HomeHome    CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Be careful making wishes in the dark
● We will be history and you will remember us for centuries ●
Belépés
Chicagoba!
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Multikapcsoló
új arcokkal...





Szavak
tôled, tôlem.
Nem a neved számít,
csak az, hogy itt vagy...
Jelenleg 13 felhasználó van itt :: 5 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 1 Bot

Aaron Posey, Jonah Serpen, Kendra Gray, Leslie J. Brown, Natalie York


A legtöbb felhasználó (41 fő) Szomb. Jún. 02, 2018 7:34 pm-kor volt itt.
Válaszd meg a nézôpontodat,
és megváltozik a valóság.
Kristen Serpen
írta: Jonah Serpen
Today at 1:20 pm

It's a party time! | Lemon & Lippa
írta: Lemon Fitzgerald
Today at 12:44 pm

Eve & Nathan┃Almost Kiss
írta: Éovyn Harsh
Yesterday at 9:31 pm

Shantelle és Natalie
írta: Natalie York
Yesterday at 5:43 pm

Elkészültem!
írta: Noah Parker
Yesterday at 4:28 pm

Have a good time? - Aston/Natalie
írta: Natalie York
Yesterday at 3:11 pm

when i wake i am afraid, somebody else might take my place
írta: Jonah Serpen
Yesterday at 2:45 pm

Kendra & Aston
írta: Aston Miles
Yesterday at 1:59 pm

Aston & Aurora
írta: Aston Miles
Yesterday at 1:56 pm

Avatarfoglaló
írta: Loreley Fairy
Yesterday at 12:05 pm

Matt & Ezra - casting
írta: Matthew McKnight
Yesterday at 11:10 am

My Beautiful Sister
írta: Mads Stendhal
Yesterday at 10:37 am

Justin & Sky| fckin' Perfect
írta: Skyler Artmenson
Yesterday at 10:15 am

Loreley Fairy
írta: Eris Fairy
Yesterday at 10:14 am

Kapcsolatkeresô
írta: Leslie J. Brown
Pént. Szept. 21, 2018 9:58 pm

Kék kapu
egyenesen a face-re.

Share | 
 

 Dorian && Theo

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Dorian && Theo   Szomb. Május 12, 2018 9:52 pm


A barát az egyetlen személy, aki ki tudja javítani a hibáidat - de van annyi esze, hogy meg sem próbálja.


Dorian and Theo
- Meg is vagyunk, most már felöltözhet - bújtatom ki a kezeimet a gumikesztyűkből, melyeket jókora lendülettel a mosdó alatti szemetesbe hajítok a szám előtt lévő egyszer használatos maszkkal együtt. Egy gyors, de alapos kézmosást és fertőtlenítést eszközölök még, hogy aztán az asztalra letett, a szakorvos által összeírtakat és a korábbi vizsgálatok eredményei között mazsolázgatva vessek egy pillantást a már előre megírt receptekre is. A doki már nagyon jól tudta, hogy mire lesz szükség, hiszen néhány nappal ez előtt találkoztak már, én pedig csak egy amolyan "grátisz" voltam a mai nap folyamán, mint vizsgálatra alkalmas tanonc. És nem, nem azért vagyok itt, hogy én magam diagnosztizáljam a beteget bár tény, hogy semmit nem mondott róla korábban, magamnak kellett rájönnöm, hogy mivel is állunk szemben. Dr. Higgins jelen állás szerint arra kíváncsi, hogy mennyire vagyok tisztában az adott krémmel és a gyógyszerrel, milyen a korábban már hallatott és más orvosok által elhintett "híres lexikális tudásom". Valamint, hogy képes vagyok e felmérni azt, hogy ilyen fajta és mértékű betegség esetén miből mennyit kell használnia ahhoz, hogy rövid időn belül elérjük a várt eredményt.
Eleinte kelletlen gondolatokkal ugyan, de határozott léptekkel követtem őt a kezelőig, ugyanis bár nem vonakodtam egy pillanatra se mikor nyakon csípett, mondván van egy kis feladata a számomra - nemi betegség, köszönöm, tanulópénznek jó lesz mi? - de őszinte leszek.... nem vagyok oda a nőgyógyászati témákért. Eszembe nem jutna a jövőben ebbe az irányba szakosodni. Azt viszont mondanom se kell, hogy a nőket annál jobban szeretem, szóval ennek tudatában inkább osztom meg velük az ágyamat és ténykedek "odalent" szórakozás és kielégítés címszó alatt mintsem, hogy esetlegesen közöljem szerencsétlenekkel, hogy "hát őszintén sajnálom, de..." Attól tartok, hogy ezen "irányultságom" és életvitelem az arcomra lehet írva, hiszen minden erre utalót sikerült kiolvasnom a doki szeméből: ennek a gyereknek tudnia kell, hogy mit okozhat az esztelen dugás.
-... a krémmel egy héten át a legközelebbi időpontig mikor jönnie kell,  napi két alkalommal, alapos tisztálkodást követően kenje be. A kúpot pedig mindenképpen váltsa ki még ma, és napi egyszer adja be magának. Legjobb, ha estére teszi. Lent a földszinten van egy patika, ott rögtön kitudja váltani a krémet és a tablettát is - magyarázom, miközben a mögöttem álló nőgyógyász bólogatásait fél szemmel figyelemmel kísérve könyvelem el magamban, hogy megint az elvárások szerint teljesítek. Lassan fél éve dolgozok a kórházban, de ez a fél év elegendő volt ahhoz, hogy a szakik között híre menjen, miszerint az épületben tartózkodik egy Koreából "szabadult gyerek", aki a keleti orvoslás tudományának mérhetetlen lexikális tudásával a fejében a saját korosztályát felülmúlva dolgozik a tapasztaltabbak kezére. Persze ez nem azt jelenti, hogy holmi Einsteint eresztettek volna erre a lebujra, egyszerűen volt egy időszak az életemben Tao eltűnését követően és a betegségem felerősödésének idejében, mikor önszorgalomból ráfeküdtem az orvoslás témájára. Még egészen kicsi taknyos voltam mikor eldöntöttem - illetve a szüleim eldöntötték -, hogy orvosként fogom keresni a kenyérre valómat és ahogy azt az apám is elvárta, az én nevem elé is oda fog kerülni a "Dr." előtag. Lehet, hogy eleinte puszta kötelesség lett volna, mert hát miként nézett volna ki, ha a nagy Kim család egyetlen élő fiúkölke valami ócska, felejthető, alig kereső munkával tölti a drága idejét? Elvárás volt, hogy én is az apámhoz hasonlóan nívós jövőt építsek fel magamnak, egy valamit szem előtt tartva: semmi feketemunka!  Mert míg ő szó nélkül tesz keresztbe bárkinek, én ezt nem fogom megtenni, remélhetőleg soha.
Hát így lehetséges az, hogy némi szakértelemmel - az otthoni maximalizmus, a terhelhetőségem és önszorgalmamnak hála - teli zsákként megérkeztem a chicagoi kórházba, mint medikus, aki már bőven tudja mind azt, amit a legtöbb végzős rezidensnek a tudástárát is képezi. Nem véletlen, hogy olyan dolgokat mernek rám bízni, még ha csak szakorvos vagy nálam idősebbek jelenlétében is, amit a legtöbb medikus maximum csak végigasszisztálhat teknősként nyújtogatott nyakkal.
Néhány észrevétel és egyéb tanács, jó egészséget való kívánást követően elköszönök a pácienstől valamint az orvostól is, hogy aztán fogva a holmimat, angolosan távozzak az épület- és vele együtt városnegyed területéről is. Hogy milyen tervek szóltak a mai napom mellett? Elsők között nem volt számításba véve, hogy ma még könyékig kell megjárnom egy női alagutat mint ahogy az se, hogy mint kiderült, nem zártam be ma magam után az ajtót odahaza. Na ez van, ha az ember egyszerre ötvennyolc helyre jár, megállás nélkül ingázik az iskola, a kórház, a saját lakása valamint a motel között ahol néha napján dolgozgat és ezzel együtt lakik is. Az időközönként megejtett szórakozásról nem is beszélve, amit pubokban és olykor kicsit "piszkosabb" helyeken szoktam kivitelezni. A lényeg összességében az, hogy néha azt se tudom, melyik intézményben milyen etikett szerint szükséges viselkednem, akkora káosz van a fejemben.
De a leglényegesebb jelen állás szerint az, hogy végigrongyolva a színház előtt - teljes mértékben feltűnésmentesen ugyebár, csak lazán és könnyedén - a művészetbejáró irányából érkezve osonjak be az épületbe, hogy kedves Dorian barátomat nyakon csípjem. Nem ígértem neki biztosra a mai találkozót és "kiruccanást",  lévén a beosztásaimra való tekintettel soha nem lehet tudni, hogy mikor tartanak bent tovább, hogy mikor jön közbe valami halaszthatatlan. Mint ahogy a saját állapotomra való tekintettel se lehetek ma már elég biztos bármiben is. De lévén, hogy hosszú ideje először muzsikálok tökéletesen, először nem fáj semmim és először nincs panaszom semmire, azt hiszem bátran megengedhetem magamnak azt, hogy Dorian tervei szerint üssem el a drága időt.
- Idő van - kocogtatom meg a csuklómon lévő óra üveglapját, mikor kiszúrom magamnak a magasra nőtt srácot - remélem nem passzoltad le senkinek a mai szabadidődet, még féltékeny leszek. A limuzinja előállott, Mr.



⌑ 916  ⌑ @


Med

avatar
♡ :

❖ age :
23

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Dorian && Theo   Vas. Május 13, 2018 6:07 pm







A legcsodálatosabb a barátokban,

hogy megérzik, mikor kellenek. A legjobbkor jelennek meg, aztán mennek is.



Minden egyes nap olyan, mint az azt megelőző… Nincs új a nap alatt, nincs, amire felkapva a fejemet csak azt tudnám mondani, hogy „ez igen!”. A színház világára a legtöbben azt szokták mondani, hogy nincsen két ugyan olyan előadás, éppen ettől olyan lehengerlő, zseniális a maga nemében. Én valahogy mégis ugyan úgy élem meg az összest… ugyan az a koreográfia, ugyan azok az érzelmek, ugyan azok a kifejezések. Éppenséggel csak napról napra más szereposztás viszi azt színpadra, hogy technikáik, lehengerlő tanulmányaikból maradt tudásuk útján elkápráztassák a közönséget a klasszikus vagy éppen kortárs előadás folyamán.
Volt idő, amikor ezt mérhetetlen élvezettel, érzelemmel tudtam csinálni. Amikor minden egyes mozdulatomból az árulkodott, hogy erre termettem, a sorsom lenyomatát a színpadi jelenlétemmel tudom megpecsételni, úgy, hogy a felől nem támadnak kétségek; tényleg ide tartozok. Gyönyörűnek láttam a színház világát, többre értékeltem, mint a filmeket. Hiszen a színház egy élő képet fest a közönsége elé, ott nem lehet azt mondani, hogy „állj, csináljuk meg még egyszer!”. Ott élesben kell tökéleteset alkotni, és ha a hiba csorbítja az intézmény renoméját, akkor az a bűnös lelkén fog száradni. Izgalmas és felemelő valami nagy részesének lenni… legalábbis ennek halovány szikrája pislákol még valahol lelkem legmélyében.
Tanuló, majd kezdő éveim mind ezt igazolják. Minden újonnan bemutatott darab a táncosokra vonatkozó koreográfiáját egy késő éjszakába torkolló délután folyamán megtanultam, hogy él-táncosává váljak a színháznak, hogy megkapjam a szólókat, hogy legyen alkalmam arra, hogy a reflektor csak engem világítson meg, hogy a több ezer szempár csak engem lásson abban a pár percben, amikor enyém az egész színpad, az egész világ. Mára azonban szinte kihalt belőlem ez a szenvedély. Sokan tartják, hogy a mozdulataimon nem látszik, de továbbra is úgy érzem, mintha egy robotikus gépezet irányítana, mintha már nem harcolnék azért, hogy minden léptem, minden kézmozdulatom maga legyen a tökély. Mintha igazából már minden mindegy lenne… mert tudom, hogy Hamill úgyis gondoskodik arról, hogy mindent, amit szerettem, amit élveztem, feltegyen egy lapra, és azzal tudjon sakkban tartani. Mert ha ellene szólok, ha netalán tán feladnám őt a rendőrségen, akkor egy csettintéssel kisemmizne… nagyobb a hatalma annál, mint amit anno feltételeztem róla, de most, hogy tudom, mennyi szál fut össze a kezében, félek túlzottan kockáztatni. Félek igazán szeretni a színház világát, mert bármikor mondhatja azt, hogy „itt a vége, szaros, holnaptól már csak a revünek élsz!”. Ez az utolsó mentsváram, ami igazán összeköt a társadalommal, ami miatt úgy érzem, hogy van részem az életben. Ha csak a revü lenne nekem, akkor nem lenne miért élnem…
Halovány mosolyom vetül az állva tapsoló közönségre, még egyszer utoljára beiszom a gyér fényben megvilágított ezrek nyújtotta gyönyörködtető látványt, mielőtt a vörös függöny két oldalról elzárná előlünk a nézőtér teljes egészét. Hallom, ahogy felettünk a motor beindul, és apránként leereszti a vasfüggönyt. A szereplők még egyszer utoljára felsorakoznak annak mentén, hogy a kinyíló ajtón utoljára fejet hajtsanak az őket éltetők előtt… kihasználva ezt az alkalmat, szokásomhoz híven meglapogatom minden aktuális színész vállát, gyarapítva ezt egy „gratulálok” avagy „szép volt!” jelzővel, melyet ugyan úgy visszakapok én is. Nem tettem érdemben hozzá a munkájukhoz, hiszen csak egy voltam a sok közül, de bevallom, jól esik a törődésük, a felém szánt mosolyuk. Hiszen olyan ritkán lehet ebben részem… a „családi ház” csak őrjöngést, vérben forgó szemeket nyújt, a Paradise elképedt, szívinfarktusról árulkodó méla tekinteteket. Nincs az a hely, ahol egy magamfajta igazán jól tudná magát érezni, hiszen mindenhol úgy érzi, hogy számkivetett. Bár biztos, hogy ezt is csak beképzelem magamnak… Hiszen könnyebb beletörődni ebben, mintsem elfogadni a tényét annak, hogy bizony nem minden sarkon leselkedik veszély, kiközösítés, lenézés az emberre.
A színpadról levezető lépcső egészen az öltözők folyosójáig vezet, ahol rutinosan már bontom is le magamról az utolsó színben rajtam lévő ruhakölteményem felső részét, egyenként haladva lefelé a gombokkal. A színház berkeiben ismeretlen, ám részemről túl jól is ismert hang azonban arra késztet, hogy jelen ténykedésemet félbeszakítva emeljem rá tekintetemet.
- És mégis mit óhajtsz, hogy így, ahogy vagyok, csatakosan és büdösen vessem bele magam a chicagoi éjszakába? –kérdőn tárom szét karjaimat, az ing szétterpeszkedik mellkasomon. – Hogy őszinte legyek, lett volna jobb dolgom is… hazamenni, meginni egy sört, majd befeküdni az ágyamba és csak szimplán létezni… -ábrándos sóhaj szakad fel torkomból, ahogy a többek között az én nevemmel ellátott ajtót belököm magam előtt, és ezzel már egy az egyben lekapom magamról a ruhadarabot, amit felettébb elegánsan hajítok az egyik tükörrel felszerelt asztalra.
- Miért, te tudnál bármi izgalmasabbal szolgálni számomra? –fordulok a remélhetőleg idő közben megérkező Theo felé, míg felnyalábolok egy tiszta törülközőt, ezzel a választ meg se várva rongyolva be a mosdóba, hogy sebtében lemoshassam magamról a munkám béklyóját.
Bármi is legyen, amit kiötlött mára, biztosan jobb annál, mint ami valójában rám várna… mert ugyebár a mondottaktól eltérően nem az ágyam, hanem a szorongató női kezek ölelésébe kellene belevetnem magamat. De bárhonnan is nézem, zsinórban lehúztam egymás után négy éjszakát, túlórát is vállaltam, úgyhogy most már igazán kijárna számomra egy kis pihenő! Valószínűleg apám másként fog erről vélekedni, mikor másnap két pofon között megkérdezi, hogy hol voltam ahelyett, hogy a kötelességemnek tettem volna eleget.
A takarítók munkájának szükségességét megmutatva a nedvessé vált törülközőt a ruháim felé vezető úton kiejtem a kezemből, amolyan „jól van az ott” gondolattól vezérelve, hogy hatékonyabban tudjam magamra eszkábálni a feketétől egy pillanatra se eltérő ruhadarabokat. Lábammal kihúzom a hozzám legközelebb eső széket, és berögzült mozdulatokkal nyúlok a vattakorong és a sminklemosó után, hogy mindazt, amit felmázoltak a képemre, attól másodpercek töredéke alatt szabaduljak meg. A színpadi munkában ez az egyetlen, ami elborzasztja a legrutinosabbakat is: a pofánkra kent több kiló vakolat…

Szószám: 916 szó ; Öltözék: Just black ; Zene: The eve

Faceless

avatar
♡ :

❖ age :
23

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Dorian && Theo   Vas. Május 13, 2018 7:38 pm


A barát az egyetlen személy, aki ki tudja javítani a hibáidat - de van annyi esze, hogy meg sem próbálja.


Dorian and Theo
- Szerintem több kivetni való lenne a buzisra sminkelt fejeden. Hidd el, a csatakossággal senkinek nem lenne semmi baja azon a környéken, sőt! Ledobod a textilt a csajok még körbe is nyalogatnak... a sörözést ott is letudhatod bár körberöhögnének ha csak azt kérnél, vagy úgy általánosságban ha sört kérnél - gondolkozok el egy pillanatra mert való igaz, vannak olyan szórakozóhelyek, ahol nem élet az élet Absinthe vagy három körre való tiszta Whisky nélkül - aztán másnap, harmadnap de még negyednap is fekhetsz az ágyikódban és nem lesz más dolgod, legalábbis olyan nem ami kedvedre való lenne a "létezésen" kívül. Megfelel igényes, finnyás ízlésednek? - vonogatom meg szórakozott vigyorral a szemöldökömet, mindvégig tartva vele a lépést, ahogy gyors ütemben halad a folyosón, be az öltözőjéig. Nem sűrűn járok itt, de azon kevés alkalmak néhányában mikor beteszem ide a lábam - nem, nem a színházzal van bajom, szimplán nincs időm - más se jut, mint az öltözőjében ücsörögni és végignézni azt a sztriptíz showt amit ingyen és bérmentve lead nekem míg eleszi őt a fene a zuhanyzóig.
- Amúgy meg nem arról volt szó, hogy ma este nem leszel már idebent? Ó, ne is mondd, tudom, szakmai ártalom és azt is vállalod amit nem kellene... váltások meg lebetegedések, tudom. De engedj meg nekem egy kérdést - dobom le a seggemet az ajtó mellett lévő nem épp kényelmes, de a helyzetnek jelenleg tökéletesen megfelelő, műbőrrel borított kétszemélyes kis kanapéra. Lábaimat keresztbe teszem, ezzel kihajítva hosszú tagjaimat az öltöző közepéig, bakancsba bújtatott bokámat játékosan ide-oda mozgatva, mely sok esetben inkább az idegesség és a feszültség jele lenne részemről.
- Nem frusztrál, hogy milyen megítéléssel lehetnek rólad a takarítók mikor a levetett gönceidet szedegetik utánad? Vagy lezárod magadban annyival, hogy "ennyi megtiszteltetés azért érje őket"? - félrebillentett fejjel, tekintetemben pimaszkás csillogással jelzem, hogy nem ítélem el emiatt, elvégre sokáig én magam is hasonlóképpen cselekedtem odahaza, mígnem meguntam a tényt, hogy állandóan máshol vannak a dolgaim a szobában, mint ahova letettem őket. A takarítás otthon nem abból állt, hogy összekapkodták a földön hagyott már éppen elmászó félben lévő zoknijaimat és levetett ingeimet. Mennyivel egyszerűbb dolga lett volna mindenkinek! A kedves takarítóbrigád megúszta volna néhány perccel odabent az apám által nevezett "szexbarlangban", nekem pedig nem égett volna le a képemről a bőr, mikor a szemetesemben turkálva - mert ugye ez is munkaköri kötelességük volt - rábukkantak az agyonhasznált gumikra, amit egy-egy ferde éjszakámat követően hajítottam bele. Jól van na, néha a lustaság győz. Ahogy cseperedtem, úgy kezdett egyre jobban zavarni, hogy illetéktelenek járnak-kelnek a szobámban, átrendezik heti három alkalommal és elgabalyítanak mindent, amiről tudtam jól, hogy hova tettem. Ezek után nem volt meglepő, hogy percenként rongyoltam le a takarítók szobájába és vontam kérdőre őket, hogy mit hova tettek?
Na most nem hiszem, hogy egy ilyen csepp kis öltözőben túl sok mindent tudnának tenni vagy éppen eltenni, de maga a ténye annak, hogy az átnedvesedett, több napja használt jelmezeimet fogdossák, zavarna. Főleg az ha tudnám, milyen trehánynak gondolnak csak azért, mert széthagyok mindent ahelyett, hogy egy kupacban letenném őket egy székre, vagy felakasztgatnám a vállfákra. Nadehátmindegy! Ő tudja, nem vagyok én az apja vagy az anyja, hogy rendre tanítsam.
- Van egy jó kis szórakozóhely néhány utcával lejjebb - dobbantva állok talpra és odaslattyogva hozzá egyszerűen csak félresöpröm az útban lévő nagy kupac holmit az asztalon, hogy odapakolhassam magamat a hátsómmal együtt. Rossz szokás, ezt a kórházban és az egyetemen is rendszeresen elkövetem, mire jön a kérdés: hogy teheted oda a seggedet, ahonnan más enni szokott? Azt hiszem meglepődnének ha elhinteném, hogy ez a segg tisztább mint az ő kezük vagy szájuk, pont ezért nem is teszem. De azt hiszem, hogy az őszinte véleményem minden alkalommal ott virít az arcomon.
- Zene... tánc, pia... csajok dögivel. Ki kellene kicsit kapcsolódnod Töki - paskolom meg kézfejemmel a karját mintegy unszolásképpen jelezve, hogy pattogjon, szedje magát mert ilyen ütemben soha nem szabadulunk el innen.
- Ó, édes öcsém! - kapom fel a menet közben asztalra kerülő használt vattakorongot - több smink van rajtad mint egy nőn. Nem bírnám elviselni. Azt hiszem jobb is, hogy nem valami idol képzőben képzeltem el a karrieremet odahaza, én is hasonlóan színes egyéniség lennék arcilag. De most őszintén Dorian. Semmi hiba nincs az arcodon... egy kis heg se, egy pattanás se... mi a francért mázolnak ki mégis ennyire? Jó, tudom kell, hogy "láthatóbb legyen az arc" a nézőtérről nézve is, de legalább a bőrödet ne nyomnák tele ennyi mocsokkal - valljuk be, kicsit elrontott a Koreai rossz szokás, a szépségidea és a ténye annak, hogy "minél szebb annál jobb" valami. Odahaza krémek nagy zömét használjuk még mi magunk férfiak is csak, hogy tökéletes legyen a megjelenésünk. Mondhatnánk úgy, hogy piperkőcök vagyunk, de én inkább igényességnek nevezném és a jó megjelenés fontosságának. Ezért se járok-kelek akármiben. Nem teszem ki a lábamat otthonról amíg nem varázsoltam magamnak emberi külsőt, mint ahogy arra is szigorúan ügyelek, hogy a ruháim rendben legyenek, passzoljanak egymáshoz. Nem is toldozgatom-foltozgatom őket ha kiszakadtak, egyszerűen kihajítom és veszek másikat. Otthon így adtam el magam hosszú éveken keresztül és a családi hátterem miatt meg is engedhettem magamnak ezt a pazarlást. Na most az, hogy ez itt Chicagoban miként kivitelezhető, az már más kérdés. Mert ugye valamelyest megcsappant a pénztárcám vastagsága valamint a bankkártyámon lévő nullák száma is. Nem elég, hogy nem szórhatom csak úgy akármire a zöld hasút, mint azt otthon tettem, de való igaz, hogy időm se lenne rá. Ám jelen állás szerint még így is boldogan élem - amúgy boldogtalan életemet - szóval nem lehet semmiféle elégedetlen éle a szavaimnak.



⌑ 918  ⌑ öltözet  ⌑ @


Med

avatar
♡ :

❖ age :
23

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Dorian && Theo   Vas. Május 13, 2018 9:03 pm







A legcsodálatosabb a barátokban,

hogy megérzik, mikor kellenek. A legjobbkor jelennek meg, aztán mennek is.



Mélyet sóhajtva, lesújtó pillantással csapom mindét kezemet csípőmre, hogy a szemközti tükörből leginkább testbeszéddel adjak választ Theo nem kívánt véleményére.
- Téged meg aztán nem kérdezett senki –mondom ezt olyan sértettséggel, mintha én legalábbis örömömet lelném abban, hogy színpadra lépés előtt legalább tíz percet basznak el azzal, hogy „jaj, még egy kis alapozó!”, „jaj, hova tettem a szemhéjtust?”, „jaj, a púder aztán le ne maradjon!”. Nem mondom, hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy a nők sürögnek-forognak körülöttem, de évek távlatában is elég szürreális élmény mindezt a különböző ecsetekkel és pamacsokkal közlekedő nők kereszttüzében tapasztalni. – Ma aztán pont nincsen semmi kedvem ahhoz, hogy egymás után gurítsam le a töményeket… -elégedetlen horkantással tekerem egyik kézfejem köré a falatnyi fehér törülközőt, hogy angolosan távozzak a fürdőbe röpke pár pillanat erejéig. Az ajtót csak résnyire zárom be, a vizet se zúdítom a nyakamba összteljesítményével, hogy továbbra is halljam mindazt, amit az a jómadár közölni kíván.
Egy szál alsóban, vizesen cuppogó talppal osonok vissza az öltözőbe, egészen a levetett utcai ruhámig.
- Nem is tudom… az igényes, finnyás ízlésem most nem vágyik arra, hogy még negyednapon is a kukát szorongassam, és jobb ötlet híján papért és bűnbocsánatért könyörögjek –grimaszolva, elégedetlen pillantásokkal emelem magam elé a fekete inget, hogy színére fordítva az anyagot végül belebújtassam kezeimet, eligazítsam a gallérját. – Bár nem mondom, ha jók a nők, talán még meg is gondolhatom magamat –rántom meg a vállamat, míg a mandzsettagombjaimmal bíbelődök, végül mellkasomtól lefelé az összes kis mütyür gombot letudom… komolyan, ezeket a kis szarokat miért nem tudják emberi méretű kezekre tervezni?!
- Úgy volt, de aztán nem úgy lett. Jobb itt lenni, mint bárhol máshol –farkasszemet nézek a tükörképemmel, míg másodjára is gallérom anyagára simítom ujjaimat, hogy az makulátlanul simuljon le nyakam ívére. Kérdésének hosszas kifejtése közepette markolom fel a szék támlájáról a sötétszürke, bár inkább fekete farmert, hogy hosszas bíbelődés árán és az „elefánt a porcelán boltban” szállóigének eleget téve, de végül felrángassam nedves tagjaimra a szűk gatyát.
- Pont az zavarna, hogy egy takarítónő milyen véleménnyel van rólam?! –felvont szemöldökkel, némileg lefelé biccentettel fejjel elevenítem meg a „hülyének nézel?” mimikámat, amit már tökéletesen jól ismerhet. – Szerinted mire tartjuk őket, hm? Hogy a takarítószobában megállás nélkül nézzék a Marichuy-t?! Dolgozzanak meg a pénzükért, ne pedig a villanyszámlát gyarapítsák! Ha én nem lennék, esküszöm teljesen el lennének kanászodva a vén mamik… -na de persze nevem mellett szóljon, hogy nem én vagyok az egyetlen trehány az öltözőben, hiszen sikerült azt a férfiúi társaságot kifognom, akik legalább olyan tisztességesen a földre hányják a cuccaikat, mint ahogy azt én magam is teszem. – De nézd meg, a jelmezem az tök rendezett! –mutatok rá a szék támláján épphogy megálló ruhakupacra. Úgyis mindjárt a hét elejére érünk, akkor nincsen annyi előadás, így be lehet dobni a cuccost a közösbe… vagy addig hordjuk, amíg le nem foszlik rólunk, végül is gusztus dolga. Viszont, ha más nem, az legalább elmondható, hogy ha itt úgy is néz ki a privát kis egyszer egy méteres szférám, mint egy trágyadomb, legalább az otthoni környezetem makulátlanul csillog. Mind a Hamill rezidencián lévő szobám, mind pedig a Fülessel közösen bérelt lakásunk. Mindig is arra voltam nevelve, hogy becsüljem meg a környezetemet, így legalább egy helyet fenntarthatok magamnak, ahol kiélhetem elmulasztott kamaszéveimet, nem?! Azt hiszem a takarítónők erre kórusban skandálnák, hogy „Nem!”. Na meg két Marichuy rész nézése közben, mikor kiosonnak a hátulsó bejáróhoz cigizni, mindig megköszönöm nekik szorgos munkájukat… mert én ilyen iszonyatosan jól nevelt kölyök vagyok!
Miután az inget gondosan betűröm a nadrágomra, az övet a legszűkebb lyukra állítom, egy pár másodpercig tartó „de jól nézek ki” konstatálás után levágom magam a székre, és úgy meghintem a korongot sminklemosóval, ahogy csak a csövön kifér. Apró grimasszal nézem végig, ahogy a seggét felpakolja az asztalra, de… hát be kell látnom, ez nem egy új-keletű dolog, éppenséggel csak annyi az eltérés, hogy amikor ez legutoljára megtörtént, az egy kerekded, markolnivaló női fenék volt, és az én jóvoltamból került oda. A mostani eset ennél nagyobb lelki megrázkódtatást eredményez.
- Legyen –egy kis szünetet tartva ejtem combomra a kezemet, felnézve arra a méla fejéra. – De nem maradok sokáig. Amúgy is tilosban járok, tudod… mennem kellene át amoda… -undorral, arcomat elborító dühvel emelem ismét képemhez a vattát, hogy folytathassam mindazt, amit abbahagytam. Sokan azt gondolnák, hogy a revü egy baromi jó dolog… nem csinálsz mást, csak rázod magad, dobod le a textilt, cserébe pedig pénzt kapsz, és minden tizedmásodpercben más női kéz simít ide, meg… oda. Őszintén megvallom, ez még nem is lenne olyan élvezhetetlen, sőt! De a tudata annak, hogy erre a tulajdon nevelőapád kényszerít, hogy az ő parancs alatt tekered a csípődet, olajozod a testedet és pakolod bele magadat a hölgyek tenyerébe… na ez már gyomorforgató. Erről viszont nem tud senki… nagyon sokan azt se tudják, hogy ilyen berkekben is dolgozom, de arról még maga Theo se tud, hogy mindez kényszer. Ha megtudná, nekem végem lenne.
Elégedetlenül csapom le a fehérből teljesen színesbe váltó korongot a fehér fára, lejjebb csúszva a széken szinte a derekamon ülve pillantok fel Theora.
- Ez van, Öregem! –tárom szét kezeimet. – Tudod, kell a máz, hogy még szebbnek látszódjon az a csodálatos, okos fejem –szememet forgatva kapom ki a kezéből a vattát, hogy a legközelebbi, sarokba állított kukába hajítsam. Teljesen egyet tudok érteni a szavaival, hiszen magam se szoktam mást hallani a sminkesektől, mint, hogy „ilyen csodálatos bőrt én még soha nem láttam!”, de mégis felrakják rám a fél tubusnyi alapozót, csak mert miért ne? Pedig aztán tudnék mondani nem egy személyt, aki sokkal inkább részesülhetne eme kegyben, mint én.
- Na, ne ábrándozzál itt össze-vissza, inkább induljunk, hogy mihamarabb hazaérhessek –paskolom meg a vállát, hogy sietősen felpattanva kaphassam le a bőrdzsekimet a fogasról. Sietősen végigellenőrzöm minden egyes zsebemet, hogy megvannak-e az értéktárgyaim, és sikerrel konstatálva az akciót intek az ajtó felé, jelezvén, hogy ahol volt a bejárat, ottan van a kijárat.

Szószám: 965 szó ; Öltözék: Just black ; Zene: The eve

Faceless

avatar
♡ :

❖ age :
23

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Dorian && Theo   Vas. Május 13, 2018 10:36 pm


A barát az egyetlen személy, aki ki tudja javítani a hibáidat - de van annyi esze, hogy meg sem próbálja.


Dorian and Theo
- És mikor érdekelt engem az, hogy kérdeztek vagy sem? Válasz de minimum egy reakció mindig érkezett nem?... - rándul egyet a szemöldököm, mintha igyekeznék ilyen módon ráhatással lenni a véleményére. Persze nem azért, hogy most nekiálljon dicsérgetni, mert ez minden csak éppen nem dicsérni való, de annál is inkább idegesítő szokás Theo módon. Annak idején a visszapofázásom és túl nyilvánvaló, csípős vélemény nyilvánításom miatt apám úgy osztotta a pofonokat ahogy illett. Csak egyszer kellett megszólalnom - tök mindegy, hogy éppen hol voltunk, milyen összejövetelen vagy éppen családi eseményen - máris fejelgethettem az asztalt vagy éppen a falat, mások vállát, a saját térdemet, amennyiben a testhelyzetem adott volt hozzá. Ez viszont engem nem, hogy megállásra és odafigyelésre, megfelelő viselkedésre bírt volna, há' nem. Csak folytattam mintegy gyermeki dac formában, jelezve vele az öregem számára, hogy én aztán nem félek tőle. Na nem a büdös francokat nem! Pont amennyire szeretem, tisztelem és felnézek rá, ugyan annyira rettegek a hatalmától, a befolyásától és ezzel együtt az egész lényétől, mint apa. Mindaddig míg otthon voltam, teljes mértékben tisztában volt a helyzetemmel. Azzal, hogy meg vannak számlálva a napjaim, hogy valószínűleg nem fogom megérni a huszonöt éves koromat. De ez nem tántorította vissza attól soha, hogy kőkeményen megmondja a véleményét, elküldjön a francba ha éppen közöltem vele, hogy hagyjon békén engem a sok hülye vesedonorral, de ugyan úgy a fejemhez vágta azt is, hogy dögöljek meg akkor ha ennyire hülye vagyok. Én pedig nem tudom emiatt hibáztatni, hiszen az apai féltés szól belőle. Életemben talán egyszer nem tudtam neki nemet mondani. Egyszer futamodtam meg és húztam be fülemet farkamat vele szemben... akkor, amikor kezembe nyomta a Chicagoba szóló repülőjegyet és közölte, hogy "hát akkor fiam, fogd a cuccaidat és húzz nyugatra. Majd ott megtanulod értékelni az életet."
- Persze-persze - legyintek fitymálóan - múltkor ugyan ezt mondtad, ugyan itt, ugyan ebben a szövegkörnyezetben. Aztán olyan részeg voltál mint a disznó, úgy kellett lekaparjalak a bárpultról, mielőtt még ránk szabadították volna a zsarukat. Kezdem azt hinni, hogy az agyad és a nyelved között elég furcsán akadozó, vagy éppenséggel semmiféle összeköttetés nincs - nézek rá értetlenül, mellkasomon karba tett kezekkel jelezve, hogy ezek után semmit nem értek már.
Alapjában véve imádom a srácot, valódi életmentő. De szó szerint! Azt hittem mikor ide érkeztem, hogy nem fogok tudni azonosulni az itteni emberekkel és azon túl, hogy sorjában rakom meg az arra kívánkozó hölgyeket a bárokban, szórakozóhelyeken vagy a csinos kis nővérkéket és rezidenseket a kórház öltözőjében, mosdójában, nem találok majd senkit, akivel elüthetném a drága jó időt. Erre tessék! Lehet, hogy nyugati neveltetésű, hogy másabb mint én és meglepő módon még az én modoromnál is érdekesebb az övé, de végezetül Koreai, ráadásul elég mutatós darabja a fajtánknak, tehát... részben kijelenthetem, hogy otthon érzem magam. Nem kell nekem ötezer ember, nem kell nekem, hogy minden ujjamra jusson valaki és minden nap mással iszogassak. Egyelőre ő pont elég a számomra noha tagadhatatlan, hogy elég nehéz kiigazodni rajta. Pont amennyire lelkes tud lenni, ugyan annyira búval baszott, titokzatos és érthetetlen. Mintha egy másik bolygóról érkezett volna, épp csak annyira furcsa. De, legalább feladja nekem a leckét és inkább azzal vagyok elfoglalva, hogy őt fejtegessem és kóstolgassam, sem mint a magam ügyes-bajos problémáival legyek elfoglalva. Mert igen, akad belőle dögivel és újra meg újra jönnek a bajok. Jelen állás szerint a legújabb, hogy kezdek egyre mélyebb és mélyebb érzelmeket táplálni Allie iránt, amit próbálok a folyamatos nőhajhászással feledtetni mert tudom, hogy ennek csak sírás lehet a vége.
- Jól van na, kapd még le a fejem légy oly' szíves! Akkor se szép szegény mamikat tornáztatni, és örökösen hajlongatni őket, a végén még te iszod meg a levét annak ha beáll a hátuk. Megnézem a fejedet mikor közlik, hogy várnak egy alapos hátmasszázst, te pedig gyömöszölheted a redőikben mocsokkal teli, zsíros hátukat - sátáni vigyorral vázolom fel neki az amúgy elképzelhetetlen jelenetet, de tökéletesen elég ahhoz, hogy a saját életkedvemet is elvegyem egy kis időre. Még a korábbi vigyor is lefagy a képemről, helyét egyfajta undor veszi át, amit egy kelletlen horkantás követ.
- Ó de büszke vagyok rád...legalább ennyi - bólogatok a jelmezét szemrevételezve. Nagyokat nyammogva - az unalomtól természetesen - nézem végig minden egyes mozdulatát miként elrendezgeti az ingét, annak gallérját, a legkisebb gyűrődéseket, majd rendbe rakja magát nadrágügyileg is. És még csak ekkor jut el addig, hogy letegye a valagát a tükör előtti székre, hogy az arcáról is levakarja a vakolatot.
- Amoda? Cicafiú... ahova viszlek annyi gázsit szedsz össze magadnak amennyi csak elfér még a gatyádban a nagy farkadtól... nem a mai napon fogsz megszegényedni ezt garantálni tudom - hogy honnan tudok ilyen nyíltan nyilatkozni a méreteiről? Nem vagyok vak, bocsika! Viszont az ezen túl is feltűnik, hogy hangjában és ezzel együtt az arcán is milyen mérhetetlen undorral tesz említést arról a bizonyos "amoda" helyszínéről. És ez már nem az első ilyen, ennek tudatában pedig egyre több és több kérdést vet fel bennem, hogy miért is csinálja akkor azt amit, ha ennyire undorodik a dologtól?
- Nem vagy te túl nagyképű? - lökök egyet mutatóujjal azon a nagy tök fején, képemről viszont levakarhatatlan a fülig érő vigyorom. Amúgy nem tudom felróni neki, nem okolom azért, hogy tisztában van az adottságaival.
- Mivan?! Anyád picsájába siess ennyire haza - robogok oda hozzá, hogy jókora lendülettel húzhassak egy csattanósat a hátára - végre valahára kitudom vonszolni a seggemet a kórházból, nem kell azon agyalnom, hogy éppen hányan utálnak amiért elveszem a munkájukat vagy éppen elégedetlenek azért, ahogy összeöltöttem a seggükön lévő lyukat... na ne nézz ilyen hülyén, nem azt! - mutatok rá, mielőtt elnevetné magát.
- Na szedd a virgácsaidat, mielőtt valami zsaru seggbe rak amiért tilosban parkolok... - szaporázom meg a lépteimet, hogy mihamarabb átvergődjük magunkat a színész, táncos és egyéb statisztával teli tömegen, kint pedig a még mindig nagy tömegekben csoportosuló közönségen, akiknek sokaságában minden bizonnyal az autogrammokra és a személyes találkozókra váró emberkék ácsorognak.
- Kívánsz valamit a fejedre mielőtt elkap valami csodálatos tini lány csapat? - lengetem meg az eddig kezemben hurcibált bőrdzsekimet, de jobbommal már a járda felén ácsorgó és várakozó Charger felé mutatok jelezve, hogy ott az a bizonyos "limuzin".



⌑ 1016  ⌑ öltözet  ⌑ @


Med

avatar
♡ :

❖ age :
23

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Dorian && Theo   Vas. Május 13, 2018 11:31 pm







A legcsodálatosabb a barátokban,

hogy megérzik, mikor kellenek. A legjobbkor jelennek meg, aztán mennek is.



- És ez a baj! –mutatok rá jelentőségteljesen. – Kim Tae Oh, aki mindig bezsebeli az utolsó szó jogát… na meg „lehengerlő” magaviseletével kinyitja minden ember zsebében a bicskát –na jó, be kell ismernem, azért a mondandóm végére megengedek magamnak egy vigyort, hiszen tudom, hogy ezzel lényegében magamat is uszkve tökéletesen leírtam. Talán éppen ezért zavar néha a kettőnk közti hasonlóság, mert tudom, hogy nem csak én vagyok az az „exkluzív példány”, akit megbámulnak a különböző pubokban, és nem én vagyok az egyetlen, aki csodás hölgykoszorúban hagyja el az aktuális helyet.
- Tudod, ez bizonyos szempontból nem baj, mert legalább van hozzá eszed, és nem azért csapnak tarkón, mert hülye vagy, mint a seggem. Na de amikor Usain Boltot… sőt! Flash-t megszégyenítő gyorsasággal kell rohannunk a zsernyákok elől, mert baszol befogni a lepcses szádat… Akkor még én is ki tudnám tekerni a nyakadat –mert ugyebár én aztán duplán szívok a zsaruknál. Sose lehet tudni, hogy mikor jön el a pillanat, amikor kapcsolnak, hogy Hamill uraságnak bizony nem olyan tiszta a keze, mint ahogy ők azt gondolták, így ennek én is bármikor megihatom a levét. Ezért is kerülöm elég bravúrosan az efféle kínos helyzeteket… bár mostanság, köszönhetően Theonak egy annyira nem szokott sikerrel zárulni. Nem állítom, hogy az ő hibájából kifolyólag gyűlik meg a bajunk a hatóságokkal, de azért jó valakit hibáztatni, nem? Kivéve az apám előtt… mert amikor holnap szép billogot hagy a képemen, pont olyan vöröslő foltot, mint amit a felhevített vassal nyomnak a marhák seggére, na akkor nem mondhatom azt, hogy „azért nem mentem el rázni a seggemet, mert Theo kényszerített, hogy elmenjek vele piálni.”. Azt se tudhatja, hogy ki az a Theo… nem ismerheti a kapcsolataimat, mert, még ha nem is érzékelik, de rájuk száll, és figyelemmel kíséri őket, hogy rajtuk keresztül tudja ellenőrizni, hogy vajon eljárt-e a lepcses pofám. Csoda, hogy Füles inkognitóját meg tudtam őrizni…
- Persze, mert már kellően spicces állapotban voltam ahhoz, hogy amikor folyamatában hoztad a „csak még egy kör” abszintot, a kiszolgáltatottságomat kihasználva úgy itattad velem, mintha kötelező lett volna! Pedig én aztán nem akartam annyira bekúrni! –igen, én tipikusan az a fajta vagyok, aki csak leugrik meginni egy sört, aztán végül haza se talál. Pedig mindig megfogadom, hogy nem fogom túlzásba vinni, de a piálás utáni következő emlékem ríttig az, ahogy a kuka, eseti jelleggel budi felé görnyedve okádom ki a belemet. Noha az én életvitelemmel nem lenne szabad ilyen helyzetekbe keveredni, hiszen a pia legjobb gyóntató, és ki tudja, bármikor eljárhat a szám olyannyira, hogy mindent kiadok az ismerősnek, esetleges ismeretlennek, amit a Hamill vállalatokról tudni illik, csak nem nevezzük nevén.
- Tényleg… mi miért nem tudunk azon fajta fiatalok lenni, akik leugranak a legközelebbi kocsmába, benyomnak pár sört, aztán egyikünk jobbra, másikunk balra? –tárom szét kérdőn karjaimat két, az ingemet illető egyengető simítás között. Jó, mert ott maximum nagydarab, izzadt, szőrös kamionsofőr-jellegű csávókat tudnánk felszedni, de azért néha az „ereszd el a hajam” lehetne megfontoltabb. Bár belegondolva, nem feltétlen rossz a bár legszebb bulájának köldökéből kiszürcsölni a whisky-t…
- Ugyan már, én csak edzésben tartom őket! Ha nem kéne lehajolgatniuk az általunk szétszórt cuccokért, teljesen eluralkodna rajtuk a „coach potato” jelleg. Márpedig én nem akarom végignézni, ahogy Jabba becsúszik az öltözőmbe… nem, mintha most jobb lenne a látvány, de azért tartsuk őket tiszteletben, és ne hasonlítsuk őket nagy, zöld, undorító lényekhez –jó, de… csak nem mondjuk ki. – És ha te ennyire aggódsz a testi épségükért, hidd el, nagy örömmel átadom neked eme csodás lehetőséget –ez egy örök kérdés: vajon miért nem tudnak jól kinéző takarítónőket szelektálni? Az odáig oké, hogy mind latin nyelvterületről érkezik, hiszen itt az „amerikai álom”, de azért na! Ha körbenézünk, azért elég jó nőket lehet találni abban a közegben, és még csak nem is igazán kéne keresgélni!
- Köszönöm szépen! –teátrálisan kapok mellkasomhoz, hogy megköszönve eme nagylelkűségét hajoljak meg előtte, majd rögvest lecsaphassam hátsómat a mellém rántott székre a túlzott színpadi viseletemtől való megválás céljával.
- Én nem táncikálni akarok menni egy szórakozóhelyre, éppen az elől menekülök –bár óhatatlan, hogy minden egyes alkalommal abba torkollik az este, hogy mi adunk műsort a hölgyekben mérendő nagyérdeműnek. - Ha már kikapcsolódni vágyok, messze menni a munkától, akkor legalább nekem táncoljanak, ne én rázzam az elülső és hátsó adottságokat, hogyha már sokkal inkább kedvemre való a nőkön lévő két nagy zacskó hús –és mégis, bárkivel, bármennyiben mernék fogadni, hogy a forrongó szavaimtól eltérően biztos ez lesz a végkimenetele a hajnalba nyúló éjszakázásnak. Na jó, azért reménykedem benne, hogy az éjszaka már sokkal békésebb keretek között fog zajlani egy… vagy akár két nő megtisztelő társaságában. Csak aztán Füles a távollétében meg ne tudja!
- A mestertől tanultam! –mutatok rá széles mosollyal, kivédve a rágalmakat. Bárki bármit mond, azért van az az önbecsülés, ami azt sugallja az embernek, hogy ismerje el azt, ha jól néz ki. Márpedig, kit áltassak, belenézek a tükörbe, és nem mondom azt, hogy „de szarul nézel ki, haver!”. Na meg eddig a hölgyek se reklamáltak azért, amit kaptak…
- Hülye vagy, baszod…? –felvéve a leginkább kistestvérekre jellemző hadviselést suhintok egyet a hátára, hogy viszonozzam az előbbi áldását.
Felvont szemöldökkel tartom magamban a röhögést, miután felhívja a figyelmemet arra, hogy nem mindent kell a szó kézenfekvő jelentésében értelmezni.
- Tudod, nekem másnap vissza kell jönnöm eme szent helyre, és engem nem fog senki felmenteni a teendőim alól, főleg úgy, hogy jelen esetben én vagyok a beugró, úgyhogy illendő lenne nem szétokádni a színpadot, és nem elaludni az előadás közepette. Legalábbis nagyon hálásak lennének érte –és mégis engedelmeskedve fordulok ki az öltözőből, kulcsra csukva magam mögött az ajtót, hiszen mint minden egyes alkalommal, most is én távozok utoljára. Mert nekem ugyebár van ilyetén igényem, hogy tusolás, a többiek meg olyan mocskosan távoznak, mintha legalábbis egy több hónapja nem fürdött katonahadsereg indulna útjára. Jelentem, kettő emberről beszélünk…
Jófiúhoz mérten nem futtában hajítom a recepciós orra elé a kulcsot, illendően elköszönve átnyújtom a kezébe, majd visszafáradok Theo mellé.
- Ugyan, kettőnk közt te vagy az ügyeletes szépfiú, téged fognak lekapni, nem engem –ennek biztos tudatában, nagy lendülettel csörtetek ki a művészbejárón, elegánsan lepattintom a felénk közeledőket, néha odamosolygok a kezüket a szájuk elé kapó fiatal hölgyek irányába, akik ilyenkor egymás felé fordulva kezdenek toporzékolva hisztirohamban kitörni, így minden további nélkül odavezénylem magunkat a Chargerhez. Végigsimítom ujjamat a motorháztetőn, egyenest a kocsi oldaláig haladva, hogy végül feltárjam magam előtt az anyósülés felőli ajtót.
- Apám… eltávon vagy, és mégis ilyen kocsikkal furikázol? Mondd, nincs belőle még egy, hogy a legkedvesebb tesód is egy ilyen csodával járhasson? –vonogatom meg szemöldökömet, míg nagy nehezen beapplikálom magamat a szűkös helyre, így első feladatom, hogy az ülés alatti kallantyúval teljesen hátra tolom magam, hogy a lábam is kellő kényelemmel elférjen.

Szószám: 1105 szó ; Öltözék: Just black ; Zene: The eve

Faceless

avatar
♡ :

❖ age :
23

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Dorian && Theo   Hétf. Május 14, 2018 9:12 pm


A barát az egyetlen személy, aki ki tudja javítani a hibáidat - de van annyi esze, hogy meg sem próbálja.


Dorian and Theo
- Most gondolj bele mi lenne velem ha csak a külsőm lenne?... - horkantok elégedetlenül jelezve, hogy alapjáraton nem vagyok oda a gondolatért, hogy egy egyszerű, első ránézésre szépecskének, egészen emberinek tűnő de mégis üres, agyatlan bábú legyek vagy éppen annak tartsanak. Persze lehetnék. Pont úgy, mint bárki más, és tényleg az is lettem volna, amennyiben az apám nem hajtotta és erőszakolta volna annyira rám a tudást, a tanulás szeretetét és a maximalizmust. Ha nem a Kimek közé születtem volna, ha nem a ranglétra felső fokain ácsorogtam volna már kölyökkoromban is, széles vigyorral puffadozó pofával nézve le a többiekre, ha nem a felső tízezer egyike lennék, a nyakamat tenném rá, hogy nem foglalkoztam volna a tanulással. Én is ugyan olyan link gyerek lettem volna aki kerüli az órákat, vagy szimplán alszik a hátsó sorokban.
Lehet, hogy sokan azt gondolnák - és gondolják is - hogy a nagyágyúak, a gazdag, milliárdos csemeték azok akik üres fejjel mást se csinálnak mint rázzák a pöcsüket egy-egy szórakozóhelyen, szédítik a csajokat és száguldoznak a méregdrága luxusautóikkal amit apuci vásárolt meg a tizenhatodik születésnapjukra. Mert nincs is másra szükségük mint az elbűvölő külsőre, a névvel pedig megvehetnek mindent.
És igen, való igaz! Én magam is ezt csinálom ténylegesen tizenhat éves korom óta. Élvezem az életet, élvezem azt, hogy igényt tartanak az ágyban nyújtott tudásomra, a testemre és ezzel együtt a személyemre is... élvezem, hogy megtudom hódítani a nőket és élvezem, hogy nem kell sokat tennem azért, hogy megkapjam mind azt, amit akarok és amire vágyok. De ilyen értelemben ténylegesen a javamra vált az, hogy keletre születtem és nem a nyugati világszemlélet és életvitel butított el annyira, hogy ennyivel beértem volna. Pórázt és nyakörvet kaptam a nyakamba, mellyel segítettek ellensúlyozni a kicsapongó életvitelemet. Apám nagyon jól tudta, hogy miként kell terelgetni, és élt is a hatalmával és erőfölényével velem szemben. Ázsiában nem csak akkor vagy valaki, ha az idolok tágas állományát dúsítod szerény személyeddel, hanem ha van is valami a koponyád rejtekében. Ha van pénz a zsebedben, de azért megdolgoztál pont olyan keményen, ahogy azt a feljebbvalók is tették előtted. Lehet a családod bármilyen gazdag és pénzes, elismerni nem fognak csak egy felkapaszkodott kis nyomorult leszel mindaddig, míg le nem teszel valamit az asztalra. Legyünk őszinték: keleten aki hülye, az ott is marad. A hülyék, debilisek kirekesztettek szintjén ami beskatulyázza és egy életre tönkreteszi.
Így hát az éjszakai élet mellé ügyes-bajos, kínkeserves módon de bevezettem a szorgalmas tanulást és maximális teljesítőképességet. Ezért is juthattam el oda rövid időn belül ahol most vagyok, és ezért se számít akkora linkeskedésnek ha többet iszok, többet matatok a hölgyemények bugyijában, mint kellene.
- Azért maradjunk annyiban, hogy te se vagy egyszerű... mintha csak kettő lenne belőlem - össze is zavart már az első pillanatban. Nem elég, hogy ugyan úgy keleti mint én, de ennek tetejében még az agymenései is hasonló vizekre szoktak evezni, mint az enyémek. Fárasztó és veszélyes kis páros vagyunk nem csak másokra, de saját magunkra nézve is.
- Ó, persze fogj mindent rám! Te se tiltakoztál öcsikém, úgy kaptál utána mikor megjelentem vele, mint a dögös kis kerek seggű csípője után akivel kis híján távoztál is - mutatok rá sértetten, kőkeményen magamra véve azt, hogy csakugyan én tehetek az egészről. Fenéket! Tény és való, hogy olykor ha alkoholról van szó, nem tudom hol van a határ. Viszont egy olyan kemény és veszélyes ital esetében mint az a zöld kis angyalkás nyavalya, soha nem hülyülnék és erőszakolnám rá a másikra hiszen tudom jól, hogy mi mindenre képes - nem akartál de sikerült én meg kis híján megrokkantam és lebénultam innentől a lábujjam hegyéig - mutatok a hetedik hátcsigolyámra. És nem, nem azért mert olyan batár nehéz lenne, egyszerűen gyorsan kellett kapkodnom a virgácsaimat míg őt cipeltem a kocsihoz, mondanom se kell, hogy pimaszul kényelmetlen "pózban". Mert jobb fogást nem találtam rajta.
- Mert mi mások vagyunk apukám! Nem hétköznapiak. Ha valamit csinálunk azt nagyban csináljuk, nem adunk lejjebb az elvártaknál és a megfelelő élet színvonalnál. Kielégítő válasz? - azt hiszem nem. Igenis ideje lenne megtanulni azt a módszert amit az imént ő maga is felvállalt. Sőt, egyéb okokra való tekintettel úgy ahogy van, minden létező alkoholt ideje lenne mellőznöm, de erre még nem vagyok felkészülve.
- Már megbocsáss de te hasonlítottad hozzá őket, ne beszélj többes számban. Pont most álltam ki a szegény kis pórul járt személyük mellett, szóval egy szavad nem lehet. Azt viszont lesheted, hogy én bármikor is átveszem őket tőled ez esetben. Edd meg amit megfőztél.
És tessék, hosszabban is kifejti azt, hogy mit óhajtana csinálni a szabadidejében ahelyett, hogy ugyan azt csinálná, mint amivel alapból foglalkozik munka címszó alatt.
- Barátom... elvigyelek esetleg egy vidámparkba? Lőjek neked nagy plüssmedvét? Felüljek veled a hullámvasútra? Elég más mint amihez szoktál? De alapjáraton nem ott kell keresni a hasonlóságot és a különbséget, hogy ugyan az amit alapjáraton csinálsz vagy sem. Hanem, hogy kivel csinálod és mit vált ki belőled. Ugyan már, mi az izgalom abban ha csak ülsz és vered a nyáladat egy, kettő vagy még több seggre? Amúgy meg úgy forgatod a lapjaidat ahogy akarod, táncoltasd meg őket és utána kérj tőlük öl táncot... vagy fordítva. Hidd el, elég lesz megrebegtetni a pilláidat máris ott lesznek a nyakadban nyolcan - és erre tényleg fogadni mernék mert láttam amit láttam. Pont úgy tapadnak rá mint a piócák.
- Ahha.... - húzom el vigyorogva a választ, hogy azt követően jókorát sózzak a hátára aminek ikrét abban a pillanatban vissza is kapom. Behúzott nyakkal, sziszegve tekerem ki a karomat, hogy megdörzsölgessem a csípőssé váló felületet - tehát a beugrónak nincs beugrója? Miféle ócska hely ez? - lesek még hátra a vállam felett pofátlanul jókedvű és aljas vigyorommal - intézd úgy, hogy ne kelljen összerókázni semmit. Nem csak részegen lehet jól szórakozni, ezt tanúsíthatom - ezzel a végszóval távozok az épületből, s épp csak azért nem fordulok vissza, hogy körbeanyázzam a mögöttem haladó hülyegyereket, mert valljuk be piszok illetlenség lenne ennyi rajongója között a fejéhez vágni, hogy mekkora hülye. Mi az, hogy én vagyok az ügyeletes szépfiú?!
- A legkedvesebb tesóm élvezze, hogy ilyen csodával furikázzák a feszes valagát. Na pattanj be és hallgass! - azt nem tudom, hogy meddig kell hajtogatnia magát azután, hogy Allie ücsörgött az anyóson egy nappal ez előtt, azóta pedig senki más nem ült rajtam kívül a járműben, de nagyjából ugyan olyan távolságba kerül a műszerfaltól mint én magam. Allie esetében cseppet máshogy szoktak alakulni a dolgok. Rövid kis lábai miatt nem szükséges hátrébb tolni az alap beállításnál az ülést, ami miatt valamivel előrébb van tőlem, tehát jobb rálátásom van az ő arcára, nyakára és vállára, mint az egészséges lenne. Még csoda, hogy Dorian esetében nem kell kikérnem magamnak az eltűnő távolságot.
A Charger kellemes dorombolással bőg fel alattunk, én pedig nem cicózva hagyom magunk mögött azt az illúziócsodát, ahol nap-nap után szórakoztatja a kultúra magasiskoláját preferáló embersereget.
- Csak, hogy lásd kivel van dolgod, még dönthetsz... sörözni óhajtasz és meccset nézni, vagy járhatjuk a jól kitaposott ösvényt? Harminc másodperced van, hogy kitaláld - taposok rá a gázra, hogy az előttünk totyogó és papáskodó autókon átjuthassak, így zabálva fel az amúgy közel két perces utat az említett fordulóig.
- Ismertetem a szitut: nem eszek pattogatott kukoricát, utálom az amerikai focit, a baseballt és a rögbit is. Barcelona meccsen kívül semmi más huszadrangú csoda meccsét nem vagyok hajlandó nézni. És úgy alapjában véve ma túl jó hangulatom van ahhoz, hogy csak ücsörögjek a valagamon. Azt hiszem, hogy minden az én verzióm mellett szól - épp ezért nem is hagyva, hogy döntsön, már fordulok is abba az utcába, ahol a kiszemelt szórakozóhely már hosszú évek óta csábítja a vendégeit. Még egy kellemes kis motorpörgetés mintegy belépőként, hogy megérkeztem és már lököm is ki magam mellett az ajtót, hogy ezt követően magára hagyjuk a lóerő fenevadat.


⌑ 1288  ⌑ öltözet  ⌑ @


Med

avatar
♡ :

❖ age :
23

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Dorian && Theo   Szomb. Május 19, 2018 12:01 pm







A legcsodálatosabb a barátokban,

hogy megérzik, mikor kellenek. A legjobbkor jelennek meg, aztán mennek is.



- Hm… lehet jobban bírnálak –tanakodva dörzsölöm meg az államat. – Akkor nem pofáznál meg okoskodnál annyit megállás nélkül –ördögi vigyorral vonogatom meg a szemöldökömet. Tény és való, hogy ezen személyiségjegynek én is szeretek kedvezni, és magamra vonni a tudálékosság köpenyét, de rajtam ez csak akkor mutatkozik meg, mikor ismerőssel vagyok. Ha idegen személy előtt kellene játszanom az agyamat, akkor inkább a háttérbe vonulok, és mint „angol hangja Kim Tae Oh”, a pódiumra lököm a nálamnál okosabbat. Mert természetesen nem kérdőjelezhető meg, hogy az intellektuális fölény nála lappang. Olyan esze van a gyereknek, aminek én a felével is tökéletesen elboldogulnék egy életen át… engem ehhez mérten nem járattak iskolába, írni és olvasni is csak tizenéves koromban, az árvaházban tanultam meg, addig csak szavakat, szótagokat tudtam felolvasni, de természetesen azt is csak dadogva és bizonytalanul. Kirstie volt az, aki kezébe vette az irányítást, aki minden nap ott ült mellettem az asztalnál, eseti jelleggel az ágyamon, és olvastatott, segítséget nyújtva, amikor megakadtam. Nem erőltette, de mégis kissé unszolt, mikor a tűrőképességem elérte a végét… mindig annyit mondott, hogy „Dorian, édesem, ezt a fejezetet legalább fejezzük be, jó?”. És mindig befejeztük, pedig volt, hogy több tíz oldal várt még rám, ami ezzel egyenes arányosságban több órát is igénybe vett. Mellette azonban nem volt kín, hiszen mindent megtett annak érdekében, hogy szórakoztató legyen a tanulás, ne pedig úgy fogjam fel, hogy „hülye vagyok, és ezt se tudom”. Pedig legtöbbször ezt éreztem, magamat hibáztattam azért, amiért nem áll meg rendesen a ceruza a kezemben, amiért nem áll rá rendesen az agyam az olvasásra… holott én nem tehettem erről. Mindezért apám volt okolható, aki szokásához híven csak bedobott a pincébe pár könyvet, de annak módját, hogy miként kéne vele elbánnom, soha nem tanította meg. Olykor felolvasott… ültem mellette, szorosan a kezébe kapaszkodva, nyakamat nyújtogatva néztem a lapokat, de nem tudtam követni, hogy hol tart, nem láttam át a betűk rendszerét. Valós küzdelem volt, míg eljutottam odáig, hogy ne fogjon ki rajtam se az írás, se az olvasás, se a számolás, és ezek teljes birtokában, ámbár nulla tudással, de megálljam a helyemet a középiskolában. A jó jegyeimet is csak annak köszönhetem, hogy Hamill-ék pénzelték az iskolát, cserébe pedig kettes helyett legalább egy négyes díszelgett a naplóban.
- Miért, szerinted van olyan hülye ember, aki részegen nem ugrik fejest az ingyen piába? –spoilerveszély: nincs! Magától értetődő, hogy ahogy megjelent a tálcányi itallal, úgy rögvest felcsillantak a szemeim és avattam őt egyszeriben istenséggé. De ugyebár a részegséghez vezető úton nem egyedül indultam el, és eleinte bizony kellett a baráti dorgálás, miszerint a több pia mindig jobb, mint a kevés. Ezt egy más formába öltve úgy is el lehetne mondani, hogy másnap jobb a kevés hányás, mint a több… - Hát kérte a halál, hogy cipelj ki a kocsiig! Elég lett volna kitámasztani egy oldalról, aztán vitt volna engem a két szép csülköm minden további nélkül –jó, erre azért nem vennék mérget, mert hogy ugyebár azzal se vagyok száz százalékban biztos, hogy pontosan milyen állapotban voltam azon az ominózus estén, de könnyebb rágalmakkal dobálózni. Viszont még így is, hogy az utóbbi időben minden második estémet balladai homály fedi, állíthatom, hogy kis híján tökéletes ez az életvitel. Lehet, hogy pár év múlva a májam nem fog ilyen virgoncan egyetérteni.
- Mondhatni –momentán a legjobb választ adta, de nem én lennék, hogyha csak úgy nekiadnám a teljes egyetértésemet. Önként hagyom kétségekben tengődni.
- De jogosan! –mutatom fel törtetően az ujjamat, továbbra is hagyva kirajzolódni a Jabba és a takarítónők közti átfedést. Mert ugyebár ahogy terpeszkednek szétdobott lábakkal a kis tv előtt, ami valamikor a hetvenes évekből maradt rájuk, és furcsa, artikulálatlan szavakkal dobálóznak, mikor Juan Miguel fegyvert fog Pablo Estebanra, az akaratlanul is lefedi a Star Wars egyik monumentálissá vált szimbólumát.
- Jó… szomorúan, de beismerem: nálad a pont –ezzel, mint mindig, egy-null neki. Bár mondanom se kell, én azt is tudnám élvezni, ha csak ülnék a székemen iszogatva a whisky-met, és közben egy dögös vörös rázná magát nekem. Egy pillanatnyi kifogásom nem lenne ellene! – De a szavadon foglak, egyszer elviszel vidámparkba! –mutatok rá jelentőségteljesen, de a végén csak elröhögöm magam. Elég szürreális látvány lenne a mi kettősünk, ahogy éppen egy stand előtt ácsingózva lőné nekem Theo a beígért plüssmedvét… noha be kell ismernem, hogy egy apró, tényleg elenyésző részem azért nem mondana ellent egy ilyen túrának, hiszen gyerekként soha nem élvezhettem ki a játékok örömét. De én már csak a hangulatával is tökéletesen megelégednék, és már fordulhatnánk is ki a kapun.
- Hidd el, mi örülünk neki, hogy a mi fantasztikus kis színházunk eljutott arra a fantasztikus szintre, hogy lekettőzzék a táncosokat. Pár évvel ez előtt ez teljességgel elképzelhetetlen lett volna –most pedig jövünk fel, mint ama bizonyos talajvíz! Más helyeken még továbbra is a régi rendszer működik, ahol a táncosok az állandó résztvevői az előadásoknak, de nekünk már duplájára nőtt a balettkarunk. – De azért ismerd be, részegen sokkal viccesebb! Legalábbis abban a pár órában… utána úgyse emlékszel semmire –rántom meg mintegy mellékesen a vállamat. Én azon emberek seregét öregbítem, aki, bár tagadja, és mindig állítja, hogy ő márpedig nem fogja részegre inni magát, de bizony szereti azt az euforikus érzést, amikor csak úgy van… amikor a sok ledöntött pia következtében úgy érzi, mintha lebegne, mintha mindent megtehetne. Aztán ezt az érzést kihányja a szivárványszínűvé összeállott alkohollal együtt.
- Hát… soha nem volt kérdés, hogy nem a nagylelkűségedről ismerlek… -puffogom az orrom alatt elégedetlenül gyömöszölve be magamat a parányi kis helyre. – Ember! Te titkon Zsákosékat hordod a-ból b-be? –korholva lököm egészen hátra magamat az üléssel, fészkelődve egy kicsit egyengetem el magamat a bőr anyagon, majd a „biztos, ami biztos” elvvel magamra rántom a biztonsági övet. Mert ugye a nagylegények nagylegényesen vezetnek, én pedig valamilyen okból kifolyólag nem a szélvédőn keresztül szeretnék távozni.
- Milyen pasi vagy te, hm?! –nézek rá félig felvont szemöldökkel. – Nem szeretsz te semmit, ami jó? Mit nézel te Barca meccs mellett, mondd? Balettot? –nekem természetesen minden szavam az amerikai foci mellett szól. Itt nőttem fel, tompa hangként szűrődött le a közvetítés a pincébe, az árvaház portásának kis tv-jén az Eagles meccsei mentek, ahogy Hamill is a fél falat betöltő készüléken is egyfolytában az jenkik nevezetesen játékát keresi, és sörrel a kezében üvölti végig az egészet. Függetlenül attól, hogy szurkol-e az éppen játszó csapatoknak, vagy nem…
- Meglehetősen sok választási lehetőséget hagytál nekem –elismerően bólintok, miközben nyúlok a biztonsági öv kikapcsolójához. Szemeim azonban már a járdán tipegő hosszú lábakat mustrálják, elégedett vigyorral bólogatok a kielégítő látvány nyomán. – Jó, most az egyszer jól döntöttél –és kettő-null neki. Fogalmam sincs, hogy hogy csinálja…
A motorháztető alatt feldörmögő erős duruzsolás magára vonja a hölgyek figyelmét, akik gyorsan szájuk elé kapják manikűrcsodában végződő ujjaikat, és halknak szánt, ámbár annál hangosabb kuncogással fordulnak a sleppjük irányába, hogy megvitassák a látottakat.
- Na, gyere öregem! –intem magamhoz Theo-t, hogy átkarolva a vállát támaszkodjak meg rajta. – Hódítsuk meg a „játékteret”!

Szószám: 1135 szó ; Öltözék: Just black ; Zene: The eve

Faceless

avatar
♡ :

❖ age :
23

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Dorian && Theo   Vas. Május 27, 2018 1:29 pm


A barát az egyetlen személy, aki ki tudja javítani a hibáidat - de van annyi esze, hogy meg sem próbálja.


Dorian and Theo
- Most mi van? Inkább mutatkoznál egy segg hülye, agyilag gyík balfasszal? De hát figyelj, én minden kívánságodat teljesítem ha szeretnéd, adhatok melléd ilyet ha erre van igényed, nem is egyet. Találomra halom számban lehet az ilyeneket kiemelni a tömegből, szórakoztasd velük magadat. Aztán majd rájössz, hogy inkább legyen valaki okoskodó és értelmes, na meg én, mint hülye ostoba és okoskodó - teszem karba magam előtt a karjaimat és húzok ezzel együtt bőrt a fogamra jelezve, hogy eleget tudok én tenni a kívánságainak és elhallgatok ha arra van szüksége. Azt nem mondom, hogy hosszú távon élni fog a dolog, na meg a legfontosabb, hogy ez esetben vállalnia kell a következményeket, ami jelen állás szerint nem más mint, hogy tényleg kerítek valaki olyat aki képes lesz az ő elvárásai alapján betölteni az utánam maradó űrt. Ó, minő drámaiság... azt hiszem néhány munkatársam vagy éppen egyetemi iskolatársam elsők között kerülne be ebbe a kis tömörülésbe. De ez esetben Dorian sajnos idejekorán megőszülne és megráncosodna, ezzel búcsút mondva nem csak a csodálatosan friss és sima, különleges pofázmányának, de vele együtt mindennek, amiért.... szeretik. Na mert már most mi másáért szeretnék őt a kis rajongói, mint a kinézetéért? Jól táncol és mozog, csinos, jól néz ki és nyugati szem számára különleges a vágott macskaszeme.
- Én nem ismerek ilyet...te? - kocogtatom hozzá a bakancsom sarkát az asztal lábához, mintha egyfajta dobpergést igyekeznék imitálni vele, aminek végére oda kell biggyesztenie a megfelelő választ.
- Dorian... épp csak annyira vittek volna el a csülkeid a kocsihoz főleg ilyen rohamtempóban, mint azokat a részegeket akik metró aluljárókban vagy parkokban gyakorolják az éppen aktuális legmenőbb jógapózokat. Elengedtelek volna úgy csuklottál volna össze mint egy rongybaba, ergo maradjunk annyiban, hogy igen, kénytelen voltalak kicipelni, máskülönben ott maradsz. Rosszabb esetben másnap vagy harmadnap a sitten tértél volna magadhoz olyan kínok között, mintha egy egész amerikai focicsapatra való néger rakott volna seggbe. És talán tényleg. Könnyű préda lennél egy olyan helyen. Köszönd meg szépen, hogy vigyáztam rád és segítettem elkerülni ezt a kellemetlenséget - paskolom meg kézfejjel az arca élét pont, mintha így igyekezném jelezni, hogy milyen jófiú volt amiért nem ficánkolt és ellenkezett.
- Jól van, születésnapodra kapsz egy egész vidámpark élményt. De másra ne számíts - fülig érő vigyorral rázom a fejem amiért tényleg rákapott a vidámpark témára. Az már más kérdés, hogy a magam részéről ellenezném a dolgot, lévén rühellem a túl magas és a túl gyors dolgokat. Márpedig ott minden túl gyors, ráadásul túl magason is vannak, így a kettő együtt még kegyetlenebb szegény kicsi énre való tekintettel. Pici taknyos kölyök korom óta rühellem a vidámparkokat. A körhintát, a hullámvasutat, a horror házat és az elvarázsolt kastélyt, de még az árus standokat is ahol emberek milliói toporognak és csorgatják kretén köcsög módjára a nyálukat, várva arra, hogy az előttük lévő gyökér kipecázza a hülye kis aranyhalat vagy lelője a súlyokkal megrakott tornyocskát csak, hogy elvigye élete szerelmének az undorító, két méter széles plüss unikornist... ami rövid időn belül úgyis a szeméttelepen fog kikötni. Hányinger és agyérgörcs az egész, nem mellesleg a gatyája is rámegy az embernek csak arra, hogy egyáltalán bejusson egy ilyen helyre. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy nyilván kettőnél több dologra akar a paraszt felülni ami plusz kiadásokat jelent. De, most az egyszer nem leszek semmi rossznak az elrontója és elviszem az én kedvenc kreténemet, hogy boldog legyen a kis élete.
A szerepkettőzésre csak sziszegve megrázom a fejem, ám az utána következőre se teszek túlzott energiát igénylő választ, egyszerűen csak megvonom a vállam, hogy tudja, én is hasonlóképpen gondolom.
- Semmi közöm Zsákosékhoz, csak a Szöszinek olyan töpörtyű kis lábai vannak, hogy a tarkóján és a fülén kívül nem sokat látok belőle mikor az anyóson ücsörög. Evvan' haver, mi élünk túl hosszú lábakon - azt még megvárom, hogy hátra tolja az ülést, rendezze sorait a biztonsági övvel, ezt követően viszont minden halogatás nélkül  bőgetem fel magunk alatt a motort mely jelzi, a jármű életképes állapotban van és kilövésre készen áll.
- Én kérek elnézést, de nincs nekem időm arra, hogy a TV előtt ücsörögjek és nézzem ahogy néhány hülye kergeti a labdát vagy rohangál a bűzös hóna aljához szorított labdával, akit néhány nagyra nőtt faszi kerget. Ha van is szabadidőm, akkor iszogatok, szórakozok, meg nem kíméltre dugok néhány cicababát, másnap meg sír a szám, hogy hugyozni se tudok úgy kikészült a koronaékszerem. De inkább ez mint, hogy a kisvásznon rohangáló ipsékre verjem a nyálam - horkantva fejezem ki nemtetszésemet. Persze olykor-olykor jobb otthon ücsörögni, semmit se csinálni csak feküdni, nézelődni mint egy szoba közepére lerakott hal. Viszont alapjában véve otthon se a seggen ülős életmódot élveztem, ez pedig mostanra se  változott.
- Ugye-ugye? - vonogatom meg a szemöldökeimet míg én is végig futtatom metszett tekintetemet a járdán pipiskedő dögös bögyösökön - enyém a két szőke - biccentek a szolidabb öltözetű pipik felé. Mindig is nagy gyengéim voltak a szőkék, legyen szó festettről vagy természetesről bár tagadhatatlan, hogy inkább részesítettem előnyben ez utóbbit. Nem véletlen azt hiszem az sem, hogy Allie jó ideje vonz magához - pont mint ragasztócsík a legyeket - és azzal, hogy ő egyre nyilvánvalóbban igyekszik távolságot tartani, számomra úgy válik egyre érdekesebbé és egyre kínzóbbá.
- Hölgyeim - csavarom ki magam Dorian karjának "öleléséből", hogy ugyan azzal a mozdulattal ahogy ő tette korábban, minek után befészkelem magam az imént említett szőkeségek közé, a karjaim segítségével vonjam közelebb őket magamhoz - Kedvenc Dorianünkkel egy kis esti mókára vágyunk. Remélem nincs ellenetekre ha csatlakozunk bűbájos társaságotokhoz - elővéve legszebb, legkíméletlenebb mosolyomat, negédes hangon ciccegek nem csak a szösziknek, de a másik kettőnek is.
Azt nagyon jól tudom, hogy Doriannek nem kell kétszer mondani, hogy hosszú lesz az éjszaka, de a lánykák helyzete viszont mint mindig, most is más. Az  lehet, hogy már így a legelején is arról árulkodik a testbeszédük, hogy bár ízlésesek és bőven messze állnak a "kurva" megnevezéstől, mégis bármire képesek lennének. Mert szórakozni vágynak, és azt nagyban tervezik. Az lehet, hogy ezzel fejben még nincsenek teljesen tisztában, én pedig pont ezért látom szükségesnek azt, hogy a tudtukra hozzuk, kinek az elvárásai és kívánságai alapján fogjuk alakítani a mai napot. Ezért is vonom egészen közel magamhoz őket a csípőjüknél fogva, s hátra pillantva Dorianre jelzem, hogy a "színpad az övé", ideje betérni a bűnbarlangba aminek ajtaját már nyitják is előttünk, lévén a jókorára nőtt kidobósrácok nagyon jól ismerik szerény személyemet.
Odabent minden füstös, párás és pofátlan határozottsággal ösztönzi az embert arra, hogy akivel érkezett, egyre inkább "összeolvadjon" vele, hiszen a jókora tömegben lehetetlenség enélkül megmozdulni. A vonagló, izzadó testek gyakorlatilag egymáshoz dörgölőznek nem is foglalkozva azzal, hogy ki kihez tartozik. Idegen idegent ér és tapogat, de nem számít.. itt ma éjjel semmi se számít csak az, hogy az "én" asztalomat szabadon lássam bent a sarokban...
- Theo?! Mi van veled Amigo? Nem azt mondtad, hogy ma nem jössz?
- Változott a dolog.
- Szép kis csapatot szedtél össze, oh, micsoda cicák - a latinos srác sűrű, dús szemöldökeit ugráltatva csap rá a hozzá közelebb álló pipi fenekére, de már int is a bordó bőrrel bevont kanapék irányába jelezve, hogy az lesz a mi helyünk.
- Hozok nektek valami "durvát".- és ezzel el is nyeli őt a táncoló tömeg.


⌑ 1188  ⌑ öltözet  ⌑ @


Med

avatar
♡ :

❖ age :
23

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Dorian && Theo   
Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Chicago Guilty frpg :: Chicago :: Belváros :: Szórakozónegyed-
^
ˇ