszont ha az ilyen helyeken nem lennének vezetők, akkor minden bizonnyal senki sem dolgozna, eluralkodna az anarchia, és az emberek csak felvennék a pénzt ahelyett, hogy bármit is tennének érte. Mert kényelmesebb a seggünket vakarni egész nap, és ráfogni arra, hogy az idő telik... Pontosan ezek az indokok miatt nem tudtam elfogadni azt, amit csinált most. Ha szólt volna nekem, hogy dohányozni akar, nyilván nem mondom azt, hogy ne menjen ki, hanem kap két percet, hogy gyorsan lerendezze. Emellett szerintem elég nyilvánvaló, hogy a nyolc órás munkaidőnek nyolc órának kell lennie, és lehetőleg nem cigizéssel kell kitölteni az időt.
- Szóval most fontoskodónak tituláltál – nyugtáztam magamban egyetlen bólintással, aztán folytattam – És ha én téged kezelhetetlennek ítéllek és kirúglak? Na, akkor mit fogsz tenni?
Csak mert igazából előtte is megvoltunk. Talán nagyobb volt a szívás, de az tuti, hogy nem fogok egy olyan embernek papolni meg könyörögni, akivel lehetetlenség együtt dolgozni. Érthető okokból elvárom, hogy ha van egy alkalmazottam, az elszámoljon nekem azzal, ha valamit akar tenni a munkaidejével. Ha mondjuk rosszul van, szól. Ha cigizni akar, szintén ezt teszi. Ha pedig nem vagyok munkában – mint például most –akkor valaki másnak teszi meg ugyanezt, aki magasabb pozícióban van nála.
- Én is így vagyok vele – bólintottam arra amit mondott – És mivel nyolc órás munkaidőd van, gondolom ez a mondás pontosan arra az időtartamra érvényesülne. De gondolom majd megtanulod máshol, ahol nem másfél méteres általad szőke picsának titulált lánykák fogják osztani az észt.
Az utóbbi szavakat sosem mondta ki nekem, de talán gondolhatta. Egyáltalán nem éreztem jogosnak azt a hangnemet, amit megütött velem szemben, mert én mondhatni úgy kérem számon, ahogyan nekem jólesik, de neki nem igazán kéne, hogy legyen lehetősége visszapofázni nekem. Valamit biztosan szarul csinálok, ha meg meri tenni. A többi lány egy kicsit tart tőlem, mert egyszer amikor előttük öltöztem át, láttak a bicepszemet... Nem kamuzok, komolyan van bicepszem!
- Én a helyében megtettem volna – morogtam az orrom alatt – Nem bíznék abban, hogy tud egy hozzád hasonló kis pojáca boldogulni.
Talán nem szép dolog sértegetnem, de ő ugyanezt tette velem. Igaz, hogy nem mondott semmi különöset, de ettől függetlenül oda rúgott, ami valahol a legjobban fáj, mert világ életemben a magabiztosságom és a kiállásom miatt jutottam a pontból b-be. Az, hogy ezt ő nem ismeri el, sőt igazából ellenszegül, kifejezetten idegesített, bántotta az egomat, és legszívesebben egy kanál vízben fojtottam volna meg miatta, holott alapvetően nem vagyok túl agresszív jellemű valaki.
Ahogy közelebb lépett pedig a helyzet igazából csak rosszabb lett. Mert pontosan tudtam, hogy mennyi munkába telik összeszedni azt a kevés pénzt, és mások milyen könnyen tudnak élni, hiszen mind a két végletet sikerült megélnem. Ettől függetlenül le sem vettem a pillantásom róla és a szemem sem rebbent a szembesítése alatt. És nem akartam beismerni, hogy talán egy picit igaza van. Elsősorban nem azért kezdtem ki vele, mert van pénze, vagy féltékeny lennék rá ez miatt. Hanem azért, mert gyakorlatilag semmibe vesz csak azért, mert kisebbnek és gyengébbnek tűnök nála. Automatikusan berakott a lányka skatulyába. Arról viszont nem tud, hogy elsősorban az általa elkövetett hibákért is a lányka felel. Végül melyikünk is érezné rosszul magát, ha megismerné a másikat?
- Van nevem is – feleltem végül teljesen kifejezéstelen hangon és arccal, hogy véletlenül se érezze, hogy a szavai talán egy kicsit célba találtak. Egyetlen lépést én is közelebb tettem hozzá, és elég nyomatékosan válaszoltam neki – Gyakorold. Nem vagyok az a lány, akit úgy szólíthatsz, ahogy kedved tartja.
Mert a háremébe sem tartozom bele, és amúgy is utálom, hogy ha a hajszínem miatt skatulyáznak be. Alapvetően nem vagyok se hülye, se gyenge, se haszontalan a társadalomnak. Túl hasznosnak sem tartom magam, de szemtől szembe némi tiszteletet az ekkora tahó parasztoktól is megkövetelek.
- Félreértesz - vontam fel a szemöldököm, és léptem rögtön hátra egy picit – Nem miattad teszem, hanem magam miatt. A randid meg nem érdekel. Ha holnap nem jössz be dolgozni, akkor többet nem is kell. Szegény tündéri lánykának pedig egy csalódással kevesebb lesz.
Ja hát mert a srácban az a legjobb, hogy minden rosszasága mellett még kibaszott fuckboy is. Ordít róla, hogy az, akkor sem tudná letagadni, ha akarná. De mindez nem arról szólt, hogy mindenképpen el akarom lehetetleníteni a randijától. Inkább csak nem éreztem azt, hogy korrektnek kéne lennem vele, ha képtelen alkalmazkodni a hely elvárásaihoz. Alapvetően próbál a srác hihetetlenül okosnak tűnni, de ettől függetlenül ordít róla, hogy még soha nem dolgozott ilyen helyen vagy úgy összességében bárhol, ami vendéglátásnak minősül. Illetve merészen ugyan, de meg merem kockáztatni, hogy életében először dolgozik nyolc órás munkarendben, ami nem baj. Nem baj, ha az ember nem egy nagypofájú vadparaszt, és mondjuk elfogadja azt, hogy nála fiatalabbak és kevésbé jómódúak is lehetnek rangban felette. Amíg ezt nem fogja tudni elfogadni, addig soha az életben nem talál majd normális munkát, én pedig nem fogok vele szenvedni, ha nem látom értelmét a dolognak.
- Persze – bólintottam neki szórakozott vigyorral – Elvárod a bizalmam úgy, hogy te semmit sem adsz cserébe? Mondjuk... például a saját bizalmadat nem?
Mennyire vagy arrogáns és nagyképű pöcs, Kim Theo? Mindezt ki akartam mondani, de a nyelvembe haraptam inkább. Nem az én dolgom megnevelni más gyerekét, és a méltóságomat semmiképpen sem veszíteném el.
- Te magad az vagy – szögeztem le, ellentmondást nem tűrő hangon – Van akinek ez izgalmas, és akadnak olyanok is, akik nem akarnak őrült módjára a saját vesztükbe rohanni.
Célzok itt arra, hogy tökéletes mintapéldája a fuckboyoknak, akiket igazából egyáltalán nem nehéz felismerni. Mondhatni ők az eltűnős srácok, akiknek csak addig kellesz, amíg be nem tömtek, aztán hirtelen elnyeli őket a föld, és amikor legközelebb előkerülnek, akkor már egy másik lány virít az oldalukon. A listás srácok, akiknek egyszerűen a közelébe sem akarok menni, mert a „megdugnám”-ra sem szívesen kerülnék fel. Sok lánnyal ellentétben nekem egyáltalán nem imponál, ha úgy néznek rám, mint egy darab húsra, inkább zavarba hoz.
A felém dobott kulcsot sikerült röptében elkapnom, és már el is indultam az autók felé. Nem tudom eldönteni, hogy a srác idióta, autóbolond, vagy csak szimplán még öt ilyet tudna venni magának, de én mindenesetre nagyon félnék attól, hogy valaki lenyúl egy ilyen kocsit. Bár a márkajelzés az kifejezetten megmosolyogtatott, mert nem egyszer hallottam a BMW-t vezető, fiatal srácokról alkotott vicceket.
Nem is foglalkozva azzal, hogy mi lehet a kocsiban, egyszerűen csak beültem és nekiálltam nyomkodni a telefonomat, néhány üzenetre válaszolgattam a volt osztálytársaimnak és a barátaimnak, akik amúgy baromira hiányoztak nekem. Semmi meglepő nem volt abban, hogy nagyon sokan döntöttek a továbbtanulás mellett, és így a legjobb barátnőm is elkerült mellőlem. Eszembe sem jutott volna magam miatt visszatartani, holott lehetett volna rá esélyem, de az annyira... Annyira szemétség lenne. Nem cseszhetem el az életét saját magam miatt.

1 279┃outfit*.*  nyálzás  ugrál  asfs  ┃
Townspeople

avatar
♡ :

❖ age :
19

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: We were both young when I first saw you ~   Csüt. Júl. 05, 2018 10:27 am


Mindig az kell mindenkinek, ami nem lehet az övé. És ebben nem különbözünk.


Allie and Theo
Fogalmam sincs, hogy hova vezet a közöttünk kialakult kis vitánk és egymás iránt érzett ellenszenvünk, ami... ami valljuk be, a magam részéről végül is nem létezik. Én nem táplálok ellene ellenszenvet se haragot ellenben vele, akiről ordít, hogy nincs kibékülve a jelenlétemmel, az életemmel és úgy alapjában véve nem tetszik neki maga a képem se. Az, hogy ide küldtek, hogy még egy emberrel több van a "házban" akit idomítani és nevelni kell. Mert tény ami tény, ahogy neki sok minden más, nekem a bánásmód az, ami nem tetszik. És nem az ahogy velem bánnak, hanem ahogy ezekkel a lányokkal. Ezért is érzem néha fontosnak azt, hogy távol tartsam magam az itteniektől. Félek, hogy túl hamar megfogom őket kedvelni, hogy a bezártság, az összezártság olyan dolgokat fog elindítani bennem, ami károsnak bizonyul mindenki számára. Védelmezni akarom már most ezeket a lányokat. Szívem szerint az összes balfaszt aki csak kezet emel rájuk, utánuk néz, a szoknyájuk alá nyúl vagy éppen negédes, nyájas becézgetéssel igyekszik kicsalogatni őket a kis csigaházukból, kinyírnám. És tényleg képes lennék rá de tudom, azzal nem csak, hogy magam alatt vágnám a fát, de az ő életüket is megnehezíteném. Mert hallottam hírét annak, hogy milyenek a fejesek, hogy baromira nem érdekli őket az, hogy mit csinálnak ezekkel a fiatal, mutatós lányokkal csak fusson az üzlet és legyen egy-két alkoholista, vagy éppen bedrogozott barom, aki megszáll a putriban.
Félek kötődni hozzájuk... félek több időt eltölteni velük, beszélgetni vagy éppen egy légtérben tartózkodni hiszen a védelmezési ösztön pont úgy található meg bennem mint a leghűségesebb németjuhász kutyában a gazdája iránt. Ha csak kezet emelnek rá, ha megemelik a hangjukat vagy elindulnak felé, a kutya ugrik. És én ugyan így ugrok. Ezért is gondoltam azt, hogy jobban járok ha inkább a létező legkevesebb szimpátiát alakítom ki bennük az irányomba. Mindenkinek jobb lesz az, ha a kisherceget látják a személyemben, azt az elkényeztetett valakit aki nem nyúl koszos dolgokhoz, akinek derogál a munka, képtelen szót érteni bárkivel és akárkivel... bár csak ne esne ez olyan mérhetetlenül a nehezemre! Mert igen, van egy sajátos - bunkó - stílusom. Kellemetlen a modorom amennyiben velem is úgy viselkednek és alapjában véve egy síkon rideg vagyok az emberekkel sokkal inkább a saját magam védelmének érdekében. De azt az egy dolgot képtelen vagyok letagadni nézzük bárhonnan is, hogy világ életemben emberek vettek körül és hónapok óta dolgozok kórházakban, haldokló és egyéb betegségben szenvedő emberek között. Tudom, hogy miként kell velük beszélni, hogy hogyan kell őket vagy éppen a családtagokat, barátokat felkészíteni a legrosszabbra. Tehát igaz ami igaz pont mint a bunkóság és a kivagyiság, úgy az érzékenység is bőséggel megvan bennem ami egy részben azt is jelzi, hogy sebezhető vagyok. Csak éppen mások - a legtöbben - nem látnak tovább az orruknál. Nem látják, hogy az előttük lévő nem éppen átlagos és hétköznapi külső, a furcsa és olykor ellenszenves modor valamit elrejt csak, hogy ne szenvedjek el még több sérülést arra a kis időre, amit még ezen a földi síkon eltölthetek.
Viszont pont emiatt iszonyat rosszul tudnak esni bizonyos dolgok. Olyan szavak, feltételezések amikről  én magam tudom, hogy alaptalanok, de arra már nem  venném a fáradtságot, hogy tökéletesen elmagyarázzam bárki másnak is az okokat. Mert persze, az ember buta és botor lény: mindenki elvárja, hogy a másik tudja ha valami problémája, baja van. Csakhogy "néma gyereknek az anyja se érti a szavát...".
Néhány szavára és megjegyzésére, támadására nem reagálok. Úgyis mondhatjuk, hogy nem akarok mert ismerem magam és tudom, hogy én is hasonlóképpen válaszolnék ami megint csak nem vezet sehova. Helyette halkan, némileg bizonytalanul teszek fel neki egy kérdést ezzel röpke néhány percre elveszítve minden létező, korábbra is jellemző erőmet és karakánságomat.
- Miért adsz olyan szavakat a számba amit nem is mondtam és nem is mondanék ki? Ráadásul semmi ilyen nem fordult meg a fejemben. Másoknak is így állítasz be? Te is olyan vagy mint a többi? Hall valamit és csavar rajta néhányat csak, hogy még rosszabbnak tűnjön a másik? - hangom még számomra is meglepő, hogy milyen gyengének és bizonytalannak hat mikor legszívesebben ordítani tudnék már csak a feltételezés miatt is.
A pojáca megnevezés viszont kőkeményen betalál, aminek pillanatnyi reményvesztett grimaszát láthatja is az arcomon. Nem vagyok egy sértődékeny fajta, legalábbis vannak olyan alkalmak mikor nem veszek magamra csak úgy akármit. Viszont annak fényében, hogy Allison semmit nem tud rólam csupán a felszínt kapargathatta meg azt is úgy, hogy ő az aki folyamatosan provokál, szava se lehetne. Emberek vagyunk, előbb értettem volna a szóból ha megkérdezi, hogy mit csinálok itt - persze normális hangnemben - és miért nem bent vagyok? Vagy éppen elmagyarázza normálisan azt, hogy miként kellett volna elszívni az egy szál serkentő cigarettámat. Ezek után ne is lepődjön meg, hogy én is ráálltam a kóstolgatásra és a keményebb hangnemre.
- Szerinted ellébecolnám a munkaidőmet egy-egy könnyen kapható nőcske miatt? - nagy sóhajjal túrom át a hajamat - nem tudom Allison, hogy mit gondolsz rólam azon túl, hogy egy elkényeztetett pojáca vagyok aki azt se tudja, hogy mi a munka. Én pedig nem tudom, hogy te miket éltél már meg életed során, én nem fogok feltételezgetni, ujjal mutogatni mert nem tudhatom, hogy hova és milyen fájó pontra tapintok vele. Sajnos elég jó vagyok abban, hogy tudat alatt megbántsak másokat... de hidd el nekem, hogy nem derogál számomra a munka. És nem is mocskos a munka, csak éppen nem ehhez a környezethez vagyok szokva. Elég ideje dolgozok már, csak más területen és életkörülményű emberekkel - ó, mert persze soha nem mondanám ki, hogy kórházban dolgozok és éppen a diplomám függ azon, hogy miféle időbeosztást tudhatok a magaménak.
És, hogy miért nem? Mert nem akarok megkülönböztetést. Nem akarom, hogy rávágja, nem is kellek ide, menjek a magam dolgára. Hogy miért? Mert az vereség lenne számomra az apámmal szemben aki kikötötte, ezt a munkát kötelezően csinálnom kell, nem érdekli mi történik mellette. Én pedig ehhez akarom tartani magam. Be akarom bizonyítani, hogy tudok többet vállalni és, hogy a kórházi munka valamint az orvosi mellett is képes vagyok vállalni még valamit ami valljuk be, komoly fizikai aktivitást igényel. Most viszont így belegondolva félek, hogy nem fog ez hosszú távon működni. Mert tagadásban élek vagy sem, de beteg vagyok.
Nagyon beteg.
És ez nagyon hamar megfog mutatkozni, így pedig láthatóvá is válik.
- Ne hidd azt, hogy jobb vagy nálam csak, mert más az életvitelem mint ami díjazható lenne és neked kevesebb pénzed van, kevesebbnek gondolt szabadidőd és többnek hitt munkád - hangom teljesen higgadt és tényközlő. Nem tudom, hogy mennyi szabadideje van, de azt tudom, hogy nekem az iskola az itteni meló és a kórház miatt nincs semennyi. Azt pedig biztosan tudom, hogy több a pénzem az apám miatt. De ezzel se élek vissza... jól van a kocsik nem számítanak, azoknak a rabja vagyok.
- Nem azért vagyok elérhetetlen, mert az akarok lenni. És nem olyan okokból amire te is gondolnál - ennyivel zárom le a témát, hogy elvonulva átöltözhessek és minden korábbi kellemetlenségünk ellenére mégis elég jó gyerek legyek ahhoz, hogy elvigyem őt oda, ahova kéri. Mert ezen a ponton a fejembe vettem, hogy innentől kezdve nem adok neki támadható felületet. Nem fogok okot adni arra, hogy utáljon és elítéljen azért, amiről nem is tud semmit. Jófiút akar látni? Szorgalmas beosztottat akar látni? Valakit aki kiveszi a kezéből a felmosó vödröt de még a körömkefét is? Aki helyette dolgozik és csinál meg mindent? Hát legyen... nem kell kétszer mondania, hogy ilyen és efféle elvárásai vannak, ha már egyedüli hímként vagyok ennyi csaj között.
Alig néhány perc elteltével már nyitom is a volán felöli ajtót magam előtt, s bevágódva mellé indítom be a kellemesen duruzsoló, mégis bivaly erős motorral megáldott lóerő csodát. Azt persze elkerülöm, hogy a lány felé kelljen fordulnom. Túl mély nyomot hagyott bennem a korábbi beszélgetés, aminek érezni is fogja a hatását hiszen ilyenkor rendszerint bezárkózok és minden amit korábban esetlegesen feltudtam építeni az adott illetővel szemben - ez jelen állás szerint itt nem tény - az megsemmisül. Tehát a közvetlenségem és örökös elégedett vigyorom megvonásával marad az élettelen, kicsit talán sértetten csillantó tekintet, a szigorúan megfeszülő állkapocs és érzelem mentes hangszín. És nem, nem sértettség ez. Csalódottság. Azt nem tagadom, hogy hibáztam mert tudom, hogy bizonyos pontokon ténylegesen az én nevem mellé írható fel a kis "büntetőpont". De én nem feltételezgettem, nem adtam a szájába semmit és nem vontam le előre téves következtetéseket úgy, mint ő.
- Úti cél? - kapom elő a telefonomat, hogy az applikáció segítségével betudjam állítani azt a helyszínt, amit reményeim szerint azért az orromra köt. Nem szeretnék órák hosszát ücsörögni egy esetleges dugóban, ergo hálás lennék azért ha mondaná, nem pedig nekem kell átverekednem magam a hosszú, tömött autósorokon mert a műhold segítségét hanyagolnom kell.




⌑ 1434  ⌑ öltözet ⌑  @


Med

avatar
♡ :

❖ age :
23

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: We were both young when I first saw you ~   
Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Chicago Guilty frpg :: Chicago :: Belváros-
^
ˇ