A családom...
Mit is mondhatnék a családomról? Sokan abban a hitben vagytok, hogy egy olyannak, mint nekem nincs senkije. Se anyja, se apja, se senkije. De tévedtek! Nekem igen is van családom csak eltitkolom őket. Mondjuk látni se akarnak mondván szégyent hoztam rájuk. Pedig csak a testvéremet védtem és ez a hála érte? Nem vártam volna tőlük semmit, csöndben meghúzódtam volna a sarokban, de nem! Inkább kidobtak az utcára és letagadtak mit sem törődve azzal, hogy mi lesz velem!
Drága anyámat az akit gyűlölők ezért! Ő rágta apám fülét azzal, hogy hajtson el otthonról. Nem is hibáztatom érte. Visszagondolva csoda, hogy kibírta ennyi ideig mellette. Sosem voltam anyám szíve csücske, de gondomat viselte, mert szerette apámat és nem akarta elveszíteni.
Drága testvérem az akit leginkább sajnáltam mikor elmentem. Ő volt a szüleink kedvence a minta gyerek. A kitűnő tanuló aki megfelelni akart mindenkinek. De ennek ellenére jobban szerettem, mint bármit a világon. De a megfelelés vágya miatt történt vele az ami...
Múltam...
Sok mindent csináltam a szabadsággal amit kaptam. Nem is fogok mindent elmesélni, csak annyit, hogy tud ki vagyok. A legjobb lesz, ha az elején kezdem:
1998.A tavasz már kopogtatott az ajtón, de a tél még mindig ott dekkolt a nappaliban a kályha mellett, hogy pulcsikat kössön még és azt ránk aggassa. Röviden szólva Február eleje volt. Néha még esett a hó ami másnapra már el is tűnt, de ezt senki nem érdekelt, mert mindenki a következő évszakot várta. A tojás színezést, a locsolkodást, és persze a több kiló sonkát amit egy nap alatt bezabáltuk. De ez a Február más volt mint a többi. Épp egy kicsi jó kedvvel indultam haza mit sem törődve azzal, hogy ismét látnom kell anyám megvető tekintetét.
Az utcában jártam már mikor a távolban megláttam, hogy a szüleim a kocsihoz sietnek. Kíváncsian, ám aggódva futottam oda hozzájuk.
- Mi történt? - lihegtem ki kérdésem mire apám sápadt arccal nézett rám.
- Nincs időm elmondani szájll be a kocsiba! - parancsolt rám. Engedelmesen beszálltam hátra várva, hogy mi lesz. Alig telt el néhány perc és a bennem gyülemlő kérdéseknek hála nem bírtam ki, hogy ismét rá kérdezzek. Bár ne tettem volna, hisz ebben az állapotban mindketten kiszámíthatatlanok.
- A testvéred kórházban van! - mordult rám anyám, mintha az én hibám lenne az amiről nem is tudtam. Az utat a kórházig néma csendben töltöttem magam elé bámulva. Azon járt az eszem, hogy miért hagytam ott az iskolánál? Azt mondta nekem, hogy menjek csak előre, mert ő még elszeretne menni a könyvtárba. Gyalog az út hazáig kábé egy órás és az órák miatt a buszt lekéstük, így maradt a gyaloglás.
2 órás útnak tűnt az a tíz perc. Egyikünk se tudta mi történt, csak azt, hogy hol van. Bese zártuk a kocsit inkább egyenesen a recepcióshoz rohantunk. Később mikor az orvos elárulta az állapotát és, hogy mi okozhatta a sérüléseket. Mint kiderült megverték és a zúzódások alapján tárgyakkal összetörték néhány bordáját. Fájdalmas volt látni a szüleim arcát mikor az orvos nem tudta megmondani mikor kel fel. Fájt a szívem, hogy ilyen állapotban láttam és egyaránt öntötte el fejemet a düh. Tudtam kik tették hiszen nem egyszer fordult elő. Csak azért nem tettem eddig semmit mert könyörgött nekem a testvérem, hogy csak rontanék a helyzeten.
Dühvel és gyilkos vággyal hagytam el az épületet ott hagyva anyámat és apámat. Elértem a helyhez ahol ők szoktak tanyázni. Azok akik pokollá tették az életét annak akit a legjobban szeretek. Heves lélegzettel néztem ahogy a videón nevetnek amin az volt, hogy verik halálra áldozatukat. Az egyik felmérte a helyzetét, hogy mennyire bajban van, de a többi folytatta. Ekkor képszakadás és az amire már emlékszem az az amikor már a halott testüket ütöm felbőszült fejjel. Lihegve szálltam le jelenlegi áldozatomról és körbe tekintettem. Mindegyik halott volt és az arcuk annyira eltorzult, hogy még én sem tudtam megállapítani ki kicsoda. Sajgott a kezem, de nem tudott érdekelni. Haza találtam és a szüleim szerencsére még nem voltak otthon, így megtudtam szabadulni a vértől. Nem bántam meg amit tettem hiszen megérdemelték amit kaptak.
Testvérem egyre jobban volt, de sokat aludt így nagyon nem tudtuk meglátogatni. Persze nem kellett sok, hogy megtalálják a hullákat és elkezdjenek nyomozni. Anyámnak sem kellett több. Elkezdte rágni apám fülét, hogy tegyen az utcára. Ami végül meg is történt. Fájdalmas volt látni az arcát és tudta, hogy pénz nélkül nem húznám sokáig a zsebpénzemet oda adta és a dupláját is megkaptam. Büszkeségem miatt el se köszöntem tőle és még hátra sem néztem. De nem akartam búcsú nélkül itt hagyni szívem csücskét. Megvártam míg senki nem lesz nála és mikor aludt egy puszit nyomtam rá és a fülébe súgtam. "
Ég veled, légy jó." Neki még volt jövője és én ezt, csak leromboltam volna.
Napjainkban.Harminchat éves vagyok és sokat tanultam. Megkellet tanulnom bánni a pénzzel, hitelkártya csalás, póker, lopás, stb. Megkellet tanulnom túlélni ezt a világot. Igaz amikor először tapadt vér a kezemhez elpattant valami a fejemben ami miatt hajlamos vagyok ismét megtenni. Ami már előfordult, nem is egyszer.
Jelenleg itt vagyok Chicago-ban és próbálom élni az életem úgy ahogy szeretném.
Hogy? Szeretnél még többet tudni rólam? Hidd el jobban jársz, ha nem tudsz meg többet rólam. A végén ott fogok állni a sötétben a házadban és szerintem tudod m fog ott történni.