Aiden Lee

"Tartok tőle, hogy az érzelem az egyetlen dolog az életben, ami felett semmiféle hatalmunk nincs."
Ujjaim pehelykönnyedén nehezednek a fényes zongora fehér billentyűinek sokaságára, melyeken egy porszem sem tudja megőrizni helyét napokon át. Minden nap zongorázok, mert minden nap vannak érzéseim, amiket nem csak társaimmal, de saját magammal is meg kell osztanom. Számomra a zene az, mely segít harmóniát teremteni oly heves lelkemmel, egyedül a párizsi lakóépület mostanra teljesen kiürített szobájában. Debussy első Arabesque-je szól, ez volt az első darab, amit eljátszottam ezen a zongorán közel hat évvel ezelőtt, mikor megérkeztem Seoulból a híres Párizsba, s ezzel is szeretnék elköszönni életem tán legvirágzóbb időszakától, mintegy keretbe foglalva az itt töltött éveket, tapasztalatokat, késői tinédzserkoromat, hogy aztán igazán magabiztosan, már felnőtt emberként léphessem át szülői házam küszöbét. Behunyt szemekkel érzek át minden hangjegyet, testem harmonikusan hullámzik a zenére szinte eggyé válva azzal, mikor az ajtó régi díszes fémkilincse hirtelen feljajdul, a már nyitott ajtóban pedig egy hetvenes éveiben járó koreai férfi áll meg. Azonnal kiszúrom a nem ideillő hangfoszlányokat, ujjaim rásimultan a fehér billentyűkre, az utolsó hangok rezgései csillapodnak csupán hosszasan.
- Megérkezett a taxi, a csomagjait már bepakoltuk - szólal meg enyhén rekedtes hangján, mire gondolkodás nélkül felállok. Barátiasan, mégis a koreai nyelv számos formális ragozási szintjei közül igen udvariasan fogalmaz. Több mint harminc éve dolgozik Kim Jong Yeol a családnak, egyike a személyzet azon embereinek, akik kijöttek velem Párizsba és segítenek engem és nagymamámat a mindennapjainkban, utóbbi években már csak jómagamat, a nagyi visszautazott hazánkba, Dél-Koreába. Most pedig rajtam a sor…
Nem akarom megváratni se a sofőrt, sem a férfit, gyors léptekkel indulok meg az ajtó felé, azonban még mielőtt elhagynám a sok emlékkel gazdag szobát, megtorpanok a küszöbnél és hátranézek a becses hangszerre. Be fogom fejezni! Otthon be fogom fejezni a darabot! Ígérem meg magamnak, majd végleg becsukom magam mögött az ajtót és a bejárati hallba sietek, ahol már várnak rám. JongYeol már nyújtja is tavaszi bézs kabátomat.
- Önök nem jönnek? - kérdezem tőlük mosolyogva, de mindez csak álca, valójában nagyon szomorú vagyok, amiért ilyen hamar jött a hír, hogy haza kell költöznöm.
- Mi még maradunk, elintézzük a lakásszerződést, de a legkorábbi járattal igyekszünk visszautazni! - Bólintok, közben igazítom magamon a kabátomat, hogy elegánsan álljon, ahogy kell neki.
- Akkor hamarosan ismét találkozunk - fogom fel pozitívan, további élénk mosoly társaságában.
- Utazzon kényelmesen! - hajol meg elköszönésképpen JongYeol, mire én is meghajlok az alkalmazottaknak, kik mára már családtagjaimmá váltak. Egészen biztosan jobban ismernek, mint szüleim.
- Mindent köszönök! - búcsúzok tőlük, búcsúzok a háztól, Párizstól, Franciaországtól és Európától egyaránt, de legfőképpen életem feltételezhetőleg legszebb időszakától. Kilépek az utcára, ahol az öltönyös taxis már nyitja is a sárga autója hátsó ajtaját. Felbőg a motor.
- A Charles de Gaulle repülőtérre, s'il vous plaît - kérem a sofőrt, majd becsatolom magam. Szorgalmasan integetek az ablakon át, noha arcvonásaim korán sem annyira kifinomultak, mint nemrégiben odabent. Minden annyira gyorsan történik, alig egy hete szóltak, hogy költözzek haza és már lám itt ülök, s nézem miként elhaladunk a díszes tömbök mellől, át a Champs-Élysées aszfaltján, ahol megannyiszor sétáltam végig gimnáziumi éveim során. Fáj a szívem, de ezt kell tennem. Bedugom fülhallgatómat a fülembe és inkább hallgatom Justin Timberlaketől a Can't stop the feeling számot, remélve, hogy átlagosabbá tudom tenni vele az utazást. A fények azonban így is szemembe jutnak, hiába törnek meg az ablaküveg esőcseppjein.

Estére érek haza, már rég besötétedett, noha a fővárosi hatalmas csomópontok ilyentájt is be vannak dugulva, így igencsak elhúzódik az út. Az incheoni repülőtéren céges autó és az azt vezető családi sofőr várt rám, s bár kényelemben szeltem át az eget és Seoul forgalmas útjait, kimerültem az utazásban. Mégis erőt veszek magamon és kihúzott testtartással lépek be a modern luxus házunk főajtaján, ahol a nagyi fogad.
- Szervusz Jae Minem! - nyom kép csókot orcámra. - Siess, az öltönyödet kikészítettem, a szobádban találod. A vacsora már elkezdődött, de várnak téged!
- Annyira jó újra látni! - Örömteli mosolyom még a sürgetés hatására sem lankad, boldog vagyok, hogy láthatom a nagymamámat, de úgy teszek, ahogy kér, felsietek a régóta nem belakott szobámba. Csend és békés, erős élű bútorok, fehér-kék árnyalatba burkolózó berendezések újból otthoni érzéssel töltenek el, noha nem annyira, mint francia rezidenciám. Itt van valami a levegőben, valami, amitől feszült leszek. Nincs időm emlékezni, át kell öltöznöm.

Fogalmam sincs, hogy mire számíthatok a vacsorán, feltehetőleg ezért is komolyodok el az idegességtől, miközben a lépcső fokain rohanok végig és szaporán gombolom be enyhén kékes öltönyöm drága gombjait. Ahogy az étkezőbe érek, nem tudom leplezni kikerekedő szemeimet. Nem hittem volna, hogy ennyire sokan leszünk és a családtagokon kívül számos meghívott neves személy is részt vesz ezen a vacsorán.
- Áh, JaeMin! Foglalj helyet - vesz észre először anyukám, hála neki magamhoz térek meghökkentségemből, így pótolom a köszönést egy kilencvenfokos meghajlással, mellyel kifejezem tiszteletemet a vendégek, illetőleg családtagjaim felé, majd helyet foglalok az egyetlen szabad széken. Nálunk mindenki tudja, hol a helye a szó szoros értelmében.
- Elnézést a késésért! - szólalok meg és nézek körbe körülöttem. Az asztalfőnél apám* foglal helyet, ahogy az lenni is szokott, általában ő indítja a társalgást és ő is zárja le véleményével, a legbefolyásosabb személy még a vendégek között is. Bal kezénél idősebb fia, bátyám** étkezik, őmellette, velem szemben nővérem*** valami eszméletlenül csinos vörös ruhában, apám és köztem pedig anyám**** határozott tekintete tartja kordában a csendet.
- Aiden Jae Min Lee, legfiatalabb gyermekem épp most érkezett vissza Franciaországból. Felvették az ország legelismertebb orvosi egyetemére - büszkélkedik velem apám, mire szerényen alsó ajkamba harapok, mintha ez védene meg attól, hogy ne szólaljak meg. Csak erre vagyok jó: sikereimet eldicsekszi partnereinek, de nem veszi a fáradtságot, hogy köszöntse több mint egy éve nem látott fiát. Testvéreimmel mind váltok egy hosszasabb pillantást, nővérem lágy mosolya segít is, hogy ne viselkedjek ennyire karót nyelt szoborként, bár ahogy körülnézek, az asztalnál ülő férfiak és nők mind annyira tökéletesek, hogy maguk sem látják érzelmeik hiányát. Formális, képletes és merev minden, még maga a levegő is.
- Azért is hívtam össze önöket, hogy ünnepélyesen bejelentsem, a Kia Motors vállalat székhelye elköltözik Seoulból - szólal fel édesapám rekedtes hangon, s szinte hallani, ahogy mindenki kezében megdermednek az evőeszközök és eláll a lélegzet, különösen a vendégek körében, illetve nálam. Még a fogást is alig öt perce hozta ki nekem a pincér, villa nem mozdul kezemben, s kérdőn nézek az asztalfő felé.
- Az új székhely nem más, mint az Amerikai Egyesült Államok, Chicago! – fejezi be a mondatot, mire én már tényleg nem tudom feldolgozni a hallottakat, noha ahogy látom testvéreim és anyám testbeszédét, ők már tudtak a nagy hírről.  
- Chicagoba? A Hyundai vállalat közvetlen szomszédságába? - kérdezek vissza, talán túlságosan hamar is, mert ha kétszer átgondoltam volna, biztosan inkább csendben maradnék, azonban sosem tudtam magamban tartani véleményemet, hiába nem érdekli azt a kutya sem. A család legfiatalabbjaként csak egy senki vagyok, mindazonáltal úgy gondolom, mivel én is egy vagyok az utódok között, jogom van beleszólni a cég jövőjébe, van üzleti érzékem és még én is átlátom, hogy két ekkora rokoncéget egy helyre költöztetni öngyilkosság. Valamelyik felvirágzik, míg a másik atomjaira hullik. Mit tervez már megint apám? Milyen mocskos tervvel igyekszik felülkerekedni összes konkurensén? Felszólalásom bár határozott és kicsit sem vádló, minden tiszteletet megadok fogalmazásomban édesapámnak, aki még így is szentségel magában. Már megint én vagyok a neveletlen. Semmi sem változott itthon.
- Aki késve érkezik, ne kotnyeleskedjen bele a társalgásba - hangzik el a gúnyolódás, mire néhány talpnyaló vendég egyetértően bólogat a vezérigazgató szavaira.
- Elnézést - hangom halk és szomorú, hiszen ezúttal is alaptalannak érzem, hogy ennyire megaláznak, de kénytelen vagyok behúzni fülem farkam, mialatt a tányéromon lévő húsra ejtem tekintetem. Alig értem haza, de hamarosan ismét költözök, ezúttal Amerikába és ezt így, a külsős vendégekkel együtt kellett megtudnom. A késést sem feltétlenül az én hibámnak érzem. Apám választotta ki a járatot, amivel eljöttem, ő szervezte meg a vacsorát is és pontosan tisztában volt, hogy mennyi idő átjutni Seoulon ezekben az órákban. Szörnyen fáj, de mindössze nyelek egyet és folytatom az evést. Mint mindig, ma is csodálatos a családi közös étkezés, mely üzletivé nőtte ki magát.

Sötét tapéta díszíti édesapám irodaszobájának falait, és a fekete bútorok mélységét csak a fehér lámpák fényei, illetve az üvegfelületek sokasága, mely visszaverik azt, nem hagyja, hogy túl sötét aurával rendelkezzen a helyiség, azonban számomra még így is meglehetősen nyomasztó. Talán nem is a szoba, hanem apám vaskos tekintete, ahogy tükröződik az ablakon. Hivatott, így most itt állok fehér ingben, a vendégek távozta után fél órával. Kezemet hátul fogom össze, így, valamint kedves mosolyommal próbálom leplezni, mennyire feszült vagyok.
- Látom a hat év párizsi környezet kimosta agyadból az itthoni magatartásformát! - áll előttem, nekem háttal, mintha nézne valamit az ablakon át. Tudtam, hogy ezért hivatott, nem volt alaptalan a félelmem, kezdődik minden elölről, akár tizenöt éves koromban.
- Nem fog még egyszer előfordulni - hangom hozzá hasonlóan érzelemmentes, ami könnyű megvalósítanom, azonban nem vagyok színész és arcomról már nehezebben tudom eltüntetni a paradoxon szomorúságot.
- Erősen ajánlom! - fordul meg, méregtől zöld tekintetétől hideg fut végig rajtam, megrezzenek, ahogy közeledik felém. - Azonban ezt itt - vág le a köztünk lévő dohányzóasztalra egy fényképet - már nem tudom ennyivel elfogadni! - Összerázkódok, ahogy a papír csípős hanggal landol az üvegen, de az sokkal ijesztőm, ahogy folyamatosan emeli hangját és a karlendítésekor szinte látom, miként engem ütne meg az asztal helyett. Uralom a testemet és bár szaporábban veszem a levegőt, ránézek a képre. Higgadtságom eddig tartott, már-már látható, hogy kiszáll belőlem a becses lélek, a levegő atomjai pillanatszerűen csapódnak le, s arcom a pánik tökéletes festményévé válik. A képen én vagyok egy másik fiúval - csókolózás közben. Lepörög előttem az életem, egész testem remegni kezd a félelemtől.
- Aiden! - üvölt bele a haláli csendbe édesapám, mire összeszorítom szemeimet. Hiába, még így is látom, hogy engem néz és válaszokat követel, de hogyan is válaszolhatnék neki úgy, ami nem végrendelet lenne számomra. Érzések, másság… ezek a fogalmak a vállalat vezetőjének idegenek, én is ebben a családban nőttem fel, és meglehet, pont ezért keresem annyira őket. Párizsban megtaláltam, ott önmagam lehettem, amiért most felelnem kellene.
Nem jutok szóhoz, levegő sem törik át a garatomon, még lélegezni sem vagyok képes, ahogyan hallom a férfi lépéseit. Már-már zihálok mellette, bámulom a képet, de nincs isten, akiért én most apám szemeibe néznék. Nem is kell, az öreg nem változik már sohasem, a várt érintése ismételten elérkezik hátam mögül. Rúgása combom alsó felét találja el, hiába nem okoz erős fizikai fájdalmat, pontosan eléri vele, hogy térdre essek. Nem tudok sírni, nem tudok semmit sem csinálni, egyszerűen csak fáj, szívemet tépi, hogy ő az apám és mégis így óhajtja, hogy megalázkodjak előtte és a megbocsátását kérjem olyasvalamiért, amiért nem lenne szabad büntetnie. Tizenöt éven keresztül azt hittem, ez a normális, Európában azonban felvilágosultam.
-  Mi ez? - utal a képre, mérges üvöltéssel, amire ismételten összerezzenek. Nem meglepő, csupán hirtelen érkezik a hangos felkiáltás, ami talán betelíti az egész emeletet. - Bemocskolod a családot, bemocskolod a nevünket! - folytatja, szavai azonban eltompulnak arcomra irányított pofonjától, melyet már rutinból indít visszakézből.
- Szerettem! - tör ki belőlem végre egy halk, elkeseredett sóhaj, s könnyeimmel küszködök, hogy ne hullajtsam el őket apám társaságában. Felhorkant, majd mielőtt visszaindulna az asztal túloldalára, az ablaka elé, még egyszer pofán vág, kicsit sem visszafogottan. Érzem, ahogy forrósodik az eltalált bőrfelületem, mégis belül fáj legjobban. Sokszor ütött, viszont most érzem először igazán, hogy tényleg kitagad a családból.
Hosszas csend áll be, mivel talán Isten áldott meg, így van időm uralom alá bírni reszkető testemet, szárítani szemgödrömet és felkészülni a legrosszabbra, ekkor azonban meglepő válasz érkezik a már ismét nekem hátat fordított férfitól.
- Változz meg és égesd el! - utasítja, mire mély levegőért kapok, hogy elhiggyem szavait. - Ez az utolsó megmaradt példány, se világhálóm sem papíron nem található meg több. Szabadulj meg tőle! - Változzak meg? Ha azt kérné, ne orvosnak menjek, megtenném, ha úgy utasítana, felejtsem el a céget, némán fejet hajtanék. De ez? Ez nem olyan, amit akaraterővel meg tudok változtatni. Nem én döntöm el, hogy kihez vonzódom. És mégis… talán valahol a szíve legmélyén azzal, hogy változást követel, mégsem tud tőlem megválni, és ez nekem elég, hogy erőt vegyek magamon, megragadjam a papírt és elsiessek az irodájából, vissza a szobámba, ahol magamra zárom az ajtót, és úgy esek ágyam frissen húzott takarójára, mint egy normális gyermek ilyenkor édesanyja karjaiba. Utat törnek könnyeim és most hagyom, hagy patakozzanak végig piros orcámon. Fáradt vagyok, mindenem sajog és a vacsorából sem ettem sokat.
Öt perccel később hátamra fordulok és szemeim elé emelem a kezemben szorongatott emlékképet. Nagyon boldog voltam akkor ott, Vele. Párizsban újjászülettem az impresszionizmus varázsában, itthon azonban vasfüggöny zárja el az embert attól, ami emberré tesz minket. Felülök, az ágy szélénél elveszem éjjeliszekrényemről a már forgatókönyveszűen számomra odakészített öngyújtót, lángja kigyúl, aztán el is alszik, mintha ez egy jel lenne az égiektől, de nem hagyom annyiban, makacsul, méreggel teli szívvel ismét végighúzom hüvelykujjamat rajta és hosszasan elnézem az égető láng gyönyörét. Kezeim enyhe remegését átveszi a fénykép lapja, a láng fölé tartom és meggyőződésem, hogy fájdalmamban elégetem, elégetem azt, ami vagyok, hogy bizonyítsak családomnak. Az utolsó pillanatban viszont elkapom a papír sarkát, a vöröslő lángot is elzárom. Mély sóhajtás alatt az eközben megeredt könnyem elhagyja állkapcsomat, szidom magam, a gyengeségemet, de nem tudom megtenni. Összehajtom az emlékképet, hogy szélsebesen eltüntethessem egykori noteszem lapjai közé, jó mélyre zárom a fiókomban.
- Aiden!
Felkapom fejemet és az ajtónál meglátom bátyámat. Remélem semmit sem látott, amit nem lenne szabad. Gyorsan letörlöm arcomról a nedvességet és felállok.
- Rendezkedj be nyugodtan, csak két hónap múlva költözünk - adja át a már nem üzleti információt, mire bólintok néhányat, a hangokat inkább nélkülözöm még, nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni elcsukló szavaimmal.
- Végre ismét nem fog kihaltnak tűnni a ház – vonja le a következtetést abból, hogy hazajöttem és a maga módján tudom, hogy ez egy barátságos üdvözlés volt a részéről. Mindig annyira irigyeltem, hogy ő pont olyan, amilyen egy tökéletes fiú apánk szemében.
- Hyung! - kiáltok utána, még mielőtt becsukná teljesen az ajtómat. – Szerinted, apa szeret minket? Mint gyerekeit… - szökik elő belőlem eme elkeseredett, de annál őszintébb kérdés, mire bátyám meglepődve néz vissza rám.
- Szeret, csak máshogy fejezi azt ki. – Azzal elhagyja a szobát és ismét egyedül maradok. Nem gondolnám, hogy őszinte választ kaptam, inkább azt, amit hallani akartam.
Eltöprengek bátyám szavain a földszinti szobrokkal díszített magas belmagasságú hangszertermünkben. Ígéretemhez hűen újból felcsendül Debussy, elölről kezdem a búcsúzó zongoradarabot, lágy és erős dallamok váltakozása közben fejemben újra visszarepülök a távoli kontinensre, mikorra azonban elhalkul az utolsó hangjegy is, már tisztán látom érzéseimet és gondolataimat egyaránt. Akárhogy is érezzen apám irántam, elhiszem Hyungnak, hogy szeret. Ha úgy fogom fel, hogy aggodalmát és nevelésének módját kezének suhintásával fejezi ki, akkor a szívem is könnyebben megbékél, nem forrong tovább. Feleslegesen sodornám magam szomorúságba, akármi is legyen az igazság, változtatni nem tudok rajta.

Éjfél is elmúlt már, mikor kényelmes öltözetben megyek ki a hátsó teraszunkra levegőzni egy kicsit elalvás előtt. A görög riviérát megszégyenítő díszes korlát felé indulok el, mikor hirtelen megtorpanok becenevem csengésére.
- Aidenie! - nézek a kedves női megszólalásra és egyből mosollyal indulok el nővéremhez a hintaágyra. Ugyanabban a gyönyörű estélyi ruhájában ücsörög, kezében egy kecses, de nála nem kecsesebb vörösborral felöntött pohárral. - Nyúzottnak tűnsz, minden rendben?
- Azt hiszem. Csak volt egy kis veszekedésünk apával – felelem, és már veszem is el a felém nyújtott másik vörösboros poharat.
- Megütött? - Nem kell válaszolnom ahhoz, hogy tudja. Noona mindig tökéletesen ráérez ezekre, vagy csak nagyon jól ismer engem és a család fejét is. Érdekes, mert kiskoromban azt hittem, ő az, aki legjobban kivonja magát a családi légkörből.  
- Köszönöm, hogy segítettél szerződést kötni a L’Oréallal, általuk nagy löketet kapott a cégem és úgy tűnik, már minden rendben lesz, hála neked! - Angyali mosolyával koccintja össze vállainkat, meleg szavai engem is szívből megmosolyogtatnak.
- Felkértek, hogy legyek egy termékük férfi modellje, úgyhogy igazán semmiség volt, nagyon nyitottak voltak a tárgyalásokra – mondom, majd iszok néhány kortyot a borból. Nem vagyok modell, nem híres az arcom, az egy egyszeri alkalom volt, de jól éreztem magam.
- Hogyhogy nem apától kértél pénzbeli támogatást?
- Nem akarom, hogy tudja, nehezen mennek nálam a dolgok. Mindent bevetek, hogy sikeres legyek, de apa az utolsó, akihez fordulnék. – Teljes mértékben együtt érzek vele, főleg azután, hogy vállamra hajtja fejét és mély sóhajtás támasztja alá, mennyire nehéz a semmiből teremteni bármit is.
- Aidenie, ha bármiben segítségedre lehetek, vagy ha szükséged van rám, szólsz, ugye? – emeli fel fejét és őszinte, noha kissé aggódó pillantásokkal néz rám.
- Fogok. De ne aggódj miattam, kérlek - súgom biztatóan szép mosollyal és átkarolom derekát, mivel érzem rajta, hogy fázni kezd az esti hűvössé váló fuvallatokban. Mégis jó hallani a tücskök ciripelését, a távoli autók motorjait és végignézni, ahogy az égbolton a csillagok között épp leszállását kezdi meg az egyik repülőgép. A kertbe gyakran járok ki megnyugodni és feltöltődni, hogy aztán kellemesebben tudjak elaludni. Érzem, Noonával ebben is rendkívül hasonítunk.