HomeHome    CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Be careful making wishes in the dark
● We will be history and you will remember us for centuries ●
Belépés
Chicagoba!
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Multikapcsoló
új arcokkal...





Szavak
tôled, tôlem.
Nem a neved számít,
csak az, hogy itt vagy...
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég

Aston Miles, Natalie York


A legtöbb felhasználó (41 fő) Szomb. Jún. 02, 2018 7:34 pm-kor volt itt.
Válaszd meg a nézôpontodat,
és megváltozik a valóság.
Dr. Őrült Főorvos
írta: Aston Miles
Today at 4:36 pm

Trystan & Rhysand
írta: Rhysand Blake
Yesterday at 5:01 pm

Aston & Hell ~ I'm just curius
írta: Aston Miles
Yesterday at 12:53 pm

Kórház szag
írta: Aston Miles
Szomb. Nov. 10, 2018 2:34 pm

Jayden & Caius
írta: Jayden Jones
Szomb. Nov. 10, 2018 9:40 am

Partnerkeresô
írta: Heloise D. Nolan
Szomb. Nov. 10, 2018 5:05 am

Ismét veled
írta: Aiden Lee
Pént. Nov. 09, 2018 6:12 pm

Justin & Sky| fckin' Perfect
írta: Justin Jensen
Pént. Nov. 09, 2018 12:55 am

Robin Nova Miller
írta: Leslie J. Brown
Kedd Nov. 06, 2018 8:44 pm

Caius és Aya elsőfelvonás
írta: Caius Aim
Hétf. Nov. 05, 2018 7:39 pm

Bradley Crimson
írta: Philippa Lockheart
Hétf. Nov. 05, 2018 5:52 pm

Édes találkozó
írta: Sophie Nam
Hétf. Nov. 05, 2018 2:39 pm

Zaphyra & Dav
írta: David Osborn
Vas. Nov. 04, 2018 12:20 pm

Trystan Vaugh
írta: Jonah Serpen
Szomb. Nov. 03, 2018 8:31 pm

it's funny how the time flies - Leslie & Riley
írta: Leslie J. Brown
Csüt. Nov. 01, 2018 6:57 pm


Share | 
 

 Mason Keith Rogers

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Mason Keith Rogers   Hétf. Május 21, 2018 4:56 pm
Mason Keith Rogers

Idézet helye


Születési Hely, idő:
1996. szeptember 13; Chicago

Csoport:
Underworld

Szexualitás:
Hetero

Családi állapot:
Egyedülálló

Foglalkozás:
Mivel keresi meg a napi betevőt?

PlayBy:
Christopher Mason

A családom...
„Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm."
(József Attila)

Sose voltam pár hónapnál többet egy családnál se… a vér szerinti szüleim, Rogers-ék látván a kontrollálhatatlan magaviseletemet beadtak a javítóba, mondván, nem kell nekik egy figyelemhiányos, agresszív kölyök, hiszen ennyi erővel nevelhettek volna kutyát. Ezt követően tizenkét év alatt megjártam több mint tíz családot, akik úgy adtak kézről-kézre, mint a füves cigit. Egy hónap egy családnál, a rá következő a javítóban. És így ment ez éveken keresztül, mint egy elbaszott szélmalomharc…

Múltam...
Rogersék

1997. június 13-án születtem. Péntek 13-án… rossz ómen, igaz? Rogers-ék sose voltak paranoiásak, nem tartottak a balszerencsétől, hiszen sose volt jellemző rájuk, hogy megriadnának bármilyen kétséges dologtól. Nyitották már ki az esernyőjüket a házban, nem érte őket átok. Törtek össze életükben tükröt, mégse sújtotta őket a hét évnyi beígért balszerencse. Sétáltak már át létra alatt, andalgott már el előttük fekete macska, mégse fordult rosszra a sorsuk. Éppen ezekre alapozva miért kellett volna attól tartaniuk, hogy első gyerekük péntek 13-án jön világra?
Állítólag már a szülés közben több probléma adódott, de a szakavatott orvosok helyén kezelték a helyzetet, így több tízórányi szenvedést követően kikerültem erre a mocskos fertőre. Bár a későbbi elmondások alapján úgy is lehetne fogalmazni, hogy „megszületett a Sátán!”, vagy éppen „földre szállt az Antikrisztus!”. Azon se lepődnék meg, ha kiderülne, hogy az utolsó nyomást követően a felvisításomat villámlás és mennydörgés övezte volna. Elvégre erős vihar volt, fákat szaggatott ki, házakat tett tönkre. Az istenek se akarták, hogy megszülessek.
Mégis megtörtént, itt vagyok erre én, a 182 centiméter magas, erőteljes felépítésű, izmos alkatú csávó, akinek még egy jó fodrászra, de még csak borbélyra se telik, hogy levágja a rőzsét a fejéről, és lekopassza a szőrmét az álláról. Hinné az ember, hogy én valaha aranyos is voltam? Persze csak látszatra…
Ki ne vágná hanyatt magát egy szőke hajú, fürtös kis szarzsákról, aki öklömnyi kék szemekkel sandít fel az emberre, azt sugározva, hogy „szeress!”? Vénasszonyok kedvence voltam, anyámék széles mellkassal jártak velem az utcákon, akár még kirakatba is kitettek volna, hogy bemutassák a nagyérdeműnek „tessék-lássék, hülye barmok, ez a mi ágyékunk/méhünk gyümölcse!”. Persze, ez csak addig jó, amíg a gyerek rá nem eszmél arra, hogy „anya és én” nem egy személy. Hogy ő igazából külön életet él, csak merőben függ az anyjától. Na de amikor rájön arra, hogy ő szabad akaratától függően tehet bármit, amit jónak lát. Akkor szabadul el a pokol!
Tapasztalhatta ezt a Rogers házaspár is. Mindig is hiányzott belőlem az empátia minden egyes sajátossága. Amikor anyám hússzeletelés közben megvágta a kezét, ahelyett, hogy megugrott adrenalinnal engedelmeskedtem volna a szavának, és adtam volna neki papírtörlőt, csak ránéztem, felváltva kémlelve a kezéből csordogáló vért és az arcát, majd egyszerűen faképnél hagytam. Örömmel rongáltam szét a karácsonyra, születésnapomra kapott játékokat… számomra ez jelentette a játékot, nem az, hogy leültem tologatni azt a cseszett, piros autót, amit elvártak volna tőlem. Kifejezett agressziót produkáltam a szüleimmel, valamint a háziállatunkkal szemben is, aki gyakori célpontjává vált a rúgásaimnak, ütlegeimnek… csakúgy, mint a ház többi lakosa.
Persze én minderről nem tudtam, hogy rossz. Kívántam a figyelmüket, de nem tudtam, hogy mindaz, amit teszek, az nem helyénvaló. Legtöbben azzal nyugtatták őket, hogy ez normális, hogy a gyerek csak fejlődik, és idővel majd kinövi… ők nem várták meg, hogy mi lesz ennek a vége.
Javítóintézetbe adtak.

Jenkinsék

Ők voltak az elsők, akik javítóintézetben töltött időm után magukhoz vettek. Tudtak a kis tikkemről, arról, hogy az intézetben töltött időm során többször kellett pszichológusnál tiszteletemet tennem, de mégis vállalták a felügyeleti jogot, mivel úgy voltak vele „ez csak egy gyerek, mi rossz történhet?”. Már felneveltek egy tinédzser fiút, aki akkor kezdte az egyetemi éveit, mikor engem adoptáltak. Nem lehetett több gyerekük, de mindenképpen szerettek volna még legalább egyet, de legfeljebb hármat, mivel túl üres lett volna a ház a fiúk, Max nélkül. Tehát elmondásuk szerint egy aktív, rosszcsont nyolc éves gyerek nem jelenthetett volna nekik kihívást… hát jelentett.
Nem volt túl nagy házuk, két hálószoba volt bennük: az övék, és Max-é. Úgy gondolták, hogy megismerkednek a nevelőszülői léttel, majd ha ráéreznek az ízére, és úgy döntenek, egybevág az addigi életük az újonnan választott életvitellel, akkor beruháznak egy nagyobb kecóra, hogy minél több kettyós porontyot tudjanak elszállásolni. Max szobája jutott rám, amelyet addigra felkészítettek az „új jövevény” érkezésére. Előkeresték a padlásról a régi játékokat, próbálták otthonosabbá tenni, hogy a sötét lyuk megfelelő legyen a számomra. Az első napok kvázi zökkenőmentesen mentek, csak kisebb összeröffenéseink voltak, amiket leginkább a „vihar előtti csend” jelzővel lehetne illetni. Gyűltek a gomolyfelhők, de Jenkinsék ebből nem érzékeltek semmit, hiszen nem töltöttünk annyi időt együtt, hogy feltűnjön nekik, hogy miben is vagyok más, mint a többi gyerek. Újból beírattak az iskolába, ahonnan a hetek múlásával egyre több és több befutó hívásuk volt az igazgatótól: „Mason egyik lány osztálytársának a haját tépkedte”, „Mason elvette egyik osztálytársának az uzsonnáját, majd megszégyenítette az iskola előtt, mikor lerántotta a nadrágját”, „Mason súlyos testi sérüléseket okozott egyik iskolatársának, mikor az megjegyzést tett a viselkedésére”, „Masont újból verekedésen kapták, megrovásban részesítem”, „Masont a szűnni nem akaró testi bántalmazások miatt eltanácsolom az iskolánkból!”. És persze ez csak pár darab a hosszúra nyúló bűnlajstromomnak… azt hiszem se előttem, se utánam nem volt olyan rossz növendéke annak az iskolának, mint amilyen én voltam. Ezen lista begyűjtésére egy évem volt… egy éven keresztül éltem a Jenkins családnál, mikor rájöttek, hogy a szememben lévő megmagyarázhatatlan üresség az „maga a Gonosz!”. Elvégre egy mélyen vallásos családról beszélünk. Hát csoda, hogy ördögűzőt nem hívtak hozzám!
Megelégelték a viselkedésemet. Javítóintézetbe adtak.

Jacksonék

Ezen család előtt még megannyi, elenyésző értékkel bíró házaspár vett pártfogásába: Richardsonék, Heck-ék, Brown-ék… Ők azonban nem bírták a gyűrődést, legtöbbjük egy hónap után visszavittek, mondván, hogy a gyerek kezelhetetlen. Hát, nem vitatkoztam, mi több, élveztem, hogy ekkora figyelem irányul rám, hogy fejtörést okozhatok a nevelőszülőknek, kik kétségek között tengődtek, hogy vajon ők a rossz szülők, vagy a gyerek lett teljesen elcseszve. Who knows?
Tizenkét éves voltam, mire Jacksonékhoz kerültem. Minden egyes alkalommal, mikor egy család kezére bíztak, elmondták, hogy mik várhatók, de mindig ugyan az volt a válasz: „elbírunk vele!”. Ezen a ponton megkérdőjelezhetővé vált, hogy vajon nekem van szükségem pszichológusra, vagy azoknak, akik a hallottak alapján is képesek a pártfogásukba venni.
Jacksonéknak volt három gyerekük, Lucas, Flynn és Kaitlyn. Úgy gondolták, hogy hasznos volna számomra, hogyha testvérek között nevelkedhetnék fel, hiszen a kölykök megrögzött utánozók, így eltanulhatnám tőlük a jó szokásokat… nem tudom, hogy miféle gyér pszichológia útján jutottak el idáig, de üsse kő, elfogadom ezt a tézist. Bár akkoriban nem így vélekedtem, hiszen direkt ellenkezőjét tanúsítottam annak, mint a másik három. Nem kívántam részesülni a társaságukból, mikor játékba invitáltak, agresszív módon taszítottam el őket magamtól, hol fizikálisan, hol verbálisan. Éppen aktuális érzelmeim vezéreltek, hogy miként bánjak el velük. Az egyszer biztos, hogy soha nem kívántam szerepelni a hülye játékaikban. Nem csak velük, hanem az apjukkal is több összetűzésem volt ennek kapcsán. Míg ő higgadtan kívánta kezelni a helyzetet, a felnőtt lét előnyein kihasználva a gyermeki intelligencia ellenében, én addig erőm teljéből ordítottam vele, meggondolatlanul forgatva a szavakat. Hiszen mindig is az a hír járta, hogy kifejezetten magas intelligenciával bírok, csak nem tudom kezelni… mára már kiröhögöm azt, aki ezt feltételezi rólam!
Lassan mindennapossá váltak a családfővel köttetett üzelmek. Soha nem emelt rám kezet… csakis egyszer. Pofonnal jutalmazta cirádásra sikeredett káromkodásomat, ami az egész családot, valamint a nevelési módszereiket illette. Az első kezembe került tárggyal, ami ez esetben egy, a fiát éltető kisebb trófea volt ütni kezdtem, ahol csak értem… kiserkent a homlokából egy kis vér, több ponton is véraláfutások, zöld és lila elszíneződések éktelenítették felsőtestét. Nem sajnáltam meg… nem kértem bocsánatot, egyszerűen csak lehajítottam a szőnyegre az addigra már eltört, az első helyezésnek emléket állító díjat, és faképnél hagytam.
Javítóintézetbe adtak.

Lockharték

A Jacksonéknál töltött idő, valamint az ominózus történés meglehetősen hosszabbá tette az intézetben leélt hónapokat. Napirendi pont lett a pszichológusnál tett látogatás, az ottani bájolgás, a szépelgés, és minden egyes értelmetlen monológjának, tanácsainak meghallgatása. Az általa jónak vélt állapotom megőrzése végett a gyógyszeres és pszichoterápiás kezelésekre kárhoztatott, melyek mellett úgy gondolták, hogy lehetővé válhat az újbóli, nevelőszülőkre való rásózásom… feltéve, hogyha tudják vállalni az ezzel járó problémákat.
Nem hitték volna, mégis volt egy család, akik tárt karokkal várták, hogy egy hozzám hasonló nyomorult a köreikben folytassa eljövendő életének pár évét. Ők voltak Lockharték, akik egészen a messiásnak vélték magukat jócselekedetük miatt. Nem is az volt a céljuk, hogy egy nehezen boldoguló embernek biztos pontot tudjanak nyújtani, sokkal inkább, hogy köreikben elrebeghessék, hogy milyen fasza emberek ők, hogy megnyitották ajtajukat egy mentálisan megkérdőjelezhető kölyök előtt. Máris mennyivel reálisabbnak tűnik, nemde?
Pénzes család voltak, annyi befektetéssel, részvénnyel, hogy csak úgy röpdöstek a plusz nullák a számlájukra. Nem volt hát akadály a kezelések fedezése… utáltam őket azért, hogy bekényszerítenek abba az egérlyukba azzal a flúgos fazonnal, aki órákon keresztül dumált hozzám sztoikus nyugalmával, és meglehetősen irritáló, érzéketlen hangjával. Kedvem lett volna megfojtani… de nem hagyhattam ki egy alkalmat se, hiszen nem bíztak bennem annyira, hogy ne ők hurcibáltak volna kocsival. Addig persze, amíg én három órát feküdtem a terápiás ágyon, ők a teljesen normális lányukkal töltötték az időt, pont úgy, mint ahogy egy tehetős amerikai család szokta. Elmentek moziba, színházba, puccos éttermekbe… én meg ott voltam koloncnak, akivel csak dicsekedtek, és akire rá lehetett mondani, hogy ő bizony mutiból készült. Mikor a többi sznob nyomorultat pompás házukba hívták, mindig volt tíz percem a nappaliban, mikor bemutattak, nyilvánosan megaláztak mindenki előtt, majd visszaküldtek a szobámba. Mégis ki az a barom, aki azzal dicsekszik, hogy a nevelt kölke egy pszichopata?
Édes volt a bosszú… iszonyatosan édes, mikor a törékeny kis lányukat a hajánál fogva rángattam be a szobámba, és zártam magunkra az ajtót, míg a „szüleink” lent mulatták az időt a sleppjükkel. Hát úgy voltam vele, hogy nekünk is legyen hasznunk az ő szórakozásukból. Hogy az akkori együttlétünknek lett-e valami gyümölcse? Tudja a tököm!
Meg se várhattam, hiszen javítóintézetbe adtak.

Rogers

Huszonegy évesen küldtek el a javítóból. Addig folyamatosan felügyelet alatt tartottak, pszichiáter kezelése alatt álltam, mely idő enyhítette mindazt, ami egy hozzám hasonló személyiségzavaros embertől kitelhet. Nem tartottak már ön- és közveszélyesnek, ami okot adott volna arra, hogy „zárt osztályra” kerüljek. A saját felügyeletemre kárhoztattak. Ott álltam egyedül, tudatlanul, szinte tanulatlanul. Egy érettségi volt a zsebemben, amit épp, hogy sikerült kettesekkel összeverbuválnom, és ami épp, hogy elég volt arra, hogy egy autószerelőhöz csatlakozzak társként, és az abból befolyó összegből motelekben húzzam meg magam.
A bűnözés azonban nem hagyta el az életemet. Két társam lett a bajban: Caleb és Bryan. Soha nem öltünk, soha nem loptunk… a betöréseinknek is csak annyi célja van, hogy az olyan gazdag köcsögöknek tönkretegyük az életét, mint amilyenek Lockharték is voltak.
Tehát… egy szó, mint száz: Így élek én!


Underworld

avatar
❖ age :
22

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Mason Keith Rogers   Hétf. Május 21, 2018 7:07 pm
elfogadva, gratulálunk!

Kedves Mason, ne haragudj, hogy ennyit vártál ránk. De itt vagyok, hogy elbíráljam a történetedet. Amit igazán érdekesen tálaltad. Talán ezért is tetszett annyira! :D Sajnálom a történteket, de azt hiszem mindenki megérdemel még egy esélyt! :D Foglalj le mindent, aztán mehetsz is, hgy valamit kezdj az életeddel! :D
Vendég
Vendég


Vissza az elejére Go down
 Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Thomas Jefferson Rogers
» Steve Rogers - Amerika Kapitány /Foglalt/

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Chicago Guilty frpg :: Create yourself :: Accepted! :: Underworld-
^
ˇ