HomeHome    CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Be careful making wishes in the dark
● We will be history and you will remember us for centuries ●
Belépés
Chicagoba!
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Multikapcsoló
új arcokkal...





Szavak
tôled, tôlem.
Nem a neved számít,
csak az, hogy itt vagy...
Jelenleg 11 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég

Bradley Crimson, Hella R. Moreau, Kendra Gray, Leslie J. Brown, Natalie York, Rokuro Sento


A legtöbb felhasználó (41 fő) Szomb. Jún. 02, 2018 7:34 pm-kor volt itt.
Válaszd meg a nézôpontodat,
és megváltozik a valóság.
Avatarfoglaló
írta: Rokuro Sento
Today at 5:52 pm

Kapcsolatkeresô
írta: Diana Woods
Today at 2:29 pm

Bestie time - Lippa&Lemon
írta: Philippa Lockheart
Today at 11:56 am

drunk visit ~ Keezy & Garreth
írta: Garreth Davidson
Today at 10:30 am

Rokuro Sento
írta: Kendra Gray
Today at 9:13 am

Derek & Diana - Please, help
írta: Diana Woods
Yesterday at 5:22 pm

Kórház szag
írta: Aston Miles
Yesterday at 1:34 pm

Bradley Crimson
írta: Leslie J. Brown
Yesterday at 8:13 am

Édes találkozó
írta: Aiden Lee
Pént. Okt. 19, 2018 8:55 pm

Cara R. Garrett
írta: Leslie J. Brown
Pént. Okt. 19, 2018 6:02 pm

Ismét veled
írta: Aiden Lee
Pént. Okt. 19, 2018 5:42 pm

Négyes randi apával és anyával - Jen / Hugo
írta: Leslie J. Brown
Pént. Okt. 19, 2018 4:04 pm

Hiányzásnapló
írta: Hugo Windsor
Pént. Okt. 19, 2018 2:57 pm

Come on skinny love just last the year...
írta: Zaphyra L. Crimson
Pént. Okt. 19, 2018 9:13 am

Clarissa ...
írta: Caius Aim
Csüt. Okt. 18, 2018 11:25 pm


Share | 
 

 Cameron&&Theo

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Cameron&&Theo   Vas. Május 13, 2018 3:27 pm


Az egyedüllét nem összetévesztendő a magánnyal. A magány az, amitől szabadulni akarsz, mert borzalmasan érzed magad benne. Magány az, amikor a másik embertől függsz érzelmileg.


Cameron and Theo
- Ne haragudj Cica, de most nincs hozzád hangulatom - söpröm le magamról a vörös bögyös kezét, ami az elmúlt fél órás itt tartózkodásom alatt már sokadszor, a sokadszori ellenkezésem és visszautasításom ellenére simul újra és újra a vállamra, onnan pedig végig a karomon egyfajta incselkedésként, hátha veszem végre a lapot. Hát őszintén sajnálom, de nem fogom, legyen az bármilyen őszinte és nyilvánvaló. És nem azért mert nem fűlne hozzá a fogam... nem azért mert nem találnám őt elég vonzónak, esetleg megfelelőnek arra, hogy néhány órán keresztül elhetyegjünk egymás társaságában. Elég egyszer ránézni a bombaformában lévő, minden bizonnyal szexuális vággyal túlfűtött lányra, az ember fia rögtön képes lenne szerelembe esni, de minimum megigéződni. Csillogó zöld szemek, enyhén hullámos, eredeti vörösnek tetsző tincsek. Arcán apró, de sűrűn szórt szeplőpermetek amit a világos, porcelánszerű bababőre tökéletesen kiemel. Karcsú, hosszú nyakát egy vékonyka kis ezüstlánccal emeli ki, vállait nem borítja semmiféle ruhaanyag így annak csontossága hívogató lehet minden kangörcsös pasi számára. Dús kebleit ízlésesen kivágott, vékony anyagú, finom lejtésű kék ruha borítja ami derekánál a nyaklánchoz passzoló ezüstöv segítségével emeli ki vékony, formás derekát és kerekded csípőjét. Én mondom, jobb napjaimon már rég vettem volna az adást nem vártam volna egy percet se arra, hogy ő legyen az, aki határozott jelzésekkel hozza a tudtomra, hogy mire vágyik. És abban is biztos vagyok, hogy ruha se lenne már rajta, annál is inkább valamelyik mosdóban adnánk át magunkat egymást teste által nyújtott élvezeteknek, mit sem foglalkozva a kiszűrődő hanghatásokkal melyek esetlegesen sérthetik mások lelkivilágát. Egy pillanatra még most is van szerencsém gyakorlatilag elgyengülni, mihelyst végighúzza cipő fosztotta lábfejét a lábszáramon. Incselkedik... megállás nélkül pimaszkodik, mintha csak a tűrőképességem határait próbálná megismerni, melyekkel jelen állás szerint én magam se vagyok tisztában.
- Ugyan már, miféle hangulat kell hozzám? Honnan tudod, hogy pont nincs hozzám kedved? - duruzsolja a fülcimpámra - olyan gyönyöröket adok neked, hogy egy csapásra megfeledkezel minden bánatodról, még egy pici kis mosolyt is láthatok majd a szádon. Biztos jobban állna, mintha itt búslakodnál - cirógat végig hosszú, mélybordó körömmel díszített ujjával az arcomon, le egészen a nyakamig, mely egész életemben egyfajta erogén zónámnak számított. Pont emiatt halk nyösszenéssel billentem félre a fejem, mintha jelezném, tegye amit jónak lát. Ő pedig nem rest rákapni erre a "szabad útra" amit alapjáraton tudatosan meg se adtam neki. Ma semmiképp nem vágyok a hozzá hasonló könnyű nőcskékre, csak néhány pohár tömény szeszre, hogy aztán elbilleghessek a motelig és kidőljek mintha kiütöttek volna.
Ajkai finoman érintik a nyakamon a bőrt, mely abban a pillanatban riadóztatja a józanságomat - mely alapjaiban véve már koránt sem olyan józan mint lennie kellene, köszönöm neked whisky - így már fonódnak is rá ujjaim a csuklójára, ami időközben betáncolt a látóterembe.
- Mi a baj?
- Azt mondtam, hogy nem! Milyen nyelven mondjam még el? Latinul? Kínaiul? Nem volt elég úgy, hogy megértsd? - villantom rá leggyilkosabb pillantásaim egyikét, ami úgy tűnik meghozza a várt hatást, s egészen piciévé zsugorodva, egy őzgidáéra emlékeztető pánikkal teli szempárral bámul vissza rám. Ajkai résnyire elnyílnak egymástól, mintha bocsánatot akarna kérni a korábbiakért, amit el is fogadnék abban az esetben, ha kinyögne végre valamit. De tekintve, hogy csak les tátott szájjal arra várva, hogy belerepüljön a sült galamb, mit tehetnék?
- Utálom az értetlen, gyengeelméjű és buta nőket. Ha én azt mondom, hogy nem, akkor ne kelljen még ötvenedik alkalommal is elismételnem, mert az akkor is nem marad! - nagy lendülettel lökök egyet a karján, így intézve el azt a kívánt távolságot, amit eddig képtelen volt megadni nekem és tapadt rám, mint ragasztócsíkra a legyek.
- Hé, haver? Illik így bánni egy nővel?! Azt hiszed, hogy ide esz a fene, ücsörögsz itt a tökös, macsós kis fejeddel és menő szerelésedben, közben úgy bánhatsz a nőkkel mint a szeméttel? - veti meg lábait mellettem egy batár nagy kétajtós szekrény méretekkel bíró, fényesre viaszozott fejű barom.
- Törődj a magad dolgával... "haver" - hörpintem fel a pohár alján lévő maradék kis whiskyt. Nincs nekem ahhoz agyam, hogy nekiálljak magyarázkodni és nagy hajlongva bocsánatért esedezzek főleg azért, amit nem is tettem. Tökéletesen olyan helyzet ez, mint a filmekben. Az ártatlan virágszálnak tűnő kislány rázza az ember pofonfáját aztán még neki áll feljebb, ha kellemetlenebb hangnemben kap választ. És természetesen ilyenkor jönnek a csodálatos kis felmentő seregek, az amúgy nagy mellényű, nőverő faszik, hogy imponáljanak a cicababáknak.    
És, hogy mi lesz a végeredmény? A végkimenetel? Az a szerencsétlen nyomorult aki csak inni jött, levezetni a fáradt gőzt nagy ütlegeket követően vetődik neki háttal a téglafalnak. Egy pillanatra el se tudja képzelni, hogy mi a fájdalmasabb? A jókora öklös maflás, ami elrepítette a falig, az erő amivel a tarkóját nekicsapja a stabilan álló tégláknak, vagy esetleg a hátába nyilalló szúrás vesemagasságban? Annyi biztos, hogy ennek együttese elegendő ahhoz, hogy térdre rogyjon...
...magamra fordítva a sztorit térdre rogyjak és véreset köpjek az előttem állók egyikének flancos cipőjére. Utolsó erőmből még egy pimasz, önelégült vigyorra futja csupán nem többre, az illetékes pedig beküldve a végső csapást, nemes egyszerűséggel oldalba rúgva éri el, hogy alulról nézzem tovább egyre homályosodó sziluettjüket.



⌑ 833  ⌑ Öltözet@


Vendég
Vendég


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Cameron&&Theo   Csüt. Jún. 21, 2018 12:52 am


Theo & Cameron


Köszönöm, hogy engedted, hogy önmagam legyek. Úgy kezeltél, amilyen vagyok, és nem amilyennek elképzeltél vagy akartál volna, hogy legyek.

Ú
gy egyáltalán nem volt nehéz szemmel tartanom az életembe – vagy az annak csúfolt valamibe – befurakodó srácot, hogy az pontosan abba a bárba néz le, ahol dolgozom. Tény és való, hogy azért nem a legrosszabb, köpködős helynek számítunk, de ami hírlik a helyről sajnos igaz: nincsen jó kezekben, szóval mondhatni én is a maffiának dolgozom, amióta minden este, pontban kilenckor átlépem a bizonyos küszöböt, ami egyszerre ment meg önmagamtól, és sodor mélyre. Olyan mélyre, hogy a lelkiismeretem nehezen számol el azzal, ami lettem. Hiszen régen becsületes srác voltam, nem? Betartottam a szabályokat. A saját életemet is szabályok köré építettem. Sosem hagytam ki a sulit, mert jövőt reméltem tőle. Elmentem úszni minden alkalommal, mert tudtam, hogy milyen ok okozati dolgokat von maga után. Mondhatni Tae Oh tökéletes ellentéte voltam. Nem gondoltam, hogy a szabályok azért lennének, hogy megszegjük őket. Mindet betartottam. Bunkó, piperkőc faszfej voltam, de nem szabályszegő. Most pedig csak szimplán faszfej vagyok, mert nincs pénzem arra, hogy piperkőc legyek, és pluszba megszegek minden létező szabályt. Hogy miért? Mert a létezésemnek már nem feltétlenül van értelme. Nem járok suliba, és nem is akarok. Néha kihagyom az edzéseket, pedig pontosan tudom, hogy fontos a rendszeres testmozgás. Három napja nem úsztam. Nem futottam. Sőt nem is deszkáztam. Hogy miért? Nem tudom. Így alakult. Egyszerűen csak nem volt hozzá kedvem. Mindennek pedig elég egyszerű oka van: meg fogok halni. Pontosan tudom, hiszen tökéletesen, egyetlen hiba nélkül megtestesítem a klasszikus orosz irodalom által kreált felesleges embertípust. Nincsenek céljaim. Nincsenek álmaim. Egyetlen feladatom van: dolgozni menni minden nap, illetve életben kell tartanom azt a személyt, akit majdhogynem a világon a legjobban gyűlölök.
Most is a fél szemem rajta van, miközben a poharakat törölgetem. Ő nem vett észre, mert már jóval azelőtt beivott, hogy dolgozni jöttem volna. Amúgy is sokat változtam azóta, hogy utoljára látott. Az amúgy elegáns öltözékemet basicre cseréltem, ami itt-ott foszladozott, néhány helyen lyukas volt. Általában csak azt hazudtam rá, hogy így vettem, hiszen a boltokban hasonló dolgokkal vannak megtömve a polcok azzal a különbséggel, hogy azokért vagyonokat kértek el, én pedig csak verekedtem egy olyan embereset, aminek hála szó szerint leszakadt rólam a gönc. Az amúgy mindig rendezett, tökéletesen szimmetrikusra vágott hajam, ami pontosan egy milliméterrel ért a szemöldököm fölé, és veszettül meg volt ritkítva mindig – kibaszott sok hajam van és kifejezetten kellemetlen, amikor melegít és rám izzad – most baromira hosszú, konkrétan a csak a frufrumat copfba lehetne kötni már. Ettől függetlenül próbálom valamennyire rendben tartani, szóval néha fogom a nullás gépem, és itt ott megkurtítom. Mondanom sem kell, hogy az első kísérlet után úgy néztem ki, mint egy idióta, de most már kész mesterfodrász módjára tolom ki oldalt a hajam nyaranta, hogy lehetőleg ne páljon be a fejem abban a szent pillanatban, amikor kiléptem a házból. Amúgy ja, most sem ártana kezdeni valamit vele, de mivel jobb nem akadt, a csuklómon állandóan viselt hajgumival fogtam hátra a zavaróbb tincseket.
Az arcom nagy részét viszont így is rejtette a szinte szemembe lógó tincseim rengetege, így mondhatni könnyű volt végignéznem a jelenetet, ahogyan a vörös démon próbálja elcsábítani az ex legjobb barátomat. Akaratlanul is gúnyos vigyor költözött az arcomra megfigyelés közben. Mindig a szőkékre kezdett feszülni a nadrágja, és ha jól látom vannak dolgok, amik nem változnak. A saját faszomat tenném fel tétnek arra, hogy ha valami szöszi bige próbált meg volna ráhajtani, akkor már bevitte volna az egyik vécébe, hogy megadja neki mindazt, amire vágyik.
Mondjuk még így is meglepett, hogy ennyire könnyen visszautasított egy nőt, mert mégiscsak a kefélés istenének hívtuk a többi sráccal a háta mögött... De hát nyilvánvalóan Kim Tae Ohnak is vannak olyan napjai, amikor nincsen kedve akárkit a farkára húzni. Persze ezt egy fokkal szebben is közölhette volna szerencsétlen lánnyal, és akkor nyilvánvalóan nem került volna a földre. Halkan horkantam fel, hogy visszafojtsam a feltörni kívánó kacajomat. Igazából tetszett. Tetszett, ahogyan elverik, még ha a lelkem legmélyebb, legelrejtettebb zugában ordítani tudtam volna, és én magam intéztem volna el azt, aki ezt tette vele. Talán pont ez sarkallt arra, hogy a kezemben tartott poharat halk koppanással helyezzem le az asztalra, és egyetlen közönyös pillantással felmérjem a helyzetet. Mostanában inkább csak beolvadok, és nem teszek semmit, mert úgy tudok a legkönnyebben életben maradni ebben a környezetben. Pont ezért is sétáltam oda a pultban álló, tetovált lány mellé és simítottam végig az arcán vigyorogva.
- Tudod, hogy a múltkori miatt jössz nekem egyel, ugye? – a kezem lassan csúszott le a derekára, és vontam közelebb magamhoz. Nem, nem a barátnőm, de határozottan crusholunk. Ezt az bizonyította a leginkább, amikor a hosszú kis ujjakat megéreztem a tarkómon, és lassan közelebb hajolt hozzám, én viszont a puha ajkakra tettem az ujjaimat, hogy megállíthassam. Ebben még mindig különbözök Kim Tae Ohtól. Még mindig nem nyelvezek nőkkel nyilvánosan, mert nem tartom feltétlen odavalónak a dolgot.
- Elbírod a műszakot egyedül, ugye? – intettem a kisebb összezörrenés felé – Ismerem a srácot. Majd leügyezem később a főnökkel.
Habár kérdésnek és szívességkérésnek tűnt az, amit mondtam, valójában nem volt az. És ő ezt pontosan tudta. A hangsúly csak egy kicsit lágyított a kijelentésen, hogy ma sajnos egyedül hagyom a sok részeg idiótával, és kiengesztelésképpen csak egy apró kis puszit nyomtam az arcára, hogy azért mégse érezze magát annyira szarul miatta.
Gyorsan le is dobtam a kötényt, és kiléptem a pult mögül, egyenesen a rendbontók felé indulva. Azért az ilyen helyeken sem feltétlen szeretik azt, ha botrány van, főleg a sok pénzmosás, drogügy, uzsorás hitelek és hasonló dolgok miatt. Semmi szükség nincs arra, hogy a zsaruk figyelmét felkeltsük valami hasonlóval.
- Hé – fordultam oda a velem nagyjából egy magas férfihoz, bár tény, hogy széltében legalább kétszer akkora volt, mint én, pedig azért rendelkezem némi izomzattal – Tudod, hogy ez nem az a hely, ahol bármit megtehetsz. Egy emelettel feljebb mindent látnak, mert itt a falnak nem csak fülei, hanem szemei is vannak. Szóval ha egy kicsit is kedves az életed, akkor azt javaslom, hogy kurva gyorsan húzz el. Nagyjából öt perced van, mert a biztonsági szolgálat hamarosan értesítve lesz. Remélem nem kell mondanom, hogy az nem teljesen olyan, mint az átlag kidobóhelyeken. Itt nem megszorongatnak, hanem kiskanállal vájják ki a beleidet és etetik meg a kutyákkal.
Mindezt teljesen tárgyilagosan és érzelemmentesen közöltem a fószer képébe, akinek látszólag nem tetszett, de én meg pont leszarom a dolgot. Amit mondtam sajnos nem hazugság. Illetve azt hiszem nem az. Vannak itt olyan alakok, akik törzsvendégek voltak, aztán... Rejtélyes okokból eltűntek. Sosem kérdeztem rá a főnöknél, hogy mi történt. Szerintem én is eltűntem volna ugyanúgy.
Ettől függetlenül valami lehetett a tekintetemben, ami meggyőzte végül, mert karon fogta a vörös picsát, és elindult a bejárat felé. Megvártam, hogy biztosan kiérjen, és csak utána bökdöstem meg a lábfejemmel Tae oh combját, de ahhoz már nem vettem a fáradtságot, hogy lehajoljak hozzá.
- Furcsa érzés, nem? – néztem rá végül – Most a te nagy pofádat verték be, amiért nem tudtál ráülni, és úgy néz ki, hogy én foglak megmenteni. A karjaimban vigyelek, ahogyan te tetted anno? Most te leszel a Hercegnő? Ne kéresd magad tudom, hogy mindig erre vágytál.
Talán ugrattam, mint régen. De most a hangom nem volt könnyed. Sokkal inkább érzelemmentes és vádló... Mintha nyűg lenne nekem, amiért elviszem innen, pedig nem az. Titkon biztonságban akarom tudni, mert aggódok érte, hogy valami komoly baja esett, de erről neki nem kell tudnia.


ruha ||  futás  nyumi

|| 1 198 szó
Vendég
Vendég


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Cameron&&Theo   Pént. Jún. 22, 2018 12:12 am


Az egyedüllét nem összetévesztendő a magánnyal. A magány az, amitől szabadulni akarsz, mert borzalmasan érzed magad benne. Magány az, amikor a másik embertől függsz érzelmileg.


Cameron and Theo
Szinte visszhangot vet a szünet nélkül érkező ütlegek és haragos megjegyzések, morranások vad zaja, miközben a földön fekve,  automatikusan a fejemet védve igyekszem elfogadni a tényét annak, hogy iszonyat szarul jártam.
Pillantásom görcsösen a szemmagasságban lévő lábbeliket, vaskos és erős bokákat fürkészi, valamint a mögöttük megbújó tűsarkakat mely egyfajta szirénaszóvá vált a fejemben: ismét hibáztam. Mert ki, ha nem én lennék az a valaki, aki az életének legjelentősebb részét hibát hibára halmozva éli, miközben megállás nélkül süllyed egyre mélyebbre és mélyebbre? Ez már a sokadik állomásom a hibák terén és félek, nem lesz több lehetőségem, mert ez nem az a játék ahol beállíthatom magamnak a csaló kóddal a végtelen életet és ezzel együtt lehetőséget...
Az viszont tényleg kikészít, hogy egyszer akarok eljönni céltalanul, "csak úgy" inni mindenféle hátsószándék nélkül, akkor is balul sül el a dolog. Mert ugyebár mi más történhetett volna azon túl, hogy megiszom a kívántakat, hogy aztán visszavonuljak a magam kis fészkébe, bevegyem a két marékra való gyógyszeremet, hátha valamelyik miatt kisül végre valahára a szívem, hogy aztán soha többet ne kelljen felébrednem és viszont találkozni az elfogadhatatlan ténnyel: olyan minőségben kell élnem a maradék, hátralévő kis életemet, hogy arra az utolsó óráimban boldogan gondoljak vissza. De ha nem akarok ilyen drasztikus lenni, azt is mondhattam volna, hogy leteszem az italozást követően a seggemet a kanapéra, szétterpesztett csülkökkel a tökeimet vakarva markolok rá a távirányítóra és indítok el valami tömény unalmat amit a mai világban csak úgy neveznek: foci.
Most mi probléma van abban, hogy ma egyszerűen nem akarok karóba húzni senkit? Miért olyan érthetetlen és meglepő bárki számára is az, hogy Kim Tae Oh ma csak fel akar hajtani néhány rövidet, le akarja tudni ezt az amúgy is katasztrofális napot úgy, mintha mi sem történt volna a kórházban és mi felfoghatatlan van azon, hogy az a vörös picsa jelen állás szerint kurvára nem izgató a számomra? Szép... jól néz ki... csinos... jó az illata és még sorolhatnánk. De ma sokkal szebb és illatosabb az a kis pohárnyi tömény, amit korábban az orrom alá dugtak egyfajta "nyugtató" és "kikapcsolódást segítő" szérumként... és amit kis híján a fejemen törtek össze pár perccel ez előtt egyfajta jelzésként, miszerint tudnom kell, hogy hol a helyem.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el az első- és az utolsó ütések között, mint ahogy azt sem, hogy ki az a valaki, aki ismerős hangszínnel és hangtónussal, mégis kellemetlenül idegen stílussal áll meg tőlem nem is olyan messze, hogy onnan fejezze ki nemtetszését a jelen intermezzo iránt.
A kellemetlen fémes íz undorral és hányingerrel tölt el, minek után teljes egészében betölti a számat. Nem véletlen, hogy egy jó adag vörös nedűt száműzök is a padlóra, amiből kap egy keveset valamelyik jómadár flancosra lakkozott cipője is. Talán pont emiatt kapom meg a végső rúgást is, aminek hála kis híján kiugrik mindkét szemem a gödréből, viszont hozzásegít ahhoz, hogy megpillantsam azt az arcot, akitől a korábban a hang is származott.
Mintha szellemet látnék, egy gáláns lidércet, fal fehérré sápadva mérem végig lassacskán a homályos, de ennek ellenére még így is tökéletesen kivehető magas sziluettet a maga furcsa arcvonásaival együtt, melyek az elmúlt évek során ismerősebbé váltak a sajátjaimnál, mégis idegenné miként nőtt a távolság közöttünk. Jelen állás szerint megmondani nem tudnám, hogy mi fáj jobban? A felrepedt szemhéjam, a bordáim környéke melyek minden bizonnyal alaposan elszenvedték a magukét, vagy éppen a vesém, mely az utolsó rúgás alkalmával kapott akkorát, hogy félő, ez lesz az ami teljesen leállítja majd, nem is maga a betegség, amit hosszú évek óta szenvedek. De azt hiszem inkább azt mondanám, hogy a tudat, a szívem és a lelkem, amiért olyan valaki testesül meg előttem, akiről korábban azt hittem, rég meghalt. Legalábbis ezt akarták elhitetni velem csak, hogy végre feladjam a keresését. És mikor már éppen feladtam volna - és nem csak azt, hogy megtaláljam őt - megjelenik előttem teljes pompájában.
Miután a jómadarak angolosan távoznak, egyre nehezedő szemhéjjal igyekszek a nekem címzett szavakra összpontosítani, melyek nyomán megremeg a szám széle, s a veréstől illuminált állapotnak köszönhetően csupán annyira vagyok képes, hogy nagyokat nyeldekelve kapjak levegő után. Olykor még számomra is ijesztő, kellemetlenül csengő hörgésnek és szörcsögésnek hat, ahogy a orromban és számban összegyűlt vért igyekszek legyűrni őszintén reménykedve egy kis levegőben vagy éppen az elmúló fémes ízben mely egyre inkább idézi a sűrűn szedett gyógyszerek és kéthetente elvégzett kezelések utóhatásait. Hányinger, öklendezés, fáradt csukladozó hang, ami nem akar szűnni még akkor se, mikor igyekszek intézni hozzá néhány szót.
- Azt hittem... egyedül maradtam - első körön ennyire futja, ezt is nagy küszködve ahogy próbálom legalább térdelő pozícióba tolni magam, legnagyobb sajnálatomra sikertelenül, hiszen úgy csuklok vissza a padlóra mint egy rongybaba. Fájó grimasszal "csókolom meg újra" a mocskos talajt immáron nem is foglalkozva azzal, hogy sikerül jól odaverni az államat. Ezt most betudom annak, hogy megérdemeltem. Mint minden mást.
A szavai viszont csak ekkor jutnak el a tudatomig, így erőnek erejével igyekszek újra feltápászkodni, hiszen nem akarom, hogy így lásson... gyenge voltam akkor, mikor magára hagytam a tetőn és gyenge voltam mikor nem mertem meghallgatni őt. És gyenge, kiszolgáltatott vagyok most. Pont olyan szánni való féreg, mint amilyennek látszok.
Ujjaim teljesen kifehérednek, ahogy a kezem ügyében lévő szék háttámlájába kapaszkodva húzom fel magam, majd az oldalamba nyilalló fájdalom miatt szabad karommal "óvva" azt indulok el az ajtó felé.
Menekülök... mint mindig, most is menekülök a tény elől, hogy megaláztak, hogy agyonvertek. Hogy talán megkapta a vesém a végső csapást, és Tao elől aki talán nem is létezik, csupán az elmém járatja a bolondját velem.
Menekülök mindaddig míg a térdeim fel nem mondják a szolgálatot és csapom oda mindkettőt a földhöz.
Azt hiszem ennyi volt...
Eddig bírtam...
- mert nem marad más csak a homály, a háttérben csendülő duruzsolás és a saját ijesztő, vérfagyasztó nyöszörgésem ami erősen emlékeztet arra a hangra, amit az ember egy haldoklótól hall az utolsó pillanatában.


⌑ 966  ⌑ Öltözet@


Vendég
Vendég


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Cameron&&Theo   Hétf. Júl. 02, 2018 9:56 pm


Theo & Cameron


Köszönöm, hogy engedted, hogy önmagam legyek. Úgy kezeltél, amilyen vagyok, és nem amilyennek elképzeltél vagy akartál volna, hogy legyek.

I
gazából nem hittem volna, hogy valaha arra kerül majd sor, hogy nekem kell Kim Tae Oh-t bármiféle módon támogatnom. Mármint oké, legjobb barátok voltunk, és testvérek a vérkötelék ellenére is, de ettől függetlenül soha nem voltam kifejezetten erős. Legalábbis nem hittem magam annak, és erre csak egy hatalmas lapáttal tett rá, hogy tökéletesen megtestesítettem anno a geek srác fogalmát. Viszonylag alacsony, szemüveges (csak otthon, mert 14 éves koromban hála az égnek elkezdtem lencsét hordani, bár néha most is előkerül a szemüvegem), tökéletesen egyenes frufruval megáldott, okos srác voltam, arról nem is beszélve, hogy viszonylag vékonynak is tűntem egy időben. Aztán valamikor 17 évesen kezdtem azt érezni, hogy tudom mit akarok, hogy úszó akarok lenni, de tisztában voltam vele, hogy ha mindezt közöltem volna a szüleimmel, akkor csak egy kibaszott nagy pofont kaptam volna, amihez igazából nem volt kedvem. Mondhatni a tinédzserkorom arról szólt, hogy hagytam magam elnyomni a családom és a világgal szemben. Hogy elbújtam annak a ténye mögé, hogy beteg vagyok, és ezért semmit sem tudok rendesen megtenni, de őszintén nem is akartam. Úgy voltam vele, hogy nem fogok tudni kilépni abból, amibe születtem, mert különben meghalok. Tény és való, hogy talán a világ legéletképtelenebb barmaként tengettem a mindennapjaimat, és a legjobb barátom volt minden ellentét megtestesítője.
Mert Tae Oh egy szexistennek számított, mondhatni minden kis szende szűz tinipicsa – tudom, hogy ellentmondásos, de talán ez írja le a legjobban a koreai lányokat... kelletik magukat, azt akarják, hogy az oppájuk legyél, de közben ha megdugod őket, te vagy a világ legrosszabb embere, mert jaj az ártatlanságuk az nem semmi – rá volt kattanva. Emellett a tökéletességét csak az esze – mert igen, van neki – és a pénze emelte. Máris mondhatni a legjobb férj alapanyag lett belőle, és ha mindez nem lenne elég, még király szülőket is kapott maga mellé. Az egyetlen hibája talán az a hihetetlen mennyiségű nagyképűség és makacsság, ami teljesen tönkre baszta a kapcsolatunkat. Mert én nem érzem magam hibásnak, még mindig nem. Azt viszont nem tudom sajnos letagadni, hogy a viszonyunk elmérgesedésének fokozása, és az egykori legjobb barátom kínzása nem a legszebb viselkedési forma tőlem se. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel jóval gecibb leszek nála, hiszen egy haldokló embert feleltetni a korábbi bűneiért, és még nagyobb szakadékba taszítani enyhén szólva... Hát nem emberi és normális cselekedet. De képtelen voltam elengedni azt az eszméletlen mennyiségű, méregerős gyűlöletet, amivé a szeretetem nagy része átalakult. Egyszerre szakadt meg a szívem, és követelte úgymond az igazságot a srác tetteiért. Hiszen őt sem érdekelte, hogy mi lesz velem a későbbiekben. Talán nem tudott rólam semmit, de elég egyértelmű volt, hogy rajta kívül gyakorlatilag semmim sincs. Elvette tőlem azt, ami a legfontosabb, a legszentebb, és a legtisztább dolog volt számomra, és ezt nem tudom csak úgy megbocsátani neki még akkor sem, ha a legjobb barátomról van szó, akinek szíve joga úgy dönteni, hogy többet nem akar látni. Tudnom kellett volna, hogy ezt meg fogjuk oldani. De akkor olyan mély sebet ejtett a szívemen, hogy azt hittem belehalok a helyszínen, és minden bizonnyal így történt volna ha nem lenne akkora félelem belém kódolva a halál ellen. Az egészben csak az a szomorú, hogy az eddigi húsz évem alatt legalább ezerszer meghaltam.
Az egyik alkalom pont most történt meg, ahogyan néznem kellett az összevert barátomat feküdni a földön. Egyértelműen felcserélődtek a szerepek a kapcsolatunkban. Most én voltam az erősebb, magasabbra nőttem még nála is, és legalább annyira menőn néztem ki, mint ő régebben. Mondhatni felnőttem, elengedtem anyám – jelen esetben Tae Oh – bugyiját, és érvényesülni tudtam egyedül. Nem tudok ennek nem örülni, de az biztos, hogy hibaként dörgölném az orra alá, ha tehetném, hogy miatta lettem érzéketlen, és miatta vagyok képtelen az emberekkel már normális kapcsolatot kialakítani. Mondhatni tényleg nincsen senkim, mert félek közel kerülni bárkihez. Az eddigi tapasztalataim alapján a szoros kapcsolatok mind illúziók és hazugságok, amik szó szerint lószarnyit érnek. Egyetlen ember van, akire az ember mindig számíthat, akiben mindig megbízhat, és az önmaga, senki más.
Félrebillentett fejjel, kíváncsian szemléltem, miközben próbáltam megfejteni az érzelmeket, amik azzal az idegesítő kavargásukkal egészen megszédítettek. Olyan volt, mintha egy hullámvasútra pattantam volna fel, de az folyamatosan csak lefelé tartana. Úgy éreztem, hogy lassan kicsúszik alólam a talaj, és zuhanni kezdek, miközben először csak apró kis jégszilánkok feltörik a mellkasomat, finoman karmolgatják azt, de a zuhanás közben csak nő a méretük és szépen lassan nem csak a bőrömet, hanem a szívemet is nüansznyi cafatokra szaggatják, míg csak egyetlen mélyen tátongó, fekete seb marad ott helyette. Sírni akartam. Ordítani. De csak némán álltam felette, és vártam, hogy elájuljon. Azt hiszem nálam gyávább ember nem létezik a világon. Csak néhány üres szót intéztem felé, miközben figyeltem, ahogyan elveszíti az eszméletét, és végig azon agyaltam, hogy mi a faszt kéne tennem. Ha itt hagyom, akkor minden bizonnyal ki fogják nyírni, ami talán... nos talán egy picit jó lenne. Jó lenne, ha végre megszűnne a fájdalom, de félő, hogy amíg én nem állok bele a dologba, és más intézkedik helyettem, addig nem fog történni semmi. Szóval nem, nem szabad hagynom, hogy itt dögöljön meg ez a fasz, nekem kell elvégeznem az úgymond piszkos munkát. Nem mondtam semmit akkor sem, amikor az egyedüllétére utalt, mert igen. Egyedül maradt. A kettőnk között levő köteléket erősen megrángatta, aminek hála majdnem ki is tépte a szívem. Túlságosan fájt már ez is, és az élni akarás talán világ életemben az egyetlen jól működő ösztönöm volt, ami miatt végül belekapaszkodtam a láncba, elindultam Tae Oh felé, és középen, saját kezűleg szakítottam el magamtól őt. Abban a pillanatban még tudatosan sírtam, utána már nem tudtam, maximum ha eleget ittam hozzá, vagy ha nem voltam ura a testemnek. Ez volt az oka annak is, amiért ugyanolyan érzelemmentes maszkkal tudtam végignézni a szenvedését és azt, ahogyan lassan elindul. Talán egy részem tényleg azt akarja, hogy megdögöljön a picsába, de nem más keze által. Az egyetlen, akinek joga van bármilyen téren bántani őt, az én vagyok.
Pont ezért is nyúltam végül a hóna alá az egyik kezemmel, és húztam a vállamra az amúgy bitang nehéz és élettelennek tűnő testét. Teljes mértékben úgy éreztem, hogy rosszban sántikálok, pedig most nem is tettem semmit... Azt hiszem komolyan kezdek belehülyülni ebbe az egészbe, és nehezebb az, amit vállaltam, mint anno elképzeltem.
Gyorsan be is csaptam az egyik amúgy kurvára illegális melókkal foglalkozó, taxisnak magát álcázó, szervkereskedő kocsijába, és ki is adtam az utasítást arra, hogy hova megyünk.
- És ha máshova mersz vinni haver, afelől biztos lehetsz, hogy a főnök ki fog nyírni – sziszegtem oda neki, miközben bénán kisimítottam a túl hosszú tincseket Tae Oh homlokából. A mozdulat inkább tűnt gépiesnek és begyakoroltnak, mint természetesnek. Éveken keresztül csináltam ezt vele, amikor betegen feküdt otthon, vagy szomorú volt. Most viszont minimális szinten sem éreztem semmit, csak az erősebben lüktető fájdalmat. Mindez mégis megnyugtató volt. Nem lehetek pszichopata, ha bármit is érzek.
Néhány gyűrött bankjegyet vágtam oda a műszerfalra, aztán kirángattam férfi testét a hátsó ülésről, és elindultam vele a lakásom felé. Kifejezetten nehéz volt így előszedni a kulcsomat, felcipelni a lépcsőt, és kőkemény három ajtót is kinyitni – bár az utolsót inkább berúgtam a bakancsos lábammal – de megoldottam a dolgokat. Pillanatokon belül Tae Oh már a kissé rumlis ágyamban feküdt – az utóbbi időben a rendmániámon is sikeresen felülkerekedtem – én pedig bosszúból vágtam is le róla a a felsőjét, hogy jobban megvizsgálhassam a sérüléseit. Nem nézett ki túl fényesen, talán az is jót tenne neki, hogy ha kórházba vinném, bár... Nem akarok ott lenni, amikor felébred. Jobb, ha azt hiszi, hogy meghaltam.
Ettől függetlenül szinte mégis volt valami ösztönösség abban, ahogyan az ágy alól, az egyik poros dobozból előhúztam az elsősegélydobozt, és kimentem egy pohárnyi tiszta vízért a konyhába, amibe belemártogattam a gézt, és talán... Talán túlságosan is óvatosan kezdtem el törölgetni a felszakadt szemöldökét. Annyira gyengéden és óvatosan, ahogyan sosem érdemelné meg.


ruha ||  Skillet - Comatose || 1 282 szó
Vendég
Vendég


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Cameron&&Theo   Hétf. Júl. 02, 2018 11:40 pm


Az egyedüllét nem összetévesztendő a magánnyal. A magány az, amitől szabadulni akarsz, mert borzalmasan érzed magad benne. Magány az, amikor a másik embertől függsz érzelmileg.


Cameron and Theo
Fáj...
... átkozottul fáj minden egyes levegővétel, de még a legapróbb, leglényegtelenebbnek nevezhető mozdulat is. Az,  ahogy az ajkaim elnyílnak egymástól, hogy a bevert orromra való tekintettel valamiféle más módon képes legyek levegőt venni. Az, ahogy a karjaim a testemnek csapódnak, vagy éppen ahhoz a testhez ami pikk-pakk felkapott az imént és elindult velem ki tudja hová? Ám a legjobban talán az a számtalan, elenyészőnek nem nevezhető emlékkép fáj a leginkább, ami minden egyes pillanattal közelebb és közelebb sodor a teljes öntudatlanság igaz valójához. Az időkhöz, mikor még én voltam az, aki védelmezte azt a kiskölyköt, akire csapzottan, agyonverve találtam rá korábban. Mikor eleinte csak egy idegesítő kis nyomorultnak tűnt, de aztán az idő előrehaladtával nem csak a barátommá, de ezzel együtt a testvéremmé nőtte ki magát.
Emlékszek minden tettére, mozdulatára. A szerencsétlen kis mosolyára amit a pápaszeme alatt villantott meg minden egyes alkalommal, vagy éppen a kölykökére emlékeztető esetlenségére, amit látva fejembe vettem, hogy kemény csávót faragok belőle. És meglehet, hogy alapjaiban véve valamicskét erősödött is mellettem, de valójában én voltam az, aki elkezdett fejlődni. Érzelmileg, emberileg. Mert ki voltam én ő előtte? Ugyan az a nyomorult mint aki most is  vagyok csak immáron nélküle. Elvesztem a világban, vele együtt a saját világomban ahonnan félő, hogy nincs már visszaút mert nincs mi lehetővé tegye számomra az időt, ami szükségeltetik bizonyos dolgok megbánásához. Nincs megírva számomra az az időintervallum ami alatt fejlődhetnék és újra ember lehetnék.
Már csak az a kérdés, hogy mi számít embernek? Mert nem vagyok elég emberi úgy, hogy mások életének megmentéséért áldozom fel a sajátomat? Nem vagyok elég ember mialatt kockára teszem a magamét csak, hogy mások akiknek még lehetősége lehet egy szebb és jobb életre, első osztályú ellátásban részesüljenek? Nem áldozok eleget azért, hogy mások boldogok és egészségesek legyenek? Talán nem... pedig sokáig hűen hittem, hogy jobb vagyok mindenki másnál, amiért háttérbe szorítottam a saját boldogságomat. Azért, mert nem akarok már görcsösen meggyógyulni - illetve akarnék csak a beletörődés és az elfogadás erősebb volt - hiszen tudom, hogy a saját életem egyenesbe tételével másoktól vennék el. Nem vagyok elég emberi a magam önzőségével, hisztijével, akaratosságával és örökös hibáival?
Azt viszont be kell látnom, hogy mégis csak az idő mulandósága és az emberi élet halandósága fáj a legjobban. A ténye annak, hogy nem fogok soha meggyógyulni. Hogy ennyi idősen kell a kaszás elé állnom. Egyszer az életben tudatosan önző akarok lenni és beleordítani az orvosok és a családtagjaim arcába azt, hogy csináljanak már valamit! Csináljanak amit csak tudnak de én még nem akarok meghalni, hiszen annyi minden lenne amit még nem fejeztem be. Annyi mindent jóvá kellene tennem, hogyan engedhetnek így el?
Azt akarom, hogy lássák és tudják, hogy rettegek és félek egyedül, távol attól a világtól, ahol huszonéves korom elejéig éltem és ahol ténylegesen "nagylegény" lehettem. Mert talán emberek vesznek körbe, van ismertségem szép számmal. De hol van az apám aki hibáim után elégedetlenül ingatja a fejét, vagy éppen jó cselekedeteim alkalmával megpaskolja a hátamat és a tarkómat? Akinek mindig láttam az arcán az aggodalmat akárhányszor csak látta rajtam, hogy kőkeményen küzdök a gyengeséggel és a kórral ami nemrégiben újult erővel csapott le rám? Hol van az anyám, aki számára még most, nagy ló létemre is csak egy sérülékeny, beteg gyerek vagyok akit felkaszaboltak már az orvosok, megfosztották egy szervétől, aminek párja ezen pillanatokban is ki tudja, talán az utolsókat rúgja? És a barátok?... hol vannak azok akik mindig számíthattak rám és én rájuk? Se egy telefon, se egy üzenet keletről. Elszakítottak az otthonomtól, egyedül kell boldogulnom mind ezt az utolsó hónapjaimban, heteimben. Pont, amikor a legnagyobb szükségem lenne rájuk és a támogatásukra.
Talán hihetetlen, hogy az a nagy ló aki teljes vállszélességgel megy bele vitákba, ver nyakon néhány semmirekellőt, minden erejével és szexuális vágyával döngeti a nőket, mégse telik el úgy nappal, hogy ne gondolkodna a halálon... azon, hogy mi lesz utána? Lesz bármi is egyáltalán? Lesz még egyszer olyan, hogy "én?". Akad, hogy álmatlan éjszakáin forgolódva, verejtékezve küzd nem csupán a félelmeivel, de a fájdalmaival is amit az elmúlt évek, a veszteségek de legfőképpen a betegség és annak számtalan démona okozott.  Mert igen, pont úgy vergődök Tao miatt, mint a derekamba nyilalló szúró, égető fájdalom miatt, ami időről időre bénítja meg az egész testemet és vele együtt a tudatomat.
Pont, mint most... néhány pillanat erejéig teljesen biztos vagyok abban, hogy meg se kell várnom azt, hogy orvosi ágyon, megannyi cső és műszer között menjek el. Mert az ahogy a korábban Taoként észlelt személy a vállára kap, ugyan ezt a hatást éri el. Szúr, húz és éget, szinte érzem ahogy minden egyes izmom még így teljes tudattalanságomban is összerándul. S innentől kezdve mintha minden lassított felvétel formájában zajlana, csak apró képkockák maradnak meg ahogy itt-ott, bizonyos időközönként magamhoz térve pislogok néhányat.
Legutolsó pillantással sikerül elkapni az ismerős arc árnyát, ahogy fölém hajolva egy hűvös, nedves valamit érint az arcomhoz mely akárha tűz volna, szinte perzseli az arcomat. Apró szisszenésre se futja a jelenlegi erőmből, csupán a testem az mely tudatomtól teljesen függetlenül, önálló életet élve rándul egyet-egyet, hasfalam és izmaim megfeszülnek jelezve az egész testemet tépő fájdalmat amit mégis képtelen vagyok jelen állás szerint szavakban, vagy úgy alapjában véve hanghatásokkal kifejezni, noha szeretném. Még azt se sikerül felfognom a "kép tisztulását követően" se, hogy korábban nem szellemet láttam, tényleg Tao az, aki megtalált és aki mellettem ücsörög. Épp ezért ahelyett, hogy megszólalnék, kába pislogással, görcsös rándulásokkal emelem meg a kezemet és ejtem azt a hasfalamra, melynek mélyén ott dolgozik a haldokló szervem és rúgja az utolsókat legnagyobb kitartásával és maradék kis erejével. Mert igen, korábban jó nagyokat kapott mikor a földön kuporogtam körülöttem jó néhány, kemény orrú bakancsba bújtatott láb koszorújában.
- Azt mondták meghaltál... - nyöszörgöm rekedten és erőtlenül teljes vakságban, amit a szememet elhomályosító könnyeknek köszönhetek - azt mondták adjam fel, hogy ne keresselek... azt mondták ne várjalak. Nem akartam hinni nekik - két pislogás között buggyan ki a kövérre duzzadt könnycsepp a szemem sarkából melynek őszinteségét az időközönként megránduló arcizmaim tükrözik.
- Arra utasítottak, hogy keressek más célt magamnak, mielőtt túl késő... mielőtt lejárna az időm. Nem akartam másikat - hörgős levegővétellel fűszerezem a gyenge, pánikszerűnek tűnő szavaimat, miközben próbálok szembe szállni a felülés nyújtotta kellemetlenségekkel...



⌑ 1025  ⌑ Öltözet@


Vendég
Vendég


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Cameron&&Theo   Kedd Júl. 24, 2018 4:31 am


Theo & Cameron


Köszönöm, hogy engedted, hogy önmagam legyek. Úgy kezeltél, amilyen vagyok, és nem amilyennek elképzeltél vagy akartál volna, hogy legyek.

E
gy pillanatig sem gondoltam azt, hogy Kim Tae Oh bármilyen téren megérdemelné a törődésem. Sőt, mi több inkább úgy éreztem, hogy le kéne taszítanom a lehető legmélyebbre, és akkor biztosan revansot tudok tenni, amiért miatta ment tönkre az életem.
Mert soha senki nem okozott olyan mértékű fájdalmat, mint amilyet ő nekem. Talán saját döntése volt megvonni tőlem a szeretetét. Talán megérdemeltem, amiért anno nem tudtam kinyögni azt a pár szót. Talán ki kellett volna mondanom, meg kellett volna ütnöm, jobb belátásra kellett volna bírnom, de nem tettem semmit, és igazából sokkal egyszerűbb ráfogni a dolgokat annál, hogy beismerjem magamnak, vagy másnak, hogy hibáztam. Mert nem hibáztam. Ő baszta el, amiért képtelen volt végighallgatni.
Viszont mennyire gusztustalan dolog valaki olyanon élezni a fogaimat, aki haldoklik? Mennyire etikátlan tönkretenni az életét csak azért, mert ő elbaszott valamit, ami miatt nekem rohadt szar lett? Mennyire gonosz dolog szétcseszni valamit, ami legalább emlékként funkcionált? Mert ha kettőnk közül legalább valakinek nem ment tönkre minden, ami rólunk szólt, az biztosan ő volt... Még ha meg is viselte az eltűnésem, talán az emlékem kapaszkodó volt neki.
Viszont én már nem érzek semmit. Illetve vagy semmit érzek, vagy fájdalmat. Régen ha Theora gondoltam, állandóan elmosolyodtam, most viszont olyan üres vagyok belülről, hogy az már fáj. Szó szerint kitéptem az emlékét a szívemből, viszont az ott tátongó, betöltetlen lyuk szélei sosem akartak összeforrni és most, hogy szenvedni látom olyan érzés volt, mintha a sebbe egy hatalmas, jeges kéz öklözött volna. Éreztem, ahogyan lüktetni kezdett és nem sok választott el attól, hogy a szívemhez kapjak ijedtemben.
Az egészben a legijesztőbb mégis volt, hogy semmiféle örömöt sem éreztem amiért viszontláthatom. Reménykedtem benne, hogy az eddigi érzelemmentességem az csak egy rossz álom, de most már érzem, hogy valós. Vagy semmi, vagy fájdalom. Jelenleg nem tudom eldönteni, hogy melyik lehet a rosszabb a kettő közül, és képtelen vagyok nem erre gondolni.
Azt sem tudtam eldönteni, hogy sírjak, vagy boldogan mosolyogjak, amiért ilyen állapotban látom. Miért nem tudom teljes mértékben sajnálni az állapotát? Miért nem tudok együtt érezni vele? Ugyanakkor miért vagyok képtelen arra, hogy egyáltalán örüljek neki? Miért nem vagyok képes régi barátként üdvözölni, mindent félretenni, és a maradék idejét békében, boldogságban eltölteni vele? Miért akarom egyszerre megmenteni és megölni? Miért érzem magam nyomorultul amiért kínozhattam egy kicsit, és miért boldogít ez az egész valahogy mégis? Miért nem vagyok képes egyszerűen csak utálni vagy szeretni őt? A kérdések csak úgy cikáztak a fejemben, de egyikre sem találtam választ. Talán nyugodtnak és érzelemmentesnek tűntem, de ennek ellenére olyan vihar dúlt bennem, ami miatt legszívesebben ordítottam volna. Egyedül az elbaszott büszkeségem nem engedte ezt, ami még mindig az egyetlen dolog, amit magammal hoztam az életemből. Egy árulónak nem mutathatom csak úgy ki, hogy majd’ megőrülök attól a kettősségtől, amit kiváltott belőlem.
Végül mégiscsak megragadom a testét, amit viszonylag könnyedén veszek a karjaimba, és indulok el vele haza. Úgy tettem be a taxiba és vettem az ölébe a fejét, mintha mi sem történt volna. Még az izzadt kis tincseket is ugyanúgy söpörtem ki az arcából, mint a megbetegedésekor. Egész éjszaka fent voltam és próbáltam levinni a lázát, de mivel semmire sem mentem, végül riasztottam a mentőket. Most is készenlétben volt a telefonom, mert nagyobb eséllyel kell majd igénybe venni a kórházi segítséget, mint anno. Ez pedig megint egyszerre rémített meg és villanyozott fel. Valahol örültem neki, hogy visszakapja azt a töménytelen szenvedést, amit ő okozott nekem. Azt a rengeteg álmatlan éjszakát, amiktől úgy sajgott a szívem, hogy azt hittem beleőrülök. Ha nem nevelték volna belém annyira, hogy élnem kell, akkor már minden bizonnyal halott lennék. Lepillantottam a csuklómon végigfutó, hosszú fehér hegen. Nem vágtam meg magam nagyon, de ez pont elég volt ahhoz, hogy majdnem jobb helyre kerüljek, csak a szomszéd nagy bánatomra megtalált. Minden bizonnyal a Mennyekben könnyebben megbocsátottam volna Theonak, és boldogan éltük volna meg a barátságunkat a túlvilágon. Most viszont emberként, angyalszárnyak nélkül félő, hogy képtelen leszek ezt megtenni.
Ettől függetlenül úgy fektettem az ágyamba, mintha mi sem történt volna közöttünk. A mozdulataim reflexszerűen voltak gyengédek, hiszen sosem értem hozzá durvábban. Amikor megütött sem fordult meg a fejemben, hogy vissza kéne adnom neki. Most viszont ha nem haldokolna, akkor minden bizonnyal én verném félholtra, vagy küldeném egyenesen a másvilágra, bár nem voltam biztos abban, hogy nem vinne magával. De a végkimenetel ugyanaz lenne: meg tudnánk bocsátani egymásnak az idióta hibáit, és újra barátok lehetnénk.
A kezem erőtlenül esett a testem mellé ahogyan váltam, de a pillantásom végig lélektelen, az arcom pedig rezzenéstelen maradt, holott a szavai megérintettek. A tekintetem lassan követte a kezét, ami lassan a veséjére simult, ezáltal talán csak beképzeltem magamnak, de mintha az enyém is fájni kezdett volna. Ennek következtében vesztem el a pillanatban, és annyit éreztem, hogy már nem az ágy szélén ültem, hanem a földön térdeltem. Fogalmam sincs, hogy miképpen kerültem oda, de hirtelen nem is érdekelt. Minden erőmmel azon voltam, hogy a szemeimből kitörni akaró könnyeket visszaszorítsam, és megfelelően tudjam kiábrándítani őt. Nem magam miatt. Hanem miatta.
- Keress másikat – tudtam, hogy fájni fog neki a számból hallani, de nem érdekelt – Már nem a régi barátod vagyok. Csak az arcát viselem. De valóban meghaltam, nem hazudtak neked. Az, hogy látod a testemet, nem jelent semmit.
Mert a névváltoztatásom, és minden erre utaló dokumentum megsemmisítése nem volt véletlen. Nem hiába erősödtem meg és növesztettem meg a hajam. Nem hiába járok ócska göncökben, és dolgozom a maffiának. Régen sem voltam jófiú, mondhatni Theo miatt kihasználtam a pénzemmel járó hatalmat, és ott ütöttem másokon, ahol csak tudtam. Talán jobb voltam, mint most, mert volt lelkem, de ettől még pontosan tudom, hogy jó pár gusztustalan dolgot műveltem. Mindezek miatt vezekelni nem feltétlenül akartam, de tisztában voltam azzal, hogy méltó büntetés volt Theo elvesztése... Még akkor is, ha jutalomként gondoltam rá a bátyám cseppet sem jogos eltűnése miatt.
- Bemegyünk a kórházba – jelentettem ki színtelen hangon – Utána többet nem fogsz látni. Ne keress. Mert te fogsz rosszabbul járni. Hiszen jössz nekem egyel.
Talán a szavaim jobban fájtak nekem, mint amekkora fájdalmat akartam okozni neki? Fogalmam sincs arról, hogy amikor letöröltem az elszökő könnycseppet, az őszinte törődés volt tőlem, vagy csak játszani akartam.
- Mi fájna jobban? – simítottam végig a sötét tincseken, de itt a hangom már egy kicsit megbicsaklott – Ha én magam oltanám ki az életed, vagy ha a saját testemet küldeném a földbe? Kit választasz Kim Tae Oh? A saját életed, vagy az üres testemet? Melyikünk távozzon el előbb? Vagy melyikünk távozzon el végleg? Élni akarsz mindenáron, ugye? Nem számít hogyan, de élni akarsz... Talán segíthetek neked ebben.
Az ujjaim lassan csúsztak az arcára, majd a tarkójára és ragadták meg a hajánál óvatosan, hogy egyetlen óvatos húzással küzdhessem a testét félig ülő helyzetbe. Csak tudnám miért nem markolok rá ott, ahol a legnagyobb fizikai fájdalmat tudom okozni neki.
- De remélem tisztában vagy azzal, hogy nem választhatod mind a kettőnket. Vagy te, vagy én – kicsit sem volt már olyan határozott a hangom, mint korábban, ahogyan a homlokomat lassan az övének döntöttem, és enyhe remegés futott végig a testemen. Ő élni akar, mert imádja az életét. Én pedig csak azért élek, mert azt mondták, hogy élnem kell. Ezért remélem helyesen fog dönteni, még ha nem is érti tökéletesen a kérdésemet. Rettegek attól, hogy élő emberként soha nem fogom tudni az iránta érzett gyűlöletemet, és ez majd teljesen átveszi felettem az uralmat. Ha tényleg én magam fogok véget vetni az életébe, abba ugyanúgy bele fogok halni, mint ő.



ruha ||  Skillet - Hero || 1 225 szó
Vendég
Vendég


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Cameron&&Theo   Szomb. Aug. 18, 2018 7:32 pm


Az egyedüllét nem összetévesztendő a magánnyal. A magány az, amitől szabadulni akarsz, mert borzalmasan érzed magad benne. Magány az, amikor a másik embertől függsz érzelmileg.


Cameron and Theo
Az elmúlt éveim másról sem szóltak mint az életben maradásról. Pont úgy, mint a vadonban... a legerősebb marad életben, míg a gyengéket eltiporják vagy felfalják. Ezt pedig kiegészítette maga a tény, hogy az életem egyik legfontosabb személye megszűnt létezni. Sokáig azt gondoltam, hogy ez fizikai képtelenség és pont nem Tao lesz az, akit csak úgy egyről a kettőre elfog nyelni a föld. Pedig mindig is tudtam, hogy milyen végtelenül instabil kölyök volt.
Most viszont ahogy homályos, zavaros tekintettel, reszelős levegővétellel és a testem minden négyzetcentiméterének fájdalmával végignézek rajta, azt hiszem mégis igazuk volt azoknak akik a halálát hirdették. Mert az a Tao akit én ismertem, már nem létezik. Az a srác megszűnt létezni és erről mi se árulkodik jobban, mint az arckifejezése és az üres tekintete, ami tényleg nem tükröz semmit. Egy szemernyi kis érzelmet se. Pont olyan mint egy kietlen, sivár tér... és én már nem tudok elérni a szívéhez.
Szám remegő szélén összegyűlt vérfolt kellemetlen, fémes ízzel önti el a számat s kis híján öklendezésre is késztetne, ha nem fájnának annyira azok a szavak, melyek elhagyják a száját, minek után végtelen kétségbeesésemben közlöm vele mind azt, amivel korábban - egészen a mai napig - tömték a fejemet... és amibe lassan nem csak beleőrültem, de elkezdtem beletörődni is. Szinte érzem ahogy az a maradék kis szín is ami elhiteti az emberekkel, hogy még élek, kifut az arcomból. Ezen a ponton pedig biztos vagyok benne, hogy bár fizikailag tropára tettek ma, mégis a lelkem és a tudatom az, ami a leginkább sérült. Mert pont nem ezt akartam tőle hallani, ha már egyszer újra láthatom. És ha már itt tartunk, nem ilyennek akarom őt látni... nem ilyen hidegnek és idegennek.
- Tao... engem mind idáig az tartott életben, hogy vagy valahol. Hogy élsz. Ne mondd nekem ezt - legjobb tudásom szerint se sikerül egy csepp kis határozottságot se ültetni a hangomba, ugyan úgy remeg és akadozik mint eddig, sőt. Ezen a ponton még saját magamat is elbizonytalanítom minden eddigi teóriámat illetően. Mert ugye ott volt az - és főként az elsők között - hogy megtalálom őt és bocsánatot kérek mindenért. Minden hibámért, tettemért és elhitetem vele, hogy felnőtt fejjel képes vagyok normálisan gondolkozni. Mert akkoriban mikor minden nézeteltérésünk született, gyerek voltam... és féltem, miközben nagyban befolyásoltak a felnőttektől hallottak. A másik és a legfontosabb, hogy legalább addig kihúzom élve, amíg újra látom őt. Az már nem is számított, hogy tudok pár szót váltani vele, csupán hab lett volna a tortán. Így ennek fényében a mai nappal már túl is szárnyaltam ez utóbbi tervemet. De talán mégis csak annak örülnék a legjobban, ha együtt tudnánk tovább haladni... ha együtt mehetnénk neki újra az életnek és ismételten barátok lehetnénk. Csupán az a baj, hogy ezt jelen állás szerint csak én szorgalmaznám. És az elmúlt években egyedül én akartam mindezt. Ő nem.
- Nem. Nem kell kórház. Eleget vagyok ott - vágom rá reszketve, miközben a további szavait próbálom meg megemészteni vagy úgy alapjáraton felfogni. Mert azt hiszem jelen állás szerint ez megy a legnehezebben. A felfogás.
Apró, de piszkosul gyenge, mégis elfogadó és megsemmisülő mosolyt küldök felé.
- Nekem már úgysincs sok, Tao. Hónapok...hetek. Talán napok... mit akarnék a saját életemért könyörögni, mond? Egyszer már hibáztam. Egyszer elvettem tőled mindent, többé nem akarom. Nekem már nincs sok, de előtted itt az élet, hogy valaki megtöltse tartalommal és újra legyen itt valami - emelem meg a kezemet, hogy a mellkasára tegyem, noha az oda vezető út a gyengeségnek köszönhetően elég nehézkesnek bizonyul s fél távon az ágyra csuklik. Második nekifutásra már elérem a karját, hogy ott egy leheletnyit megszorítva hitessem el vele, hogy amit mondok azt komolyan gondolom.
- Én úgy már nem vagyok képes élni, hogy te nem vagy mellettem. Szóval tedd meg nekem azt a szívességet, hogy a telefonomat előveszed... - akadok meg egy pillanatra, hogy vehessek néhány apró, gyors levegőt - és kikeresed a közös képeinket. Nézd meg magad rajtuk. Aztán nézz tükörbe.
Hagyom, hogy segítsen felülni, noha veszem a rezdüléseinek minden apró kis jelét. Pont amennyire fáj neki az egész szituáció, annyira gyűlöli is. Amennyire próbál vigyázni rám, úgy a pokolba is kíván. És most először érzem, hogy képes lenne ártani nekem. Minden további nélkül, csupán az ő gyengeségét és félelmét igazolná, ha egy kínlódó ember skalpját tűzné ki a falára. Mert hova lenne a férfiúi büszkeség, ugyebár?
- Téged - vágom rá kicsit előre görnyedve, hogy így tudjak elegendő nyomást gyakorolni a megállás nélkül szúró, égő has tájékomra. De a lehunyt szemem egyfajta beletörődésről árulkodik abban a pillanatban, hogy megérzem a homlokát az enyémnél - nekem ez már nem élet. Elfáradtam. Belefáradtam - mert fogalma sincs arról, hogy miféle tortúra van mögöttem mióta őt keresem. Hogy meddig mentem el, hogy kikkel voltam képes szembeszállni, hogy aztán semmit... az ég adta egy világon semmit ne tudjak meg a hollétéről vagy arról, hogy életben van-e egyáltalán? És ezen a ponton egészen biztos vagyok abban, hogy csak azért vagyok életben még most is, mert az ő tudata és személye hajtott. Tudni akartam az igazat, azt, hogy valahol van, hogy nem nyelte el őt a föld... tudom, hogy ennyi adatott meg nekem, hiszen érzem ahogy a megkönnyebbülés szinte kirántja alólam a talajt. Hátrabicsakló fejjel támaszkodok teljes testsúlyommal Tao kezére, mely egy ideje a tarkómra simulva pihen, s pont mint egy ragadozó macska, csak arra vár, hogy lecsapjon.
Tényleg elfáradtam.
És az, hogy Tao itt van...  pont amekkora megkönnyebbülést jelent a számomra, pont úgy igazolja be azt is, hogy innentől kezdve képes vagyok már bármit feladni. Mert nincs miért küzdenem többé. Elértem a célomat.



⌑ 920  ⌑ Öltözet@


Vendég
Vendég


Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Cameron&&Theo   
Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Chicago Guilty frpg :: Chicago :: Otthonok-
^
ˇ